Miután mindenki elment, én vettem egy forró fürdőt. Voltak még itt ruháim, így át tudtam öltözni. A megbeszéltek alapján pedig holnap a szüleim visszahozzák a cuccaimat, beleértve a telefonomat is. Mindenképp fel kell hívnom Hyunjinékat is, hiszen szegényekre is biztosan ráhozhattam a frászt.

Nem tudom, hogy mit gondoljak Jungkookról. A szavai ellent mondanak, de a tettei teljesen mást formálnak, mint a szája. Meg az is fúrja az oldalamat, hogy vajon mit beszélhetett apával. Kétlem, hogy veszekedtek, azért az úszó nem olyan. Legalább is remélem. A fenébe is, iszonyatosan kíváncsi vagyok, főleg, hogy ennyire biztos a sikerében. Tényleg segített nekem ezzel? Vagy csak hátráltatni fog? Annyi kérdés van bennem, s hiába tenném fel neki, egyre se válaszolna.

Mikor magamra kaptam a ruháim, két koppantást hallottam az ajtón. Mamám kérdezte meg, hogy bejöhet-e, mert szeretne velem beszélni. Természetesen megadtam az engedélyt, s le is ültünk az ágyamra egymás felé fordulva. Bár előre láttam, hogy nem lesz a legkellemesebb eszmecserénk, s el akartam menekülni előle, nem tehettem. Magyarázattal tartozok neki. Sok dolgot megnézve...

- Mi történt? Miért szöktél el? – simított a térdemre, mire lehajtottam a fejem. – Jimin, én neveltelek, tudom, hogy jó vagy, engedelmes és soha nem tennél ilyet. Valaminek ki kellett ezt váltania belőled. Van egy tippem, hogy mi, de szeretném hallani a verziódat. Tudod, hogy bennem megbízhatsz. – biztatott, én pedig lágyan elmosolyodtam, majd nagy sóhajt hallatva belekezdtem.

- Nem tetszett nekik, hogy sportiskolába járok. Át akartak íratni egy másik helyre, hogy valami komolyabb szakmát szerezzek magamnak, mert szerintük nekem ez nem fog menni. Én senki vagyok a nagyokhoz képest. – rántottam vállat szomorúan.

- Hát én márpedig ez nem fogom megengedni nekik! Ha kell, akkor beszélek apád fejével, hogy ez nagyon gyorsan felejtsék el! Mi gondoltak? Én neveltelek, az én beleegyezésem nélkül nem dönthetnek. Ha a gyámod is nálam lenne, akkor még ennyi beleszólásuk se lehetne, mint most. – mérgelődött. – De miért nem jöttél hozzám?

- Itt kerestek volna először és amúgy is egyedül akartam lenni egy kicsit. Gondolkodni szerettem volna. – sóhajtottam, mama pedig azonnal megölelt.

- A frászt hoztad rám, remélem tudod. – motyogta, én pedig bocsánatot is kértem. Valóban talán kicsit meggondolatlan voltam, de akkor semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy el akarok tűnni egy időre minden probléma elől. – Nem haragszok, Kincsem, tudod, hogy sose tudnék rád haragudni. Csak kérlek, soha többet ne csinálj ilyet, rendben? – szipogott egyet. – Rettentően aggódtam érted. Minden nélkül mentél, és semmit se tudtam rólad. Nem tudtam, hogy fázol-e, ettél-e valamit vagy bajba kerültél-e... Mikor Jungkook felhívott, hogy megkerültél, akkora kő esett le a szívemről. Megnyugodtam, hogy jól vagy, semmi bajod. De ha már Jungkooknál tartunk. – húzódott el mosolyodva, én pedig elhúztam a számat. – Mióta is?

- Mi... Szóval mi valójában nem vagyunk együtt. Csak szeretett volna velem lenni és támogatni. – vallottam be.

- Tehát még nem vagytok együtt. – bólogatott, én pedig felkaptam a fejem, s rázni is kezdtem azt.

- Nem is leszünk! Neki barátnője van, méghozzá Youngja. Tényleg csak kedvességből tette. Meg amúgy is... Téged nem zavar? Mármint... Hogy az unokád a saját neméhez vonzódik? – kérdeztem meg félve, ám mama felnevetett.

- Már hogy zavarna? Édesem, ne butáskodj már. A szerelem az szerelem és ennyi. Ha te nem egy nőbe szeretsz bele, akkor nem. Engem ez nem érdekel, csak az, hogy végre boldog legyél és megtaláld a helyed valaki mellett és szerintem ez emellett a Jeon fiú mellett van. Mondj te nekem akármit, én a tekintetéből nem azt szűrtem le, hogy annyira odalenne Youngjáért. – rántott vállat. – Szerintem nem lesznek ők olyan sokáig együtt. Vén róka vagyok, engem nem ver át holmi színjáték. Csupán azt nem értem, miért nem mondtad el hamarabb? Megértettem volna én is és nagyapád is. Tudod, hogy mennyire aggódott ő is a boldogságod miatt. – fogott a kezemre, s nézett a szemeimbe.

- Félem. – motyogtam az igazságot. – Nem akartam, hogy csalódjatok bennem. El akartam mondani, de sose tudtam, hogy hogyan kezdjek bele. – haraptam ajkaimba. – Annyira nehéz volt, mert amikor rávettem magam, rögtön bepánikoltam és azt mondogattam magamban, hogy nekem ez nem megy. Jungkook viszont most megtette helyettem. Haragudtam is rá, mert ez az én pillanatom lett volna, de közben hálás is vagyok. Ha ő nincs, talán sose mondom el, hogy mi is a helyzet velem. – mosolyodtam el.

Az igazság az volt, hogy az úszó merőben megkönnyítette a dolgomat ezzel. Nyilván, fejben sosem képzeltem el, de jobb volt ez. Nem izgultam, hiszen váratlan volt, s tudtam, hogyha balul sülne el a dolog, akkor ő biztosan kiáll mellettem. Segített nekem, ezért csak hálás lehettem neki.

Vasárnap a szüleim – ígéretükhöz híven – mindent visszahoztak nekem. Nem mondtak semmit. Eléggé kínos volt, de nem bántam. Nekem nem volt mit megosztanom velük. Az ember azt hinné, hogy ennyi idő alatt rengeteget tudnánk beszélni az elmúlt évekről, a valóság viszont az, hogy nem. Nem volt közös témánk. Nem tudtam nekik semmit felhozni, sem pedig felidézni. Az a sok kérdés, ami akkor, kisebb koromban megfogalmazódott bennem, az a rengeteg miért, mára már értelmetlenné vált. Egyszerűen eltűnt. Már nem érdekeltek a válaszok, s emiatt kérdések se merültek fel bennem.

Szerettem volna, hogy a múltamban az a pár emlékkép, ami velük volt, csodás emlékként éljen bennem. Viszont mint a kámfor, egyszerűen eltűntek. Ismertem őket, láttam már az arcukat, valahogy össze vagyunk kötve. De nem momentumok által.

Az egyetlen, ami megmaradt bennem, az a síró kisfiú, aki már csak homályosan lát két hátat. Egy férfiét, s egy nőét, akik eltűnnek az életéből.

Még aznap délután beszéltem a barátaimmal. Ők azonnal kifaggattak, hogy mégis hogy jutott ilyen az eszembe, s legalább nekik szóltam volna. Bármelyikük befogadott volna, s bár bűntudatom volt amiatt, hogy aggódniuk kellett, mégis örültem. Valahogy örömmel töltött el, hogy féltenek, s könnyeket is csalt a szemeimbe az, hogy vannak barátaim. Igazi, törődő barátaim.

Hétfőn persze kaptam a fejemre, mind a ketten egy-egy barackkal üdvözöltek. Hyunjin még sírt is, mert megkönnyebbült, hogy végre láthat, méghozzá egy darabban. Chan is vele volt – hiszen, mint kiderült, hamarosan az úszóknak is kezdődik a versenyszezon, így be kell jönniük nulladikra velünk edzeni – aki szintén elsorolta, hogy mennyire felelőtlen vagyok, de örül, hogy nincs semmi bajom.

A távolban megláttam, amint Youngja és Jungkook együtt jönnek. Egy pillanatra összeszorult a szívem emiatt, s egyik felem azt súgta, ne nézz rájuk, a másik viszont látni akarta Jungkookot. Egyszerűen nem tudtam, hogy melyikre hallgassak. Az óvó karra, aki nem akarja, hogy sérüljek, vagy a vágyra, aki mást se szeretne, csupán egy pillantást. Az utóbbi viszont sebet ejt rajtam. Egy újabbat. Nap, mint nap mást, s egyre nagyobbat. Még annyira akaratos, függő, undorító, hogy nem érdekli, él-e vagy hal, csak teljesítse azt, amit kigondolt.

Engedtem neki. Felnéztem rájuk. Mind a ketten engem bámultak. Youngja szeme egy pillanatra felragyogott, majd egy szomorú mosolyt ejtett, miután lépett egyet, de meg is állt. Nem akart tovább jönni, hiszen megmondtam neki, hogy innentől nem vagyok kíváncsi a társaságára. Lehet, hogy durva voltam vele, de akkor nagyon elegem lett belőle, s szerintem itt nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie.

Ismerem a lányt, tudom, hogy mennyire szívén viseli a dolgokat, még úgy is, hogy nem feltétlen mutatja ki azt. Minden bizonnyal neki is rossz ez a távolság, hiszen kettőnk között hatalmas szakadék tátongott jelenleg, ám nem akkora, hogy ne lehessen átugrani. A kérdés már csak az volt, hogy hajlandó lesz-e megtenni ezt a fáradtságot azért, hogy megmentse azt, amit majdnem megölt önön hibájából.

Jungkook elengedte a kezét, majd mosolyogva jött felénk hátrahagyva a lányt. Mindenki furán nézett rá, s én még a hátam mögé is pillantottam, hogy kihez jön ilyen magabiztosan. Ám mikor megállt előttem, s megölelt, egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem. Mit művel? Miért kell ezt a barátnője előtt?

- Jól vagy? – kérdezte, én pedig nagyot nyelve bólintottam. – Akkor jó. – engedett el. – Megnyugodtam. – mosolygott rám. – Megyünk az öltözőbe? – nézett szét a társaságon, én pedig nagy szemekkel mutogattam a háta mögé, ahol szerencsétlen lányt hagyta, de ő rám se hederített.

- Persze. – válaszolt kissé belassulva Hyunjin. Jungkook azonnal karon is ragadott, s elkezdett az épület felé húzni.

- De.. De Jungkook! Mi lesz a barátnőddel? – kérdeztem rá, miután végre felvettem heves tempóját. Sikeresen a többieket is lehagytuk vele.

- Ne aggódj már miatta. – sóhajtott, miután vetett rám egy pillantást.

- De én aggódok. Nem érdekel, hogy mi a helyzet most velünk, nem bánhatsz vele így. Nem hagyhatod csak úgy ott minden szó nélkül! – álltam meg, s ezzel az ő lábai sem mozogtak tovább. Felém fordult, majd felvonta a szemöldökét. – Kérlek, ne bánts meg több embert azzal, hogy összezavarod őket. – mondtam, s mikor saját tudatomat is elérték a szavaim, kitéptem a csuklómat szorításából és inkább egyedül indultam meg az öltözők felé.

Francba már, ezt nem akartam előtte kijelenteni. A fene azt a nagy, kotyogós számat! Ha ezzel lebuktatom magam – már ha a jelekből nem vette volna még észre, hogy mennyire odavagyok érte – akkor soha többet nem fog beszélni velem. Ő nem meleg! Legalább is... Azt mondta. Jaj, már! Teljes káoszt csinál a fejemben.

Meglepetésemre Jungkook ezúttal hallgatott rám. Nem hagyta csak úgy ott a lányt, de sokszor, sőt, a nap legtöbb részében velünk volt. A végére már Youngja is csatlakozott, bár nem nagyon szólt hozzá a témákhoz, sőt, elég félénk is volt. Mintha kicserélték volna. Rengetegszer pillantott rám, s tekintetéből a szomorúság csillogott. Tudtam, hogy rosszul érzi magát a történtek miatt, mindemellett hibásnak is – megjegyzem jogosan – és én nem akartam, hogy ilyen legyen. Bármi történt, bármennyire is volt rossz, szerettem volna helyrehozni. Csak ehhez nem nekem kellett lépnem. Ő pedig nem tudta, hogy hogyan tegye meg. Volt egy olyan sejtésem, hogy kettesben szeretett volna maradni velem, de hozzám szólni nem mert, főleg, hogy Hyunjinék is folyton ott voltak.

A csütörtöki versenyünk hamar elérkezett. Itt volt megtartva Szöulban. Mindannyian izgultunk, hiszen az elsők között a mi csapatunk is ott van. Az ellenfelünknek elég magas a nyerési aránya. Már megjárták egy párszor az országost, s gyönyörű eredményeket értek el.

Az edző folyamatosan biztatott bennünket, még úgy is, hogy egyébként nem volt szokása. Látszólag ő is izgatott volt, elvégre ez az első alkalma, hogy ilyen helyen játszik egy általa felkészített csapat. Az én szívem is a torkomban dobogott, de igyekeztem nyugtatni magam. Menni fog, ügyesek leszünk. Sokat gyakoroltunk, többet, mint eddig valaha. Jobban utána jártunk az ellenfélnek, s bár nem tudtunk meg mindent róluk, nagyjából kiismertük a szokásaikat. Elég hirtelen támadnak, de ezzel nincs gond. Mi sem leszünk restek.

A pályára felvonulva kezdtünk neki a bemelegítésnek. Passzolgattunk az első fél órában. Több támadást is mértek rám, hogy mindenképp helyén legyenek a reflexeim. Tulajdonképp már itt megizzasztottuk egymást. S mikor a bíró is felült, a cserék leültek, miután egyesével lepacsiztunk az ellenféllel jelezve, hogy ez nem más, mint egy baráti meccs. Baráti, amin mind a két csapat győztesként akar kijönni.

A lelátóra néztem, hiszen egy ismerős szövetkabátot véltem felfedezni. Jungkook volt ott, ám nem egyedül. Youngja is vele volt, utána jött, de ez... Valahogy nem érintett rosszul. Örültem nekik, mind a kettőjüknek. Egy mosolyt is villantottam feléjük, sőt, még integettem is. A lány meglepődött, de hatalmas vigyorral az ajkain kezdett kalimpálni, mint egy félőrült, majdnem leütve a mellette lévőket. Viszont ekkor Jungkook a szemben lévő lelátóra mutatott. Homlokomat ráncolva fordultam meg, s azt hittem, hogy kitérek a hitemből. A szüleim foglaltak éppen helyet, s engem kerestek szemeikkel. Tehát ezt beszélte velük Jungkook... Azon volt, hogy semmiképp se vegyenek ki az iskolából, amíg nem látják, hogy milyen vagyok a pályán. Nem kell aggódniuk... Semmiképp se okozok csalódást.

Az eredmény 25-18 a mi javunkra. Győztünk.

Hatalmas éljenzések ütötték meg a fülünket, s egymásra borulva ölelgettük a másikat, akit éppen értünk. Iszonyatosan boldog voltam, a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. Egyre közelebb vagyunk a célhoz, s itt már most jelen voltak különböző szponzorok, akik megfigyeltek minket.

Hyunjin aratott. Akkorákat odavágott, hogy rendesen féltem, ha azért valaki utánanyúl, eltörik a karja. Az edző ki is emelte őt is és engem is, hiszen nehéz helyzetekből csináltam magunknak előnyt a védéseimmel. Szerintem többet hasaltam a padlón, mint álltam a lábamon. Elég kemény játszma volt, de egy volt a lényeg; győztünk.

Amint kiértünk, s kiünnepeltük magunkat nagyjából az öltözőben, szembe találtam magam a szüleimmel. Érkezésemre felkapták rám a fejüket, s elém jöttek. Látszólag azt se tudták, hogy mit mondjanak, csak tátogtak, végül apa volt az, aki elmosolyodott.

- Büszke vagyok rád. – mondta ki, amit még sose hallottam tőlük. Anya lágyan simított a karomra, s nézett rám könnyes szemekkel.

- Mindannyian azok vagyunk. Neked tényleg itt a helyed és tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy nincs szükséged ránk, de ha bármi van, mi támogatunk, rendben, Jimin? Elképesztő voltál, arattál a pályán! – mosolygott, s törölte le a könnyeit.

- Hogy-hogy eljöttetek? – kérdeztem, hiába volt egy sejtésem, hogy mi, avagy ki miatt döntöttek úgy, hogy adnak egy esélyt nekem, s a szenvedélyemnek.

- Az a Jeon fiú... Elég akaratos. – nevetett apám. – Mellette még én is gyereknek éreztem magam, úgy kioktatott. Pedig nem is volt durva, de mikor elénk vetítik a hibáinkat... Akkor szerintem mindenki sokkal kisebbnek érzi magát, mint amekkora valójában. – tolta feljebb orrán a szemüvegét, s nézett rám. Az ő szemei is könnyesek voltak. – Ez valóban a te utad és a te életed. Én pedig ezentúl nem akarok beleszólni, csak egyet kérünk tőled... Néha nézz le hozzánk, rendben? Üljünk össze pár ebédre és... Ezt elég fura lesz kimondani, de ismerjük meg egymást.

- Benne vagy? – kérdezte anya is reményteli szemekkel.

- Azt hiszem benne. – bólintottam. – És most ha nem haragszotok, van egy kis dolgom. – pillantottam az ajtóban álló Jungkookra, aki mosolyogva nézett minket.

- Vigyázz magadra! – simítottak a vállamra, s miután ezt megígértem, sebes léptekkel indultam meg a fiúhoz, aki ki is tárta a karjait, én pedig azonnal mellkasába fúrtam a fejem.

- Csak nem igaza lett valakinek? – kérdezte nevetve, s én is kuncogva válaszoltam, hogy de, bizony igaza lett. Nem is lehetnék hálásabb neki. – Akkor azt hiszem, a minimum az, hogy holnap eljössz velem úszni. – kacsintott rám, miután elhúzódtam, én pedig szemem forgatva, de mosolyogva bólintottam. Megérdemli, hogy belemenjek ebbe az egészbe.

- Hol van Youngja egyébként? Azt ne mondd, hogy ismét otthagytad valahol. – néztem rá csúnyán, de ő csak megrázta a fejét.

- Ne aggódj, ő ment, hogy elcsípje Jonghót és Hyunjint, hogy gratuláljon nekik. Én meg mondtam, hogy hozzád jövök, szóval majd összefutunk. – rántott vállat.

- Értem. – bólogattam, bár elég furcsának találtam, hogy nem együtt jöttek hozzám. Miért váltak ketté? Ezer meg egy ehhez hasonló kérdés cikázott a fejemben, de jelenleg annyira boldog voltam, hogy fel se tettem őket, nem is gondoltam rájuk, csupán úsztam az árral. Az árral, amiért annyit küzdöttem.

Péntek délután valóban elmentünk abba az uszodába, ahol előzőnek is voltunk. Meglepetésemre senki sem volt jelenleg. Bár Jungkook említette, hogy ilyenkor nem igazán járnak, hiszen iskola van, sokan kollégiumból költöznek ki, hogy hazamehessenek, s otthon töltsék a hétvégét. Ő szimplán fejleszteni akarta magát. Legalább is ezt mondta nekem. Ám mikor az öltözőbe behúzott, s hozzám vágott egy alsót, azonnal összeszalad a szemöldököm.

- Mit kezdjek ezzel? – kérdeztem.

- Vedd fel, neked hoztam. És mielőtt kérdeznéd, biztos jó rád, mert megkérdeztem a méreted Youngjától. – pakolt tovább, majd kapta le a felsőjét.

- Mi? Jungkook, erről nem volt szó. Mondtam, hogy én nem...

- Igen, de én szeretném, hogy belásd, nem olyan ijesztő ez. Meg amúgy is, végig ott leszek veled. Nem fogom hagyni, hogy bármi baj legyen. – pillantott rám. – Kérlek, Szöszi. Bízz bennem, tudod, hogy nem akarok rosszat. Ha úgy érzed, akkor abbahagyjuk, de próbáld meg, jó? – simított a karomra szemeimbe nézve.

Durcásan szusszantottam egyet, de végül beadtam a derekam. Maximum belefojtom a vízbe, ha valami baj történik. Ha én sérülök, őt se hagyom ki ebből a mókából.

Miután átöltöztünk, én kissé dideregve, s próbálva takargatni magam mentem a fiú után, aki magabiztos léptekkel közelítette meg az üres termet. Ott viszont kellemes meleg volt, ám még mindig libabőrös voltam. A szívem a torkomban dobogott, s nem akartam belegondolni, hogy mi lesz, ha valami olyan történik, amin Jungkook se tud segíteni. Se úszni nem tudok, de olyan vízbe se merek belemenni, ami a derekamtól fentebb ér.

Jungkook valami szivacsot vett elő, s azt magával vitte, egyenest be a vízbe. A létra előtt megállt, majd rám mosolyogva kinyújtotta felém a kezét.

- Gyere, Szöszi. – vigyorgott. Lett volna alkalmam most elfutni, s komolyan gondolkoztam azon, hogy ezt megteszem, mert mire kimászik, az idő, s még vizes is, így lassabb lesz. Ám nem akartam átverni, így nagy sóhajjal megfogtam a kezét, s lassan leguggolva belelógattam a lábaim a vízbe.

Nem volt túl hideg, de jelenleg úgy hatott, mintha hűs lenne. Másik kezemmel a korlátot markoltam erősen, úgy másztam egyre lejjebb. Szerintem még a homlokomon is lefojt egy izzadtságcsepp, annyira izgultam. S mikor már csak pár fog volt, Jungkook a derekamra fogva húzott be. Mellkasának nyomódtam, s hirtelen nyakába is kapaszkodtam. Nagyon megijedtem, s mikor felnéztem rá, a szívem hevesebben vert, mint eddig. Közel volt. Nagyon közel, még az orrunk is összeért, ahogy ijedtemben felhúztam magam. Jungkook viszont nem mozdult el, nem tolt el, csak szemezett velem. Elvesztem tekintetében, abban a sötét, feketének tűnő galaxisban, melynek szemének csillogása adott fényt, s tette őt igazi, éjszakai égbolttá. Ajkaimra tévedt pillantása, s akárcsak ő, én is az övét néztem. Annyira vágytam rá, annyira szerettem volna, hogy végre megízlelhessem puháit. Csak élni akartam a pillanatnak. Érezni, érinteni, bűnbe esni, s mindezek végén megkapni a büntetésemet, melyet örömmel fogadtam volna.

A vágy nagy úr, hatalmas, makacs, mindent elsöprő, s hatalma akkora, hogy ellenfelét, a józan eszet is képes elnyomni, eltaposni, eltörölni, mintha soha nem is létezett volna. Én pedig annyira fejet akartam hajtani neki, engedélyt adni arra, hogy tegyen, amit akar. S mindezt láttam a fiú szemeiben is, aki egyre csak közeledett felém arcával.

Viszont valami... Valami meggátolt abban, hogy fejet hajtsak neki, s engedjem, hogy átvegye felettem az uralmat. A bűntudatom. Én... Nem akarom, hogy velem csalja meg a barátnőjét. Én nem leszek rossz, nem leszek harmadik, csupán egy kellék vagy indok. Vagy az egyetlen legyek számára, vagy senki.

Lehajtottam a fejem, így ajkai homlokomra nyomtak csókot, melyet nem oda intézett. Meglepve húzódott el, én pedig ajkaimat rágva pillantottam oldalra.

- M... Mivel kezdünk? – kérdeztem terelve a témát. A szívem majd kiugrott a helyéről, arcom vörös volt, s eddigi reszketésemnek nyoma sem volt. Melegem volt, s bár boldog voltam, hiszen majdnem megcsókolt, mégis majdnem könnyeket csalt a szemembe. Nem leszek rossz, én nem fogok az lenni, akivel megcsalja azt, akinek hűséget ígért.

Hello Sütikék! Na, Valentin napi meglepi?♥️♥️ Megdöntöttük a rekordot!! Több, mint 300 komment waow!!! Hihetetlenek vagytok! Imádom a kommenteket, szóval árasszatok el nyugodtan velük🥰🥰

Ez a Jeon fiú teljesen összezavar mindenkit!! Szerintetek mi az indoka, amiért ilyen lazán kezeli Youngját?🤔

Kitartást mindenkinek a jövő hétre♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook