- Mindent elkészítettél? – kérdezte a nagymamám, miközben a táskájába elrakott egy csomag zsebkendőt és pár szem gyógyszert, ha esetleg szüksége lenne rá. Én csak bólintottam egyet, majd az ajtó felé mentem vállamon a sporttáskámmal, ugyanis hamarosan indulnunk kellett, ha nem akartuk lekésni a bemelegítést. Márpedig az nem lett volna jó. Egyrészt kínos, másrészt az edző biztosan szétszedne miatta. Abban sem vagyok biztos, hogy felengednek úgy a pályára, hiszen a két csapat egyszerre vonul be.

Nem sokkal utánam Jungkook és mama is lejöttek, miután becsukták a lakás ajtaját, s a parkolóban lévő kocsihoz indultunk. A csomagtartóba raktam a táskámat, s beültem az anyósülésre, mivel a nagyszülőm valamiért sosem szeretett ott lenni. Jobban preferálta azt, ha hátul ülhetett. Ez nekem is jót tett most, hiszen a párom közelsége megnyugtatott. Amikor éppen nem két kézzel kormányzott, esetleg váltott, akkor a térdemen, vagy a combomon pihentette a kacsóját, s kedvesen cirógatta is végtagomat.

Ideges voltam, de csak mosolyogni tudtam. Valamiért már nagyon vártam, hogy pályára léphessek, s játszhassak. Tegnap még a végét akartam, magát az eredményt látni, túlesni az egészen, most viszont csak élvezni szerettem volna a drukk adta adrenalint, s levezetni mindezt a szenvedélyemen keresztül. Az úton nem is nagyon beszélgettünk, csak a rádiót hallgattuk, s arra dúdoltunk. Most Jungkook se mert énekelni, csupán akkor szokott, ha kettesben vagyunk, s fel akar vidítani, vagy nagyon jó kedve van. Azért nem dicsekszik a repedt fazék hangjával, ahogy én sem a sajátommal. Mi határozottan nem idoloknak lettünk teremtve, hanem sportolóknak. Semmi tehetségünk a zenéhez. Bár, legalább a barátom tud valamicskét rappelni, de én... Nekem még a gyors beszédbe is beleakad a nyelvem.

Hamarosan meg is érkeztünk a stadionhoz. Jungkook felmutatta az interneten megvásárolt jegyének a QR kódját, illetve a nagymamámét is, majd a parkoló felé gurultunk lassan. Hely szerencsére még sok volt, nem kellett sokat keresgélnünk, hiszen elég korán jöttünk, ám látszott, hogy ez nem egy mindennapi meccs lesz, hiszen már így is rengetegen álltak az ajtóban, hogy bemehessenek. Mikor leállította a járművet, még egy utolsó nagy levegőt vettem, s ismét elmosolyodtam. Hát itt vagyunk...

Jungkook felém fordult, s lágyan simított a térdemre. A szemeimbe nézett, majd kicsit közelebb hajolt.

- Ne izgulj, Szöszi. Nagyon ügyes leszel te is és a többiek is. – adott egy csókot az arcomra, én pedig bólintottam egyet.

Bármi is legyen az eredmény, nem fog érdekelni. Csak az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Az, hogy eddig eljutottunk is csoda, s büszke vagyok magunkra. Azt hiszem, kimondhatom ezt kihúzott háttal, s felemelt fejjel. Jó csapattá kovácsolódtunk az évek alatt. Számomra a legjobbakká, egy családdá. Sosem felejtem el, hogy honnan indultunk, s hova jutottunk.

Elbúcsúztam tőlük, hiszen ők beálltak a sorba, én pedig hátul mentem be, hiszen nekem ma jelenésem lesz. Össze is találkoztam Chanseonggal, így együtt folytattuk az utunkat a nekünk fenntartott öltöző felé. Ott már bent voltak a többiek, s érkezésünkre felkelve köszöntöttek. Mindenki izgult, ami nem volt meglepő, viszont senki sem volt elcsüggedve. Boldogok voltunk, s szerintem nem is igazán érdekelt minket jelenleg az, hogy nyerünk, vagy veszítünk. Természetesen küzdeni fogunk, de a végeredmény miatt nem lehetünk mások, csak örömteli emberek.

Még volt időnk, így beszélgetni kezdtünk. Néhány dolgot átfutottunk szóban, hogy ebben, s abban a helyzetben mi legyen a teendő, s persze az sem maradhatott ki, hogy vigyázzunk a másikra. Sajnos megesett már – nem csak velünk, ez ebben a sportban gyakori –, hogy összementünk, s komolyabb sérüléseket is szenvedtünk. Sokszor csak a labdát figyeljük, a környezetünket pedig elhanyagoljuk, esetleg kevésbé tekintünk körbe, s ekkor pedig igen nagy galibát tudunk okozni nem csak magunknak, hanem másnak is.

Nem sokkal utána öltözni is kezdtünk. A mezünk új volt, az iskola direkt csináltatott mást, s ez igazán kedves volt tőlük, hiszen nem mindennapi volt. Tetszett az új, élénkebb szín, s a szám is, amit rávasaltattak. Nem volt mocskos, hanem új, s csodálatos. Öröm volt felvenni. Az edző is mosolyogva nézett végig rajtunk, s bár szigorúan elmondta, hogy mindenre nagyon figyeljünk oda, mert itt nagyon fogják figyelni mindenki játékát, s ezen akár a jövőnk is múlhat; hozzátette, hogy az elsődleges az, hogy érezzük jól magunkat az utolsó, közös meccsünkön.

Talán ekkor realizálódott bennem, hogy ez nem csupán valaminek a kezdete lehet, hanem a lezárása is. Mint egy könyv. Ha befejezel egyet, az csak annak a vége. Készen állsz arra, hogy egy újba tekints bele, egy másik életet élj, ami hiába a tied, mégis más.

Lassan be is mentünk a stadionba, ahol neki is kezdtünk a bemelegítésnek. Még nem voltak bent olyan sokan, Jungkookék sem jutottak be, de nem volt baj, hiszen ez nem volt más, csak egy kisebb edzés. Futottunk, gimnasztikáztunk kicsit, s végül a kezünkbe labdákat véve álltunk párba. Hyunjin velem volt, általában vele vagyok, hiszen ő a legjobb pontszerzőnk, gyors, s erős támadásai vannak, amivel képes a mondat végére pontot tenni. Vele tudom a legjobban gyakorolni a védést, még akkor is, ha csak rémhíreket, s egy-két korábbi felvételt láttunk a mostani ellenfélről.

- Kicsit jobban hajlítsd a lábad. – mondta, amikor bár kivédtem a támadását, a labda nem arra ment, amerre én szerettem volna. – Nem volt elég időd felkészülni. – szűrte le, én pedig bólintottam egyet, hiszen ez tényleg így volt. Nem tudtam időben felkészülni, s mikor jött az áldás, akkor aligha tudtam valamiféle rogyasztást csinálni. A kezemet is épphogy a labda alá tudtam rakni, hogy visszaküldjem, viszont így nem volt elég lendületem, sem pedig időm, hogy koordináljam a mozgásom, s arra üssem, amerre kell. – Csináljunk még egy ilyet. – ütötte a földhöz párszor a játékunk elengedhetetlen kellékét, s megismételtük az előzőt. Ezúttal én is gyorsabb voltam, s sikeresen vissza is tudtam küldeni. – Na, ez már sokkal szebb volt. – mosolygott a szőke, én pedig bólintottam egyet.

- Ilyeneket nyugodtan adhatsz meccs alatt. – nevettem. – Hátha nekik nem fog sikerülni. – dörzsöltem meg picit a karjaimat, hiszen mégis csípett az előző támadás helye. Hyunjin sosem volt kíméletes, sportszerűen játszott, de olyan erőbedobással volt képes játszani, hogy az irigylésre méltó. Ha őt nem szúrja ki itt valamelyik egyetem, akkor egy nagyon értékes játékost fognak veszíteni, ez biztos.

Egyre többen lettek, s minket is lehívtak a pályáról. Innen tudtuk, hogy hamarosan kezdünk. Az edző is megjelent, s elmondta azokat, amiket már mi előre megbeszéltünk az öltözőben. Néhány stratégiát is felsorolt, amit természetesen alkalmazni is fogunk, helyzettől függően. Sok szerencsét kívánt nekünk, s az évek alatt először, de az öklét nyújtotta az általunk alakított kicsiny kör közepe felé, s egy kedves mosolyt küldött.

- Azt szeretném, hogy a mai nap ne úgy lépjetek a pályára, hogy győzni kell, bármi történik. Ha győztök, akkor ünneplünk, ha nem, akkor is. Ma itt senki senkinek a csapattársa. Ma egy család vagytok, értitek? Egymás bátyjai, azok, akikben a legjobban megbíztok. Ez az utolsó meccsetek együtt és talán sosem mondtam, de mindig is büszke voltam erre a csapatra. Az összhang az elején a világ legszarabb dolga volt. – nevetett, akárcsak mi, hiszen ezt mindannyian jól tudtuk. – De most mindenki látja, hogy hova jutottatok. Ha győztök, ha veszítetek, nem érdekes, csak húzzátok ki magatokat és mosolyogjatok. Sírni ráértek év végén ballagáskor. – nevetett. – De ma szórakozzatok egy jót, Hwan Taemin Sportgimnázium csillagai. Értettétek?! – kiáltott ránk.

- Igen! – szóltunk egyszerre, s öklünket összeérintettük.

- Akkor irány a pálya, szafaládékarúak. – biccentett, mi pedig el is indultunk, kivéve a cserejátékosok, aki egyenlőre a kispadon ültek, s vártak arra, hogy mikor lesz szükség rájuk.

- Srácok! – szólt a csapatkapitányunk, mi pedig egy emberként kaptuk rá a fejünket. – Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm, amiért veletek juthattam el a csúcsra és, ha most ezt abba kell hagyni, akkor úgy távozzunk, ahogyan jöttünk. Mosolyogva és semmit sem bánva. – nézett végig rajtunk, mi pedig elmosolyodtunk.

Igaza volt. Ha ezt az utat választottuk, akkor semmit se bánjunk meg. Azzal csak időt vesztegetnénk. Mindez csak egy rég elhagyott kereszteződés, most pedig az ösvény előttünk egyenes. Nem fogok hátratekinteni, nem fogok hezitálni. Csak haladok tovább azon, amit választottam. Kihúzott háttal, s felszegett fejjel, s dagadó mellkassal.

Bár az öklözést megtettük, egy utolsó, csapatos ölelésre még összegyűltünk, mielőtt még elkezdődött volna a dolog. Meghajoltunk az ellenfél előtt, s ők is kifejezték előttünk a tiszteletüket. A helyünkre álltunk, én pedig a már telített stadion lelátójára néztem. Tekintetemmel a páromat kerestem, s meg is találtam, de nem csak őt, s mamát. A szüleim, s még az ő szülei is jelen voltak. Intettek is nekem, amit egy kedves mosollyal viszonoztam. Hyunjin tátott szájjal nézett rám, s csak arra biccentett, én pedig bólintottam egyet, hiszen értettem a néma kérdését. Ezek Jungkook szülei?

A térdemet berogyasztva figyeltem, s vártam. Türelmes voltam, s nagy levegőket véve igyekeztem minden hangot, ami a nézőközönség felől jött, kikapcsolni, egyszerűen megszüntetni. Ez az utolsó játszma. Hát szórakozzunk jól, s legyünk még egyszer utoljára egy család. Az idő rohan, valamiért mindig siet valahová. Szerintem még ő se tudja, hogy pontosan hova. Ezért is kell néhány pillanatot úgy megélni, mint az utolsót, mert nem tudjuk, mikor lesz az pontosan. Ha pedig eljön az idő, akkor távozzunk úgy, ahogy érkeztünk. Azzal a felhőtlen boldogsággal az arcunkon, amit senki sem vehet el tőlünk. A múlt írott, a jelen íródik, s a jövő... Azt majd mi írjuk.

A benntartott levegőt lassan engedtem, ki s eddig lehunyt szemeimet is kinyitottam. Vártam. Vártam arra, hogy a mondat végére pontot tegyünk. Viszont ez az egész olyan, mint egy könyv. A prológussal kezdődik, s az epilógussal zár.

A szívem hevesen dobogott, s izzadt tenyerem a combomat takaró nadrágomba töröltem. S ekkor... Ekkor elkezdhettem egy új művet, egy új prológust láthattam, mikor megfújták a sípot.

Nem törődtem a közönséggel, mintha nem is léteztek volna. Nem jelentettek plusz terhet, s nem éreztem többé megfelelési kényszert. Csak játszottam, élveztem a kisebb próbatételt, s eszembe se jutott az, hogy figyelnek minket, mint az éhes farkasok. Szabad voltam, szárnyakat bontó madár. Szinte repültem a fellegek közt. Ezt jelentette a szenvedély. Igazán felhőtlennek érezni magunkat, miközben űzzük azt, nem törődve senkivel, s semmivel.

A meccs rettentő szoros volt. Kétszer is történt hosszabbítás, viszont az eredmény sosem csak az egyik csapat számára volt kedvező. Az ellenfél nagyon erős volt, számítottunk is erre, s az elején úgy tűnt, hogy el is vernek minket nagyon könnyen, viszont a játékuk könnyen kiismerhető volt. A passzok, amiket adtak egymásnak, mint ugyan olyanok voltak, legtöbbször ugyanabban a sorrendben. Így is nehéz volt a támadásokat kivédeni, s utána pontot szerezni, mert nagyon ügyesen, s gyorsan reagáltak. Ám, miután mi is megismertük őket, már könnyebb dolgunk volt.

Itt nem csak arról volt szó, hogy át tudjuk dobni. Magán a ,,hogy" szócskán volt a hangsúly. Minden játék ezzel kezdődik. Hogyan? Ki kell ismerni őket, s aztán bevetni mindent, amit csak lehet. Felesleges vakon lövöldözni, s csak reménykedni abban, hogy hátha egyszer betalálunk. Figyelni kellett, átlátni az ellenfél mozgásán.

A térdeim szabályszerűen vörösek voltak, annyiszor buktam fel, a karaimról nem is beszélve. Lihegve gyűltünk össze az utolsó hosszabbítás közben, hogy megbeszélést tartsunk, hiszen nem jutottunk egyről a kettőre. Túl sok passzt sem adhattunk, hiszen a szabályok szerint csak meghatározott érintésmennyiségig lehet nálunk a labda. Utána szabálytalanságnak minősül.

- Jimin, emlékszel még, hogy mit csináltunk, mikor elmentünk közösen játszani egyik délután? – lihegett Hyunjin, s Seungminre nézett, ugyanis ő is érintett a dologban. Mindketten bólintottunk, míg a többiek csak kíváncsian néztek ránk. – A másik csapat fog kezdeni. Ha minden úgy megy, mint eddig, akkor ismét neked kell védened, Jimin. Próbáld meg Seungmin felé küldeni, te pedig csinálj úgy, mintha átütnéd, de passzold nekem és majd én megteszem.

- Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog. – motyogta a srác szomorúan.

- Én sem tudom, hogy ki tudom-e védeni. – vallottam be őszintén.

- Nem baj. – mosolygott a szőke. – Csak próbáljuk meg. Két lehetőségünk van. Ha nem fog menni, az sem baj. – a mi arcunkra is ajakgörbület került, s összenézve bólintottunk egyet. Két lehetőség, nem több. Meg kell próbálni, s ha nem megy, nem gond, mert az akarat olykor fontosabb, mint az eredmény.

Felálltunk a pályára, s a helyünkre mentünk. A lelátóra néztem, s meg is láttam az aggódó tekinteteket. Féltek, hogy mi lesz, hiszen nagyon szoros volt az állás. Ha ezt bukjuk, akkor veszítünk. Nem lett volna szégyenfolt, hiszen csupán erre az eredményre is büszkék voltunk, de mégis jó lett volna, ha úgy megyünk haza, hogy nem csak vigasztalnak minket, hanem teljes örömből ölelnek meg a szeretteink.

Ismét megszólalt a síp, s az ellenfél meg is indította a játékot. Védtem, s a labda Seungmin felé ment, aki bár felugrott, nem sikerült átpasszolni Hyunjinnak, mivel nem volt elég ideje a felkészülésre, s az ellenfél könnyedén kivédte, később pedig pontot szereztek. Egy lehetőség maradt.

Ismét indítottak, én pedig egy alkarérintéssel passzoltam Seungminnek, aki felugrott, s rögtön hozzá is gyűltek a védők, hiszen csak az egyik kezét emelte, mintha valóban lecsapni készülne. Viszont ezzel szabad utat kapott Hyunjin. Seungmin hirtelen tette fel a másik karját is, passzolta le a labdát, a magas szőke pedig hezitálás nélkül lőtte át a labdát, ami nagyot csattant a túloldali parkettán. Azonnal meg is szólalt a síp, s a bíró felénk mutatott a zászlójával, miszerint pontot szereztünk. Az utolsót.

Semmit sem szégyellve, győztesen ordítva ugrottunk a szőkére. Egymáson feküdtünk, s hallgattuk immáron a közönség hangját. Sikítások, ujjongások hallatszottak. A lehető legjobb dolog volt a világon. Az elismerés, az együttérzés.

Győztünk.

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel, hamarosan pedig érkezik a 79. is. Legyetek figyelmesek, nehogy kihagyjátok az egyiket🥰

A holnapi terv: Szerintem egyértelmű, felkerül az utolsó (80.) fejezet, ugyanakkor az epilógus és az eredményhirdetés is. Basszus, hiába itt van nagyon közel a dátum, számomra még mindig hihetetlen🥺

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook