Egész héten mást se csináltunk, csak keményen edzettünk. Az adrenalin hajtott minket, meg se álltunk, nem panaszkodtunk – pedig megtehettük volna –, csak játszottunk, gyakoroltunk. Itt már mindenkinek egy célja volt, aki valóban ezzel szeretne a jövőben is foglalkozni, hogy az ott lévő, árgus szemmel figyelő emberek lecsapjanak ránk, s felvegyenek minket egy erre specializálódott egyetemre, egy híresebb csapatba beválogassanak minket.

Az ember azt hinné, hogy sportolónak lenni könnyű, híressé válni egyszerű. Akik ezt mondják, szerintem sosem néztek a dolgok mögé. Nem is próbálták megérteni azt, hogy mennyit szenvedünk azért, hogy azon a szinten legyünk, amin jelenleg is. Büszkén húzhatjuk ki a hátunkat, domboríthatjuk a mellkasunkat, s emelhetjük fejünket. Mert való igaz, nem tanultunk olyan sokat elméletben, mint máshol, de mi fizikailag vagyunk leterhelve. S ugyanakkor nekünk is kötelező az alap dolgok elsajátítása. A vizsgák mindenhol egyformák, mindenhol azt kérik, az a követelmény.

Hallottam olyat is, hogy a híres sportolók pénzzel kerültek be csapatokba. Mindenhova kell pénz, anyagi támogatás, ez tény, viszont ahhoz nem értő embereket nem fognak csak úgy beválogatni. Én sem úgy léptem át a gimnázium kapuit, hogy valaki pénzt költött volna ezért. Egy versenyt nyertem, s tehetségesnek találtak. Igaz, csak Seungmin és én döntöttünk úgy, hogy felhasználjuk ezt, mert szeretnénk a jövőben is ezzel foglalkozni.

A szüleim talán beutazták a világot, de nincs annyi keresetük, hogy csak úgy akárhová ,,beválogassanak". A nagyszüleim meg pláne nem tudtak annyit adni. Viszont ez teljesen rendben volt. Sosem panaszkodtam, hiszen amíg volt tető a fejem fölött, addig felesleges lett volna kinyitnom a szám. Hálás voltam nekik azért, amiért befogadtak, s felneveltek, még úgy is, hogy a koruk miatt nemet is mondhattak volna. Annyiszor, de annyiszor felhoztam ezt mamának, de az ő válasza mindig ugyan az maradt, sosem változott.

Az embernek nem számít a kor, amikor tudja, hogy segíteni kell. Igaza volt. Mindig olyan bölcsen beszélt, akárcsak nagyapám. Ők mindent megtettek azért, hogy én jól legyek. Az unokájuk voltam, mégis néha úgy éreztem, hogy nem csupán úgy tekintenek rám. Mintha én is a fiúk lennék, a sajátjuk. Sosem néztek rám rossz szemmel, vagy mondtak rám csúnyát azért, mert mindig hátra lettem hagyva. S nem is éreztették ezt velem. Olyan embernek akartak felnevelni, akinek mindene megvolt, s itt nem a pénz számított. Én hátrányból indítottam, s bár nem voltam sosem gazdag, én annak éreztem magam. Nem voltak mellettem a szüleim akkor, s úgy gondoltam, hogy egy részem hiányzik. Viszont mára tudom, hogy ez sosem volt igaz. Mert azt a lyukat a szívben, amit akarattal szúrtak, s hagyták tátongani, igenis be lehet forrasztani. Nem kellett ide semmi a régmúltból, semmi, ami múlt volt. A szeretetnek a jelenben, s a jövőben is jelen kell lennie.

A combjaim szabályszerűen égtek. A térdemen szorító volt, a bokáimon pedig fásli. Bár én nem gondoltam bele, hogy mennyit ártok a testemnek azzal, ha őrült módjára észre sem veszem, hogy igenis fogy az energiám, sajnos idővel a tünetek jelentkeztek. A határaimon voltam, de még bírtam. Talpon voltam, s eszem ágában sem volt most leállni. Viszont nem csak én voltam így. A többség ugyan úgy nézett ki, mint én. Kész múmia-csapatunk volt, de ez természetes. Már a karjaimon lévő kék-zöld foltok sem voltak furcsák. Ha egyszer nélkülük kelnék fel, akkor érne igazán meglepetés, nem pedig fordítva.

- Öt perc pihenő! – szólt ránk az edző, s fújta is meg a sípot a biztonság kedvéért, hogy mindenki felfigyeljen rá. Látszott rajta, hogy ő is rendesen lázban ég, rendesen izgult. Nem durvult annyira, mint az elején, de megkövetelte, amit meg kellett, s bizony a büntetések se maradtak el. Szerencsére ezek mostanság aligha történtek meg, hiszen tanultunk az esetekből, jobban odafigyeltünk. Ez őt is boldogsággal töltötte el, kevésbé volt morgós, s nem ordibált annyit.

Lihegve mentünk le a pályáról egyenest a padok felé. Direkt behoztuk a vizeket, hogy ne kelljen még az öltözőig is elmásznunk. Szinte remegtek a lábaim az izomláztól. Most, hogy abbahagytam a folytonos mozgást, igencsak érzem a folyamatosan elgyengülő végtagjaim, amik szinte összecsuklanak alattam. Nem is jutottam el addig, hogy a padra üljek le, szépen a parkettára tettem le a popsimat, s megköszöntem Jonghónak, hogy felém nyújtotta a palackozott vizemet.

Kénytelen voltam visszatartani a levegőt, miközben kortyolgattam, nem is mertem közben szünetet tartani csupán egyetlen lélegzetvételre, mert utána nem lesz megállás, s csak úgy kapkodni fogok az éltető oxigén után. Hyunjin is nyöszörögve vágta le magát a padra, nyakába tette a kis törölközőjét, s miközben a vizet itta, próbálta az arcáról törölgetni az izzadtságcseppjeit. A nyurga szőke szinte lefolyt ültében, nem bírta magát megtartani, de nem is csodálom.

Bárki azt meri mondani, hogy a röplabda nem fárasztó, s nem is nehéz, akkor annak szívesen megráncigálnám a gallérját. Hiába nincs testi kontaktus, akkor is egy eszméletlen fájdalmas sport. Amikor én kezdtem, napokig képes voltam az alkarom miatt nyavalyogni, ám mégis beálltam játszani a többiekhez, hiszen élveztem magát a folyamatot, hogy tudok valamicskét. Megtaláltam a szenvedélyem, s onnantól már nem érdekelt semmilyen fáradtság, s semmiféle fájdalom. Úgy gondoltam, hogy minden csepp könny, s izzadtságcsepp megéri, hogy aztán büszkén álljak ki mások elé mondva; igen, én is letettem valamit az asztalra.

Arra lettem figyelmes, hogy Hyunjin fáradtan int egyet, majd valamiféle mosolyszerűséget erőltet magára. Hátra se kellett fordulnom, mivel meg is éreztem a vállamon egy nagyobb mancsot. Utána az illetőt, jobban mondva az illetőket is láttam. Chan Hyunjin mellé ült, Youngja pedig Jongho mellé. Jungkook engem pátyolgatott, s kérdezte, hogy hogyan vagyok, meddig bírom még.

- Jól. – lihegtem. – Már nem sok. Holnap amúgy is verseny, szóval értető, hogy ilyen velünk. – rántottam vállat.

- Akkor is. Csodálom, hogy még életben vagytok. – rázta a fejét, s leülve mögém átölelt. Jól esett, hogy Jungkook felvállalt, s a többiek is elfogadták ezt, legalább is az osztályból. A többiek maximum pletykákat hallanak, mivel nagyközönség előtt azért mi sem térképezzük fel a másik száját, de itt, megszokott társaság előtt el szokott csattanni egy-egy puszika.

- Jeon, azért ne lopd Pici Parktól a levegőt! Kell nekünk holnapra. – jegyezte meg nevetve Chanseong, a kapitányunk, mire Jungkook jókedvűen közölte vele, hogy nem kell aggódnia, mert egyenlőre még nem tervezte elvenni tőlem a levegőt. Kedves tőle, komolyan. De legalább tudom, hogy a tervei között van az, hogy megfojt.

- Nagyon jól játszotok. Biztosan ügyesek lesztek holnap. Mi mindannyian elmegyünk. Szerintem a suli egy része ott lesz, akik röpisek és kaptak is jegyet. – mondta Youngja, mire Jongho gondterhelten nyögött egyet.

- Ha eddig nem volt bennem megfelelési kényszer, akkor most lesz. – nevetett fáradtan, majd a tornaterem végén lévő nagy digitális órára nézett. – Hamarosan vége a szünetnek. – kelt fel, hogy kissé lenyújtsa magát. Hyunjin is ezt tervezte tenni, de majdnem vissza is huppant, annyira fájtak a lábai. Szerencsére Chan időben megtartotta őt.

- Köszi, Édes. – nyöszörögte, majd kissé bicegve elindult a pályára. Én is nehezen felszedtem magam, persze végig Jungkook vállába kapaszkodtam, s úgy néztem ki, mint egy vénember, akinek a srác funkcionált sétapálcának. Ő ezen jót is nevetett, s a szemétje még képes volt megcsapni a fenekem. Nem is erőltettem magam azzal, hogy megszóljam, csupán csúnyán néztem rá, de most is azt értem el vele, amit eddig. Semmit. Csupán jót mulatott rajtam.

Az edzés végén az edző pihenésre kért minket. Mondta, hogy lehetőleg senki se végezzen semmilyen fizikai munkát, mert nem akarja, hogy bárki is lesérüljön. Leginkább ezt rám, s Hyunjinra értette. A magas szőke köztudottan a csapatunk legjobbja volt, én pedig az egyetlen libero. Nem lett volna jó, ha bármelyikünk hiányzik.

Jungkook hazavitt, s ma nálunk is fog aludni. A meccsre is ő fog elfuvarozni a nagymamámmal együtt, hiszen ő is szeretné látni az utolsó mérkőzésem. Viszont amikor a lakáshoz értünk, s fel is gyalogoltunk a másodikra, hiába volt megterítve az asztal, én alig tudtam enni valamit. Ideges voltam. Nagyon féltem a holnaptól. Nem szeretem túlgondolni a dolgokat, de sajnos mindig ezt teszem. Rettegtem attól, hogy én fogok elrontani valamit, s miattam fog veszíteni a csapat. Sosem bocsátanám meg magamnak, s a világ legmélyebb gödrébe ásnám el magam.

Mama és Jungkook próbáltak témákat feldobni, ők igazából jól el is beszélgettek, s bár az volt a lényeg, hogy engem is belevonjanak, nem igazán reagáltam. A lábam folyamatosan járt, dobogtam, s csak néztem magamból kifele várva a csodára. Az se tűnt fel, hogy a társalgás abbamaradt. Csupán arra eszméltem fel, hogy a barátom a vállamra simít, s kissé aggódóan néz a szemeimbe. Azonnal észbe kaptam, s megköszörültem a torkom, majd egy kínos mosollyal felkaptam az evőpálcikámat, s igyekeztem magamba lapátolni az ételt. Elég átlátszó voltam, de legalább nem kérdezett. Sem ő, sem pedig mama, hiszen tudták, hogy mi lehet a problémám. Csupán ők se tudtak erre megoldást. Az ember izgul, s csak akkor könnyebbül meg, ha vége lesz ennek az egésznek, esetleg akkor, amikor belekerül a szituációba, a mély vízbe, megnyugszik, s kikapcsol.

Igazából egész délután nem lehetett velem egy normális társalgást lefolytatni. Eléggé el voltam merülve a gondolataimban, végigmentem minden olyan lehetőségen, hogy milyen labdákat adhatnak, mennyire kell felkészülnöm, mi van, ha nem tudok azonnal elrugaszkodni, s futni, ha kell. És ha neki fogok ütközni valakinek, mert nem veszem észre, hogy a hátam mögött van? A szégyen lenne a halálom oka...

- Jimin. – sóhajtott Jungkook, én pedig rákaptam a tekintetem, s kérdőn néztem rá. – Nem is nézed a filmet, pedig te választottad ki.

- De, nézem. – mondtam, s reméltem, hogy ennyiben fogja hagyni a dolgot, de nem tette.

- Akkor mi volt az előző tíz percben? – fonta össze mellkasa előtt a karjait, én pedig eltátottam a szám, s makogni kezdtem.

- Hát... – motyogtam. – A főszereplővel volt valami... Ő volt benne. – próbáltam menteni a helyzetet, de ő csak megforgatta a szemeit, s letette a távirányítót, majd felém mászott. Megtámaszkodott a fejem fölött, én pedig alsó ajkamba haraptam. – Jungkook, mama itthon van és még nincs késő. – suttogtam.

- Tudom, nem is azt akarom. – rázta a fejét. – Izgulsz, ugye? – kérdezett rá, én pedig lassan bólintottam egyet. Felesleges volt tagadnom, látszott rajtam. – Figyelj, nem lesz baj, oké? Nagyon ügyes leszel. Csak... Játssz úgy, mintha a suliban lennétek, egymás ellen az osztálytársaiddal. – simított az arcomra. – Bármi is lesz a vége ennek az egésznek, mi mindannyian kibaszott büszkék leszünk rád, érted? – káromkodott, amin elmosolyodtam. – Én már most az vagyok, Szöszi. – bújt a nyakamba, s adott oda egy puszit, én pedig vigyorogva túrtam a hajába.

- Köszönöm. – suttogtam.

Jól esett, hogy Jungkook törődött velem. Bár picit idegesíthette, hogy ilyen vagyok, viszont ezúttal igyekezett szóval tartani. Szerencsére sikerült neki lenyugtatnia, s a filmet is végig tudtuk nézni – igaz, hogy az elejéről kellett kezdeni –, közben pedig simogatott, s vagy én, vagy ő bújt közelebb. Tényleg sokat jelentett nekem ez a fajta kedveskedés, főleg most.

Viszont az éjszaka nem volt olyan nyugodt, mint amilyenre számítottam. Hamar elaludtam, hiszen az edzés rendesen kifárasztott. Viszont különös álmom volt. Hazafele jöttem, s mikor beléptem az épületbe, a lépcsőnél a nagyapámat láttam. Nem féltem tőle, szó se volt ilyenről. Mosolygott, kedves szemeivel engem kémlelt. Egy árva szót sem szólt, de a tekintetéből minden egyes nekem szánt mondat szinte dallamosan mászott bele a fejembe, a gondolataim közé fészkelve magát, mint friss, fiatal madár.

A lépcső ezúttal nem kanyarodott oldalra. Egyenesen ment, sokkal meredekebb volt, viszont nagyapám mögött minden... Minden fényes volt. Szinte vakítóan fényes, mégis ki tudtam venni arcának minden vonását. Teljesen egészségesnek tűnt. Arca nem volt beesett, mint amikor a temetésen láttam, nem volt sápadt. Jó színben volt, s erőben. Mintha picit hízott is volna, ami furcsa volt, mert ő mindig is egy nyurga ember volt. Most viszont makkegészségesnek tűnt. A lába nem fájt, kihúzott háttal állt, s felemelt fővel.

Ajkaim megremegtek, s éreztem, amint könnyek gyűlnek a szemeimbe. Olyan rég nem láttam őt, annyira hiányzik a mindennapjaimból. A nevén szólítottam, de ő ismét csak elmosolyodott. A szelíd szemei örökké az emlékeim között élnek. Lassan fordított hátat, s indult fel, egyenest a meredek lépcsőn, minden gond nélkül, pedig tényleg nehéz lehetett azt megmászni. Magas volt, a végét sem láttam, s a mögötte lévő fényesség szinte megvakított. Hunyorítanom kellett. Melegség áradt szét a testemben, mintha maga az épület lenne kellemes hőmérsékletű. Fogalmam se volt, hogy mi ez az egész, de egyet biztosra tudtam; utoljára, de szeretnék vele beszélni, megölelni, s megkérdezni, hogy jól van-e, vagy ez csupán a látszat.

Remegő lábaimat emeltem, s elindultam utána, futottam, ahogy csak bírtam, s a lépcső előtt megálltam. Ő sem lépdelt tovább. Megfordult, s egy utolsó, meleg, szeretetteljes mosolyt mutatott nekem.

Szólítgatni kezdtem. Hangom visszhangzott az üres épületben, amit a melegség, s a fényesség töltött ki. Zokogtam, s szinte ordítottam, hogy forduljon vissza, ne menjen, ne hagyjon itt ismét, de ő csak lépdelt felfelé ugyanazzal a büszke, kedves mosollyal az arcán.

Kérlek, maradj, ne menj. Még ne. Csak egy kicsit... Még... Had öleljelek magamhoz utoljára. Nem kellenek szavak, csupán tettek, amit több, mint 3-4 hónap szakít el egymástól. A tehetetlenség, az üresség, amit magad mögött hagytál akkor.

Kérlek... Ne menj.

- Jimin, Jimin, hé! – hallottam meg Jungkook hangját, mire hirtelen pattantak ki a szemeim, s lihegve ültem fel, majdnem le is fejeltem a páromat, akire rendesen ráijesztettem. – Mi a baj, miért sírsz? – fogott a vállaimra, s próbálta elkapni a tekintetem. – Rosszat álmodtál? Hozzak egy kis vizet? Szóljak a mamádnak?

- Nem. – ráztam a fejem, s bújtam a mellkasába. – Nem volt rossz... – suttogtam pityeregve.

- Akkor miért sírsz...? – ölelt meg, s beszélt hozzám lágyan. Csókot nyomott a fejemre, s óvatosan simogatta a hátamat.

- Csak... – szipogtam. – A nagyapámmal álmodtam. – remegtem meg. – De nem rosszat. Jó volt... Ő... Szóval egészséges volt, körülötte minden fényes volt és... Csak nem akartam, hogy elmenjen. – néztem a szemeibe. – Mosolygott és én annyira örülök, hogy jól van. Jó színe volt, kicsit kerekebb volt és egyenes volt a tartása is. – meséltem. – Láttam, hogy minden rendben van vele.

- Jimin... – suttogta a nevemet, s ismét magához szorított, majd csitítgatni kezdett. – Nincs semmi baj. Ő jól van és azért jött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy te is jól vagy-e. Mindig veled lesz, még akkor is, ha te nem látod őt. Ő mindig rajtad fogja tartani a szemét. Ne sírj, jó? Csináljak neked kakaót? – kérdezte kedvesen, én pedig megráztam a fejem, s csak annyit kértem, hogy kísérjen el a mosdóba, hogy megmoshassam az arcom.

Nem féltem, erről szó sem volt. Tudtam, hogy ő sosem ártana nekem, hiszen most sem tette. Nem azzal a szándékkal volt itt. Nem zaklatott fel mindez, csupán... Jó lett volna, ha még egyszer, utoljára magamhoz ölelhetem őt. Viszont a mosolya mindennél többet ért. Melegséggel töltött el, s mikor visszamentünk, hogy tovább aludjunk, akkor volt hónapok óta az első éjszaka, hogy én voltam az első, aki álomra hajtotta a fejét. Nem figyelgettem Jungkook mellkasát megszállottan, hogy lélegzik-e, még csak ott sem tartottam a fejem, hogy hallgassam a szíve ütemes dobogását. Hozzábújtam, s nyugodtan hunytam le a szemeimet. Valamiért úgy éreztem, hogy nagyapa nem csak az én őrangyalom, nem csak engem őriz. S én bíztam benne, tudtam, hogy sem engem, sem mást nem enged megsérülni.

A mosolya, a belőle áradó melegség erőt adott ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy ő talán nincs itt testileg, de mégis mindig mellettem lesz. Amíg az emléke él, addig ő sem halott.

Hello Sütikék! Itt is az új rész. Na mit gondoltok? Mi lesz a verseny eredménye?🤔

Kicsit nehéz volt megírni ezt a részt, ismételten saját magam miatt. Nekem a nagybátyám halála után rengeteg álmom volt vele (érdekes, hogy csak nekem a családból), viszont csak jók. Sosem féltem, mindig olyan... Jó volt, viszont mikor felkeltem, rettentően fájt, hogy többé nem láthatom. Ha gondoljátok, erről bővebben mesélhetek a történet végén.

Szombaton vége lesz a könyvnek. A szavazás még folyik, viszont pénteken lezárom! Nagyon fontos, hogyha még nem szavaztál, akkor tedd meg, mert lehet, hogy pont az az egy voks fogja megváltoztatni a jelenlegi álláspontot😌

Ha kíváncsiak vagytok bármilyen kulisszatitokra, akkor nyugodtan tegyetek fel kérdéseket, mert mindet szívesen megválaszolom a történet végén😌😊🥰

Hogy vagytok?🥺♥️♥️♥️ Milyen volt a kompetencia?😂 Én szerencsére megúsztam a tavalyitxd

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook