Hirtelen fel se fogtam, hogy mi történt. Éreztem puha ajkait, amint az enyémeket simítják meg, arcom egyik felére pedig meleg levegője csapódott, ahogy megkönnyebbülten fújta ki azt az orrán keresztül. Hüvelykujjával arcomra simított, majd közelebb húzódott. Annyira hihetetlen volt, annyira abszurd, mégis megtörtént.

Szívem hevesen vert, hirtelen melegedtem ki, a gyomrom pedig begörcsölt. Kellemes görcs keletkezett benne, olyan, ami megtart, ami támaszként funkcionál, s jelez; igenis tetszik, amit csinál. Orcáimon is virágot bontottak a vörös rózsák, s mikor megmozdította száját, agyam felett az irányítást a vágy vette át. A vágy, akinek nem parancsol senki, csak saját maga, amit elnyomni nem lehet. A megölhetetlen, a halhatatlan, kit csakis leállítani lehet egy időre.

Remegő kezekkel simítottam a tarkójára, s nem is gondolkodva csókoltam vissza. Ő ezt megérezve szabad kezével derekamra simított, s bátrabban kezdte mozgatni a száját. Halk, cuppogó hangokat hallottunk, ahogy kényeztettük egymást. Annyira akartam ezt, annyira vágytam rá, hogy arra szavak nincsenek. Jungkook megcsókolt, a fiú, aki tetszik, az én ajkaimat kóstolgatja, engem simogat, s ez annyira csodálatos érzés volt fél évnyi plátói szerelem után. Olyannyira jó volt, hogy azt akartam, sose legyen vége.

Jungkook egyre csak közelített csókunkat meg nem szakítva, s szinte már felettem támaszkodott, mikor egy, a derekamra való simítás után felsóhajtottam, ő pedig a csókba mosolyodott. A mosoly... Amit azonnal letörölhetünk valaki arcáról, ha ez kitudódik. A mosoly, ami talán nem fel, hanem lefele fog görbülni, s szemei az illetőnek könnyektől lesznek fátyolosak. Én ezt nem akartam. Nem lehettem önző, nem lehettem az, akivel a bűnt elkövetik. Nem, egyszerűen nem.

Jungkook mellkasára fogtam, s kabátját megmarkolva taszítottam rajta egyet. A fiú hevesen véve a levegőt pislogott értetlenül. Láthatóan zavart volt, nem fogta fel, hogy mit, s miért teszek. Hozzá hasonlóan én is szaporán emelkedő, s süllyedő mellkassal meredtem előre. Gondolataim ezerrel cikáztak a fejemben, szinte megfájdították azt. Miért nem löktem el azonnal? Miért kellett... Miért kellett átadnom magam a szenvedélynek, s kicsit is boldognak lenni, ha utána jobban fogom utálni magam, mint előtte?

- Jimin, mi a...? – akarta kérdezni Jungkook, s jött is közelebb, hogy kezemre fogva puhatolózza ki a válaszom, de én elrántottam a kacsómat. Szipogva egyet töröltem le erőszakosan a könnyeimet, amik már nagyon utat akartak törni maguknak a bűntudat miatt. – Jimin, mi a baj? Hallod? – fogta le a kezeimet Jungkook, de én azonnal lehorgasztottam a fejem. Nem akartam ránézni. Nem tőle undorodtam, hiába ő tette meg, hanem magamtól. Azért, mert én képes voltam mindezt viszonozni úgy, hogy nem tudom, ő és Youngja együtt vannak-e, vagy csak viharos napjaik vannak, ezért ridegültek el. Hiszen mi másért jöttek volna egy étterembe suli után közösen? Lehet, hogy most akarták megbeszélni a dolgokat, én pedig... Ha miattam fog sérülni a lány, amit a legjobban el akartam kerülni, azt sosem bocsátom meg magamnak. Rossz barát volt, tény, de én se vagyok jobb, hogy ezt tettem. – Jó, akkor nem érek hozzád, csak mondd el, hogy mi a baj, mert megijesztesz! N... Nem volt jó, vagy...?

- De, pont ez az! – szakítottam félbe kissé hisztérikusan, s csaptam le a kezeim, amikkel eddig a fejemet fogtam. – Ezt nem kellett volna, Jungkook! Én nem tehetem ezt, nekem Youngja volt a legjobb barátnőm, végre minden elkezdett ismét jó lenni. Nem szúrhatom hátba azokat az embereket, akik fontosak nekem, érted? – pillantottam végre a szemeibe.

- De Jimin...! – szerette volna mondani, de én azonnal felkeltem, s nem is állt szándékomban tovább maradni. – Hé, várj már, hallgass meg, jó? – kapott a kezem után.

- Együtt vagy Youngjával, nem? – kérdeztem rá. Tudnom kellett, hogy mi a helyzet. Jungkook nem válaszolt, csak hallgatott. Nekem pedig ez elég is volt. Lehajtva a fejem bólintottam egyet, s szomorú, halk hangon mondtam neki azt, amit kellett. – Felejtsd el ezt az egészet, ne szólj neki erről.

- Mi? De nem, Jimin, én..!

- Csak hagyj békén, jó? Jungkook, el nem tudod képzelni, hogy mennyire fáj ez az egész nekem. És pont azért, mert annyira vágytam erre a pillanatra. Ezt akartad tudni? Igen, elérted, hogy beléd szeressek. Úgyhogy kérlek, most érd el, hogy soha, de soha ne gondoljak erre, mert én nem akarok rossz ember lenni. Én hoztalak össze titeket, nem akarom én tönkretenni azt, ami miatt az egyik barátom arcán mosolyt látok nap, mint nap.

Meg se vártam, hogy mit reagál, azonnal kirohantam az ajtón, s a lépcsőfokokat gyorsan szedve próbáltam elérni azt, hogy minél hamarabb a liftben tudhassam magam, hiszen hallottam, amint Jungkook a nevemet kiabálva iramodik meg utánam. Szinte előtte csukódott be a liftajtó. Még hallottam, ahogy ráver, avagy belerúg a bezáródott ajtóba, én pedig a falnak dőlve kezdtem sírni. Volt pár emelet, volt időm lenyugodni, de ha nem is sikerült volna, nem érdekel. Csak szerettem volna valahogy kiadni magamból az érzelmeimet.

Lehet, hogy meg kellett volna hallgatnom őt, de akkor nem voltam képes tovább egy légtérben maradni vele. Nem miatta, hiszen magamat okoltam, magamat tartottam hibásnak, még azok után is, hogy nem felelt a kérdésemre. Azonnal el kellett volna löknöm, mert nem voltam biztos abban, hogy mi folyik köztük. Bár mostanra tudom, hiszen számomra a hallgatás beleegyezést jelent.

Jungkook megcsalta a barátnőjét... Velem.

Szerencsémre a közelben volt egy buszmegálló, s olyan járat is közlekedett, ami nekem kellett. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem el oda, s szálltam fel a járműre. Felmutattam a bérletem az úrnak, majd elindultam egy szabad helyet keresni, közben pedig azon voltam, hogy a légzésem normalizáljam. Sírtam, s futottam is ide, ami azt eredményezte, hogy úgy lihegtem, mint egy kutya.

Végül hátul sikerült leülnöm. Kinéztem az ablakon, s pont láttam, amint Jungkook kirohan az épületből, szétnéz, s mikor nem lát, térdén támaszkodva lihegett. Minden bizonnyal lépcsőzött, hiszen egy lift volt, amit én használtam, s az olyan gyorsan nem ér fel, majd jön le vele. Inkább elkaptam a tekintetem onnan, hiszen ismét éreztem a mellkasomban szétáradó bűntudatot, ami sírás formájában akart könnyedséget okozni lelkemnek.

Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, számtalan kérdés, amit feltettem volna neki, ha elé mertem volna állni. Miért viselkedett úgy? Miért kellett úgy tennie, mint aki érez irántam valamit? S ha mégis így lenne, miért tette meg? Együtt van Youngjával, tudja, hogy én képtelen lennék bántani őt szándékosan, s most mégis megtettem. Nem tudhatja meg, nem akartam rosszat, én... Én nem.

Az érzés viszont akkor is bennem volt, hogy az a csók, amit kaptam, amit viszonoztam is, hiszen oly' régóta vágytam rá, hogy az elmondhatatlan; jó volt. A lehető legjobb csók, ami a hasamban lévő össze pillangót szárnyalásra késztette. Ajkaim még mindig bizseregtek utána, s a vágy, ami bennem lakozott, szinte könyörgött azért, hogy ismét megízlelhesse az istenek eledelét, magát az ambróziát.

Akkor lehetetlennek tűnt, most viszont hihetetlennek.

Mire hazaértem, kicsit nyugodtabb voltam. Bár az érzelmeim még mindig hatalmas orkánként söpörtek végig a belsőmben, mégis kívülről igyekeztem azt mutatni, hogy minden rendben van velem. Egy álarcot voltam kénytelen magamon tartani, bohócnak álcázni magam, akinek az arcán a mosoly csak festve van. S mindezt azért, mert élveztem, mert akartam, s még többre vágytam, csupán a bűntudatom oly' szinten mardosott, annyira küzdött az óhaj ellen, hogy kettejük csatája engem tett tönkre, mintsem ők egymást. Hisz nem gyengültek a sérelmek után, inkább erőre kaptak, míg engem egyre jobban taszítottak egy szakadék széle felé. Nem is... Sokkal inkább megnyitották alattam a földet, de csak annyira, hogy beleessek. Egyik kezemmel az egyik szélén kapaszkodtam, másikkal a másikon. De csak az egyiken mászhattam fel. Ilyen az, ha az embernek kettős érzése van, s nem tudja, melyiknek engedjen. A szívnek hajtson fejet, vagy a józan észnek?

A nagymamám bár kérdezgetett a napomról – szokásához híven –, ám én ezeket igyekeztem minél gyorsabban megválaszolni, hogy hamar a szobámban találhassam magam, ahol megpróbálhatom rendesen átgondolni a dolgokat, s egy megoldást találni. Viszont egy biztos volt; nem akartam ismét Jungkook közelében lenni.

Egész héten kerültem őt. Többször próbált meg beszélni velem, de én nem engedtem. Szinte menekültem előle. Youngja mellett pedig... Mosolyogtam, mintha semmi sem történt volna. Bár ő és Jungkook azóta sem viselkedtek úgy, mint régen, már nem kerestem válaszokat arra, hogy együtt vannak-e. Igaz, nem helyeselt, de nem is mondott nemet. Hallgatott, ez számomra pedig bőven elég volt.

Hyunjin és Jongho többször próbáltak faggatni, hogy mi történt – főleg, mióta tudják, hogy az a csók akkor nem történt meg a medencében, hiszen tettem ellene –, miért kerülöm ennyire Jungkookot. Legszívesebben elmondtam volna nekik, hogy mi történt, de Youngja mindig a közelben volt, s erről nem előtte akartam társalogni. Viszont pénteken, mikor a szertárban voltunk, hiszen mi parkoltunk el, akkor nem menekültem meg a kérdések elől.

- Jó, áruld már el, hogy mi a franc történt veled és Jungkookkal! – zárta be Hyunjin az ajtót, s nézett rám kissé ingerülten. Mellkasa előtt összefonta a karjait, majd dobolni kezdett a lábával türelmetlenségét kifejezve. – Addig senki se ki, se be, csak úgy mondom. – tette hozzá.

- Egész héten úgy menekültél előle, mint a tűztől. Mi történt? – ráncolta a szemöldökét Jongho. – Mondott vagy tett valamit? – kérdezte, én pedig alsó ajkamba haraptam.

- Megcsókolt. – motyogtam lehajtott fejjel.

- Hogy mer...! Várj, mi? Megcsókolt? – pislogott nagyokat Hyunjin. Minden bizonnyal mindenre számított, csak erre nem. Viszont meglepődött arcán hamar hatalmas mosoly terült el, s jött ide, majd ölelt meg. – Annyira örülök nektek! És akkor most mi van veletek? Kavartok? Titokban összejártok, ezért kerülöd?

- Nem, ez nem jó! – döntöttem a homlokomat a magas szőke vállának. – Nem tehetem ezt Youngjával. – sóhajtottam szomorúan.

- Akkor ezért kerülöd? – kérdezte Jongho, én pedig bólintottam.

- El sem hiszem... Szinte a kezdetek óta bele vagy esve Jungkookba, összehoztad őt Youngjával, mert előtérbe helyeztél mindenkit, mint saját magad, most végre megcsókolt téged, és te... Nem örülsz neki? – harapott a szájába Hyunjin, s nézett úgy rám. Lehajtottam a fejem.

- Tetszett, hiszen régóta vágytam erre, de... Nem így. Nem akarom, hogy Youngja sérüljön miattam, ezért is kerülöm őt. Nem tehetem ezt a barátaimmal, nem lehetek ennyire önző. – húztam a szám.

- Te vagy a legönzetlenebb ember, akit ismerek, Park Jimin. – ölelt meg ismét Hyunjin. – Annyira sajnálom... Bárcsak tudnék valami tanácsot adni, de ez a helyzet... Borzasztó. Nem tudom, hogy mit tennék a helyedben. – simogatta a hátamat. Ekkor viszont hangokat hallottunk, s mindannyian elhallgattunk. Nagy szemekkel néztünk az ajtó irányába, ami pár pillanat múlva ki is nyílt, s belépett rajta Seungmin, aki kissé zavarodott volt. Tekintetünket Hyunjinra kaptuk, hiszen ő elvileg becsukta azt. – Te hogy jöttél be? – kérdezte a szőke.

- Nem kulcsra volt zárva, az nálam van, mégis hogy nem tudtam volna bejönni? Amúgy is kifelé nyílik az ajtó. – mutatott a kétszárnyú falapra. – Kész vagytok? Csak mert nekem kellene csuknom és sietek. – húzta a száját.

- Persze, kész vagyunk. – kapott észbe Jongho, s kezdett minket kiterelni innen egy kínos mosollyal. Mikor kiértünk, s távolabb is voltunk már a szertártól, halkan szólalt meg. – Vajon mennyit hallott? – ráncolta a szemöldökét.

- Remélem semmit. – sóhajtottam.

- Engem más érdekel. – ingatta a fejét Hyunjin, mi pedig kérdőn kaptuk rá a tekintetünket. – Miért nem jött be egyből? Mármint értitek, nem egyből jött ide, toporzékolt az ajtó előtt és az a kifejezés... Nem tudom, lehet, hogy hallott egyet, s mást. – rántott vállat.

- Seungmin nem rossz srác, biztos nem mondaná tovább vagy valami. Amúgy se mélyültünk bele a beszélgetésbe. – legyintett Jongho, én pedig bizakodóan bólintottam egyet.

Seungmin valóban nem volt rossz gyerek, biztos vagyok benne, hogy senkinek nem adná tovább. Az viszont tényleg érdekes, hogy nem jött be egyből. Lehet, hogy hallgatózott?

Az öltözőben nem is beszéltünk erről, azon voltunk, hogy minél hamarabb kész legyünk, s elhagyhassuk az iskola épületét. Én délután végre elmegyek kicsit a menhelyre. Igaz, hogy nem kellene, a főnök is megmondta, hogy a tanulásra és a versenyeimre koncentráljak most, de én mindenképp meg akartam látogatni az ottani állatokat, s a nagybátyámmal se találkoztunk már olyan gyakran, mint ezelőtt. Jót fog tenni egy kis kikapcsolódás, főleg most.

Hyunjin éppen azt mesélte, hogy hogyan próbálta meg Chant rávenni arra, hogy vegyen neki egy cicát, ha összeköltöznek. Említette, hogy az utalásokat tett, hogy szeretne egy házi kedvencet. Azzal kezdte, hogy macskaalmot vett, s elé csúsztatta, később pedig nyakörvet. Mikor a párjának elege lett abból, hogy mindenféle játékot és hasonlókat vesz, akkor megmondta neki, hogyha ennyire szeretne egy szőrös állatot magának, akkor ne engedje őt egy hónapig borotválkozni, s a kedvéért még dorombolni is megtanul. Na igen, Chan nem cicapárti.

Ezen az egészen egyébként jót nevettünk, főleg, miután Hyunjin bevallotta, hogy mikor náluk volt, kidobta a fiú borotváját. Ő tényleg nagyon szeretne a jövőben egy kiscicát. Az már mindegy volt neki, hogy milyet.

A kapuban Youngját láttuk meg. Mindannyian furcsán néztünk össze, hiszen nekik nem kellett pakolni – ugyanis együtt volt edzésünk – ezért nyugodtan elmehetett volna. Elé állva köszöntünk neki, ő pedig felkapta ránk a tekintetét. Nagyon elgondolkozhatott valamin, hiszen észre se vette, hogy jövünk. Végül csak elmosolyodott, s ő is üdvözölt minket.

- Hogy-hogy nem mentél haza? – kérdezte Hyunjin a lányt, ő pedig zavartan tűrt egy tincset a füle mögé.

-Jungkookot várom.

- De az úszóknak még edzésük van. Még egy óra, mire végeznek, aztán még meg kell szárítkozniuk. – tájékoztatta őt a szőke.

- Igen, tudom. – mondta kissé halkan. – De megvárom. – mosolyodott el. Olyan más volt... Mosolygott, de a tekintete mintha... Szomorú lett volna. Nem ugyanaz az életvidám lány állt előttem, akit nap, mint nap látok.

- Minden rendben? – kérdeztem, ő pedig felnézett rám, s egy kedves ajakgörbületet ejtett, majd megsimította a karomat.

- Persze, ne aggódj. – bólogatott. – Menjetek nyugodtan, szerintem én is bemegyek addig a suliba vagy, ha beengednek hozzá az uszodába, akkor bemegyek. – igazította meg a sporttáskáját a vállán, majd gyorsan megölelt minket, s köszönés után el is indult be.

Összeráncolt szemöldökkel néztem utána. Nekem nem tetszett benne valami. Valami nem volt rendben, ebben biztos voltam, csak nem tudtam, hogy mi. Láthatóan nem csak én, de a többiek is furcsállták a helyzetet, viszont egyikünk sem tudta, hogy mi lehetett a probléma.

Nem hazamentem, hanem egyből a menhelyre, ahol egy kisebb meglepetést okoztam a bácsikámnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem örült nekem. Szinte majd' kiugrott a bőréből, s megemlítette, hogy nagyon meg fogom könnyíteni a dolgát, hiszen van egy új szőrgombóc, aki igencsak félénk, de hátha nekem előbújik.

Mosolyogva öltöztem át, s rendesen felüdülést jelentett nekem az, hogy ismét dolgozhattam ezen a helyen, még úgy is, hogy jelenleg nem kapok érte fizetést, hiszen csak úgy bejöttem. Jót fog tenni egy kis kikapcsolódás.

Hello Sütikék! Ismét egy nappal később, de itt az új rész😌♥️♥️♥️ Sajnos teljesen kivoltam tegnap, így nem tudtam befejezni a rész, pedig nem kellett neki sok... Kobra_Myrazs innen is bocsánat, hiszen neked letoltam egy kisebb raget tudjuk mi/ki miatt):

Szerintetek mit akart mondani Jungkook? Na és mi lehet a baj Youngjával?🤔

Na találjátok ki, hogy ki az a szerencsétlen, akit megcsípett februárban egy darázs? Engem🤣🤣

Azon agyaltam, hogy eredetileg 72 fejezetre terveztem a könyvet, de ahogy haladok, ez bizony hosszabb lesz😂 Szerintem egy tízessel ugrik még😂 Nem szeretném összecsapni a végét, ezért is adok még hozzá plusz tízet, aztán meglátjuk, hogy elég lesz-e, vagy növelnem kell ismét😌♥️

Hogy vagytok? Hogy telt a hétvége?♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook