Nehéz volt tettetni magam Hyunjin előtt, de mégsem mutathattam rögtön azt, hogy valójában mindent tudok. Azt akartam, hogy ő nyíljon meg, s mondja el nekem a saját verzióját. Ezzel talán azt is kitalálhatom, hogy Chan mivel békíthetné ki.

A szívem viszont majd' megszakadt. Hyunjin erőltetetten elmosolyodott, s próbálta azt mutatni, hogy jól van, de ő sosem volt jó a hazudozásban, főleg nem a barátai előtt. A hangneme rendkívül szomorkás volt, s mikor megkérdeztem, hogy van-e valami baj, lehajtott fejét lassan megrázta, ám pár másodperc múlva bólintott egyet.

- Nem akarom itt elmondani... Még a végén valaki meghallja. – motyogta, én pedig bólintottam egyet. Nem is itt akartam vele megbeszélni.

- Mit szólnál, ha ma este nálunk aludnál? – kérdeztem rá, s most rajta volt a sor, hogy fejével jelezzen; benne van az ötletben.

Hyunjin játékán is látszott az, hogy nem önmaga. Nem figyelj a passzokra, hogy hányszor értek már bele a labdába. Semmire. Még átütni se tudta a hálón. Az edzőnknek elképzelése se volt arról, hogy mi lelte őt. Azt mondta, hogy csak azért nem szidja le, vagy ad neki plusz munkát, mert ő mindig jól teljesít, s ezúttal elnézi, de a délutáni edzésünkön nem fogja.

Egész iskolaidő alatt igyekezte kerülni Chant, így mi se nagyon láttuk egymást Jungkookkal. Ő is próbált lelket önteni a barátjába, míg én is ezen ügyeskedtem. Talán egyszer-kétszer találkozott a pillantásunk a távolból. Órákon írt nekem, s mondta, hogy az úszó mindenről kitálalt. Őt is megkérdezte, hogy van-e valami ötlete arra, hogy hogyan lehetne kibékíteni a szőkét, viszont hozzám hasonlóan semmivel nem tudott szolgálni számára. Mindannyian tanakodtunk, hogy mit lehetne csinálni. Egy közös vacsora nem tudom, hogy mennyire lenne jó, hiszen ha veszekedni kezdenek, akkor a pincérek bánnák. Chanékhoz nem mehettek, Hyunjinnál pedig megszervezni egy ilyet úgy, hogy ő az, aki haragszik... Bár szerintem inkább szomorú, mintsem ideges.

Jongho és Youngja is kérdezgették szegény fiút, hogy mi a probléma, hiszen látták rajta, hogy valami nincs rendben, de ő csak legyintett, s letudta annyival, hogy nagyon fáradt, mert sokat tanul a közelgő vizsgáink miatt. Szerencsére nem faggatták sokáig, miután látták, hogy semmire sem mennek vele. Én mindenképp elrabolom őt este, s ott majd szépen elmesél nekem mindent töviről-hegyire. Kíváncsi voltam, hogy mit mondott neki az exem, ami megríkatta őt. Ő egy olyan ember, aki hihetetlenül erős és büszke, soha nem sírna senki előtt, s ha mégis megtörik... Akkor nagyon nagy baj lehetett.

Egész nap a szőkével voltam. Mindenhova vele tartottam, hogy tudja, én mellette vagyok. Egy kisebb mosolyt is láttam az arcát, s a tekintetéből sugárzó hálát. Youngja is Jongho is igyekezett oldani a hangulatot, direkt feltűnők voltak, például a lány meglökte a srác kezét, amikor az ivott, így teljesen eláztatta őt. Mindannyian nevettünk, viszont Hyunjin csak egy kisebb mosolyt engedett meg magának. Az se volt őszinte, fejben teljesen máshol járt, csupán direkt-reakciókat mutatott, hogy elhitesse velünk; figyel. Pedig mindannyian tudtuk, hogy ez nem így volt, s csak azt akarta, hogy úgy érezzük; értékeli a humorunkat, nem akar minket megbántani azzal, hogy valójában egyáltalán nem tudja, mi történt pár másodperccel ezelőtt.

Nem hibáztattam őt miatta, szerintem én is legalább ennyire magam alatt lennék, vagy talán jobban. Viszont ő itt lenne mellettem, s támogatna, mindent megtenne azért, hogy megoldódjon a probléma, s most rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a szívességét.

Sajnos a délutáni edzésre se sikerült Hyunjinnak kikupálnia magát. Nem akartam, hogy az edző emiatt megbüntesse, nem hiányzott szegénynek még ez is. Az tanár rosszallóan nézte őt, lába idegesen járt még álltában is. Szemöldökét ráncolta, ajkát harapta, s állára simított. Magában valóban azon morfondírozott, hogy miféle büntetést adjon a teljesen szétesett játékosnak, én pedig úgy éreztem, hogy cselekednem kell. Mihelyt jött a labda, kaptam is az alkalmon, s tettem azért, hogy biztosan magamra vonjam a figyelmet. Megtámadtam a támadást, ráadásul a kezemet is elengedtem, így célt változtatott a labda, s teljesen rossz irányba, az edző felé röpült, aki épphogy el tudott hajolni előle.

Az úr idegesen nézett a tárgyra, ami nagyot csattant a bordásfalon, majd rám. Mellkasa felfúvódott, állkapcsa pedig megfeszült, szemei pedig kidülledtek. A melegítője alatti izmai megfeszültek, s tett felém egy lépést, egyenest rám mutatva. Kicsit összehúztam magam, s kínosan mosolyogtam. Direkt csináltam, hogy ne a srácra koncentráljon, hanem inkább engem szúrjon ki. Amúgy se szeret, szóval nem volt nagy ördöngösség elérni, főleg, hogy elég nagy hibát ejtettem. Úgy voltam vele, hogyha lúd, akkor legyen kövér.

- Park! – kiáltott rám, én pedig nyeltem egyet, s magamban csak azt hajtottam, hogy mindezt Hyunjinért teszem, szóval megéri tartani a hátamat. – 15 kör, most. A többiek mehetnek, majd ő elpakol. – morgott, s elfordulva kivágtatott.

Elhúztam a számat, hiszen nem volt kedvem 15 kört futni kint, de nem volt mit tennem. Valószínűleg rám fog nézni a tanár, hogy valóban teszem-e a dolgom. Jobb volt nem piszkálni őt továbbra is, eléggé bedühödött rám.

A többiek sok sikert kívántak, s hol a vállamat paskolták, hol pedig pacsit adva búcsúztak el tőlem. El is indultam ki az udvarra, hogy lerójam a tiszteletköreimet. Minél hamarabb megcsinálom a feladatom első részét, annál hamarabb kezdhetek neki a másodiknak és végezhetek is. Sajnos így Hyunjinnak kicsit várnia kell, de így legalább nem ő szenved még ettől is. Azt hiszem, hogy ez a legkevesebb, amit most tehetek. Ha csupán egy pici súlyt leveszek a válláról is könnyebb lesz haladnia.

El is kezdtem szépen kocogni, s közben végig azon agyaltam, hogy mégis hogyan lehetne őt megbékíteni, illetve elérni, hogy minél hamarabb találkozzanak. Biztos voltam benne, hogy nem szakítanak. Ők annyira tökéletesek együtt, nem szabad ennek megtörténnie. Szeretik egymást, ez látszik, s mind a ketten hatalmas sérülést szereznének egyetlen rossz döntés miatt.

Talán rá kellene venni mamát, hogy nálunk legyen egy vacsora? Jobb, ha ezt ketten beszélik meg, mi feleslegesek lennénk. Jungkookot ismételten nem akarom ezzel zaklatni, pedig az ő házuk tökéletes lenne. Szép, modern, s ha pár rózsaszirommal, esetleg gyertyával kirakna neki a folyosón egy útvonalat, az annyira romantikus lenne, hogy szerintem azonnal megbocsátana. Egy parkban megrendezni ezt az egészet... Veszélyes lenne. Most mind a ketten eléggé sérültek, s nem hiányozna nekik a sok bántó szó, esetleg csúnya tekintet, amit kapnának. Szöul tele van emberekkel, egy olyan helyet se lehetne találni, ahol nincsenek emberek, még akkor is, ha éjszakai időpontról van szó. Ez a város nem alszik.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak az ütemes dobogásokra kaptam fel a fejem, s néztem oldalra. Hyunjin mellettem volt, s futott. Az edző őt is kiszúrta volna?

- Ne nézz így rám, tudom, hogy miattam csináltad. – mondta, s mikor én megálltam, ő is így tett. Szembefordult velem. – Nem kellett volna, Jimin. Én nem figyeltem, nekem nem volt jó a játékom. – húzta a száját, én pedig mellkasom előtt összefontam a karjaimat, s kihúztam magam.

- Mégis én vétettem hibát és ütöttem le majdnem az edzőt. – mosolyodtam el. – Menj nyugodtan, gyorsan letudom a maradékot, összepakolok és megyek, jó? – indultam el meg se várva a válaszát, csupán annyit kiáltottam még, hogy hozzon nekem egy üveg vizet, ha annyira unja magát. Viszont a srác megindult utánam, s be is ért, ám ezúttal ő is mosolygott. Végre őszintén.

- Sajnos nem érek rá, de közösen elmehetünk később. – kuncogott. – Persze csak akkor, ha bírunk lépcsőzni. – mondta, én pedig elnevettem magam, ami miatt majdnem orra is buktam, de még időben megtaláltam az egyensúlyom.

Nem tudtam lebeszélni a szőkét, így mind a ketten futottunk. Úgy éreztem, hogy annak ellenére, hogy neki is dolgoznia kellett, könnyítettem rajta. Végre, a mai nap először hallhattam őszintén nevetni, s láttam mosolyogni. Ez pedig minden fáradozást megért.

Egyszer se nézett ránk az edző, de mi tisztességesen elvégeztük a ránk – jobban mondva rám – rótt feladatot, s még össze is pakoltunk. Már most éreztem az izomlázat a lábaimban. Nagyon fájt, s szinte csak húztam a földön őket, akárcsak a szőke. Nyavalygott is egy sort, neki még volt erre energiája. Ezek után az öltözőben átvettük a ruháinkat, s próbáltunk egymásba lelket önteni, hogy el tudjunk menni a büfébe egy-egy üveg vízért. Ám, amikor kiléptünk egymásba karolva, az edző várt minket. Csúnyán nézett ránk, mi pedig megpróbáltuk összeszedni magunkat, s mint a katonák, kihúztuk magunkat, de fejünket lehajtottuk. Vártuk a fejmosást a maiért, de ő nem szólalt meg egy jó ideig. Csak nagy sóhajt engedett ajkai közül, s felénk nyújtott egy-egy palackozott vizet. Nagy szemekkel néztem a kezeimben lévő dolgot, majd Hyunjinra kaptam a tekintetem, aki ugyanúgy értetlenül állt ehhez az egészhez.

- Legközelebb olyan csapatmunkát szeretnék látni tőletek, mint amit most végrehajtottatok az előbb. – utalt a futásra. – Most pedig menjetek haza és pihenjetek. Holnap nem leszek ennyire elnéző. – mondta, mi pedig mosolyogva hajtottunk fejet, s köszöntük meg a kedvességét.

Én egész boldog voltam. Sosem gondoltam volna, hogy az edző egyszer ilyen lesz, de úgy tűnik, hogy benne is van némi emberség, s képes volt elfogadni azt, hogy lehetnek a magánéletünkben olyan problémák, amik miatt nem vagyunk képesek száz százalékos teljesítményt nyújtani a pályán.

Nem egyből hozzánk mentünk. Én a mai napra is megígértem, hogy segítek a menhelyen. Legalább Hyunjin is ott lesz, ő pedig tudtommal szereti az állatokat. Majd beszélek a bácsikámmal, hogy had mehessünk etetni. Biztosan megengedi majd, meg egyébként is, ő maga mondta, hogy a lányoknak elkel a segítség. Mi pedig örömmel állunk rendelkezésükre. Mind a ketten nagy állatbarátok vagyunk, ráadásul itt kicsit vannak. Legalább ezzel is terelem a gondolatait.

A fiú nem volt az ellen, hogy eljöjjön velem a munkahelyemre, csupán annyi kérése volt, hogyha lehet, ne utcai ruhába legyen, hanem adjak neki valami göncöt, ha van. Természetesen a szekrényemben több is volt vészhelyzet esetére, így emiatt nem kellett aggódnia. Akkor még nem tudta, hogy csak etetni megyünk – hiszen erről nem szándékoztam letenni. Lapátolni egyébként sem lett volna erőm. Csak ülni akartam, s pihenni, hiszen rettentően fájtak a lábaim. Teljesen feszesek voltak, hiába nyújtottam utána, semmit se használt.

- Csak nem hoztál még egy önkéntest? – kérdezte nevetve Yunsik, mire csak megforgattam a szemeim.

- Yunsik, ő itt Hyunjin. Hyunjin, ő itt a nagybátyám, Yunsik. Mellesleg nem szart szedni szeretnénk. Az edző halálra dolgoztatott minket, így arra gondoltam, hogy nem mehetnénk etetni...? – kérdeztem meg félve, mire mély levegőt vett a bácsikám, s mellkasa előtt összefonta a karjait.

- Mit kapok érte? – kérdezte.

- A napi fizetésemet. – válaszoltam.

- Kecsegtető. De csak viccelek, kölyök. Na, menjetek, öltözzetek át, te már úgyis ismered a helyet. – hessegetett el minket, én pedig vigyorogva indultam el az öltöző felé.

- Etetni? – jött közelebb Hyunjin, s hajolt le hozzám. – Várj, ugye nem kell hatalmas kutyák közé bemennem? Nem szeretném, hogy a halálom okozója az legyen, hogy engem tekintett kajának az állat. – pislogott nagyokat, én pedig elnevettem magam.

- Akkor kösd fel a gatyád, mert ezek az állatok nagyon étkesek és biztos vagyok benne, hogy nem fognak egy harapásnál leállni. – ráztam a fejem kuncogva, főleg, miután a szőke visszakérdezett, hogy én ezt most komolyan mondtam-e.

Mondanom se kell, mikor megérkeztünk, a srácnak az álla a földön volt. Azonnal a ketrecekhez rontott, s nem győztem őt csitítani, hiszen nem hiányzott, hogy felkeltse a kicsiket. Hatalmas mosollyal nézte őket, s dugta be az ujját a rácsokon, hogy megérinthesse a kutyusokat, esetleg cicákat.

Addig én a cumisüvegbe beleöntöttem az előkészített tápszert, s felé nyújtottam. Mondtam neki, hogy válasszon nyugodtan közöttük és kezdje el etetni. Bár az elején segítenem kellett, hogy hogyan tartsa, s néha vegye el a mohó kicsiktől, nehogy a hirtelen evés miatt visszajöjjön az étel. Hamar belejött, s végig mosolygott, illetve gügyögött nekik.

Mind a ketten törökülésben ültünk, s meglepetésemre a két lány nem volt itt. Minden bizonnyal dolguk akadt, ezért is ment bele Yunsik, hogy eljöjjünk ide, mert így neki is kevesebb munkája lesz a mai nap.

- Annyira aranyosak. Nézd, ez milyen kis bolyhos! – mutatott egy cicát, aki éppen az ölében volt, s evett. – Annyira picik... Hogy tudja valaki kitenni őket az útra? – nézett ismét rá. – Én biztosan nem tennék ilyet veled. Hát milyen édike vagy már, pici ciculi. – gügyögött, én pedig elmosolyodtam, s ekkor eszembe jutott valami.

Hát persze! Hyunjin említette, hogy szeretne egy kiscicát, csak Chan nem ment bele ebbe az ötletbe. Még a borotváját is ellopkodta, csak azért, mert a párja mondott valami hülyeséget, ő pedig teljesen komolyan gondolta azt.

Lassan kezdett összeállni a fejemben egy terv, hogy hogyan lehetne kibékíteni őket, s erről mindenképpen tájékoztatom Chant is. Viszont előtte még ki kell kérdeznem Hyunjint is, hogy tudjam, mennyire van megbántva. Hiszen nagyobb tett jár a buksimban, s ezzel valószínűleg le tudjuk őt kellőképp nyűgözni. Bár ez még a jövő zenéje. Először még majd haza kell jutnunk, ami egy kész szenvedés lesz, főleg amíg a másodikra felsétálunk ilyen izomlázzal, elvégre jelenleg az is gondot jelentett, hogy a jelenlegi törökülésemből felkeljek.

Hello Sütikék! Meghoztam az új részt😌✋ Az ujjaim ismét leszakadtak, de megérteXD

Szerintetek mit mondhatott Chan? És Jimin jó barát módjára viselkedett, még akkor is, ha nem vált be az eredeti terve? Mit gondoltok, mit eszelhetett ki, amiben ennyire biztos?🤔

Hogy vagytok?♥️♥️♥️

Éjjeli baglyok?👀 Jelentkezzetek😌✋

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook