Sokkal könnyebbek lettek a mindennapjaim úgy, hogy már nem voltak plusz edzéseim. Kipihentebb voltam, s bár még mindig fájtak a karjaim, határozottan jobban voltam, mintha ugyan úgy erőltetve lennének. Az izomlázam is lassan kezdett elmúlni, aminek szintén örültem, mivel az ágyból való kikelés nem volt éppen kellemes.

Péntek lévén Jungkook kitalálta, hogy suli után menjünk el valahova randizni. Én nagyon boldog voltam emiatt, hiszen a múltkori kis akciója is jól sült el. Igaz, akkor megkérdezte, hogy lennék-e hivatalosan a párja, de én csupán annak is örültem, hogy megismételjük a kis randevúnkat. Mamának jeleztem is, hogy későn fogok hazaérni, s ne várjon emiatt, nyugodtan vacsorázzon, illetve feküdjön le aludni. Ő sem volt az ellen, hogy végre többet eljárok itthonról, hiszen ezelőtt ez nem tartozott a szokásaim közé. Általában Youngja jött át hozzánk, s néztünk valami filmet, esetleg sorozatot és ennyi. Nem sokat jártam ki, főleg nem bulizni – bár ezen az egy évben bepótoltam minden eddigi elszalasztott partit –, úgyhogy ő ezt pozitívumnak fogta fel. Az unokája végre úgy viselkedik, mint a legtöbb korabeli.

Direkt hoztam váltásruhát az iskolába, hiszen nem akartam izzadt cuccokban elmenni egy randira, hiszen a barátom nem szállít haza, hanem egyből indulunk. Azt nem árulta el, hogy hova, letudta annyival, hogy meglepetés. Ez mondjuk számomra nem volt a legjobb válasz, hiszen így kissé nehezebb volt ruhát választani. Szerencsére Hyunjin és Youngja segítségemre voltak, így kiválasztottunk egy egész jó szettet, ami nem is túl elegáns, de nem is túlságosan utcai. Még szerencse, hogy van két divatdiktátor barátom.

Amikor kiléptem az iskolából, az úszó már várt engem. Nagyon aranyos volt, hiszen amikor meglátott, egy hatalmas mosollyal jött felém, s nyomott egy csókot a számra. Szégyenlősen hajtottam le a fejem, mire a srác mutatóujját álltam alá helyezte, s felemelte a buksimat.

- Csak nem zavarba jöttünk, Szöszi? – mulatott jót rajta, én pedig csak megforgattam a szemeimet.

- Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire közvetlen és bátor vagy. – vallottam be. – Viszont nem bánom. – ejtettem egy halovány somolyt. Valóban nem zavart az, hogy Jungkook kicsit merészebb, hiszen így úgy éreztem, hogy nekem is járnak azok a bizonyos alapvető jogok, amik minden párnak.

- Mehetünk? – kérdezte, s miután bólintottam, összekulcsolta az ujjainkat, majd az autójához indultunk.

Úriember módjára nyitotta ki nekem az ajtót, s zárta is be utánam. Meglepő volt mindez, de nagyon is tetszett. Mondhatni kiskirálynak éreztem magam mellette, s bár nem akartam kihasználni őt, úgy gondoltam, kiélvezem ezt a helyzetet. Nem akarok vészmadár lenni, de sosem tudni, hogy mit tartogat számunkra a jövő, az ismeretlen. Éppen ezért minden apró lehetőséget meg akarok ragadni, ami a boldogságot jelenti számomra.

Akarva-akaratlanul a nagyapám jutott eszembe. Visszagondolva annyi, de annyi évet töltöttünk együtt, s mégis róla az emlékeim csupán pár másodperces szilánkok a múltból. Mert bizony ennyit ér az emberi élet. Megszenvedjük, a poklok poklát megjárjuk, s végén ez a hosszú idő nem lesz más, mint néhány pillanat. Valami, ami később csak egy minutum lesz, de akkor egy hosszadalmas jelen volt. Hiszen nem csupán az emberi élet mulandó, hanem maga a lét is.

Régen sosem voltam az, aki a jelennek, a mának élt. Viszont, ahogy telt az idő, s ahogy többet, többet tapasztaltam, kóstoltam bele a valódi életbe, rá kellett jönnöm, hogy néha igenis kell az, hogy azt a napot gondoljuk az utolsónak, de az csodálatos legyen.

Carpe diem! – szól azon életelve Horatiusnak. Minden ember másként fogja fel, értelmezi. Én is megtaláltam a magam jelentését ebben a mondatban. A legkisebb pillanatokat is értékelni kell, legyen az kevésbé jó. Mert az ember fejelt, s a múltja vele együtt fog halni, majd pihenni a koporsóban.

Az út szerencsére nem telt szótlanul. Jungkook elmesélte, hogy milyen napja volt, s én is eldicsekedtem azzal, hogy végre nem annyira durva az edző, mint amennyire eddig volt. Bár szerinte épp itt volt az ideje finomítani a dolgokon, s még fokozhatná is ezt, de én teljesen meg voltam elégedve. Hogyne lettem volna? Már ez is kész csodának számított, hogy nem kaptunk büntetést azért, amiért megkértük, hogy legyen picit finomabb.

- Egyébként hova fogunk menni? – kérdeztem rá ismét, ugyanis a párom még mindig nem tájékoztatott efelől, s úgy gondoltam, hogyha már a kocsiban ülünk, s a hely felé tartunk, akkor igazán elkotyoghatná azt is, hogy mégis mi az a hely.

- Nagyon türelmetlen vagy, Szöszi. – kuncogott.

- Csak kíváncsi. – rántottam vállat mosolyogva. – Nos? Hova megyünk?

- Hát.... – ingatta a fejét, s mikor éppen pirosat kaptunk, ami miatt megálltunk, a fiú felém fordult. – Majd kiderül. – kacsintott.

Természetesen én duzzogtam egy ideig, amiért nem volt hajlandó megosztani velem ezt a kicsiny titkot, de nem volt ezzel akkora probléma. Én is inkább csak játszottam az eszemet, mintsem valóban haragudtam volna rá. Néha kellett egy kisebb gyermeki vonás a kapcsolatunkba.

Nem szerettem, ha túlságosan komolyan vesszük a dolgokat, s próbálunk a lehető legjobban eltérni attól, akik voltunk. A belső gyermek akkor is bennünk fog élni, ha 80 évesek is leszünk. Mindig is szerettem hallgatni nagymamám meséit a fiatalkoráról. Úgy csillogott a szeme, ahogy felidézte az emlékeket akkorról, s kiejtette a száján a szavakat. Szinte láttam, ahogy a felpezsdült örömteli gyerek feléled benne. Csupán a tekintete igazolta ezt, én pedig ezeket a pillanatokat nagyon kedveltem. Hiszen, amikor az ember beleélve magát a múlt játékába, örömtelien regél arról, esetleg kíváncsian figyel valamit, érdeklődik, akkor lehet csak igazán látni, hogy a felnőttkor nem más, csak egy szám. A testünk változik, s talán mi is komolyabbak leszünk, máshogy tekintünk a világra, de akik voltunk, azokat nem tudjuk letagadni. Mert az a törékeny, kíváncsi kisgyermek mindig a részünk lesz.

Nem meglepően Jungkook ezúton se étterembe vitt, amit mondjuk megértek, hiszen ott mégse kellene túlságosan merésznek lennünk. A hegyekbe tartott az utunk, s miután sikeresen leparkoltunk, a srác kiszállt, megkerülte a kocsit, majd kinyitotta nekem az ajtót. Már egész meleg volt, szerencsére tavasz révén jó idők jártak, nem kellett az eső miatt panaszkodnom – legalább is most –, s ez a hegyi levegő is érezhetően sokkal tisztább volt, mint a mindig robotoló Szöul szmogja. A csomagtartóból egy piknikkosarat vett elő, illetve egy pokrócot. Mosolyogva néztem őt, s kissé el is pirultam. Nem hittem volna, hogy ilyen programot fog kitalálni nekünk.

- Nálunk szokás elmenni az erdőbe piknikezni, persze akkor, ha van erre lehetőséged és nem a városközpontban élsz. – nevetett Jungkook. – Viszont nem házi lekváros és mogyorókrémes szendvicseket hoztam, mert sajnos megromlottak volna. Helyette beugrottam a mekibe, úgyhogy egészségesek leszünk, friss hegyi levegőt szívunk és közben ezt a mű szart esszük. – kulcsolta össze ujjainkat kuncogva, ami belőlem is hasonló reakciót váltott ki.

Sokan álmodoznak olyan randevúkról, amik éttermekben történnek, ahol nem is tudom, hogy hány fogást fogyasztanak el. Viszont én teljesen elégedett voltam ezzel. A mi esetünkben nem lehetett volna azt megcsinálni, tehát fel kellett találnunk magunkat. Rejtőzködve kellett programokat szerveznünk, de nem bántam. Egy csöppet sem éreztem emiatt rosszul magam, hiszen amíg a fiú velem van, addig én boldog leszek.

Bár nem volt annyira kellemes megmászni a hegyet, hiszen hiába voltak már kevesebb óráim, még mindig gyötört az izomláz, s néha le is álltam hisztizni Jungkooknak, hogyha így folytatja – ugyanis ő a hosszabb lábaival sokkal jobban haladt, mint én –, akkor engem is fel kell cipelnie, nem csak a kosarat. A párom persze ezen jót nevetett, s kedvesen inkább előrébb ment, hogy jobban lássa, amint felszenvedem magam. A meredekebb részeken már én is kuncogtam magamon, hiszen hiába voltam sportos alkat, a lábaim egyszerűen összecsuklottak. Határozottan nem hegymászásra lettek teremtve.

Ám a látvány minden fáradalmat megért. Fent erdős rész volt, s nem mentünk el a kilátóig, de nem is kellett. Bent maradtunk az erdőben, s egy jobb felületre leterítettük a pokrócot. Én utána rögtön elterültem rajta, úgy néztem ki, mint egy tengericsillag, Jungkooknak pedig volt képe még le is fotózni. Kértem, hogy törölje le, de szerinte aranyos vagyok így, ugyanakkor a fenekem is tökéletesen kirajzolódott, szóval eszében sincs letörölni.

Nehezen gurított arrébb, hiszen ő is le akart ülni. Én ezt csak egy nyöszörgéssel fogadtam, mivel a fáradt végtagjaimnak olyan jól esett ez a kisebb pihenés, s nyújtózás. Rendesen zsibbadtak, s éreztem, ahogy ütemesen lüktetnek.

Jungkook előszedte a hamburgereket, illetve a kólákat is. Mondta, hogy fagyit is szeretett volna kérni, hiszen tapasztalatból tudja, hogy én azt nagyon szeretem, viszont valószínűleg megolvadt volna, úgyhogy ha szeretnék kapni, akkor hazafele majd beugrunk. Nagyra értékeltem tőle ezt, igazán aranyos volt, amiért ennyire figyelmes volt, főleg, hogy a hamburgerekből is direkt olyat választott, aminek a buciján nincs szezámmag. Valóban édes tőle, hogy mindenre odafigyel, ami velem kapcsolatos. Nem is tudom, hogy hogyan, meg mivel érdemeltem ki egy ilyen odaadó barátot.

- Olyan szép a táj. – jegyeztem meg, miközben a kis hamburgeremet eszegettem. Csodálatos volt így tavasszal, ahogy a fák éledeznek, maga a természet kelt fel, s készül a nyárra, ahol is minden zöldbe borul. Néha úgy éreztem, hogy a természet a legjobb festő. Az alkotó, aki ecset, s festékek nélkül rajzol elénk egy olyan látképet, amit más nem tudna tökéletesen leutánozni.

- Igen, valóban az. – bólintott Jungkook. – Viszont valaki szebb, mint ez az egész hely. – mondta, én pedig rákaptam a tekintetem, s nagyokat pislogtam. Szerelmes tekintetét összekötötte az enyémmel, míg kezét az én kacsómra simította. – Te. – mondta ki. Szégyellős mosoly foglalt helyet az arcomon, s mellé a vörös rózsák is virágot bontottak.

- Direkt csinálod. – játszottam az ujjaival, ő pedig közelebb hajolva egy csókot nyomott az ajkaimra.

- Lehet, de nekem teljesen megéri, ha ilyen reakciót kapok válaszul. – kaptam még egy puszit, s továbbra is csak zavartan, mondhatni bambán mosolyogtam a pokrócot bámulva.

Kezdek nagyon is hozzászokni ahhoz, hogy Jungkook ilyen velem. Túlontúl édes. Természetesen van neki egy elég mocskos oldala is, s azt is örömmel mutogatja nekem, de ez a törődő oldala egyszerűen képes megolvasztani a szívem. Halálosan szerelmes voltam. A tűz, ami akkor keletkezett bennem, nem lett kisebb, sőt... Egyre intenzívebb lett, hiszen volt, aki táplálja.

- Be kell vallanom valamit. – sóhajtott a srác, én pedig érdeklődve fordultam felé.

- Mi az? – kérdeztem rá. Ajkait harapdálta, s tudtam, hogy magában azon őrlődik, hogy hogyan mondhatná ezt el nekem. A kezére fogtam. – Jungkook, minden rendben? – próbáltam elkapni a tekintetét. Komolyan mondom, egy pillanatra nagyon megijedtem, hogy valami baj történt, hiszen eddig minden olyan tökéletes volt. Túlságosan is jó.

- Ne aggódj, semmi komoly. – szögezte le. – Csak annyi, hogy a szüleim szeretnék, ha jövő héten te és a te szüleid eljönnétek egy közös ebédre. Sütögetni szeretnének és ezáltal jobban megismerni titeket. – mondta, én pedig hirtelen elsápadtam. Minket? Hát még én sem ismerem jóformán a szüleimet! – A nagymamádat is szívesen várjuk, ez természetes. Ne haragudj, én próbáltam lebeszélni őket, csak... Anyám nem tűnik annak, de eléggé makacs. – simított a tarkójára. – Neki még én se merek nemet mondani. Amilyen cuki, annyira lenne belőle egy jó tábornok egy kiképzőosztagban. – motyogott.

- Hát... Nem tudom. – haraptam ajkaimba. Az ötlet maga nem volt butaság, viszont én kissé tartottam ettől. Inkább az én szüleimtől. Nem ápoltam velük olyan jó viszont, mint Jungkook a sajátjaival, s nem szerettem volna, hogy ez kiütközzön. – Figyelj, megemlítem nekik és hagyom, hogy ők döntsenek. – mondtam. Azért mégse foszthatom meg őket ettől. Ki tudja? Talán tanulnak valamit a Jeon szülőktől.

- Tényleg? – pislogott nagyokat a párom, én pedig bólintottam egyet. Elmosolyodva ölelt meg, s nyomott egy puszit az arcomra. – Ennek örülök, Szöszi. – vigyorgott teli fogsorral. – És ne aggódj, minden rendben lesz, ígérem. – simított arcomra, s nézett a szemeimbe. – Bízol bennem? – kérdezte, én pedig lágyan elmosolyodtam, s egy aprócska csókot adtam a szájára.

- Igen. Bízok benned. – válaszoltam.

Hello Sütikék! Itt is az utolsó hétfői rész😌😌 Mit szóltok hozzájuk? Nem volt bennük olyan sok dráma, de tekintve, hogy hat rész van hátra a történetből, nem is kell több nagyobb dolog. Most a chilles és kissé megható részeké a főszerep🥰

Mindenkit ismét óvatosságra intenék!😂 Ma három részt töltöttem fel, nagyon figyelj oda, hogy melyik értesítésre böktél rá, mert lehet, hogy lemaradsz valami fontosabb momentumról.🥰

Hogy vagytok? Hogy indult a második hét?😂♥️♥️♥️

Szerintetek mit fognak leprodukálni a szülők egymással azon a bizonyos találkozón?🤔

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook