Őszintén megmondom, nem tudtam hirtelen, hogy mire számítsak. Egyszerre járt több gondolat a fejemben. Talán Youngja bocsánatot akar kérni? Vagy találkoztak Kookkal és látta a nyakán lévő karmolást? Rettentően izgultam, s a stressz olyan szinten felülkerekedett rajtam, hogy nem tudtam ellene felvenni a harcot. Lenyomott, s már csak arra vártam, hogy kimondják a végeredményt, miszerint vesztettem.

Mamának nem mondtam, hogy mit írt nekem a lány, hiszen nem szándékoztam felhívni, hiszen, ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor ne előtte rendezzen jelenetet. Nem szerettem volna, hogy esetleg a nagymamám azért aggódjon, hogy megromlott a barátságom vele. Én nem mondtam el neki, hogy mi történt köztünk, hiszen ő is megbántódna, azt pedig semmiképp nem akarom. Ez a mi dolgunk, nekünk kellene megoldani.

Mikor ismét kaptam egy üzenetet, közel fél óra múlva, hogy itt van, lent vár a tömb előtt, az idegességem egy csomóvá alakult mind a gyomromban, mind a hasamban. Hányingerem lett, s még meg is szédültem, annyira izgultam, pedig még semmit se tudhattam biztosra. Nem mondta, hogy mit akar, csak beszélni szeretne velem. Nem szabadna azonnal a legrosszabbra gondolnom.

Szépen lassan lesétáltam a lépcsőn, miközben magamra terítettem a kabátomat, s azt össze is húztam. Leérve megláttam a lent ácsorgó, fagyoskodó lányt. Száját rágta, s lába egyfolytában mozgott. Az ember azt mondaná erre a folyamatos dobogásra, hogy türelmetlen, azért csinálja ezt, ám ő ideges volt. Kinyitottam az ajtót, miután vettem egy nagy levegőt, s kiléptem rajta hozzá, a hűvösbe. Felkapta rám a fejét, szemei egy pillanatra felcsillantak, de azonnal le is hajtotta a fejét. Szégyellte magát, ez egyenesen lerítt róla. Viszont ez valahogy nem nyugtatott le. Sajnáltam őt, amiért így alakult, de úgy gondolom, itt igenis ő volt a hibás, s én nem fogok tőle elnézést kérni. Semmi rosszat nem tettem. Nem vagyok kegyetlen, csupán nálam is van egy határ, amit jobb, ha nem lépik át.

- Szia. – suttogta, s még mindig nem nézett a szemembe. Lehet, hogy várta azt, hogy behívjam, s be kell vallanom, hogy az sokkal udvariasabb lett volna, ám jobbnak láttam, ha kint maradunk a friss levegőn.

- Szia. – köszöntem én is a távolba nézve, ahol még ilyen időkben is autók mentek el. Szöul sosem alszik, ez tény. – Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem, hiszen nem igazán szólalt meg, csupán csendben nézte a sportcipője orrát. Nem állt szándékomban sürgetni őt, de fagyoskodni se akartam kint sokáig. Inkább essünk túl rajta minél előbb. Neki is és nekem is jobb lesz.

- Nézd, nagyon sajnálom. – vett egy mély levegőt. – El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, amiért ekkora barom voltam veled. Egy igazi ribanc. – nevetett fel szomorúan. – Nem voltam épp mintabarát, sőt, semmilyen barát. A lehető legrosszabb, nem is tagadom. Egyáltalán nem foglalkoztam veled, pedig kellett volna. Nem mentség az, hogy nekem barátom van, mert te voltál először az életem része és rengeteget köszönhetek neked, amit nem érdemeltem volna meg, ha az utóbbi időkben való viselkedésemet nézzük. Te egy rendkívül rendes srác vagy és nem is értem, hogy hogyan lehettem ilyen... Annyira bánom, hogy egyáltalán nem vettem észre. Miután egyre többet voltál Hyunjinékkal, akkor... Szóval féltékeny voltam, mert te az én legjobb barátom voltál és hirtelen le se esett nekem, hogy azért, mert én folyamatosan Jungkookkal lógtam. – hajtotta le a fejét. – Hülye módon téged okoltalak emiatt és nem láttam be a saját hibámat. Nagyon sajnálom, borzalmas voltam, hiszen meg sem próbáltalak megérteni, pedig te ok nélkül soha semmit nem csinálsz és ezt sem rosszból tetted. Én voltam a rossz, ezért távolodtál el tőlem. – szipogott egyet. – A legrosszabb az egészben, hogy már... Annyi sebet ejtettem rajtad, hogy nem tudnám begyógyítani, vagy elfeledtetni veled ezeket. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. – nézett rám, s arcán folytak végig a könnyei. – De nem lesz és pont miattam, mert egy bolond, önfejű ribanc voltam. – ócsárolta magát, én pedig úgy gondoltam, hogy elég lesz. Nem akartam többet hallani. Odalépve hozzá öleltem meg, s Youngja csak jobban kezdett sírni. – Annyira idióta voltam...

- Az voltál. – motyogtam. – Fájt, amit tettél. – suttogtam, s fejben hozzá is tettem, hogy már csak azért is, mert én rengeteg áldozatot hoztam azért, hogy ő boldog lehessen. Persze a lány ezt nem tudta. – Nem lesz minden a régi, szerintem ezt te is tudod...

- Tudom. – hallatta hangját halkan, s bólintott is egyet.

- De nem is szeretném, hogy újrakezdjük a dolgokat. – kezdtem picit ringatni.

Nem érte volna meg azt mondani, hogy borítsunk rá fátylat. Az érzelmeink egy idő után úgyis robbantak volna, s a múlt már megtörtént, nem tudjuk elrejteni. Tudni fogjuk, hogy mi történt, s miért vagyunk ott, ahol jelenleg. Én képes vagyok megbocsátani neki, de semmi sem lesz olyan, mint ezelőtt. Egy olyan oldalát ismertük meg a másiknak, amit bár sose kellett volna látnunk. Sokkal jobb lett volna, fájdalommentesen tekinthettünk volna vissza a mögöttünk lévő kődarabra, mely az életünk folyóján volt. Viszont jelenleg mindketten vérző sebben állunk ott, egymás mellett. Harcoltunk, de nem lett nyertes. Két vesztes állt ott. Két csapat, két ember, melyből mindkettő élt, de mégis valaki ott és akkor meghalt. A bizalom.

Mikor a lány lenyugodott, s elhúzódott, ismét elnézést kért tőlem, meg is hajolt, s mondta, hogy ha én úgy szeretném, akkor ő ezentúl nem is fog zavarni. Persze ennyire szívtelen nem voltam, nem is akartam, hogy ez legyen. Tény, már nem volt számomra ugyan az, mint régen, de azt sem szerettem volna, hogy eltűnjön az életemből.

- Akkor én... Megyek. Jó éjt. – motyogta, s el is indult, ám én utána szóltam.

- Youngja, nincs kedved megnézni valami filmet? – kérdeztem.

Nem akartam, hogy csak úgy elsétáljon. Én megbocsátottam neki, de tudom, semmi sem lesz olyan, mint régen. Legjobb barátok voltunk, s bár összetörtünk, nem engedhetjük el csak úgy egymás kezét. Számomra ő túl fontos, s tudom, hogy én is az vagyok neki. Az ember hibázik, nem is keveset. Hiszek a második esélyben, s valahol meg is értem őt. Bár még mindig igazságtalannak találom a múltat, de ha az nem is volt olyan fényes, a jövő még lehet az, ha mindketten hajlandóak vagyunk fejet hajtani, s ezentúl – hibánkból tanulva – úgy viselkedni, mint az igazi barátok.

- De... Nagyon szívesen. – mosolyodott el, s azonnal vissza is jött, hogy bejöjjön velem a lakásba.

A helyemben biztos sokan nem bocsátottak volna meg olyannak, aki ilyet tett. Talán én vagyok hiszékeny, nem tudom. Csupán ha a helyében lennék... Én nagyon szomorú lennék, ha elveszíteném a saját barátomat a saját hülyeségem miatt. Nem vagyok kegyetlen, nem tudtam volna megtenni, hogy fájdalmat okozzak neki, s ezáltal magamnak is. Én még mindig barátomnak gondolom, még úgy is, ha más szinten állt, mint eddig.

Mama meglepődött, hogy látta a lányt, de nagyon örült neki. Étellel is kínálta, de visszautasította, hiszen már evett otthon. Félre is vonult, hogy szóljon a szüleinek, hogy ma nálam alszik – hiszen elég késő volt, s nem engedtem volna már egy film után egyedül haza – és ne várják őt.

Otthonosan mozgott a lakásban. Én az üdítőket szedtem elő, két poharat, ő pedig a nasikat. Bár filmötlete egyikünknek se volt, abban megegyeztünk, hogy valami vígjátékot nézzünk, mert elég volt a sírásból és hasonlókból. A horrort meg egyikünk se szívleli ugyebár. Kapott tőlem ruhákat, hogy kényelmesen legyen. Azért jobb egy mackónadrágban aludni, mintsem egy farmerban.

Az egy filmből végül több lett. Egyikünk se volt fáradt, s beszélgettünk is picit. Kritizáltunk egy-két jelenetet, egymást csitítgattuk néhány izgalmasabb résznél. Tulajdonképp jó este volt, én legalább is jól éreztem magam. Elalvás előtt a lány ismét bocsánatot kért, s bár többször is említettem neki, hogy nem haragszom, őt nem érdekelte. Azt mondta, hogy addig fogja nekem mondogatni, amíg belőlem minden harag elszáll, belőle pedig a bűntudat.

Másnap reggel mind a ketten segítettünk mamának reggelit készíteni, később pedig ebédet. Bár nagymamám érdeklődött a lány hogyléte felől, s meg is jegyezte, hogy egy ideje már nem látta, ő inkább semmit nem árult el. Füllentett, de ez nem is volt probléma. Sok mindent megbeszélek vele, de nem akartam, hogy erről tudjon, mert egyedül kellett megoldanom. Nem szerettem volna, hogy a Youngjáról kialakított látképe megváltozzon csupán azért, ami kettőnk között történt.

Hétfőn, mikor mentem nulladikra, ő már bent volt, s várt. Azt hittem először, hogy Jungkookra, hiszen nekik is betettek egy plusz órát ugye, de hevesen integetve jött felém, s ölelt meg.

- Szia! – köszönt mosolyogva. – Hogy vagy?

- Szia! Jól vagyok, köszi, te? – kérdeztem vissza, s elkezdtem a háta mögé pillantani, hogy megtudjam, miért van bent ilyen korán. Ez nem szokása.

- Mit nézel? – nevetett.

- Hát kire vársz?

- Rátok. – ingatta a fejét. – Mármint rád, Hyunjinra, Jonghóra és Jungkookra.

- Értem. – bólogattam elhalva. Nem számítottam erre. Vajon a többiek hogy reagálnak arra, ha ő is velünk lesz, elvégre mostanság nem volt a közelünkbe. Persze engem nem zavar, de Jonghóékat... Jongho szerelmes belé, vagy volt, nem tudom, de biztos rossz lesz végignéznie, ahogy enyelegnek, akárcsak nekem.

- Ott is vannak. Sziasztok! – integetett a három fiúnak. Csupán annyi, hogy Jungkook helyett Chan jött velük. Minden bizonnyal Hyunjinért ment, s út közben összefutottak Jonghóval is, akit felvettek.

A srácok természetesen meglepődtek, akárcsak én, mikor megtudtam, hogy a lány egész végig minket várt. Ám nem volt ellenükre a dolog, még akkor sem, mikor Jungkook is befutott. Jonghoval azonnal összenéztünk, s azonnal tudtuk, hogy mi ketten együtt fogunk edzeni. Kicsit gáz volt, hogy mindenkinek volt párja, kivéve nekünk, s mindkettőnknek olyan jött be, aki már foglalt volt. Szomorú, de igaz, nekünk pedig bele kell törődnünk a sorsunkba, miszerint szinglik maradunk.

- Ki kivel fog edzeni? – kérdezte Youngja, mintha nem lenne egyértelmű a felállás.

- Én szerintem Jiminnel, mert beszélni szerettem volna vele. – pillantott rám Jungkook, én pedig leesett állal néztem a vigyorgó arcát. Hogy mi?

- Mi? De miért...? – mutattam Youngjára, aki a szavamba vágott, ami még jobban elérte, hogy csodálkozzak.

- Rendben. Gondolom Hyunjin és Chan együtt, úgyhogy mi Jonghóval fogunk edzeni. – fordult a fiú felé mosolyogva. – Viszont megyek öltözni, mert hamarosan csengetnek és én sem akarok futni. – nézett az órájára, majd egy intés után el is indult a női öltöző felé, akárcsak mi a férfihez. Jungkook karját megfogva húztam hátrébb, hogy kérdezni tudjak tőle úgy, hogy a többiek ne hallják.

- Miért velem? Ott van Youngja! – suttogtam neki, hogy biztosra menjek; a többiek ne halljanak.

- Mert én veled szeretnék lenni. – pillantott rám, s elmosolyodott. – Egyébként neki se gond. – rántott vállat. – Van még kérdésed, Szöszi? – állt meg, s döntötte oldalra a fejét.

- Van. – bólintottam. – Miért nem üdvözölted vagy valami? Mármint... Egy pár vagytok, mégis...

- Nem értem, hogy miért baj, ha éppen nem a szájában vagyok. – lépett közelebb. – Furcsa vagy, Szöszi. – állt meg hozzám nagyon közel. Én vagyok a fura? Én?!

- Tudod mit? Nem érdekel, csinálj, amit akarsz, csak ne bántsd meg. – forgattam szemet, s mellkasára téve a kezem eltoltam őt, majd a többiek után trappoltam.

Csak jót akarok nekik, hogy ne legyen később vita, de ha így reagál, akkor nem érdekel. Tegyen, amit akar, csak ne bántsa a lányt, ha már én ennyit dolgoztam azért, hogy ők együtt legyenek, s még a saját boldogságomat is feláldoztam a kapcsolatukért.

Viszont tényleg nem értem. Csupán intettek egymásnak. Se puszi, se csók, semmi. Még ölelés se, ami szerintem a minimum lenne. Lement volna az a rózsaszín köd, ami eddig a szemüket borította? Csak nem történt semmi rossz, ugye...? Arról csak tudnék, hiszen elmondta volna legalább az egyikük, hogy valami nincs rendben.

Az öltözőben Jongho mellé mentem, aki szerintem észrevette, hogy valamin erősen töröm a fejem, ám nem tette szóvá. Jungkook ugyan úgy azzal az idegesítő, fölényes vigyorával jött be, s pacsizott le pár osztálytársával, majd ült le mellém. Igyekeztem nem is figyelni rá, de ő közelebb hajolt hozzám, s úgy beszélt hozzám halkabban, hogy más ne hallja.

- Tényleg fura vagy, Szöszi. Aggódsz a kapcsolatunkért, de a tekinteted... Olyan más, mintha kicsit örülne a helyzetnek. – morogta, engem pedig egy pillanatra levert a víz.

- Te nem vagy normális. – ráztam a fejem, s inkább rá se néztem, csak a cuccaimat kezdtem pakolni.

Hello Sütikék! Itt is az új rész, bár elég későn ismét🥺

Tegnap nem hoztam, mivel iszonyatosan fáradt voltam. Sajnos nekem a hétvégém az nem pihenésből áll, szombaton órákra járok és már iszonyatosan eluralkodott rajtam ez a bizonyos fáradtság, így képtelen voltam írni): De ma pótoltam😌♥️♥️♥️

Milyen volt a hetetek?😇♥️

Szerintetek mina franc van Jungkookkal? Valóban Jimin lenne az, aki furcsán viselkedik?🤔

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook