A szívem hevesen dobogott, s a levegőt is legalább ilyen sebességgel vettem, ám már nem csupán a futás miatt. Hosszabb idő telt el, mióta nem voltunk kettesben – hiszen amíg a díszeket szedtük a földről, az nem igazán számít annak –, pontosabban a csók óta. Izgultam. Egyszerre tartottam a valóságot hihetetlennek, s egyben bámulatosnak, pont azért, mert valós, mert van, mert átélem.

Jungkookon fekete zakó volt, amit be is gombolt, ugyanakkor fekete nadrág, s csokornyakkendő. Egyedül az ing, ami a mellkasán feszült volt fehér. Egyszerű, mégis neki annyira jól állt, olyan jól nézett ki, hogy egyszerűen levett a lábamról. Rettentően helyes volt, s így csak egy valamit bizonyított számomra; még jobban sikerül beleszeretnem. Már ha ez lehetséges.

- Youngja... – kezdtem bele, s lehajtottam a fejem. – Youngja mindent elmondott. – motyogtam. – Megcsókoltál úgy, hogy barátnőd volt, Jungkook. – pillantottam fel rá. Folyamatosan engem nézett, nem sikerült megrendítenem őt. Magabiztos volt, s tudta, hogy mit akart, ellenben velem, hiszen én csak találgatni tudtam, mik is a szándékai. – Nagyon rosszul éreztem magam, mert az egyik barátomnak ártottam és... Egyben jól, mert nem is tudod, hogy mióta vágytam arra a csókra. – motyogtam, s mivel zavarba jöttem, inkább vissza lehajtottam a fejem.

Lakkcipők kopogását hallottam, s tudtam, hogy a fiú elindult felém. Közvetlen előttem állt meg, de én még így se akartam ráemelni a vörös fejemet, még úgy sem, hogy a tetőn lévő lámpa gyér fénye miatt talán nem is látszódott volna rózsáim színe. Lassan emelte a kezét, majd simított először a karomra, majd arcomra. Állam alá helyezte a mutatóujját, s fel is emelte a kobakomat.

Csillogtak a szemei. A fekete pár, ami titokzatos volt, kiismerhetetlen, most annyi érzelmet tükrözött, hogy választani se tudtam volna, melyik ragadjam meg, melyik az, amelyiket leginkább látni szerettem volna. Egy galaxist őrzött magában, számtalan rejtélyt, s annál több szenvedélyt, szépet, s jót.

Jungkookot nem lehetett kiismerni. Nem lehetett megmondani pontosan, hogy mit akar. Ő maga volt a szürkület, s az azzal járó köd. Nem tudni, mit rejt, hogy mikor mi fog történni. Kétségbeesetten próbálod keresni a kiutat, de csak akkor fogod megtalálni, ha ő úgy akarja. Ő mozgatta a szálakat. Ő volt a bábmester, s a játékvezető is. Ha igazán meg akartad ismerni, akkor hagynod kellett, hogy ő nyisson magától, hogy feloszlassa az őt körülölelő ködöt, és a felhők mögül meglásd a napfényt, s a Hold ezüstjét egyaránt.

- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem tudom. – rázta a fejét. – Nem kellett volna azt tennem, mikor te is és én is tudtam, hogy barátnőm van, de egyszerűen... Nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Jimin, egyszerűen megőrjített az, hogy tudtommal a lányokhoz vonzódok, de közben folyamatosan rád gondolok, a te arcod ugrik be és a te társaságodra vágyom. Eleinte azt hittem, hogy talán azért, mert mielőtt összejöttem Youngjával olyan sok időt töltöttünk együtt, de... De nem ez volt. Nem tetszett, hogy elmentél arra a vakrandira és ahogy az a kölyök udvarolt neked. Kiborultam és olyan dolgokat mondtam neked, amiket nem kellett volna. Amikor pedig meghallottam, hogy elszöktél otthonról... Azt se tudtam, hogy mihez kezdjek. Aggódtam miattad és féltem, hogy valami oltári nagy hülyeséget fogsz csinálni. Igen, összezavartalak, főleg azzal a csókkal, de... Nem csak te voltál kétségek között. Késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljalak, többször is, és egyszerűen nem tudtam tovább türtőztetni magam. Akartalak, vágytam rád, eszméletlenül szerettelek volna másképp kezelni, mint egy barátot. Csupán nekem ez... Nem volt normális, legalább is magamtól. Sosem volt problémám a melegekkel, de én nem voltam az, sosem érdekeltek a fiúk, de te... – túrt a hajába. – Felforgattad az egész életemet. És nem, nem bánom, hogy akkor megcsókoltalak, egy csöppnyi megbánás se volt bennem. Hívhatsz önzőnek, vagy baromnak, aminek csak akarsz, de nekem azaz egyetlen csók többet ért, mint Youngjával vagy az előző barátnőimmel összesen. – nézett lágyan a szemeimbe.

A szám tátva maradt. A szívem vallomására hevesen kezdett verni. Ő is érez irántam valamit, s bár valóban teljesen összezavart, kétségek közé állított, valahol megértettem őt. Hasonló cipőben járt, mint én. Emlékszem, mikor elkezdtem érdeklődni a fiúk iránt. Nagyon megijedtem, s nehéz is volt ezt feldolgoznom, hiszen... Akárhogy nézzük, a társadalomban nem ez az elvárt, s az elfogadott. De mára teljesen megbékéltem vele, hiszen én így vagyok boldog. Nem tartom magam emiatt se többnek, se kevesebbnek. Ez vagyok én, s csak ez számít.

Nem volt szép, hogy egyszerre kettőnkkel játszott, de meg lehetett érteni őt. Össze volt zavarodva, az érzelmei kuszák voltak, s az a fiú, aki 18 évig ismerte magát, hirtelen önnön magának lett idegen.

Az utolsó mondata viszont a hasamban lévő összes pillangót arra késztette, hogy szárnyaikkal ütemes dobogásba kezdjenek szívemmel együtt. Hihetetlen volt mindaz, amit mondott, tényleg nem akartam bízni a hallásomban, s látásomban. Képzelt-valóság volt eddig az, amire gondoltam, s a jelen is annak tűnt, pedig nem az volt. Jungkook itt állt előttem, lágyan simogatta az arcomat, szemeivel az én tekintetemet tartotta fogva, én pedig képtelen lettem volna nem fénylő szembogarait nézni.

Nagyot nyeltem, miután kicsodálkoztam magam, s szakadozva szívtam be a levegőt, hogy feltehessek egy egyszerű, de nagyon fontos kérdést.

- Mondd el nekem őszintén... Mit szeretnél valójában?

Hallani akartam. Látni, emlékezni rá, hogy mit fog mondani nekem. A válasza a kulcsa egy újabb ajtóhoz, ami a jövőbe vezet, én pedig tudni akartam, hogy hova fogunk menni, mik a tervei, s hogy egyáltalán én részese lehetek-e mindennek. Kísérője egy hosszabb úton.

Jungkook lágyan elmosolyodott, s simított ki egy szemembe lógó szőke tincset.

- Amíg csak lehet, a társad szeretnék lenni. Nem számít, hogy mi lesz, nem fogom feladni. Ha már felforgattad az életem, akkor tedd rendbe úgy, ahogy az neked megfelel. – hajolt kissé közelebb, minek hatására félig lehunytam a szemeim, s automatikusan vezettem kezemet a tarkójára. – Ha most megcsókollak, ismét el fogsz lökni? – kérdezte, s kisebb szemtelen mosolyt is elbujtatott száján, elvégre a medencénél elhajoltam, a tetőn pedig megszakítottam. Persze én is elmosolyodtam, s meg is vontam a vállaim.

- Amíg nem teszed meg, nem fogod megtudni, hogy mi lesz. – válaszoltam szinte ajkaira suttogva, Jungkooknak pedig több se kellett.

Lágyan becézgette a számat, finoman simogatva sajátjával. A melegség átjárta egész testemet, teljesen elvörösödtem, mégis a gerincem mentén a hideg futkosott. Kétes volt ez is, mint maga a szerelmünk, ahogy kezdődött. Az érzelmeim, a vágyaim elégedettek voltak, s a kétség köde, ami eddig körülölelt minket, feloszlani látszott. Tisztán láttam mindent. Jungkookot, magamat, azt, hogy mit akarunk, mit érzünk, s nem is kívántam mást, vagy ennél jobbat. Annyi szenvedés után végre boldogok lehetünk. Együtt.

Jungkook nem volt durva, sem pedig követelőző. Lassabb, érzelmesebb tempót vettek fel ajkai, amiknek én igyekeztem tökéletes párja lenni, s együtt mozogni velük. Nem tudtam eldönteni, hogy kezdet volt mindez, vagy a folytatás, de valahogy nem is érdekelt. Sodródni akartam az árral, a pillanatot örökké élvezni, amíg csak ez a szó jelentését bírja, s tartja. Nem akartam innentől kezdve ellökni magamtól. Én is szerettem volna önző lenni, legalább egy kicsiny ideig nem törődni senkivel, csak magammal, s azzal, amit én akarok. Hiszen engem egyetlen csók is boldoggá tesz, s ha annak azaz ára, hogy megkapom azon jelzőt, nem érdekelt.

Nem akartam továbbra is olyan határokkal élni, amik lépni sem engednek, holott én képes lettem volna futni, s lábaim, sőt, maga a testem égett attól, hogy megszerezzem azt, amit akartam. Lebontottam a kezemen lévő láncokat, szabad lettem. Szabad és önálló.

A fiú lágyan simogatta az arcomat, míg én a tarkóján lévő kicsiny hajával babráltam. Éreztem az orrán kifújt meleg ájert, s muszáj voltam elmosolyodni, ahogy belegondoltam; ismét egymás édes ajkát ízleljük.

Ekkor egy kattanást hallottunk, mire arrébb léptünk, s mindketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünket. Hyunjin állt ott Channal, s éppen azt a képet nézegették, amit rólunk lőttek. Fülig vörösödtem, s nem tudom, hogy az, hogy Jungkook a kezét az oldalamra simította, illetve mellém lépett segített-e, vagy sem.

- Ezt ki kell nyomtatni, nagyon cukik vagytok! – mondta a szőke ránk nézve.

- Ne haragudjatok, de... – simított a tarkójára Chan. – Egy pillanatra vettem le róla a szemem és ezt csinálta.

- Majd megkérem Jinsoot, hogy küldje át nekem a képet. – mosolygott magában a srác, nekem pedig kezdett összeállni az a bizonyos kirakós. Ez nem az ő fényképezője volt. Nem is hozott magával.

- Te lenyúltad más gépét? – léptem oda hozzá.

- Pf, dehogy. – legyintett. – Csak kölcsön vettem egy pillanatra. A tudta nélkül. Jó, igazából amíg nem figyel kikaptam a kezéből és elfutottam vele, de mindenképp visszaszolgáltatom neki. Egyébként is, az ő hibája. Azt mondta, hogy nem csinál képeket, csak pénzért. Lőnék én is párat a telefonommal, de azért az minőségben eltér ettől. – ingatta a fejét, én pedig Chanra néztem, aki csak felemelt végtagokkal próbálta nekem jelezni, hogy teljesen ártatlan, s köze se volt a dolgokhoz.

- Legalább mutasd meg a képet. – mondta Jungkook, a magas szőke pedig már nyújtotta is a masinát, hogy megnézhessük. A mellettem lévő elmosolyodott, s lágyan simított végig az oldalamon. – Jól nézünk ki, nem? – kérdezte, én pedig kissé elpirulva, de bólintottam. Valóban jól néztünk ki.

- Mernétek mást mondani, amikor az egész iskolát lefutottam, hogy lerázzam. – rázta a mutatóujját a srác, mi pedig nevetni kezdtünk.

- Szerintem ne hagyd, hogy többet igyon. – mondtam Channak jókedvűen.

- Kikérem magamnak, ezt teljesen józanul csináltam, nézd! – hajolt a képembe a szőke, s lehelt rám. – Talán egy-két pohár soju ment le csak, ettől még nem leszek részeg.

- Jól van, szívem, de most keressük meg szépen Jinsoot, kérjünk tőle bocsánatot és reménykedjünk abban, hogy nem törölni, hanem nyomtatni fogja a képeket. – tette kezeit Hyunjin vállára a párja, s fordította meg, hogy elindulhassanak le a tetőről, majd megkeressék a gép valódi tulajdonosát.

- Hihetetlen ez a fiú. – nevettem, de azonnal belém is fagyott, mikor éreztem, hogy Jungkook magához ölel.

- Annyira hiányzott, hogy a közelemben legyél. – motyogta a nyakamba.

Kezeit hasamnál kulcsolta össze, s úgy nézett ki, hogy egy ideig nem tervez elengedni. Elmosolyodva simítottam kacsóira. Nekem is nagyon hiányzott, rettentően vágytam a törődésre, amit tőle kaptam, s most annyira örülök, hogy itt van velem.

Nem is tudom, meddig állhattunk úgy ott. Egyikünk se akarta megszakítani az idilli pillanatot, sőt, sokkal inkább ki akartuk élvezni, hogy végre együtt lehetünk. Nincs több kerülés, menekvés az érzelmeink elől. Ideje volt belátni; a szerelem, a vágy túl nagyúr ahhoz, hogy bárki is megpróbáljon vele szembeszállni.

A fiú dúdolni kezdett, hiszen a zene még ide is felhallatszott. Dülöngélni kezdett, majd elengedett, én pedig vele szembefordultam. A szemeibe néztem, s majd arcára simítottam. Olyan jó érzés volt, hogy ezt én is megtehettem.

- Menjünk be a többiekhez? – kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét.

- Majd később. – mondta. – Most szeretném kiélvezni, hogy kettesben vagyunk. – döntötte a homlokát az enyémnek, s hunyta le a szemeit. – Persze, ha fázol, akkor bemehetünk. – húzott picit közelebb, én nekem pedig levakarhatatlan vigyor került az arcomra. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire bújós. Tetszett ez az énje, határozottan bejött.

- Nem fázok. – nyugtattam meg, de ekkor eszembe jutott valami. A zsebembe kezdtem kutatni, minek hatására Jungkook picit hátrébb húzódott, s összeráncolt szemöldökkel nézett rám. A kis cseresznyevirágos kitűzőt vettem elő, majd mutattam fel. – Ezt Youngja adta... – motyogtam. – Nem tudom, elég érdekes hagyomány, de akik párral érkeznek, azok szokták hordani. Persze nem muszáj elfogadnod meg semmi, mert tulajdonképp nem érkeztünk együtt, csak... – magyaráztam, de ekkor Jungkook nevetésére figyeltem fel. Rápillantottam, ő pedig mosolyogva nézett engem.

- A lányok ezt adják a fiúknak, a srácok pedig virágot nekik, igazam van? – kérdezte, én pedig lassan bólintottam. Az úszó kivette a kezemből a kis virágot, s feltűzte azt a mellkasára, majd egy kis pillanatot kért. Elindult a lépcső felé, majd az ott lévő poroltó tetejéről levett valamit. Egy szál vörös rózsát tartott a kezében, majd mikor elém ért, felém nyújtotta. – Talán nem érkeztünk együtt, de még lemehetünk közösen.

Zavart mosoly került az arcomra, s muszáj voltam ajkaimba harapni. Hozzá kell még szoknom ehhez a Jungkookhoz. Bár még a szemtelenhez se sikerült teljes mértékben alkalmazkodnom, de reménykedtem benne, hogy menni fog. Azért valljuk be, jól állt neki az a kis pimasz én is, főleg, ha elmosolyodott. Egyszerre volt kisfiús és észveszejtően szexi.

Ahhoz képest, hogy mennyire nem vártam ezt a bált, nagyon jó volt. Jól éreztem magam. A barátaimmal sokat mulattunk, s látszólag Jungkook és Youngja se feszengtek egymás mellett, még akkor sem, ha a lány meglátott minket. Sokkal inkább örült nekünk, bár megfenyegette Jungkookot, hogyha meg mer bántani, akkor letépi a tökét, szóval jobb, ha mindenre odafigyel.

Hyunjin szerencsére sikeresen visszaszolgáltatta a kamerát a tulajdonosának, s még azt is megbeszélte vele, hogy nyomtassa ki a képeket, vagy legalább küldje el neki e-mailben. Azt inkább nem említette meg, hogy hogyan vette rá erre, de talán jobb is, hogy nem tudjuk.

Ahogy a szőke mondta, mi valóban uraltuk a parkettet. A röplabdások és az úszók egy hatalmas kört állva táncoltak, s egy-egy bátrabb fiú – természetesen az alkoholtól kissé merészebbek – a tanárokat is felkérte táncolni. Én is beálltam Youngjával középre, bár sajnáltam szegény lányt, hiszen a kis társaságunk egyetlen női tagja volt, s mindenki megtáncoltatta. De ő nem bánta. Nagyon jól érezte magát, s még a többi lány osztálytársunkkal is váltott egy-egy szót.

- Youngja, egyébként te kivel is jöttél a bálba? – kérdeztem a lánytól odahajolva hozzá, s közben próbáltam túlkiabálni a zenét.

- Jonghóval. – válaszolta, én pedig nagyot néztem. Mondjuk csodálkoztam is, hogy miért van ennyire egymáshoz passzoló öltözékük. – Felkértem, hogy jöjjön velem és belement. – nézett az éppen a kör közepén lévő srácra, aki a biológiatanárunkat forgatta meg. – Mindig nagyon kedves volt velem és szerettem volna valahogy viszonozni. Tudom, hogy mit érez irántam, mert elmondta, de... Nekem még nagyon friss ez a szakítás és nem szeretném véletlenül se kihasználni, ezért időt kértem. Ha még mindig tetszeni fogok neki, akkor... Nos, akkor meglátjuk. – rántott vállat mosolyogva. – De semmiképp se szeretném azt, hogy úgy érezze, hogy kihasználom őt vagy annak tűnjön.

- Értem. – bólintottam. Ez mondjuk teljesen normális, s szerintem ettől jobban nem is lehetett volna megoldani. Jongho látszólag elfogadta mindezt, s őt ismerve várni fog a lányra.

- És mi a helyzet veled és Jungkookkal? – kérdezte, én pedig zavartan haraptam az ajkaimba. A lány arcán hatalmas vigyor jelent meg. – Mindent értek. Akkor mindenképpen tartunk egy filmezős estét és kibeszélünk mindent. – jelentette ki, de rábólintani már nem tudtam a dologra, hiszen az edző felkérte őt táncolni.

Mosolyogva néztem őket, ahogy a kissé kótyagos tanárunk próbálja mindenkivel elhitetni, hogy milyen jól táncol. Úgy forgatta, s rángatta szegény lányt, mint egy rongybabát, de ő csak jót nevetett rajta. Egy meleg kezet éreztem meg az enyémen. Oldalra pillantva láttam meg, hogy Jungkook tért vissza. Elment, hogy igyon egy kis puncsot, s úgy tűnik, hogy visszajött. Lágyan elmosolyodtam, s hagytam, hogy megfogja a kezemet. Nagy volt a tömeg, s kétlem, hogy bárki is felfigyelne erre.

Boldog voltam. Most őszintén boldog voltam.

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel😌♥️♥️♥️ Végre! 55 rész kellett ehhez, de végre együtt van a párosunk!😻♥️♥️♥️

Na mit szóltok hozzá? Na és szerintetek Youngja helyesen cselekedett azzal, hogy nem engedett egyből Jonghónak?🥺

Hogy vagytok ma?😌

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook