A napok iszonyatosan gyorsan teltek. A szüleimnek megemlítettem a találkozót, amit Jungkookék szerveznek, s bár tudtam, hogy egyszer be fog következni az, hogy ők is megismerjék egymást, mégis titkon reménykedtem abban, hogy az nem a mostani alkalomnál lesz. Féltem, de nem is attól, hogy ki fognak-e jönni – hiszen a szüleim könnyen megtalálják másokkal a közös témát, ellenben velem –, hanem attól, hogy hova fog vezetni ez az egész. A kérdésekről, hiszen, ha a gyerekkoromról akarják faggatni őket, akkor anya és apa szinte semmit se tudna megmondani. A mamám is el fog jönni, de mégis... Kettős érzésem volt, mert hiába nem szégyelltem azt, hogy a nagyszüleim neveltek fel, mégis keserűséggel töltött el, hogy mindaz, ami Jungkooknak megadatott, az nekem nem. Nem voltam irigy rá, szó se essen erről, csupán kisebbségi érzetem volt. A szüleivel jó a kapcsolata, mindig ott voltak neki, s támogatták őt a döntéseiben. Arra is egész jól, mondhatni a lehető legjobban reagáltak, amikor rajtakaptak minket. Viszont az enyémek... Jelenleg abban a fázisban vannak, hogy próbálnak úgy viselkedni, ahogy az elvárt lenne. Egész jól haladnak, csupán tartok ezektől a kissé személyesebb kérdésektől.

Idegesen álltam a fürdőben, s a tükörben néztem magam. Már egy ideje mosom a fogaimat magam elé meredve, s közben minden lehetséges rossz dolgot meggondoltam és reméltem, hogy akkor nagyon jól fogok reagálni egy-egy kínosabb kérdésre. Mélyen legbelül tudtam, hogy ez lehetetlen, de jó volt ebbe a képzetbe kergetni magam, mintsem a csúf, rút valóságban maradni.

Hirtelen kopogást hallottam, én pedig, ahogy kiszakadtam a gondolataimból a hangra, még a kezemből is kiesett a fogtisztító eszköz. Gyorsan megráztam a buksimat, s lehajoltam, hogy felvegyem azt a földről. Elmostam, s a számat is kiöblítettem.

- Jimin, kész vagy? Lassan menni kellene, ha nem akarunk elkésni. – mondta anya az ajtó másik oldaláról. Apával eljöttek értünk, s autóval fogunk elmenni Jungkookékhoz.

- Persze! Egy pillanat. – szóltam ki, s ismét a tükörbe pillantottam.

Párszor elmondtam magamban, hogy nem lesz semmi baj, ne izguljak, de ez még saját magam számára is süket duma volt, amiben ha akartam volna, se tudtam volna hinni. Túlságosan stresszes voltam emiatt, egész héten alig tudtam koncentrálni, emiatt pedig az edző is többször letolt az átlagnál. Tudtam, hogy nem szabadna bebeszélnem ezt magamnak, de lehetetlen. Csak ezen kattogtam egész végig, s most, hogy elérkezett az idő, nem győzöm törölgetni a kezeimet, amik folyamatosan izzadnak. Viszont már nem mondhattam le, azzal csak rontanék a helyzeten. Csak reménykedni tudtam abban, hogy mama kézben tartja a dolgokat, s tényleg nem lesz semmi olyan, ami miatt rosszul érezném magam a mai nap.

Egy nagy levegőt véve mentem ki a fürdőből, s indultam a bejárathoz, hogy felhúzzam a cipőmet. Mindenki rám várt, én tököltem már csak a mosdóban ennyi időt. Apám meg is szólt, hogy több ideig készültem, mint egy menyasszony, viszont erre reagálni se tudtam volna. Nem is akartam, s nem is voltam képes arra, hogy törődjek ezzel a frappáns beszólással, anyámmal ellentétben, aki megjegyezte, hogy milyen jól állna nekem a fehér kosztüm. Mama csak a karomra simított, én pedig ránéztem. Elmosolyodva tekintett rám, s biztatóan szorította meg picit a végtagomat. Tudta, hogy izgulok, hiszen ismert már. Megpróbáltam én is egy somoly féleséget erőltetni magamra, bár kétlem, hogy olyan őszintére sikerült, mint amilyennek eredetileg terveztem.

Elköszöntem Stellától, s bár máskor képes vagyok perceken át gügyögni neki, s könnyes búcsút venni, most ezt nem tehettem meg. Hála nekem, sietnünk kellett, ha pontosak akarunk lenni, márpedig itt nem volt olyan, hogy késés. Az illetlenségnek számított, s Jungkookék hiába éltek Amerikában, csak a fiú nőtt fel ott. A szülei törzsgyökeres koreaiak, s ha nem érkeznénk meg időben, akkor már el is könyvelhetnek rólunk valamit, amit nagyon nem szerettem volna. Azt akartam, hogy minden tökéletesen menjen – már amennyire ez lehetséges volt –, és nem szerettem volna egyetlen hibát sem. Csak felhőtlen beszélgetéseket, s jókedvet.

A kocsiban egész végig csendben voltam, csak akkor szólaltam meg, amikor mondani kellett, hogy apa merre menjen, hiszen ő nem tudta, hogy hol laknak Jeonék. Bár lehet, hogy jobban jártunk volna azzal, ha leadom nekik a címet, s egy GPS segítségével találunk oda. Én sajnos elég későn reagáltam, hogy mikor merre kell fordulnia, s biztos vagyok benne, hogy kicsit fel is idegesítettem őt ezzel, mert volt, amikor olyan éles kanyarokat vett be, hogy mindannyian borultunk a biztonsági öv ellenére is. Ám nem mondott semmit, nem is nézett rám csúnyán, amit ezúttal értékeltem is. Jól esett, szerintem észlelhető volt, hogy mennyire stresszes vagyok.

Amikor megérkeztünk, Jungkook már kint várt minket, s egy nagy mosoly, illetve intés után indult meg felénk. Utolsónak szálltam ki a kocsiból, s akármennyire próbáltam, nem sikerült mosolyognom. Folyamatosan a világoskék ingem aljával babráltam, s ajkaimat harapdáltam. A srác automatikusan indult, hogy kezet fogjon apámmal, emelte is jobbját, viszont hirtelen kapcsolt, s egy zavart vigyor kíséretében hajolt volna meg, de apám ekkor megragadta a kacsóját, s megrázta. Anyát, s mamát is köszöntötte, majd hátra pillantott, egyenest rám. El is indult, s immáron bátran nyomott egy puszit a számra, miközben megfogta a kezem.

- Jöjjenek, a szüleim a kertben sütögetnek. Először bemutatom őket, aztán a házat. – mondta, s el is indultunk be. Én csak totyogtam utána, s magam elé bámultam. Annyira zavart voltam, annyira izgultam, hogy reagálni se tudtam semmire.

- Szép napot, Parkék! – integetett Jungkook anyukája szalmakalapban, s egy virágmintás ruhában. Szokásosan kedves mosolya foglalt helyet az arcán, s el is indult a férfival együtt, hogy köszönthessék az én szüleimet. A párom ekkor hátrébb húzott, s a szemeimbe nézett.

- Jimin, minden rendben? – kérdezte, én pedig nagyokat pislogva néztem rá. Már éppen válaszoltam volna, hogy megnyugtassam őt, hogy jól vagyok, de ő megelőzött. – Izgulsz, igaz? – simított az arcomra, én pedig úgy gondoltam, hogy felesleges lenne hazudni neki, hiszen úgyis látja. Bólintottam egyet, ő pedig kicsit közelebb hajolt hozzám, s összeérintette a homlokunkat. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – suttogta kettőnk közé, s kezemre fogva összekulcsolta az ujjainkat.

- De Jungkook, az én szüleim nem olyanok, mint a tieid. – sóhajtottam gondterhelten.

- Ne is legyenek olyanok. – nevetett, s másik kacsójával derekamra simított, majd ruhán keresztül cirógatta az oldalamat.

- Nem érted. – ráztam a fejem szomorúan. – Az én szüleim nem voltak részei a gyerekkoromnak. Nem akarom, hogy emiatt másképp tekintsenek rám anyukádék. Engem mama nevelt fel, velem nem törődtek úgy az én apukámék, mint veled. Nem szeretném, hogy emiatt baj legyen, esetleg kellemetlen legyen a hangulat. Ha kérdezgetnének a gyerekkoromról, akkor ők nem tudnának válaszolni, mert nem velük töltöttem. Semmilyen nagyobb eseményen nem voltak, semmit sem tudnak rólam és... – hadartam, viszont ekkor a párom ajkait az enyémekre nyomta egy aprócska csók erejéig, hogy elhallgattasson.

- És ezzel mi a probléma? – döntötte oldalra a fejét, s nézett kérdően a szemeimbe. – Itt van a nagymamád, aki tud válaszolni ezekre. Nincs ezzel semmi baj. Emiatt nem leszel se több, se kevesebb, mert nem az határoz meg téged, hogy ki állt melletted kiskorodban, vagy, hogy hol nőttél fel. Anya tudja, hogy jó ember vagy és csak nőni tudsz a szemében. – ejtett el egy biztató mosolyt. – Hidd el nekem, nagyon megkedvelt téged. Aranyosnak tart. – ingatta a fejét, mire az én arcomon is végre egy kisebb, szégyenlős ajakgörbület jelent meg. – Pedig ha tudná, hogy mennyire szexi tudsz lenni az ágyban. – tette hozzá, én pedig nevetve ütöttem meg a mellkasát.

- Olyan szemét vagy! – vágtam a fejéhez, de hozzá hasonlóan én is kuncogni kezdtem.

- Sajnálom, ez velem jár, Szöszi. – kacsintott, mire megforgattam a szemeimet. – Kicsit jobban érzed magad? – kérdezte meg egy fokkal nyugodtabban, én pedig bólintottam egyet. – Gyere, menjünk oda hozzájuk. – biccentett a fejével a felnőttek felé, akik látszólag jól elbeszélgettek. – Anyámtól egy hete mást se hallok, csak azt, hogy mikor látja újra a cuki srácot. – fogta meg a kezem, s indultunk el arra, amerre a szülők, illetve a nagymamám voltak. – Komolyan mondom, hogy kezdem azt hinni, hogy jobban szeret téged, mint engem. – nevetett.

Nem is volt meglepő dolog ezek után, hogy az anyukája azonnal felém jött, s egy szoros ölelésben részesített. Megkérdezte, hogy milyen hetem volt, hogyan érzem magam, illetve azt is, hogy Jungkook kedves-e velem, mert ha nem, akkor majd ő elrendezi, hogy tisztelettel bánjon velem. Nagyon aranyos volt a nő, s tényleg miatta úgy éreztem, hogy kezd feloldódni a hangulat nálam is.

A férfiakra tekintettem, akik valószínűleg a sütőről beszélgettek, hiszen Jungkook apukája éppen azt magyarázta el, hogy hogyan működik a szerkezet, s ő milyen fokozatra állítja, majd hagyja úgy, mert állítása szerint nem fog leégni a hús. A három nő el is tűnt hamarosan a házban, hiszen a párom anyukája bevállalta az idegenvezetést. Apa azért nem ment, mert éppen társalgott, mi pedig... Nos, én ismertem a házat, s mivel se engem, se Jungkookot nem érdekelt a téma, ezért a konyhába mentünk, hogy ihassunk valamit. A barátom kínált alkohollal, de én nem szerettem volna leégetni magam, hiszen nem bírom a piát, így kedvesem elutasítottam az ajánlatát, hiába győzködött.

Végül egy pohár narancslé mellett tettem le a voksom, hiszen az kellőképpen frissítően hatott rám, bár az íze nem volt a legjobb. Nyilván, mielőtt elindultunk, én megmostam a fogaim – megjegyzem, elég sokáig sikáltam őket –, és a mentol nem volt valami ízletes ezzel. Kisebb fintort is eresztettem, hiszen se savanykás, se mentolos nem volt, hanem keserű. Persze Jungkook jót terült rajtam, s mondta, hogy olyan vagyok, mint azok a babák, akik citromba harapnak. Nem mondom, inkább éreztem volt azt az ízt, mint ezt a rettenetesen keserű valamit. De egy biztos; szomjas már nem voltam.

Jól nevelt gyerekek módjára visszamentünk a szülőkhöz, s hallgattuk, ahogy beszélgetnek, ezáltal jobban megismerve egymást. Mint említettem, az én szüleim nagyon hamar képesek megtalálni a közös hangot, s ez most sem volt másképp. Amikor megtudták, hogy Amerika melyik részén élt a Jeon család, ők is mesélni kezdtek az utazásaikról. Az a hely sem maradt ki a listájukról, örömmel mondták el a tapasztalataikat, s viccesebb történeteiket. Még én is örömmel hallgattam ezeket, illetve érdeklődve – hiszen én se tudtam ezekről –, akárcsak a többiek. Jungkook mindvégig a kezemet fogta, emiatt nem is voltam olyan feszült, sőt, egészen feloldódtam. Azt hittem, hogy rosszabb lesz, de most nyugodt voltam. Úgy tűnt, hogy nem lesz itt baj.

- Jungkook nagyon hamar tanul nyelveket. Volt pár dolog, amit tőlünk hallott, de amikor idejöttünk, akkor sajnos nem tudta hasznosítani őket. – pillantott a fiára, hiszen felhozódott, hogy hogyan tanulta meg a koreait. – Szóval tanárhoz járt és mi is sokat segítettünk neki. Ha kellett neki valami, úgy csináltunk, mint ahogy a városban csinálna bárki más egy üzletben például. – mosolygott a nő. – Nem beszéltünk vele angolul. Nehéz volt, mert ott született, ott nőtt fel, de büszke lehet magára, amiért megtanulta ezt is.

- Az biztos. – bólogatott anya.

- Én is egyből tudtam, hogy külföldi, amikor meghallottam az első szavát. – kuncogott mama. – Akcentusa volt, de nagyon ügyes. – pillantott a barátomra, akinek csak úgy dagadt a mellkasa a sok dicsérő szótól. – Jiminnek segíthet az angolban. Nem az erőssége. – folytatta a nagymamám, én pedig egy kínos mosoly kíséretében húztam össze magam.

- Nem megy? – pislogott nagyokat anya. – Miért nem mondtátok? Akkor fogadtunk volna fel egy tanárt, hogy ne neked kelljen szenvedned vele. – motyogta, én pedig majdnem elszóltam magam, hogy azért nem szóltunk, mert már előbb kezdődtek ezek a problémák, s akkor éppen az se érdekelte őket, hogy élek-e vagy sem.

- Mi mindig megkérdezzük Jungkooktól, hogy van-e valami baj a tanulással. – szólt közbe a Jeon család feje, az én fejem pedig ekkor kezdett vörösödni. Basszus, eddig minden annyira jól ment, miért nem maradhatott így?

- Jó, de Jiminéknél más a helyzet. – mondta Jungkook, én pedig rákaptam a tekintetem. Nagy szemekkel néztem rá, s hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mit fog mondani, hiszen mindenki őt nézte, s mutatta türelmét, hogy folytassa azt, amibe belekezdett.

- Igen, mindenhol más szokások vannak. – mondta az anyukája, aki valószínűleg érzékelte, hogy nem jó témába tapintottak, ezért is szerette volna ennyivel lezárni.

- Nem, csupán mi... Nem hoztunk olyan jó döntéseket régen. – mondta anya, s apára pillantott, aki mellé lépett, s kezét a vállára tette. – Jimin nem velünk nőtt fel. Mi utaztunk, őt a nagymamája nevelte fel. Ezért nem tudtuk, hogy mi a helyzet vele. – vallotta be, én pedig éreztem, amint Jungkook a mancsát az enyémbe csúsztatja, s kissé megszorítja azt, hogy ezzel is jelezze, hogy mellettem áll, nem kell félnem. Jól esett mindez, de én ugyan úgy izgultam, hogy vajon mi lesz ennek az egésznek a végre. Nem akartam se a sajnáló, esetleg lesajnáló tekinteteket látni a szemekből. Nem volt baj azzal, hogy a nagyszüleim neveltek fel, ettől jobbat kívánni se tudtam volna. Én megéltem a magam boldogságát, mind gyerekkorban, mind pedig most, hála nekik. Van tető a fejem fölött, szerető családtagok, s bár másoknak ez nem normális, nekem az volt. A lehető legmelegebb otthont mondhatom sajátoménak, ahol nevelkedtem.

- Értem. – bólintott Jungkook anyukája, s mosolyogva fogott az én szülőanyám kezére. – A lényeg, hogy most itt vannak. A múlt igenis képes semmissé válni. – mondta, én pedig elmosolyodtam.

Igaza volt. A múlt valóban képes semmissé válni. Nem csak azért, mert felejtünk. A jelen, amiben élünk, múlt lesz. Ha most jól cselekszünk, akkor azt, amire akkor pecsétet nyomtunk, ismét megtehetjük. Egy újabb jellel láthatjuk el az élet levelének borítékát, valami mással, ami miatt az alatta lévő egyszerűen eltűnik. Mintha nem is lett volna. Ez pedig valóban csak azon múlik, hogy mennyire szeretnénk változni. Minden csak akarat kérdése, én pedig talán ekkor jöttem rá igazán, hogy mi is volt a célja a szüleimnek. Nem akarták átírni a múltat, hamis pillangókat reptetni. Újakat akartak begyűjteni, fiatalokat. Új emlékeket. Velem. Egy másik pecsétet nyomni az én levelemet rejtő borítékomra egy más, előzőtől teljesen eltérő jellel.

Hello Sütikék! Itt is van az új rész, innentől pedig már csak 5 maradt): Illetve az epilógus és a köszönetnyilvánítás. Hihetetlen, nem?

‼️NAGYON FONTOS‼️

Akárcsak a Let's Dancenél, itt is nyugodtan tehettek fel kérdéseket a sztorival kapcsolatban, ami érdekel benneteket. Jöhet bármi a megalakulástól kezdve a karakterek megformázásáig minden😌 Ne fogjátok vissza magatokat, mindent megválaszolok🥰

‼️MÉG NE MENJ EL, EZ IS NAGYON FONTOS‼️

A szavazást a 79. résznél zárom le (ki is fogom írni), szóval, ha még nem szavaztál, akkor a 70. fejezet végén megtalálod a sztorikat, amikre lehet voksolni😌 Ez azért is fontos, mert talán ,,sorsdöntő lehet" egy-egy szavazat. Ha valóban van olyan, amit elsőnek olvasnál, akkor írd be kommentbe a fici címét.🥰

A 79. részt azt hiszem, hogy egy pénteki napra fog esni, ami azt jelenti, hogy JÖVŐ HÉT SZOMBATON felkerülnek az utolsó részek és be lesz fejezve ez a könyv is. ( még mindig alig hiszem el )

Hogy vagytok életeim?🥺♥️♥️

Milyen végre számítotok, ha már itt tartunk?🤔

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook