Jungkook azonnal elhúzódott, s oldalra is fordította a fejét, miközben megköszörülte a torkát. Fel se mertem nézni rá, annyira zavarban voltam. A tudat egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy ő tényleg meg akart csókolni engem. Valóban le akart kapni, s ha nem hajtom le a fejem, akkor pár pillanat, s ajkaink összeforrnak. Egy olyan dolgot kaptam volna tőle, amire olyan régóta, s oly' vágyok, hogy azt elmondani nem tudom. Én mégis meghátráltam.

Némileg büszkeséggel tölt el, hogy ezt az utat választottam, hiszen nem akarok én lenni a harmadik, aki csak szükséghelyzetekben kell. Nem, nem szerettem volna ezt tenni, főleg nem Youngjával. Akármilyen most a kapcsolatunk, nem érdemelte ezt. A helyzet az volt, hogy még mindig a barátomnak gondoltam. Valahol mélyen még mindig fontos volt számomra, s ez jobban rásegített a bűntudatomra. Nem kérnék bocsánatot tőle azért, ami történt, amiért olyanokat mondott rólam, hiszen én nem éreztem magam hibásnak. Viszont az övét elfogadnám. Nem lenne minden ugyan olyan, mint régen, de nem is tudnék rá ellenségként, esetleg ismeretlenként tekinteni. Volt egy közös múltunk, egy gyönyörű közös múltunk, ami bár nem alakult a legjobban, de én mégis szerettem.

Az emberek többsége nem tudja, vagy csak nagyon nehezen engedi el azokat, akik számára egykor fontosak voltak. Valahogy mindig különleges helyük lesz a szívükben, bármi is történt köztük. Én sosem tudnám utálni őt, bármi is történt. A szerelem teljesen elvakította, ami részben érthető. Akkor alaptalan dolgokat vágott a fejemhez, de nem tudott semmit. Én is érzékenyebb voltam, mint szoktam lenni – persze nem bánom az akkori szavaimat, hiszen jogosan volt akkora súlyuk, amekkorát cipeltek magukkal –, ezért sem tudnék rá örökké haragudni. Hiányoznak a régi idők, mikor nálunk aludt, mikor közösen filmeztünk, s ő már előre válogatott, hogy miket nézzünk, mert kettőnk közül ő volt ebben a profi.

Végül legyőzve belső szégyenlősségem, felpillantottam Jungkookra, aki bár még mindig szorosan tartott a karjaiban, s összeért a mellkasunk, a feje már nem volt ilyen közel. Meglepetésként ért a látvány, ami fogadott. Nem csak az én orcáim égtek vörös rózsákban, hanem az úszóé is. Ajkait harapdálta, s azt kívántam, bárcsak tudnám, mi jár a fejében. Folyamatosan a falat bámulta, legalább is kívülről úgy tűnt, hogy azzal szemez, ám tudtam, valójában saját gondolataival vív épp harcot, akárcsak én az enyéimmel.

Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy most hülyéskedik-e, vagy sem. A tettei azt mutatják, hogy komolyan gondolta, s akarta, viszont a tudat, hogy ő nem vonzódik a fiúkhoz egyenest elutasította ezt. A valóság és a feltételes valóság folyamatos vitákat kreáltak a fejemben. Mindegyik saját maga igazát bizonygatta, én pedig képtelen voltam dűlőre jutni.

- Szóval, itt van ez a kis szivacs. – köszörülte meg a torkát a fiú, s biccentett fejével az említett tárgy felé, ami a vízen lebegett hűségesen. – Ezzel fogsz úszni eleinte, de előtte megtanulsz lebegni. – indult el velem távolabb a korláttól. A lebegés hallatán felkaptam a fejem ismét, s nagy szemekkel néztem rá. Annyira megijedtem csupán ettől, hogy az se érdekelt, hogy az előbbi akciója miatt olyan rák vörös volt a fejem, hogy teremteni se lehetne szebbet.

- L... Lebegni? Mármint én? – pislogtam nagyokat, s ha nem félteném az életem, elengedném az egyik kezemmel a fiút, s magamra mutatnék.

- Kettőnk közül nem én vagyok az, aki nem tud úszni. – mosolyodott el velem ellentétben, hiszen én csak elhúztam a számat. Egyáltalán nem tetszett az ötlete. – Ne aggódj, majd foglak eleinte. Ülj le ide és megmutatom. Eleinte csak itt fogod csinálni, rendben? – emelt ki, s a medence szélére tett.

Azonnal megcsapott a hidegebb levegő, s libabőrös is lettem. Jungkook megfogta a peremet, majd elkezdte magyarázni, hogy eleinte csak a lábamat kell felemelnem és kapaszkodnom. Nem lesz baj, hiszen a víz megtart, de én mindezek ellenére bizonytalanul álltam a dolgokhoz. Tudtam, hogy segíteni fog, hogy nem fogja hagyni, hogy bármi bajom legyen, de a félelem képes lett volna megbénítani. Mintha paralízisben szenvednék, de mégse tudnák diagnosztizálni. Egyszerűen a riadalom az, ami rám ragasztja ezt a mocskos betegséget, a kétségbeesés erős kezei tartanak fogva, s nem engednek mozogni. Képtelen vagyok felvenni vele a harcot, egyszerűen nem megy.

Jungkook fokozatosan mutatta meg, hogy milyen feladataim lesznek, s végig megpróbált nyugtatni, hogy ő itt lesz, tehát nem kell aggódnom. Annyira szerettem volna bízni benne, teljes mértékben átadni neki magam, s elhinni, hogy a felém nyújtott szövetségi-karja nem ábránd csupán, hanem maga a valóság. De az iszony, mint író próbálta maga javára formálni a történetet, s mint művész, egyszerűen kitörölni, eltüntetni azt a vászonról, amit ő hibának látott. Ez pedig nem volt más, mint a fiú segédkeze, mely magát a bizalmat is jelentette.

- Jungkook, nekem ez nem fog menni. – nyeltem nagyot, s néztem félve a fiú szemeibe, aki csak száját elhúzva próbált kitalálni valamit, hogy egyáltalán be merjek menni ismét a vízbe. Picit szégyelltem magam, amiért ennyit nem merek megtenni, de rettegtem, hogy mi lesz, ha a fejem a víz alá kerül.

- Van egy ötletem. – mosolyodott el, s lépett elém. – Először csak hajolj le. Nem lesz baj, mert nem lebegsz. A lábad leér, szimplán csak hajolj meg, mintha közönség előtt lennél. Vegyél egy nagy levegőt és szorítsd össze a szemed. – magyarázta, majd picit hátrálva meg is mutatta, hogy mire gondolt. Mosolyogva egyenesedett fel, s tűrte hátra vizes tincseit.

A francba már, túl jól néz ki...

- Jó, de én eleve bele se merem tenni a lábam a vízbe anélkül, hogy ne csimpaszkodjak rád, mint egy...! – haraptam el a mondat végét, hiszen nem akartam magam lemajmozni, ám Jungkook volt annyira kedves és figyelmes, hogy befejezte helyettem.

- Mint egy csimpánz? – vigyorgott a képembe, mire megforgattam a szemeim. – Na, gyere. Próbáld meg, mert itt leszek. – nyújtotta felém a kezét. – Bízz bennem, Jimin. – nézett a szemeimbe.

Az a sötét, titokzatos tekintet, mely semmit nem mondd, mégis olykor egy nyitott könyv, s többet szaval, mint csodás ajka. Az, melytől sokan ódzkodnak, hiszen az éjszínben, a fénytelenben ki ne félne? Ki ne rettegne, rágná körmét, s mondana el rengeteg imát azért, hogy védelmezve legyen, senki ne bántsa. Nem lát, s ez az, ami az embert valóban megrémiszti, s a kétségbeesés egyenest egy sziklaszirtre löki őt. Nyakát fojtogatva emeli a széléhez. Közel van ahhoz, hogy a mélybe taszítsa, ő nem fél, ő maga a félelem.

Viszont ebben az éjsötétben csillagok jelennek meg. Az ég nem lesz többé beláthatatlan, s az, ami eddig az iszonyat volt, eltűnik. A sötét nem mindig ijesztő. A tudatlanság sem átok, olykor áldás, hisz az égbolt, amit még nem láttunk, számunkra ismeretlen, s mikor felfedezzük rajta az első ragyogó csillagot, úgy fogjuk gondolni, megérte fáradalmas utat tenni vándorként, félelmet legyőzvén, hogy csak ezt lássuk. Csak a sötétben fénylő csillagot, ami a hideg éjjelen melegséget ad.

Elég sok időt töltöttünk az uszodában, s be kell vallanom, hogy fejlődtem. Hatalmas dolognak számított nálam az, hogy a medence pereméhez kapaszkodva sikerült lebegnem a vízen, miután Jungkook egyéb, különböző feladatokat csináltatott velem, hogy le merjem dugni a fejem az átlátszó, klóros folyadék alá. Minden elismerésem, hogy ezeket képes volt nálam elérni. Végig ott volt, s biztatott, még fogott is, hogy biztonságba érezzem magam. Kedves volt tőle, én pedig iszonyatosan boldog voltam, amiért képes volt ezt megtenni értem.

A végén egyébként ő tényleg úszott pár hosszt, aminek az idejét én mértem. Akkor már rajta volt a sapkája és az úszószemüvege is. Megjegyeztem, hogy olyan, mint egy szitakötő benne, s nevettem is. Elég furcsa feje volt, hiába tudtam, hogy a sportága része ezek a felszerelések, én jót derültem rajta. Persze az már kevésbé volt vicces, mikor felkapott, s beugrott velem a vízbe, amiért felidegesítettem. Véletlenül a nyakát is kimartam, annyira kapaszkodtam, de őt nem érdekelte. Majdnem bűntudatom is lett, de annyira megrémített ez a tette, hogy örüljön neki, hogy pofont nem kapott a végén. Nyilván, ő végig vigyorgott azon, hogy én ismét úgy kapaszkodok, mint egy kismajom.

Kocsival vitt haza, s közben végig azt magyarázta, hogy ő hogyan tanult meg úszni, illetve arra is rávett, hogy ezentúl tényleg el fogunk járni együtt ide, s szépen meg fog tanítani legalább egy technikát. Magyarán legalább annyit, hogy ne fulladjak meg és ki is tudjak jönni a partra, ha valami gond lenne.

Mikor megálltunk a kocsival, ő azonnal ki is szállt, s hátra ment, hogy kivegye a cuccaimat. Én is kiszálltam, s mellé mentem azon csodálkozva, hogy mekkora úriember lett belőle hirtelen. Viszont Jungkook kissé idegesen nézett a távolba. Barátságtalan volt a tekintete, én pedig összeráncolt szemöldökkel pillantottam arra, amerre ő. Wookhee állt ott, s éppen a kutyáját sétáltatta. Mikor meglátott, hatalmas vigyorral kezdett integetni.

- Hyung! – indult felénk, én pedig hozzá hasonlóan elmosolyodtam. – Szia! Rég láttalak és pont erre jártunk Daisyvel. Nem hittem volna, hogy találkozunk. – mondta, én pedig azonnal le is guggoltam a kutyushoz, hogy megsimogassam. Édes volt és jól ápolt. Meglátszódott, hogy sokat foglalkozott vele.

- Igen, volt egy kisebb gubanc mostanság. – motyogtam még mindig a kutyát simogatva.

- És már minden rendben van? – kérdezte, s hangjában aggodalmat véltem felfedezni. Édes volt, mint akkor, mikor találkoztunk. – Ugye nem te bántottad? – fordult Jungkook felé, mire felkaptam a fejem, s fel is keltem magam elé emelve a kezeim védekezően, s próbáltam mutogatni a fiúnak, hogy az idősebbnek ehhez nincs köze. Vagyis... Van, de ez most lényegtelen.

- Már miért bántanám? – lépett közelebb Jungkook is, s szinte éreztem, hogy legszívesebben behúzna egyet Wookheenek. Nem értem, hogy miért nem tudnak meglenni egymás mellett. Mármint a fiatalabbnak van joga hozzá, de Jungkooknak mi a baja vele, azt nem tudom.

- Jó, elég lesz, senki sem bántott. – álltam kettőjük közé, majd sóhajtottam egy nagyot. Jungkook a kezét az oldalamra helyezte, s magához rántott átölelve engem. Mellkasának csapódva már biztosra tudtam, hogy eszméletlen ideges, hiszen az izmai pattanásig feszültek.

- Jobb, ha addig mész, amíg szépen kérlek meg rá. – morgott, s mivel a fülem testéhez nyomódott, még ijesztőbbnek, mélyebbnek hatott hangja. A hideg kirázott miatta.

- Ez nekem elég erőszakosnak tűnik. – motyogta Wookhee, én pedig kezeimet Jungkook mellkasára helyeztem, s hátrébb léptem.

- Nyugodj le, Jungkook. – sóhajtottam. – És te is, Wookhee! Egyébként is, ő a hyungod, nem viszonyulhatsz így hozzá. – rágtam a számat. – Nem ismeritek egymást, úgyhogy nem értem, hogy mi a problémátok egymással, de ha lehet, ne a lakótömb parkolójában rendezzétek le, veszekedéssel meg semmiképp. – kapkodtam a tekintetem a két fiú között. – Mind a ketten menni készültetek, nem? – kérdeztem, s hessegetni is kezdtem őket, miközben kikaptam Jungkook kezéből a táskát, amiben a cuccaim voltak.

- Ne haragudj, hyun. – sóhajtott Wookhee és bűnbánóan nézett rám. – Nem akartam rosszat. – biggyesztette le ajkait. Én csak bólintottam egyet, s mondtam neki, hogy nem tőlem kell bocsánatot kérnie, hanem Jungkooktól, de ez persze a nagyúrra is vonatkozik. Ő ezt meg is tette, meghajolt az idősebb előtt, s elnézést kért, amiért fennhangon beszélt vele.

- Na, még mit nem! – rázta a fejét. – Biztos, hogy nem.

- Akkor viszlát, Jungkook. – rántottam vállat, s fordítottam hátat neki, s elindultam az épület felé, de ő ekkor a karom után kapott. Felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Látszólag vívódott a büszkesége, s a felém irányuló szimpátiája egymással. Melyiknek engedjen?

- Én is sajnálom, hogy olyan indulatos voltam. – szorította össze a szemét. Érződött rajta, hogy nehezére esett ezt megtennie. Én viszont örültem, hogy képes volt félretenni a büszkeségét.

- Ugyan, semmi baj, hyung. – legyintett Wookhee boldogan, ám ez hirtelen arcára fagyott. Rám pillantott, majd vissza Jungkookra. Pontosabban a nyakára. – Mindent értek már. – bólogatott vigyorogva. – Nem is zavarok. Majd beszélünk! – intett, s el is indult.

- Mi? Wookhee, ez nem az...! – próbáltam megmagyarázni, s még utána is akartam menni, de Jungkook még mindig fogta a csuklómat, ezért pedig nem tudtam szabadulni. – Basszus, most tuti félreértett minket. – hunytam le a szemeim, s fordultam inkább az úszó felé, de ő csak mosolygott.

- Nem értem, hogy ezzel mi a probléma. – rántott vállat. – Elvileg a pasid vagyok, nem? – döntötte oldalra a fejét, de én csak megforgattam a szemeim.

- Aha, hogyne. Mindjárt szakítani is fogok. – morogtam, de ő csak elnevette magát, s közölte, hogy úgyse tenném meg. – Egyébként mit fogsz mondani a barátnődnek a nyakadról? Nagyon fáj? – simítottam meg, s kezdtem tanulmányozni azt. Ő csak felszisszent, mire nagy szemekkel kaptam el onnan a kezem, s kezdtem sűrűn a bocsánatáért esedezni. – Tényleg nem akartam, sajnálom! – pillantottam arcára, de ő csak vigyorgott, ekkor pedig leesett. Átvert. – Akkora egy szemét vagy, Jeon Jungkook! – csaptam a mellkasára hisztisen, s úgy terveztem, most ott is hagyom őt, mert elegem lett belőle, de ő ezt nem így gondolta. Visszarántott.

- Csak nem itt tervezted hagyni a párodat mindenféle búcsúpuszi nélkül? – nevetett, de én ennyire nem értékeltem a humorát, csak megforgattam a szemeim, még akkor is, ha valamilyen szinten tetszett ez a bizonyos macska-egér játék.

- Te csak az álpárom van. – rántottam vállat mosolyogva, s szépen lefejtettem magamról a kezeit. – Mi van, ha bepasizok valójában? Akkor tényleg meg kell rendeznünk egy szakítást, mert én veled ellentétben nem szeretném megcsalni a szerelmem. – kacsintottam, s végre elindulhattam a tömb felé.

- Ugyan, Jimin, nem tennéd meg. – szólt utánam. – Ha pedig mégis, akkor is megcsalnád velem, ne is tagadd. – nevetett, én pedig hirtelen fordultam hátra. Ennyire gerinctelennek néz? Pont ő? – Elmondjam, hogy miért gondolom ezt? – jött közelebb, s támaszkodott meg az ajtón, amin még nem mehettem be, hiszen nem írtam be a kódot. Nagyot nyeltem, ahogy egyre csak közeledett felém, s fülembe kezdte suttogni a szavait. – Tudod, a kapuban is áll kapus, mégis gólt lőnek. – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, majd elhúzódott. – Majd beszélünk Szöszi! – intett egyet, s el is ment.

Zakatoló szívvel néztem őt. Ez a nap teljesen levett a lábamról. Mintha kihúzták volna alólam a szőnyeget, s hagyták, hogy zuhanjak. Jungkook ma majdnem megcsókolt. Meg akarta tenni, hiszen, ha nem hajtom le a fejem, akkor valóban találkoznak az ajkaink.

Fejemet rázva mentem inkább be, s felgyalogoltam az emeletünkre. Nem akarok ezen agyalni, nem éri meg, úgyse lesz semmi, ha rajtam múlik. Amíg Youngja képben van, semmiképp sem.

Mamával közösen csináltunk enni. Természetesen kifaggatott, én pedig daloltam is. Azt a részletet inkább kihagytam, hogy Jungkook majdnem lekapott. Nem kellett tudnia a nagymamámnak erről, aki egyébként is nagyon ráállt a témára. Minden nap megkérdezte, hogy mikor látja ismét a srácot, én pedig nem győztem neki csak mondogatni, hogy majd átjön, majd beszélnek. Hiába tudja, hogy nem vagyunk együtt, nem igazán érdekli. Ő már eldöntötte magában, hogy Jungkook már igenis családtag. Csípte őt, annyi szent.

Este, mikor már éppen valami sorozatnézés féleségen gondolkodtam, hiszen az alváshoz túl korán volt, de dolgom nem akadt, csipogni kezdett a telefonom. Szemöldököm ráncolva néztem rá, s komolyan azt hittem, hogy Jungkook írt valamit, hiszen a napokban szokásává vált zaklatni engem. Persze nem zavart, örültem neki, hogy a fiú törődik velem, de valamilyen szinten mégis különös volt.

Ám ez most nem a srác volt. Youngja neve villogott a képernyőn, s az üzenete, melyben egyetlen kérdést tett fel; Beszélhetnénk személyesen?

Hello Sütikék! Itt is az új rész, ám ismét későn🥺🥺🥺 Remélem nem gond😌♥️

Hogy vagytok? Milyen napotok volt? Holnap péntek, ne adjátok fel, kitartást!♥️♥️♥️

Köszönöm szépen a 25k megtekintést😻♥️♥️♥️ Nagyon hálás vagyok, örülök, hogy ennyire tetszik nektek ez a történetem is🥰

Mit gondoltok, mit akarhatott Youngja?🤔 Szerintetek észhez tért?🤔 Csapassátok a teóriátokat, tudjátok, hogy imádom olvasni őket, szóval ne kíméljetek😌🥰

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook