Az egész étkezés kínos volt. Jungkook, s az én szótlanságom a maradék három társunkat is hallgatásra bírta. Egyedül Hyunjin lábának ütemes dobolását hallottuk a parkettán, viszont, mikor mindenki ránézett, abbahagyta.

Fogalmam sincs, hogy miért, de a bűntudat mardosott belülről. Szinte felemésztett, pedig semmi rosszat nem tettem. Talán. Elbújtam, mert nem akartam beszélni vele, vagy csak találkozni, fogalmam sincs. Kínos lett volna, akárcsak az egész napunk, de így még kellemetlenebb lett a helyzet. Attól nincs rosszabb, mikor lebuksz, s más sincs, csak csend körülötted. Egyszerűen megőrjítenek a gondolataim. Jungkook miért ilyen? Miért reagált így? Csalódott vagy dühös?

Mindezek mellett össze is voltam zavarodva. Youngjával egész nap úgy viselkedtek, mint a barátok, nem pedig úgy, mint egy pár. Talán a remény mécsese lelkemben kisebb szikrát kapott, s lángra lobbant, ám mihelyt beléptek ketten ide, mintha elfújták volna. Vagy csak saját magától aludt ki. Persze nem fogták egymás kezét, nem kapott egyik se puszit a másiktól, sőt, nem is ültek egymás mellett. Hyunjin ült közöttük. Szegényt sajnáltam is, hiszen lerítt róla, hogy elég kényelmetlen számára, főleg, mert miattunk hazudozni kezdett nekik, s gyönyörűen le is buktunk.

- Egyébként... – köszörülte meg a torkát Youngja, ezzel megtörve a csendet, ami hosszú perceken át ölelt minket körbe. – Hamarosan itt a tavaszváró. Kivel mentek? – nézett ránk.

A tavaszváró egy iskolai rendezvény. A nevéből adódóan az ébredés évszakát ünnepeljük. Az iskolában tartjuk meg a tél utolsó napján, s akár hajnali négyig is kitart a bál. Talán egyszer-kétszer lett felhozva, hogy legyen inkább buli, mintsem bál, de a többség jobban preferálta azt, ha megadjuk a módját, s mindenki csinosan van felöltözve. Nekem ezzel persze nem volt gondom – még úgy se, hogy sose voltam egy nagy bulizós típus –, hiszen nagyon szerettem az elegánsabb ruhadarabokat. Mikor együtt voltunk Channal, akkor is éltem-haltam érte, mikor felvette a fehér ingét, nyakkendőjét, s kicsípte magát. Jól állt neki, annyi szent.

Nem feltétlen kell párt hozni, csupán a végzős osztálynak szokása ez, hogy mindenki jön valakivel. Nyilván, kicsit ciki lenne, ha felkérnék egy lányt, így szerintem én ezúttal vagy kihagyom, vagy valahogy elviselem a többiektől a megszólásokat, hogy miért nem hívtam el valakit.

- Mi Channal együtt megyünk. – mondta Hyunjin. – Bár nem tervezünk senkinek se mondani semmit, csak együtt megyünk. – rántott vállat.

- Mintha nem lenne egyértelmű, hogy együtt vagytok. – kuncogott Jongho, ám gyorsan maga elé emelte karjait, hiszen Hyunjin a szalvétáját megfogva vágta hozzá.

- Fogd be, nyílt titok, jó? – morgott a szőke, s ezen még én is elmosolyodtam. Jó látni, hogy boldogok együtt, még úgyis, hogy nem jelentették ki az egész iskola előtt, hogy együtt vannak. Nem is kell, igazából senkire sem tartozik az, hogy ők egy párt alkotnak.

Nem voltam irigy, még akkor sem, ha nekem mindent el kellett követnem azért, hogy senki se jöjjön rá a titkunkra. Nem állt készen se ő, sem én arra, hogy szembenézzünk a valósággal, amik nem voltak mások, mint az emberek. Az ítélkező emberek. Persze a barátaim és a szeretteim véleménye mindig is jobban számított, mégis féltem, akárcsak ő, hogy mit fogunk nap, mint nap átélni, ha megjelenünk egyszer egymás kezét fogva. Még nem éreztük idejét, hogy ezt elmondjuk, hogy tükörbe nézzünk, de nem is baj. Én inkább örülök, hogy annyira szilárdnak és biztosnak érzik a kapcsolatukat, hogy ha nem is mondják ki nyíltan, de nem is tagadják. Persze, nem nyalják-falják egymást, de egy-két kedves érintést megejtenek. Biztosan többen is látták már, csak nem szóltak, vagy nem törődtek velük.

Ha valakit igazán szeretünk, akkor arról nem kell a világnak tudnia, csak annak, aki iránt az érzéseid táplálják a közösen meggyújtott tüzet.

Csak mosolyogva néztem Hyunjinra. Igazából nekem le se esett, hogy ennyire lágyan nézem őt, csupán kissé zavart tekintetéből szűrtem le, hogy nem érti a helyzetet, s kissé kellemetlen is lehetett neki az, hogy folyamatosan rajta tartom a szemem.

- Ne haragudj, csak olyan jó látni, hogy ilyen jó a kapcsolatotok. – szólaltam meg először, mióta itt vannak Jungkookék. – Mikor én voltam együtt Channal, nem vállaltuk fel. Nem álltunk készen, de örülök, hogy ti ennyire bátrak vagytok. – fogtam az asztalon lévő kezére, s néztem rá mosolyogva. Láttam, amint a fiú alsó ajkát legörbíti, s szemei csillogni kezdenek.

- Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen barátom van, mint ti és az egyik a pasim exe! – kelt fel, s jött ide mellém, hogy jó szorosan megöleljen. Persze én csak kuncogva paskoltam meg a hátát az elérzékenyült srácnak, s próbáltam lenyugtatni őt. – Már értem, hogy miért én vagyok a csaj a kapcsolatban. Ne vedd a szívedre Youngja, de most olyan vagyok, mint akihez havonta jár a télapó. – nézett a lányra, s mindannyian nevetni kezdtünk. Tipikus Hyunjin. A hülyeség megtestesítője, de én így szeretem őt.

Mikor nagyjából lenyugodtunk, s el is fogyasztottuk az ételeket, úgy döntöttünk, hogy ideje menni. Youngja lépett le először, hiszen neki indult busza a leghamarabb, Jongho és Hyunjin pedig – miután megtudták, hogy Jungkookkal történt velünk valami – jó barátokként kettesben hagytak minket. Mit ne mondjak, úgy égett a fejem, mikor szinte kirohantak az ajtón, s még a számlát is meghagyták nekünk azzal az indokkal, hogy sietnek, s majd megadják. Eléggé kínos volt, mert a srác azóta se szólt hozzám, de egyszerűen nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Sajnálom? Azt sem tudom, hogy pontosan mit érez!

Miután kifizettünk mindent – jobban mondva inkább Jungkook, hiszen nálam nem volt annyi pénz, ő pedig sokkal gyorsabban, s egyszerűbben megoldotta azzal, hogy a csajszinak odanyújtotta a bankkártyáját – elindultunk ki. A lélek egyszerűen nem vitt rá, hogy bocsánatot kérjek tőle, mert ha nem viselkedne így, akkor mi nem ültünk volna össze és kerültük volna őket pont azért, mert... Mert furák. Erre nincs más magyarázat, furcsán viselkednek mind a ketten.

Egymás mellett sétálgattunk, de nem szóltunk egy szót sem. Lehet, hogy ő azt várta, hogy elnézést kérjek, ám én pedig magyarázatot akartam. Valakinek lépni kellett volna, de mindkettőnk büszkesége túl fontos volt ahhoz, hogy a másiknak fejet tudjon hajtani.

Nagy agyalásom közepette éreztem, hogy a zsebemben lévő telefonom rezegni kezd. Azonnal kikaptam, s megnéztem, hogy ki üzen. Azt hittem, hogy Hyunjin vagy Jongho lesz az, ám nagymamám írt, hogy menjek el a boltba, ha már a városban vagyok, mert elfogyott a fokhagyma. Szerencsére szétnézve meg is láttam egy szupermarketet, viszont Jungkookra felpillantva egy pillanatra összeszorítottam a szemeim. Muszáj leszek megszólítani őt, hogy nekem el kellene mennem oda, mert lehet, hogy csak jobban berágna rám, ha fognám magam, s csak elindulnék arra minden szó nélkül.

- Izé, szóval nekem be kellene mennem a boltba. Mama kérte, hogy hozzak fokhagymát, mert elfogyott. – mutattam a szemben lévő épületre, ő pedig bólintott egyet, s átment a zebrán, aminek a lámpája éppen zöldre váltott. De nem volt képes szóban válaszolni, mire csak elhúztam a számat. Persze, némasággal büntet, igazán érett viselkedés, mit ne mondjak...

Belépve már mentem volna a kosarak irányába, hogy felvegyek egyet, ám a srác beelőzött. Ismét csak előre trappolva indult a sorok irányába keresve a zöldségest, én pedig ezúttal felfújtam az arcom. Azért ennyire nem kell túlreagálni a helyzetet, s játszani a sértett áldozatot, mert akkora bűnt nem követtem el, hogy ezt a viselkedést érdemlem!

Komolyan késztetést éreztem arra, hogy felvegyek én is egy kosarat, s saját utamat járva keressem meg a nekem kellő helyiséget, de visszafogtam magam. Nagy levegőt vettem, s lassan fújtam ki, majd elindultam utána. Kissé szednem kellett a lábaim, hiszen ő magasabb, hosszabb végtagokkal is rendelkezik, mint én. Azt hittem, hogy mikor beérem, akkor lelassít, ám nem így lett. Szinte kocognom kellett utána, s emiatt kezdett is felmenni bennem az a bizonyos pumpa. Vagy nagyon élvezi a helyzetet, hogy koslatok utána, vagy tényleg annyira besértődött rám, hogy nem is figyel arra, hogy mi történik éppen.

- Jó, nem tudnál lassítani kicsit? Edzettem ma már eleget, nincs szükségem arra, hogy miattad lefussam a boltot is. – fogtam meg a karját, s kényszerítettem ezzel arra, hogy megálljon. Rám nézett, majd felvonta az egyik szemöldökét. – Fejezd már be ezt az egészet, mert már komolyan kezd az agyamra menni, hogy ilyen vagy! – engedtem el, ám ezzel nemhogy segítettem a helyzeten, sokkal inkább rontottam rajta.

- Szerintem jogosan vagyok kiakadva, mikor elrejtőzöl az asztal alatt, amin megjegyzem, nem volt abrosz, tökéletesen láttam, ahogy alatta vagytok, és még megpróbáltok hülyére is venni! – vágta a fejemhez, én pedig eleinte csak tátogtam, mint egy hal, de nem hagytam magam. Na nem, nem fogja rám kenni, mert pont, hogy miatta kényszerültem arra, hogy ezt tegyem!

- Mondjuk nem tettük volna azt, ha nem viselkednétek úgy, ahogy! – fogtam a kosárra, s rántottam is rajta egyet, ezzel jelezve, hogy ezentúl nem is vagyok kíváncsi rá, egyedül szeretném megvenni azt a szerencsétlen fokhagymát.

- Mármint hogy? Hogy mi nem bújunk az asztal alá? Ne is haragudj, legközelebb megpróbálok a kedvedre tenni. – fogta meg ő is a kosarat, hiszen folytatni akarta ezt az egészet.

- Nem engednéd el ezt a témát?! Meg a kosarat is. – pillantottam le a köztünk lévő fehér műanyagra, melyet fekete fogantyúval láttak el. – Egyébként is, felfogtam, hogy nem volt a legjobb ötlet, nem kell folyamatosan a fejemhez vágnod. – kezdtem rángatni ezt a szerencsétlen tárgyat. Pedig ő aztán semmiről sem tehetett. – És igen, furák vagytok! Furán viselkedsz te is és Youngja is! – emeltem fel rá ideges tekintetem. – Teljesen összezavar az, amit műveltek! Lehetetlen kiigazodni rajtatok.

- Akkor mi lenne, ha mondjuk...!

- Hercegnő? – hallottunk meg egy vékonyka hangot, mire mindketten arra kaptuk a tekintetünket. Szinte azonnal megismertem az ártatlan őzikeszempárt, ami fogadott minket. Mindezek ellenére kínos mosolyra húztam a számat, hiszen csak most realizáltam, hogy mennyire is idétlenül viselkedtünk, s ez valószínűleg mindenkinek feltűnt a közelünkben.

- Bora! Szia pöttöm! Hogy vagy? Anyukának meggyógyult a lába? – kérdeztem elengedve a kosarat, s leguggolva a kislányhoz.

- Igen, anya lába meggyógyult. – mosolygott foghíjasan. – Emlékszel még az imára, amit tanítottam neked? És boldogan élsz a herceggel? Vigyázol a hercegnőre, igaz? – nézett Jungkookra, aki csak pislogott, majd megköszörülte a torkát, s ő is leguggolt a kislányhoz, majd elmosolyodott.

- Igen, vigyázok, csak tudod, ez a hercegnő elég rossz és néha meggyűlik a bajom vele, de mindent megteszek azért, hogy biztonságban tudjam. – kacsintott, én pedig megforgattam a szemeim. Persze, adja itt most a hős szentet, mikor úgy viselkedik, mint egy gyerek. – Látod, hogy milyen most is? – biccentett a fejével felém.

- Hazudik, igazából ő nem bánik velem olyan jól. – csoszogtam közelebb a kislányhoz.

- Nem? – pillantott rám meglepetten.

- Nem. Mindig furcsa dolgokat mond nekem és tesz velem. Nagyon nem értem őt és ezért csinálok én is olyanokat, amik szerinte rosszak. – néztem szúrósan Jungkookra. Már éppen készült megszólalni a fiú, de a kislány beelőzte azzal, hogy mindkettőnk kezére fogott, s elmosolyodott.

- Béküljetek ki, mert a mese akkor jó, ha a herceg és a hercegnő boldogok. – nézett ránk, mi pedig egymásra.

- Bora! Gyere kicsim, ne tartsd fel a bácsikat. – hallottuk meg az anyuka hangját, a kislány pedig gyorsan el is köszönt tőlünk, persze előtte megígértette velünk, hogy kibékülünk és minden rendben lesz.

Jungkookra pillantottam, s elhúztam a számat. Lehajtottam a fejem, majd úgy szólaltam meg.

- Sajnálom, hogy ilyen voltam. Nem kellett volna bujkálnom, hanem ha van valami, akkor elmondanom. Csupán ha rákérdeznék, valószínűleg nem válaszolnál. – motyogtam.

- Lehet, hogy én is túloztam. – sóhajtott. – Meg kellett volna kérdeznem, hogy miért tetted, nem pedig letámadnom téged. – kelt fel, vette fel a kosarat, s mosolyogva nyújtotta felém a kezét. – Szent a béke, Szöszi? – kérdezte, s az én ajkaimra is somoly került, majd mancsomat az övéve csúsztatva keltem fel.

- Szent a béke, Jungkook.

- Egyébként sürgősen kell mamádnak az a fokhagyma? – kérdezett rá, én pedig megráztam a fejem. Kétlem, hogy estére bármilyen fűszeres ételt csinálna, hiszen nem bírja a gyomra. – Szuper, akkor eljöhetnél velem valahova. – pillantott rám, s egy féloldalas mosolyt ejtett.

Természetesen belementem a dologba. Mondta, hogy talált egy nagyon szép helyet, s azt szeretné megmutatni nekem, én pedig nem akartam megtagadni magunktól ezt a pillanatot. Éppen ezért is, mikor megtaláltuk a zöldségest, s megvettük a fokhagymát, megkerestük Jungkook kocsiját, majd abba beülve elindultunk célirányosan afelé a hely felé.

A rádió eleinte halkan szólt, de feljebb lett tekerve, mikor egy általam kedvelt lánybanda száma következett. Azonnal énekelni kezdtem, s bár Jungkook megjegyezte, hogy olyan a hangom, mint egy most született kismacskának, nem állított meg abban, hogy tovább kornyikáljak. Sőt, a későbbiekben ő is csatlakozott egy-két olyan zenéhez, amit ismert. Persze az angol részeknél nem tudta megállni, hogy ne nevessen a borzalmas, szinte kritikus kiejtésemen.

Nem érdekelt, hogy talán kihallatszott a járműből a kornyikálásom, én jól éreztem magam, főleg, mikor a srác is beszállt hozzám. Szinte hihetetlen volt, tekintve, hogy nemrégiben még veszekedtünk. Azt hiszem, Bora ismét jó hatással volt ránk, hiába közel fél éve nem láttuk, s csak most találkoztunk a kislánnyal másodjára.

Mikor megérkeztünk, s kiszálltunk, összeráncolt szemöldökkel néztem Jungkookra. Egy nagyobb épület előtt parkoltunk, ő pedig kicsatolva az övét szállt ki, ezzel jelezve nekem, hogy megérkeztünk. Én is kikászálódtam, de még mindig furcsálltam, hogy ide hozott engem. Egy hotelhez. Végül csak kezem megragadva indult be. Azt hittem, hogy a szemben lévő recepcióhoz megy, de nem. A liftek felé vette az irányt, s a legfelső elemet gombját megnyomva várta, hogy becsukódjon az ajtó.

- Miért jöttünk ide? És miért ilyen magasra? – pillantottam fel a srácra, aki csak elmosolyodott.

- A napokban azon agyaltam, hogy milyen szép a város este. Mikor kerestelek, nem tudtam megfigyelni, most pedig már sötétedik, fentről pedig minden tökéletesen látszik. Gondoltam megnézhetnénk. – rántott vállat. Eltátott szájjal legeltettem tekintetem rajta, de azonnal gyermeki izgatottság ült az arcomra.

Akkor én se figyeltem meg a színbe burkolózott várost, s bár itt élek kiskorom óta, sosem láttam éjszaka, főleg nem a fellegek szintjén. Biztosan gyönyörű lehet.

Mikor felértünk, még lépcsőznünk kellett egy keveset, hogy a tetőtérre feljuthassunk. Az ajtóval picit meggyűlt a bajunk, hiszen alig akart kinyílni, nem adta könnyen magát, de mikor Jungkook teljes testsúlyával ránehezedett, végre kitárulkozott előttünk. Hevesen verő szívvel lépkedtem ki, s vártam meg a fiút. Nem vagyok tériszonyos, de ez eszméletlen magas volt, s volt is bennem némi félsz emiatt. Éppen ezért is akartam mellette maradni. Valahogy biztosabb lábakon álltam, ha ő a közelemben volt.

- Ez... Gyönyörű. – néztem a tájat elnyílt ajkakkal. Csodálatos volt, ahogy megannyi színkavalkád látszott, mintha egy hatalmas festmény lenne innen lentről. Egy színekkel teli, élő festmény. A sosem alvó, mégis örökké álmodó Szöul... Fényűző volt, pompás, ragyogó, s előkelő.

- Valóban az. – bólintott az úszó, majd a peremtől kissé messzebb, hogy azért biztonságban legyünk, törökülésbe ült. Én is csatlakoztam hozzá, s csak bámultam az örökké rohanó várost. A nap is lemenőben volt, így még csodásabbá tette az eleve hihetetlenül szép látványt. – Jimin, kérdezhetek valamit? – kérdezte a srác, s rám pillantott. Bólintottam egyet, s kíváncsian fürkésztem az arcát. – Mondtad, hogy Channal... Szóval ő neked csak a kezdet volt, igaz?

- Igen. Olyasmi. – mosolyogtam. – Channal egymás kezdetei voltunk, valaminek a megindítója. - ingattam a fejem.

- És nem rossz, hogy már nem vagy vele? Mármint... Hogy senkivel se vagy jelenleg. – próbálta finoman megfogalmazni, ám én csak elnevettem magam, s kissé szomorúan elmosolyodtam.

- Tudod... Néha rossz. De nem minden úgy alakul, ahogy az ember szeretné, ezt pedig el kell fogadni. – rántottam vállat, s azonnal eszembe jutott az, hogy a mellettem ülő fiúba én is szerelmes vagyok, mégis a barátságomat választottam ahelyett, hogy reménytelenül próbálkozzak nála. – Amíg másokat boldognak látok... Addig én is az vagyok. – támaszkodtam meg a hátam mögött, s pillantottam a távolba.

- Valami mindig is érdekelt. – motyogta pár perc elteltével, én pedig figyelmesen, s kíváncsian néztem rá a fiúra. – Miben más egy fiúval... Csókolózni? – kérdezte meg kissé akadozva, ez pedig belőlem a zavartság mellett egy jóízű nevetést váltott ki.

- Jézusom, mik ezek a kérdések?! – kuncogtam. – Jungkook, oké, hogy meleg vagyok és tudsz is róla, de nem kell ám mindig ezzel jönnöd. – motyogtam kissé sértetten, bár inkább csak zavarban voltam, amiért ilyet kérdezett. Miben különbözne? Semmiben. – Egyébként is, nem értem, hogy miért kérdezel ilyeneket, mikor te a lányokat szereted, ráadásul neked van ba...! – mondtam volna, viszont megakadtam minden szavamban, hiszen Jungkook arcomra simítva meleg tenyerével késztetett arra, hogy felé fordítsam a fejem, s mást se láttam, csupán lehunyt pillát, ajkaimon pedig... Az övét éreztem. Az ő puha, selymes, mézédes párnáit.

Jeon Jungkook... Megcsókolt.

Hello Sütikék! Befutottam ezzel a résszel is... EL SEM HISZEM, HOGY MEGTÖRTÉNTXDDDD Csak 50 rész kellett ehhez az első csókhoz😌 Ezúttal tényleg elcsattant😌😌

Nos, biztosak vagyunk Jungkook érzéseiben? Vagy még mindig kételkedünk benne, hiszen semmit se tudunk, hogy mi van közte és Youngja között valójában🤔

Meglepett titeket a lépése?😁♥️♥️♥️

Csapassátok a véleményeket kommentekbe, ne kíméljetek😌♥️♥️♥️ Szerintem elég sokan várták már ezt a pillanatot😌😌

Újabb pont került kipipálásra✅😌♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook