Csendben ültem Jungkook mellett az autóban. Nem igazán beszélgettünk, nem volt miről. Szerintem mondanom se kell, hogy iszonyatosan kínosan éreztem magam. Legalább a rádió szólhatott volna, ha már más nem, hiszen megőrülök ebben a zajtalanságban.

Mintha hallaná a gondolataimat, benyomta a rádiót, ami őrült hangosan kezdett el bömbölni a kocsiban. Nagyon megijedtem, ám nem csak én, hanem a járművet vezető srác is. Ezt onnan tudom, hogy megrezzent, s – gondolom – angolul káromkodni kezdett. Csak elmosolyodtam rajta, talán egy kis kuncogást is megengedtem magamnak.

- Tegnap takarítottam a kocsit és feljebb vettem a hangerőt. – mesélte, ezzel megtörve azt a vastag jégfalat, ami kettőnk között helyezkedett el. – Viszont letekerni elfelejtettem. – sóhajtott.

- Legalább már tudod, hogy megfeledkeztél róla és több emberre nem fog ráijeszteni. – bólintottam, mire ő felhorkantott, éppen ezért azt hittem, hogy valami rosszat mondtam, s rá is kaptam a tekintetemet, ám csak egy mosolyt láttam az arcán. Nem volt gúnyos, nem volt erőltetett, csupán egy átlagos, őszinte mosoly.

A kórházba beérve érdeklődtünk a recepción, hogy mégis merre kell menni, hogy megnézzék az orromat, illetve azt is megkérdeztük, hogy itt be kell-e jelentkezni, mert ha igen, akkor bajban lennénk. Szerencsére csak várnunk kellett, ugyanis érkezési sorrendben kell menni vizsgálatra, s ha az orvos úgy gondolja, akkor röntgenre, viszont oda regisztrálni kell, s majd szólítanak. Jungkook mindenhová követett, s hiába nem beszélt velem, nem csinált semmit, valamiért jól esett az, hogy itt volt velem. Még akkor is, hogy nem ápoltunk egymással baráti viszonyt. Azért az ember jobban szeret valaki ismerőssel kórházba menni, mint teljesen egyedül, magára utalva. Így is többnyire ő társalgott a recepción lévő hölggyel, mivel engem nem értett tisztán az öreg az orrhangom miatt.

A harmadik emeletre kellett felmennünk, hiszen ott volt rendelés. Nem voltak sokan, rajtam – avagy rajtunk – kívül négyen, úgyhogy nem kellett azért aggódnunk, hogy itt fogunk ülni órákon át a hosszú sor miatt.

Letelepedtünk két egymás mellett lévő székre, s vártunk. Megbámultak minket, amit nem értettem, hogy miért, elvégre csak elkísért. Semmi közünk sincs egymáshoz, hiába ők ezt nem tudják.

- Bora! Ne mászkálj el! – szólt az egyik anyuka a kislányára, aki kis rózsaszín ruhájába felénk totyogott. A nő nem tudott felállni, hiszen a jobb lába kétszer akkora volt, mint a másik, s el is volt színeződve. – Bora! – szólt rá ismét, de a lány rá se hederített, csak a babáit hozva jött felém, s tette a lábamra az egyiket.

- Játszol velem? – kérdezte, én pedig a nőre pillantottam, majd biztatóan elmosolyodtam, miszerint semmi baj, engem nem zavar a kis hölgyike.

- Persze. – mondtam, s bólintottam is egyet.

Bora elmondta, hogy mi a neve az én babámnak, illetve azt is, hogy én egy hercegnő vagyok, míg ő egy papnő. Imádkoznom is kellett vele, ami számomra furcsa volt, hiszen nem vagyok vallásos, ő pedig – ha jól szűrtem le – katolikus volt. Meg is dorgált érte, amiért nem tudtam rendesen elmondani az imát, s inkább megtanította nekem. A mellettem ülő Jungkook bezzeg jót szórakozott ezen, s szóvá is tette, hogy milyen egy rossz hercegnő vagyok, amiért nem tudok imádkozni. Szerencsére még időben megálltam, hogy ne mondjak neki én is valami szépet, s inkább tovább játszottam a kislánnyal. Nem is volt semmi probléma, egészen addig, amíg azt nem akarta, hogy a mellettem ülő srác is beszálljon.

- De nekem nincs plüssöm. – próbált egy elég gyenge kifogással jönni a fiú.

- Ez mit jelent? Te nem tudsz koreaiul? – pislogott nagyokat a kislány. Hát igen, elég furcsán ejtette ki a plüss szót, ez pedig egyből szemet szúrt Borának. Én persze jót terültem ezen, Jungkook már kevésbé. Biztosan sértette az egóját az, hogy egy fiatal lányka szerint nem tud helyesen koreaiul. Mondjuk én nem hibáztatom, az is csoda, hogy 1 év alatt ilyen sok mindent megtanult.

- De, tudok, csak én messziről jöttem, ezért furcsán beszélek. – magyarázta meg.

- Az Óperenciás tengeren túlról jöttél? – nézett rá csillogó szemekkel a lányka, a fiú pedig elkuncogva magát bólintott egyet. – Akkor te leszel a herceg. – jelentette ki Bora, mi pedig Jungkookkal egymásra néztünk. – A hercegnőn és a hercegen átok ül. Meg kell csókolniuk egymást, hogy ne változzanak mind a ketten lovakká és a gonosz boszorkány ne foglalhassa el a trónt. Nincs idejük, a papnő meg nem segíthet, mert fogva tartják. A hercegnek át kell ugrania egy hatalmas várfalat, aztán pedig átverekednie magát a töviskerten, hogy eljusson a hercegnőhöz. Nincs sok időd, herceg, menj. – állt félre a kislány, Jungkook pedig segélykérő szemekkel nézett rám, ám én csak elmosolyodtam oldalra döntött fejjel.

- Hajrá, herceg. – mondtam.

Ha tekintettel ölni lehetett volna, szerintem akkor a mai nap tényleg föld alá kerülök, ám csak felkelt a székből, s nagy levegőt véve ugrott egy nagyot, ezzel átugorva a hatalmas várfalat. Aztán kapálózni kezdett, mintha a töviskerten menne át egyre jobban haladva felém, én pedig nagyon jól szórakoztam rajta, de nem csak én, hanem akik bent voltak, ők is jót mosolyogtak a fiún.

Mikor elém ért, letérdelt, s tudtam, láttam rajta, hogy valami olyat akar mondani, amivel letöri a szarvamat, ám a kislányra nézett, aki csillogó tekintette méregetett minket. Láthatóan tetszett neki, ahogy a herceg kiállta a próbákat, s már csak az kell, hogy a csókkal megtörje az átkot. Mintha meglágyult volna az előttem térdelő srác, s egy mosolyt erőltetett magára.

- Hercegnő, eljöttem érted, hogy megtörjük az átkot és a két királyságot egyesítve, egy csodás dinasztiát hozzunk létre.

- Honnan tudod, hogy megtörheted az átkot? – kérdeztem a babával játszva, mire Jungkook egy pillanatra elgondolkodott, s csak aztán adott választ.

- Mert a szerelem mindent legyőz. – válaszolt, s ezen meg is lepődtem. Nem hittem volna, hogy ilyet fog mondani.

A babára nézett, majd az álla alá csúsztatta mutatóujját, hogy feljebb emelje a fejét, ám én csak kicsit közelebb toltam hozzá a játékot, aminek a szájára ő egy csókot lehet. A kislány tapsikolni kezdett, s ide is futott, hogy elmondja, hogy megtört az átok, a boszorkány pedig eltűnt, mi pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Mosolyogva néztem a boldog Borát, hiszen tényleg nagyon örült annak, hogy a játéknak jó vége lett. Elmondta, hogy nagyon sokat imádkozott azért, hogy minden rendben legyen. Meg is ölelt engem, ahogy Jungkookot is. Ezután az ő anyukája következett, akinek egy tolószéket hoztak a lába miatt, ezért mennie kellett. Azt mondta, hogy reméli, még találkozunk és játszunk együtt, mert nagyon jól érezte magát. Édes kislány, annyi szent.

Utánuk mi következtünk, úgyhogy türelmesen vártunk. Csupán fél órája lehettünk itt, úgyhogy még nem is vészes a dolog. Persze remélem, hogy a röntgennél nem lesznek olyan sokan, mert nem akarok még kétszer ennyi időt itt tölteni. Éhes is voltam már, s kellemetlenül is éreztem magam Jungkookkal, amikor kettesben voltunk. Jó, voltak még, akik várakoztak, hiszen utánunk érkeztek, szóval csak képletesen értendő a kettesben szócska.

- Mi az? – szólalt meg hirtelen, mire rákaptam a tekintetem. – Csak nem azon a csókon jár az eszed? – vigyorgott, én pedig azt hittem, hogy leütöm őt, amiért ezt ilyen nyíltan megkérdezi úgy, hogy rajtunk kívül mások is vannak itt. – Most miért nézel így? – döntötte oldalra a fejét.

- Mások is vannak itt, legalább ne hangosan. – forgattam szemet.

- Ez csak egy játék volt, Jimin, senki se gondol bele többet. – nevetett, mire megforgattam a szemeim. Persze, senki sem gondolta bele többet, ha nem így fogalmazná meg a dolgokat.

Inkább már nem is mondtam semmit, főleg azért nem, mert Bora és az anyukája kijöttek. Mikor megláttak, elmosolyodtak, a nő pedig megköszönte azt, hogy lefoglaltuk a kicsit. Szerintem nekünk se volt ebből kárunk, hiszen addig se volt csend köztünk, ami felemésztett volna.

Bora azonnal idefutott, s megölelte a lábamat, majd hatalmas vigyorral az arcán ment el az anyukájával, miközben integetett nekünk.

Bementem a terembe, s már pont becsuktam volna magam mögött az ajtót, mikor megláttam, hogy Jungkook jön utánam. Meglepett, hiszen azt hittem, hogy kint meg fog várni, ám nem így történt. Bejött velem. Furcsáltam a dolgot, hiszen ezt egyedül is el tudom intézni, de ha ő ettől jobban alszik, akkor nyugodtan bejöhet.

Elpanaszoltam az orvosnak, hogy mi a problémám – persze miután leadtam a fontosabb adataimat, amit az asszisztense kért – és azt is elmondta, hogy az iskolaorvos javaslatára jöttem ide. A középkorú férfi megvizsgálta az orromat, meg is nyomkodta, s kérdezgette, hogy fáj-e itt-ott. Természetesen majdnem összeszartam magam a fájdalomtól, s ezt a tudtára is adtam.

- Szerintem csak erősen ütött meg a labda, viszont egy röntgen tényleg nem árt. Ez az épület alatt lesz, ha sietnek, szerintem hamarabb odaérnek, mint az önök előtt lévő hölgy. Kicsit bajos lesz mozgatni a lábát, hogy megröntgenezzék, úgyhogy az eltart egy darabig. Jelentkezzenek be és miután ez megvolt, akkor jöjjenek vissza. Ha felének hozzám az adatok, akkor úgyis behívom önöket. – mondta az információkat a doki, mi pedig mélyen meghajoltunk, s le is mentünk.

Szerencsére tényleg hamar megvoltunk a röntgennel. Nem mondtak semmit, mert állításuk szerint nem ők állapítják meg a törést meg az ilyeneket. Úgyhogy mehettünk is vissza. Jóformán le se kellett ülnünk, mert már be is hívtak minket. Jungkook végig a seggemben loholt, de nem panaszkodott. Szerintem kicsit ő is félt attól, hogy tényleg eltört az orrom miatta. Mondjuk ebben én is hibás vagyok, hiszen nem most kezdtem, s nem kellett volna felfigyelnem rá, még akkor sem, ha az egyik családtagomat veszi a szájára.

- Törés nincs, viszont enyhe zúzódás igen. Nem rakunk rá semmit, felírok egy kenőcsöt és azzal kenegesse este és rendbe fog jönni. Mondta, hogy sportiskolába jár, esetleg felmentést írjak? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem, s mondtam, hogy azt majd a sportorvos megcsinálja, hiszen mást nem nagyon fogad el az iskola. – Akkor további szép napot és gyógyuljon meg minél hamarabb. – mosolygott a férfi, miután elvettem tőle a papírokat, s meg is hajoltunk mind a ketten Jungkookkal.

- Köszönöm szépen és magának is szép napot! – mentünk ki, én pedig kifújtam magam, hiszen megkönnyebbültem, amiért nem tört el az orrom és nem is kell azt a szart rárakni. A mellettem sétáló fiún is láttam, hogy egy hatalmas kő esik le a szívéről, amiért nincs nagyobb bajom. Lelkiismeretes azért, ez pedig egy jó pont nála, ha már egy alpári paraszt olykor.

Csendben sétáltunk a kocsi felé, s már meg akartam neki említeni, hogy köszönöm, amiért velem volt, s semmi szükség arra, hogy meghívjon enni is, mert az már egyrészt sok lenne, másrészt pedig nem lett semmi bajom, csak megzúzódott az orrom. Nem vagyok haragtartó, úgyhogy tényleg felesleges lenne ennyi mindent tennie. Viszont nem tudtam ezeket elmondani neki, csupán a gondolataimban, hiszen ő beelőzött.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte, nekem pedig semmi sem jutott az eszembe, csak az, hogy nem akarok elmenni, mert elég kellemetlen lenne.

- Nem kell meghívnod. – rántottam vállat. – Nem lett semmi baja az orromnak, úgyhogy... – nevettem fel kínosan. – Viszont, ha hazadobsz, azt megköszönném.

- Nem emlékszem, hogy lett volna olyan lehetőség, hogy nem jössz el kajálni. – mondta, miután beült a kocsiba, akárcsak én. – Akkor én választok. Szereted a mekis kaját? – pillantott rám. – Tudom, hogy nem egészséges, de néha kellenek a csaló napok. – nevetett. – Nos? – pillantott rám, én pedig csak nagyot sóhajtva bólintottam egyet, hiszen úgyse hagyna békén.

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel, amit viszonylag zökkenőmentesen megírtam (köszönjétek Borának😂♥️)

Hamarosan beindul a sztori, már csak egy pár fejezet és kezdődik az igazi móka😌

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook