Este merészkedtem ki a kis zegzugomból, hogy ehessek valamit. Tudtam, hogy össze fogok találkozni mamával, s bár nagyon azon voltam, hogy mindent a lehető legjobban összeszedjek fejben, hogy az összes kérdésére tudjak válaszolni, ám meglepetésemre ő meg se szólalt. Mindenre számítottam, mindent előre kiterveltem, de ő semmit se tett.

Szemöldököm ráncolva mentem elé, s csak bámultam rá. Mama megállította a sorozatát, s kérdően pislogott rám. Nem értette, hogy mit miért csinálok, vagy direkt tetteti a butát?

- Nem fogsz semmit se kérdezni?

- Kellene? – helyezkedett el a kanapén. – Jimin, öreg vagyok, nem pedig vak. Tudtam én, hogy itt nem csak álkapcsolat lesz, hiszen egy fiú nem tenne ilyet egy másikkal csak úgy, ha nem érez iránta valamit. – mosolyodott el. – Mikor jöttetek össze? Inkább erről mesélj.

Mihelyt ezt kimondta, egyszerre lettem boldog, hiszen legalább egy dolgot, amire készültem, megválaszolhatok normálisan, viszont kissé el is bizonytalanodtam. Vajon nem lesz problémája, hogy egyenlőre még nem járunk? Csak megérti, hogy első az ismerkedés, még akkor is, ha lassan többet tud rólam a srác, mint bárki más.

- Hát még nem vagyunk együtt. – köszörültem meg a torkom. A nagymamám szemöldökei egy pillanatra ráncba kúsztak. Arrébb araszolt, s megpaskolta maga mellett a helyet, ezzel jelezve, hogy üljek le, mert ez egy kissé komolyabb beszélgetés lesz, mint amilyet eredetileg szánt ennek a helyzetnek. – Szóval megbeszéltük, hogy egyenlőre csak ismerkedünk. Meg akarunk bizonyosodni afelől, hogy ez az egész működőképes-e kettőnk között.

- Persze, értem. – bólogatott. – Megmondom őszintén, azt hittem, hogy azonnal együtt is lesztek, hiszen ismeritek már egymást, de úgy tűnik, hogy lassabban akartok haladni. Ezzel semmi baj sincs, talán bölcsebb is és érettebb viselkedésre vall. – simította meg a vállamat kedvesen mosolyogva, mire az én ajkaim is felfele ívelő görbületet mutattak orcámon. – Jungkook rendes fiú. Én már akkor láttam rajta, amikor belépett az ajtón! – nevetett, mire én is elkuncogtam magam.

Ez az egész ezért vicces, mert akkor mi még nem voltunk annyira jóban, sőt... Én éppen a lehető legjobban igyekeztem kifejezni felé az utálatomat, amiért lefotózott engem Channal, s még a markában is tartott azzal a képpel. Elég csúnyán indult a kapcsolatunk, azért ezt be kell vallani. Jungkook nem volt egy szimpatikus személy számomra, főleg azok után, de ezt is az élet hatalmas csavarjának, s rejtfátylának lehet mondani, hogy a végén beleszerettem. Összehoztam őt a legjobb barátnőmmel az érzéseim ellenére, amiket igyekeztem elnyomni magamban. Míg én ezen voltam, addig ő is egyre közelebb került hozzám, ezt pedig én észre se vettem. De őszintén szólva, azt se tudom, hogy mikor kezdtem érzéseket táplálni egy olyan ember iránt, aki nagyon csúnya játékoz űzve próbálta megszerezni a legjobb barátnőmet. Valójában nem is akarok ezen agyalni. Már teljesen mindegy, hiszen ennek a fonal-kapocsnak az elejét, ami összeköt minket, lehetetlen megtalálni. Talán végtelenségbe nyúló azon része, én pedig jobb szeretnék a jelennel, s a jövővel foglalkozni, mintsem a múlttal, ami csak egy része volt az életemnek, ami úgy formált, akár egy fazekas a munkaasztalán lévő agyagdarabot.

- Jó szemed van mama, nem is értem, hogy miért kell neked szemüveg. – böktem mosolyogva az orrán lévő látókájára, mire az öreglány fogta, s lekapta az ott csücsülő tárgyat.

- Én sem értem, ki is dobom, nem kell ez nekem! – nevetett, akárcsak én.

A szemüveg csak segít a külsőségek megtekintésében, de az igazi látképet az idő, s a vele járó bölcsesség adja.

Örültem, amiért mama így reagált, bár nem is vártam azt, hogy le fog teremteni miatta. Ő nem a szüleim, akiknek beleszólásuk se lehet. Ők tulajdonképp még mindig abban a tudatban vannak, hogy én és Jungkook együtt vagyunk. Hihetetlen, hogy akkoriban csak megmenteni akart, egy biztos támasz lenni a hátam mögött, ha megbillennék, esetleg elesnék. Ám most komolyan itt van velem, s fogja a kezem, még akkor is, ha nem hivatalos még. Viszont ez engem a legkevésbé sem zavart. Tudtam, hogy komolyak a szándékai, s mamának igaza van; ilyet nem tenne meg bárki csak azért, mert barátok.

Amilyen szerencsétlennek hittem magam régen, most annyira szerencsésnek. Gazdagnak éreztem magam, olyannak, aki mindent megkapott csupán egyetlen egyszavas válasszal egy egyszerű kérdésre; Érzel irántam valamit? Érzek.

Egy hét telt el, amióta Jungkookkal elkezdtünk jobban közeledni egymás felé. A héten mind a kettőnknek többször volt edzése, ami olyan szempontból rossz volt, hogy kevesebb időnk lett, viszont, mikor egyszerre végeztünk, mindig elmentünk enni valahova. Jó volt, s elég hamar elkezdtem érezni azt, hogy a fiú igenis komolyan gondolja a szándékait felém. Eddig se voltak kétségeim, de ezt valahogy minden nap jobban, s jobban megerősítette.

Hyunjin nem győzött faggatni arról, hogy hogyan álltunk. Ő nagyon örült annak, hogy végre jól alakulnak a dolgaim, s ezt nem rejtette véka alá. Youngja is kérdezgetett, de egyértelműen a szőke volt az, aki le sem szállt a témáról. Szegény Jonghónak néha úgy kellett elrángatnia a közelemből, mikor már látszott rajtam, hogy kezd kissé kínos lenni az egész.

Szombaton ismét megmérettetés várt minket. Mindannyian izgultunk, hiszen ez már tétre ment. Rengeteget edzettünk, s olyan izomlázam volt, hogy rendesen arcokat vágva lépkedtem, a lépcsőzés pedig jelenleg egy rémálomnak bizonyult. Az ember azt hinné, hogy mindennapos edzéssel nem lehet izomláza valakinek. Ez nem igaz, határozottan nem. Úgy megdolgoztatott minket az edző, hogy már le se akartunk állni, mert mihelyt pihentünk picit, a fájdalom szinte felemésztett minket.

Jongho nagyon jól bírta, ő eleve jár külön edzőterembe, s ez látszik is rajta. Hyunjin meg... Nos, ő nyavalygott, ahogy csak tudott, de a tanárunk nem büntetett meg minket emiatt. Szerencséje, mert akkor mindannyian tragikus halált haltunk volna, miután kinyírtuk őt emiatt.

Ezúttal Szöul egyik stadionjába mentünk, ahol a többi röplabdameccsünk is lesz. Persze még nem voltunk kiesőzónába, viszont, ha most vesztünk, akkor oda fogunk kerülni, amit egyértelműen senki sem szeretne. Sokkal nagyobb lenne rajtunk a stressz, mintha továbbjutnánk.

Tudom, hogy mama itt lesz, hiszen mondta, hogy ezentúl minden versenyemre el fog jönni. Youngja és Jungkook is itt voltak. Az előző egész héten másról se beszélt nekünk, hogy ott fog ülni az első sorban és szurkolni fog nekünk, a srác viszont bejelentette, hogy egyetlen – számomra – fontos eseményt sem szeretne kihagyni. Ezzel én is így vagyok, én is el akarok majd menni hozzá, amikor úszik, hogy támogassam őt lelkiekben. Jól esett, hogy ilyen velem, s ha akartam volna, se tudtam volna tagadni, mennyire jól érzem magam.

- Kíváncsi vagyok, hogy hány hullámcsatot fogok elhagyni a meccs végére. – nevetett Hyunjin, miközben a haját tűzdelte felfele.

- Nekem teljesen mindegy, amíg nem kerül a lábam alá. – rántott vállat Jongho.

- Ha lehet, akkor próbált meg kirúgni, nehogy valaki megcsússzon rajta. – nyújtózkodott Chanseong. – Seungmin, hogy van az arcod? – biccentett a kapitányunk a srác felé, aki csak hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy már minden rendben van vele.

- Bocsi. – mosolygott kínosan Hyunjin, s húzta picit fentebb a vállait, míg nyakát be.

- Ugyan, megesik. Viszont nagyon remélem, hogy az ellenfélnek is legalább egy ilyen labdát fogsz küldeni. – nevetett. – Komolyan, azt sehogy máshogy nem tudtam leszedni, csak a képemmel.

- Nézd a jó oldalát, legalább nem esett le, hanem visszapattant! – lökte meg egy kicsit a vállát Keonhee, miközben saját viccén kacagott, akárcsak mi.

Jó is volt, hogy oldottuk ezzel a feszült hangulatot. Sokkal könnyebb, s jobb úgy pályára állni, ha nem görcsölünk rá a végső eredményre. Ki kell kapcsolnunk, csak arra kell koncentrálnunk, ami a legfontosabb, s ez jelen esetben a játék volt.

Egy ideig még az öltözőben voltunk, s mikor az edző bejött, hogy menjünk bemelegíteni, a törölközőnkkel, s a vizünkkel a kezünkben az ő vezetésével megindultunk a pálya felé. Nagyon sokan voltak ott. Szülők, gyerekek, akik vagy minket, vagy a másik csapat tagjait jöttek támogatni. Hamar ki is szúrtam Chant, Youngját és Jungkookot, aki éppen a nagymamám mellé ült le. Mosolyogva néztek rám, s intettek egyet, amit én nagy örömmel viszonoztam is. Jól esett, hogy itt vannak velem és támogatnak.

- Jimin, majd én adom neked. – mondta Hyunjin, én pedig bólintottam egyet. Szerettem, ha Hyunjinnal melegíthettem be. Jó támadásai vannak, jó labdákat küld, s mellette hamar sikerült kiélesítenem a reflexeimet, hogy azok tűhegyesen várják, mikor fog érkezni valami. Szinte lángolt a testem, s éreztem, amint az adrenalin végigszáguld rajtam, egyetlen centit se hagyva ki, egészen a fejem tetejétől a lábujjamig. – Jongho, passzolj egyet! – mondta a szőke, mire a srác tette is, ő pedig felugorva ütötte le a gömbölyded tárgyat. Én azonnal kapcsoltam, s elrugaszkodva hasaltam el, s értem el sikeresen, hogy ne érjen földet. Még éppen idejében fel tudtam ütni.

A bemelegítés után kifejeztük a tiszteletünket a másik csapatnak, akárcsak ők nekünk, s megegyeztünk, hogy ez csupán egy baráti meccs. Mindig ezt mondjuk, hiába tudjuk, mekkora a tét. Csupán ez is segít minket abban, hogy tisztességesek legyünk, s ne úgy kezeljük őket, mint az ellenséget, hanem mint pajtást.

Szürke alapon zöld mezemet megigazítottam magamon, s a helyemre álltam. A mérkőzés kezdetét vette.

Mondanom se kell, hogy többet voltam a földön, mint álltam a lábaimon. Vagy csattantam a parkettán, mert éppen lehasaltam, vagy a térdeim koppantak nagyokat – de az utóbbi többször. Kétszer futottam ki a pályáról, hogy vissza tudjam dobni a kissé nagyra, s hosszúra sikerült labdát. Ebből csak az egyik sikerült, de semmi gond, mert nem számított pontnak az, amelyiket nem kaptam el.

Többször hallottam a közönségtől éljenzést, s sajnálatos módon olyat is – ami elkerülhetetlen ilyen meccseken –, ahol vagy minket, vagy a családtagjainkat, esetleg a bírót szidják. Ez megszokott, mert mindenhol vannak ilyenek, nekünk pedig ki kell zárnunk ezeket, főleg a rosszakaróinkat.

- Jövök! – mondta Seungmin, én pedig azonnal rákaptam a tekintetem, hogyha kell, akkor készen tudjak állni.

- Passzold! – szólt Chanseong. – Jimin! – kiáltott nekem, mikor érzékelte, hogy nem fog odaérni időben a labdához, én pedig lendültem is.

- Hyunjin! – küldtem meg, ő pedig felugorva pontot is szerzett. Hallottam, ahogy az edző éljenezni kezd, hiszen ez volt a pont a mondat végére. Ha még egyet szereznek, akkor hosszabbítanak, aminél lehet, hogy elvernek minket.

- Nagyon szép! – mentünk oda megölelni a szőkét, aki a győztes pontot is megszerezte nekünk.

Nagyon boldogok voltunk, hiszen ezzel biztos, hogy a döntőbe kerülünk, tehát a dobogón ott leszünk. Az se érdekelt, hogy a térdeim szinte tropára mentek, s rettenetesen fájtak, akárcsak a karjaim, amik teljesen vörösek voltak.

Izzadtan, de hatalmas mosollyal álltunk a saját térfelünkön, s pacsiztunk le az ellenféllel, akik bár nem estek ki, de veszélyes helyre kerültek, s vagy nagyon keményen kell küzdeniük, hogy feljussanak a dobogóra, vagy megelégszenek a kisebb helyezéssel. Bár nem voltak annyira boldogok, mégis megdicsértek minket, s megköszönték a játékot. Az egyik külön engem is megemlített, hogy jól végzem a munkámat a posztomon, ami csak még szélesebbé tette az arcomon elterülő somolyt.

Miután egyesével a nyakunkba akasztották az érmeket, pár fotó után el is indultunk vissza az öltözőbe. Ilyenkor mindig úgy érzem, s gondolom, hogy megérte az sok fáradozás, az a rengeteg fájdalom, amit a testemben éreztem hol az izomláz miatt, hol pedig a játék adta sérülések miatt. Minden úgy volt jó, ahogy, s minden vér, izzadtság, s könny megérte csupán egyetlen büszke tekintetért vagy egy őszinte mosolyért, elvégre az érzések valahogy többet érnek, mint egy polcon porosodó tárgy, ami nem más, csak relikvia.

Szinte megkönnyebbülve éreztem magam, mindamellett, hogy felfrissültem a zuhany alatt. A csapattal a legszebb momentumokat beszéltük ki, többször hangoztatták a nevem, én pedig nem győztem csak pironkodni. Sokan azt hiszik, hogy liberoként nincs hasznom, pedig nem is tudják, hogy mennyi mindent teszek a csapatért. Nem adhatok fel, nem üthetek át, csupán védek, passzolok. Unalmasnak hangzik, de valójában nem az. Én nagyon büszke vagyok erre. Arra, hogy egy ilyen remek csapatban egy ilyen jó posztot tölthetek be.

A hibáinkat most nem említettük. Páran szólták csak el magukat nevetve, hiszen egy komoly meccsen is történnek lehetetlennek tűnő, mégis megvalósított mozdulatok. Ezeket későbbre fogjuk hagyni, mindent megbeszélünk, hogy javulhassunk, hogy erősebbek legyünk. Ezen pedig nem sértődünk meg, mert ez az egész egy építőjellegű kritika. Rávilágítanak a problémára, azt pedig meg kell oldani.

Már elkezdtek kimenni az emberek – hiszen mindenki külön beutazott, mert Szöulba felesleges lenne iskolabusszal járkálni, mikor mi is meg tudjuk oldani –, amikor megláttam, hogy Jungkook bekukucskál, s mikor kiszúr, mosolyogva jön be hozzám. Hyunjin és Jongho voltak csak bent rajtam kívül, akik összenéztek, s hangosan el is köszöntek, miszerint menniük kell, mert Chan várja őket – ugyanis az utóbbit is ő viszi haza, akárcsak Youngját. Intettem nekik, ők pedig becsukva az ajtót maguk mögött elérték, hogy kettesben maradhassak Jungkookkal.

A fiú mosolyogva simított az oldalamra, majd hajolt közelebb. Homlokát az enyémnek döntötte, s úgy nézett a szemeimbe.

- Nagyon ügyes voltál, Szöszi. – mondta, miközben lágyan cirógatni kezdte a bőrömet. Széles vigyort villantottam.

- Igen? – kérdeztem vissza, ő pedig bólintott egyet.

- A legügyesebb, a legszebb és a leghelyesebb. – mondta, én pedig elkuncogva magam közöltem vele, hogy szerencséje, hogy ezt nem Hyunjin előtt mondta. – Komolyan mondtam. – simított egyik kezével az arcomra, s hajolt picit lentebb szemeit lehunyva, hogy csókot lehelhessen ajkaimra, de én ekkor a nyakamban lévő érmet közénk tettem. Nagy szemekkel lépett távolabb, s pislogott nagyokat. – Rosszat tettem? – kérdezte, én pedig elnevettem magam reakcióján, ami nagyon aranyos volt. Megráztam a fejem. – Akkor nem szeretnéd, hogy itt megcsókoljalak? – nézett szét. – Nincs itt senki. – mondta, de feje még mindig az ajtók felé volt fordítva, s szemeivel azt kémlelte, mikor jön be valaki, aki megszakít minket. Szemeimet megforgatva, de közben fülig érő mosollyal fogtam két kezem közé arcát, s értem el, hogy ismét engem nézzen. Mikor ez megtörtént, kivettem a nyakamban lévő érmet, s az övébe akasztottam. Ráncba szaladt a homloka, én pedig ezt látva kuncogva nyomtam egy puszit az állára.

- Ez jobb, ha nálad lesz. Ha ismét eszembe jutna az, hogy kerülni akarlak, akkor legyen miért elmennem hozzád. – hajoltam közelebb, s szemeiről szájára vezettem tekintetem, amin egy mosoly jelent meg szavaimat hallva.

- Nem fogom hagyni ezentúl, hogy kerülj. Ha mégis, akkor vissza kell jönnöd hozzám, de elengedni nem foglak.

- Szavad ne feledd, Jeon Jungkook. – simítottam a tarkójára, majd pipiskedve érintettem össze végre cserepes ajkainkat, akik szomjas koldusok voltak mindaddig, amíg egymásban meg nem lelték az örömforrást; a csókot.

Hello Sütikék! Itt is az új rész😌 Na mit szóltok? Gondoltátok volna, hogy Jimin oda fogja adni Jungkooknak a saját nyereményét? Szerintetek ez mit jelképez pontosan?🤔 Nagyon kíváncsi vagyok a teóriákra, mert van jelentése mindennek, még akkor is, ha nem lehet olyan könnyen kiszúrni😌

Köszönöm szépen a 36k megtekintést!😻♥️♥️ Nagyony boldog voltam, mikor ezt megláttam🥺 Hihetetlen, hogy már ennyinél tart a könyv♥️♥️♥️

Hogy vagytok? Mit gondoltok erről az egész nyissuk meg a sulit 19-én dologról? Én személy szerint nevetségesnek találom😂😂

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook