Hirtelen azt se tudtam, hogy mit tegyek. Annyira ledöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, de még egy normális reakciót se mutatni az embereknek, akik magyarázatot követeltek tekintetükkel. Csupán leesett államat próbáltam valahogy a tudatommal felkaparni a földről.

Egyáltalán nem számítottam erre a lépésre Jungkook felől, s a legrosszabb, hogy félelemmel töltött el amellett, hogy megdobogtatta a szívemet. Vajon mi lesz az itt lévők reakciója? Nem tudják, hogy én meleg vagyok, sose tudták, de még mamám se. Nem mertem elmondani, erre Jungkook... Idegesebb lettem, mint voltam, hiába tudom, hogy csak mellettem akart maradni és egy biztosabb támaszt nyújtani nekem.

- A... Mi? – zavarodott össze apám, én pedig lehunytam a szemeimet, s inkább elfordítottam a fejem. Annyira kínos ez az egész, hogy szinte szilárddá válik a levegőben, s testet ölt. – A... A barátja? – pislogott nagyokat, Jungkook pedig elengedte a kezemet, s helyette derekamra vezette kacsóját, úgy húzva közelebb magához.

- Igen, a barátja. – hajolt közelebb, szinte suttogva az utolsó szót, s nyomott egy puszit az arcomra.

A szívem hatalmasat dobbant abban a pillanatban, s a víz is levert. Izgultam, féltem, de már nem tudtam eldönteni, hogy a család reakciója miatt, vagy azért, mert ismét úgy éreztem, hogy meg fogok bántódni a fiú által. Nem tudom, hogy hogyan viselném el azt, hogy közel engedem magamhoz, ahogy ő is engem, s végül el kell engednem őt. Márpedig muszáj lesz egyszer.

- Tényleg? – kérdezte mama, én pedig felkaptam rá vörös fejem. Rettegtem, hogy talán elítél, s elzavar, hogy az ő unokája nem lehet egy mások szemében selejt. Viszont meleg, boldog mosolya, s szemeiben lévő könnyei nem azt mutatták, amire én számítottam. – Gratulálok fiatalok! – ölelt meg először engem, majd Jungkookot is. – Akkor már te is családtag vagy tulajdonképp, úgyhogy maradj csak. – paskolta meg az úszó vállát, majd invitálta beljebb.

- Anya, nem hiszem, hogy... – kezdte volna apa torkát megköszörülve, de nagymama nem is foglalkozva vele szólt rá.

- Ez az én házam, Park Yunseok, az jön ide, akit én meghívok és megengedem, hogy itt legyen. – nézett farkasszemet a saját fiával, majd mosolyogva fordult felénk. – Most még nem kérdezlek ki titeket, de nem menekülhettek ez elől, remélem tudjátok. – mutatta fel fenyítően mutatóujját, mire Jungkook vigyorogva bólogatni is kezdett, én pedig próbáltam nagyjából felfogni a helyzetet.

Mamának úgy tűnik nincs különösebb gondja ezzel. Eléggé furcsa ez a helyzet, hiszen Jungkookkal semmi sincs köztünk, nem alkotunk egy párt, én pedig fülig szerelmes vagyok belé, így kicsit nehéz úgy imitálni ezt az egészet, hogy ne fájjon valamilyen szinten az a hazugság, amit a védelmem érdekében talált ki, s amivel talán jobban bánt, mintha csak nézné az eseményeket csendben, minden szó nélkül.

A szüleim csúnyán nézve ránk foglaltak helyet. Nem tetszett nekik a helyzet. Minden bizonnyal lázadásként fogták fel. Úgy, ahogy engem egy szégyennek csupán azért, mert nem ügyvédnek vagy orvosnak készülök. Egyáltalán nem érdeklődöm azon szakok iránt, ahogy a lányok iránt sem. Mégis... Kicsit orroltam Jungkookra is, mert az, hogy ezt megosztom a nagymamámmal – illetve később másokkal – az márpedig az én dolgom lett volna. Fel akartam készülni erre, szépen leülni vele és megbeszélni a dolgokat, nem pedig kész tények elé állítani őt.

Szerencséje, hogy a családom legfontosabb tagja nem haragudott meg rám. Biztos, hogy nem bocsátanám meg neki azt, hogyha mama rosszul reagálna emiatt.

Nagy csend volt, csupán Yunsik és Chaeha gyerekének gügyögését lehetett hallani. Mindenki minket nézett. A szüleim inkább Jungkookot méregették, aki még csak zavarba se jött. Ugyan úgy mosolygott. Bezzeg én annyira kellemetlenül éreztem magam, hogy a legszívesebben elsüllyedtem volna. Ha tehettem volna, elmenekültem volna a sok kérdő, s bizonytalanságot sugalló tekintet elől. Csupán nem lehetett.

- Szóval Jimin párja. – szólalt meg Yunsik megköszörülve torkát. – Ismerős vagy te nekem. Mondd még egyszer a neved, kérlek.

- Jeon Jungkook. – mondta, mire a nagybátyám szeme felragyogott.

- Tudom már, hogy ki vagy! Te jöttél el Jiminnel egyszer a menhelyre segédkezni. – mosolygott. – Bírtalak, hogy önként jöttél kutyaszart szedni, de utána ki akartalak herélni, amiért plusz munkát csináltál nekem. – rázta meg fenyítően mutatóujját, de arcán ott bujkált a mosolya, így tudtam, hogy csak viccelt.

- Igen, én voltam. – nevetett a fiú. – De ne aggódj, Jiminnek több munkát adtam, mint neked. – kacsintott.

- Bírom a srácot. – jelentette ki a nagybátyám. – Engem megvett, áldásom rátok. – dőlt hátra, anyám pedig azonnal felszólalt.

- Már ne is haragudj, Park Yunsik, de szerintem az, hogy ki adja áldását a kapcsolatukra, az a szülei dolga lenne. – fújta fel az arcát, s láttam, amint almácskái vörösödni kezdenek.

- Pont ez az, nekik kellene. Csak ennek a fiúnak nem voltak normális szülei. – mondta Chaeha, én pedig meglepve pillantottam a nőre.

- Már ne is haragudj. – nevetett fel hisztérikusan anyám. – De te most szültél, nem tudod, hogy milyen nehéz egy tinédzserrel, mikor a tied még cumisüvegből iszik. – fonta össze mellkasa előtt karjait.

- Miért, te talán tudod? Ott voltál vele? Mondjuk a ballagásán? Vittél neki virágot? Gratuláltál neki? Nem. Mi voltunk ott és a nagyszülei. Ti nem vettetek részt a nevelésében, szóval ne merjétek szüleinek nevezni magatokat. Ő egy rendes gyerek és biztos vagyok benne, hogy ti tettetek valamit, amiért megszökött tőletek. Soha nem csinált ilyet ezelőtt, biztos nem a véletlen műve. Tudtok róla valamit egyáltalán? A személyiségéről? Mert szerintem arról sincs fogalmatok, hogy mennyit küzdött azért, hogy most ott lehessen, ahol, úgy, hogy a szüleitől semmiféle támogatást nem kapott! – emelte fel a hangját egy pillanatra a nő, mire a kisbaba a karjaiban sírni kezdett. Lágyan kezdte ringatni őt, csitítgatni, s puszilgatni. – Van bennetek egyáltalán valami ösztön vagy felelősségtudat? Van egy fiatok, aki hamarosan 18 lesz. Meddig voltatok az élete részei? – kérdezte halkabban, s innentől ismét a babával kezdett foglalkozni.

- Én ezt nem bírom. – sóhajtott apám, s kelt fel. – Megyek, kiszellőztetem a fejem. – vette elő a kabátja zsebéből az öngyújtóját, s a doboz cigarettáját.

- Vele megyek. – kelt fel Jungkook is, de én ijedten a kezére fogtam. Nem ismertem apámat, nem tudtam, hogy mi lesz, ha ezek kettesben maradnak. Valószínűleg nem fognak verekedni, de mégis féltettem a fiút. – Nyugalom, Szöszi, csak beszélek vele. – simított a kezemre, s egy puszit nyomott a homlokomra, majd apám után ment.

Ő most... Tényleg úgy viselkedik velem, mintha a párom lenne. Vajon, ha ez az egész nem csak egy hazugság lenne, akkor is így viszonyulna hozzám?

Fejemet megrázva hajtottam le azt. Nem kellene ilyeneken agyalnom. Jungkook szimplán kedves velem, s nekem akar jót. Mégis ezek a tettei annyira összezavarnak, s azt a gyertyát, ami a felé irányuló szerelememet jeli, képtelen vagyok elfújni. A kicsiny láng ég, én pedig mást sem tudok tenni, mint leülni, s várni, hogy mi lesz a vége. Hiszen a fal, ami körülveszi őt, alacsony, közvetlen mellette pedig száraz fű van, egy hatalmas tisztás. Vajon képes lesz arra ez a piciny tűz, hogy körülöttem mindent felgyújtson, s ebben a hideg, fagyos éjszakában felmelegítse testem, míg nap helyett világot hozzon szemeimnek? Vagy elég lesz neki a rövid kanóc, mely egyenlőre életben tartja?

Anyám már inkább meg se szólalt. Ideges volt. Lába egyfolytában járt, alsó ajkát harapdálta, maga elé meredt, s látszólag nagyon gondolkozott valamin. Nem hiszem, hogy sokban változna a véleménye, de reménykedtem benne, hogy talán Chaeha beszéde hatással lesz rá annyira, hogy ne tartson ki amellett, hogy nekem mindenképp iskolát kell váltanom az utolsó pár hónapban. Az számomra is nagy törés lenne – de kétlem, hogy ez foglalkoztatná őt –, főleg most, hogy végre eljutottam arra a szintre, amit annyira el akartam érni. Végre barátaim is vannak, olyanok, akiket semmiért le nem cserélnék. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne velem nélkülük.

Basszus, őket is fel kell hívnom, hogy minden rendben van velem. Csak a telefonom nem itt van, hanem anyáék házában, oda pedig nem szívesen teszem be a lábam.

- Yunsik, tudnál csinálni tápszert? – kérdezte a párjától Chaeha, az pedig bólintva felkelt, majd felém nézett.

- Kölyök, te is gyere. – biccentett felém.

- Miért kell neked ő is? – kérdezte anyám, mire a férfi elmosolyodott.

- Mert én nem tudom jól megcsinálni és azért őt kérem, mert veled ellentétben ő ért ahhoz, hogy hogyan kell egy gyerekkel foglalkozni, még akkor is, ha csak tápszert készít neki. – vágta hozzá, majd be is ment a konyhába, akárcsak én. – Anyádnak szerencséje van, hogy nő. Másképp biztosan megtanítanám neki, hogy mi az a jó modor. – sóhajtott. – De Yunseok is egy emeletes marha, én mondom neked. – morgott, s nekitámaszkodott a pultnak, amíg én előszedtem a cuccokat ahhoz, hogy megcsinálhassuk a tápszert. – Mondd meg nekem őszintén, miért szöktél el? Azt mondták, hogy minden ok nélkül kiabálni kezdtél velük, aztán megléptél. – sóhajtott. – Nem hiszek nekik, te nem ilyen vagy.

- Ki akartak venni a suliból, miután megtudták, hogy nem orvosira készülök, hanem sportiskolába járok és röplabdázok. Apa még jegyet is vett a saját meccsemre, mert nem tudta, hogy én fogok játszani és azt hitte, hogy csak rajongok ezért a sportért. – húztam a számat. – Kiakadtam, főleg azután, hogy anya ismét fel akart pofozni, és eljöttem. Nem akartam tovább ott lenni. – rántottam vállat.

- Nem szeretném, hogy visszamenj oda. – rázta a fejét a nagybátyám. – Ha úgy van, akkor jössz hozzánk, de oda semmiképp sem. Az iskolából meg ne merjenek kivenni, hiszen ez az álmod, ezt akarod csinálni. Ha kell még Yunseok fogát is kiverem a helyéről. Kijárna neki már egy pofon. – morgott. – Hogy lehetett ilyen? Teljesen elment az esze... Régebben egyikőjük se volt ilyen, most pedig minden teljesen megváltozott. – mérgelődött magában, s ekkor pedig hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Jungkook kérdezett honlétem felől, s miután nagymamám kedvesen válaszolt neki, hogy a konyhában talál, közelgő lépteit vélte felfedezni hallójáratom.

- Minden rendben? – néztem rá nagy szemekkel, ő pedig egy bíztató mosoly kíséretében bólintott.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket. Úgyse tudom ezt megcsinálni. – nevetett Yunsik, majd megveregetve Jungkook vállát el is hagyta a konyhát.

- Mondott valamit? Veszekedtetek vagy mi volt? – faggattam a fiút, aki csak elnevette magát, miután közölte, hogy olyan vagyok, mint egy aggódó anyuka. – Még szép, hogy aggódtam. – motyogtam, s inkább elfordultam tőle.

- Nyugalom, Szöszi. – ölelt át hátulról. Fejét nyakhajlatomba fúrta, hasamnál pedig összekulcsolta a kezeit. A szívem hevesen vert miatta, s azonnal elöntött a forróság. Miért ilyen? Miért csinálja ezt? Most még csak nem is látnak minket. – Csak beszélgettünk egy-két dologról. Ne aggódj, minden rendben lesz, megígérem neked. – suttogta szavait. Forró lehelete csiklandozta bőrömet. Éreztem rajta a füstöt, minden bizonnyal azért, mert apám cigarettázott.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem egy sóhaj után. – Most senki sem lát minket, felesleges itt is megjátszanunk magunkat. – motyogtam kissé szomorkásan, s bár agyam azt mondta, lökjem el, mert sokkal fájdalmasabb lesz elengedni őt később, ám szívem halk, mégis tökéletesen hallható hangon suttogta gyönge kérését; maradj még.

- Nem akarok kockáztatni. – válaszolta. – Kénytelen leszel elviselni. – kuncogott, s egy puszit nyomott a nyakamra, én pedig azt hittem, hogy menten összeesek, és úgy kell fellocsolni miatta. – Egyébként meg jössz nekem egyel.

- Mégis miért? – próbáltam meg lefejteni magamról a kezeit, hogy megfordulva szemeibe nézhessek, ám ő ezt nem engedte.

- Az egyiket majd meglátod, a másik pedig az, hogy jelenleg megcsalom veled a barátnőmet, Jimin. – morogta a fülembe, én pedig ennek hallatán megfeszültem.

Nem akartam, hogy ez legyen. Bár nem tudom, mennyire számít megcsalásnak, nem csókolt meg, nem feküdtünk le, semmi sem történt, csupán eljátssza, hogy ő a párom. Sose mennék bele egy titkos kapcsolatba, akármennyire nem vagyunk Youngjával beszélő viszonyba. Nem tenném meg ezt vele. Egyszerűen nem menne, nem tudnék se a szemébe nézni többé, s legyen ő bármilyen rossz barát, nem érdemelné ezt. Képtelen lennék őt, vagy bárki mást akarattal bántani csupán azért, hogy az én javamra menjenek a dolgok.

- De én nem...

- Van egy ajánlatom neked. – engedett el végre, így szemeibe tudtam nézni. – Gyere el velem úszni pénteken. Tudom, hogy csütörtökön meccsed lesz, de a péntek délutánod szabad, szóval elrabolnálak. – mosolygott. – Meg egyébként is... Egy pár szokott randira járni. – kacsintott. – Ha fent akarod tartani a látszatot, akkor tenned is kell érte.

- És mi van a barátnőddel? Neki mit fogsz mondani? – kérdeztem rá.

- Semmi köze nem lenne hozzá. – rántott vállat egyszerűen.

- Jungkook, én nem megyek bele abba, hogy a látszat miatt talán összetörjünk valakit, ha ez kiderül. – ráztam a fejem.

- Akkor tedd azt, amit mondok és semmi ilyesmi nem fog megtörténni. Nem lesz baj. Na, benne vagy? Ha most nem is egyezel bele, biztos vagyok benne, hogy a jövő hét folyamán leszel annyira boldog miattam és hálás nekem, hogy igent mondasz. – vigyorgott magabiztosan. Én csak nagyot sóhajtottam, majd rábólintottam a dologra. – Jó lesz, ígérem. – kacsintott.

- Remélem jobb, mint a mostani. – morogtam. – Csak hogy tisztázzuk, te mindenki előtt lelepleztél, mikor ez az én dolgom lett volna! – dobbantottam idegesen, de ő csak mosolyogva, fejét ingatva jött közelebb derekamra fogva. – Ne nézz rám így, igenis haragszom! – fújtam fel az arcom.

- Ugyan már, Szöszi! Nem lett semmi baj belőle. – nézett le rám, ám én azonnal elkaptam a tekintetem. – Értem, megint azzal büntetsz, hogy nem nézel a szemeimbe. – kuncogott.

- Bekaphatod... – morogtam, s elhessegetve a kezeit foglalkoztam inkább a tápszer elkészítésével.

Mikor kimentünk, elég nagy csend volt a nappaliban. Nem mondom, kissé kínos volt úgy sétálni egészen a másik végébe, ahol Chaeha volt a gyerekkel. Senki nem mondott semmit. Yunsik fortyogott magában, miután megtudta, hogy miért is jöttem el otthonról. A szüleim viszont teljesen a gondolataikba merültek. Nagyon agyaltak valamin, s még arra se kapták fel a fejüket, mikor a nagybátyám kislánya köhécselni kezdett, az anyja pedig gügyögve kéri, hogy lassabban egyen.

Vissza leültünk Jungkookkal egymás mellé. Visszakívántam azokat a perceket, amikor a konyhában voltunk kettesben, bármennyire éreztem magam zavarban. Valahogy jobb volt, mint itt kint lenni, s most se tenni, csak hallgatni a falióra kattogását.

A csendet viszont nem mertem megtörni. Meg őszintén szólva ki se mertem nyitni a számat, témát se tudtam volna feldobni, amivel oldom egy picit a hangulatot. Bosszantott, hogy senki nem mond semmit, csak ülünk itt kukán. Bár még mindig jobb, mintha vitatkoznánk.

- Lassan induljunk haza. – sóhajtott apa, majd kelt fel, mire anya is felpattant. Rám néztek, én pedig lehajtottam a fejem. Nem akartam visszamenni oda...

- Szerintem jobb, ha Jimin nálam fog lakni. – szólalt meg mama, mire nagy szemekkel néztem rá, de nem csak én, hanem a szüleim is. Bár leginkább anya volt az, akit a legjobban meglepett nagymamám felszólalása.

- De nem akarjuk zavarni önt, anyuka. – mondta a nő, mire a mellettem ülő is kinyitotta a száját.

- Lehet nálam is. – rántott vállat. – Nagy ágyam van úgy is, elférünk ketten. Maximum összebújunk. – nézett rám egy mosollyal, én pedig olyan piros lettem, hogy alkotni sem lehetne szebbet.

- Jó lesz, ha a nagyanyjánál lakik. – mosolyodott el kínosan anyám, én pedig inkább eltakartam az arcomat, mielőtt a mellettem ülő elkezd cukkolni a színe miatt.

Mindannyian készülődni kezdtek. Elég késő volt már, így közösen indultunk le szépen lassan – hiszen mama nem bír már úgy lépcsőzni – az alsó szintre, majd onnan ki a parkolóba. Mindannyian kocsival voltak. Jungkook autója volt távolabb, így én elkísértem őt, mint barátja.

Megállt előtte, s felém fordult, majd elmosolyodott. Sötét szemei csillogtak az éjszakában. Még a gyér fényben is szebben ragyogtak bármelyik csillagnál. Annyira mérhetetlenül szerelmes voltam ebbe a fiúba, hogy erre nincsenek szavak.

Utálni tudtam volna őt, amiért elrabolta a szívemet, s nem csak az enyémet, hanem másét is.

- Köszönöm, amit értem tettél. – hajtottam le a fejem, s kezdtem a tőle kapott pulcsi ujjával játszani. – Tényleg hálás vagyok és sajnálom, amiért belerángattalak ebbe. – mosolyodtam el szomorúan.

- Ugyan. – legyintett. – Magamtól léptem bele ebbe, mert szeretném, hogy jól legyél. Úgyhogy kérlek, ne kelljen ismét aggódnom miattad, oké? – kérdezte, én pedig végre őszintén elmosolyodtam, majd bólintottam. Jungkook ekkor mutatóujját állam alá helyezte, s felemelte a fejem. Nagyra nyílt szemekkel néztem arcára, ami eszméletlen közel volt hozzám. Egyenest a szemeimbe nézett. Mindkét kezével arcomra simított, majd elmosolyodott. – Néznek minket, nekem pedig mennem kell. – mondta, nekem pedig azonnal leesett, hogy ezzel is átejti őket. Távolról olyan, mintha éppen megcsókolna, főleg, hogy a szemeit is lehunyta. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Azt hittem, menten elpatkolok emiatt a fiú miatt. S hiába tudtam, hogy ez csak egy játék, nem más, s hogy rettentően fájni fog, mégis... Csak azt érte el, hogy még jobban beleszeressek. Homlokát enyémnek döntötte, majd felnyitotta szemeit, s elmosolyodott. – Ezentúl pedig szeretném, ha tartanád velem a szemkontaktust, Szöszi. – egyenesedett fel, s közben ajkait homlokomra nyomta. – Aludj jól. – simított egy utolsót arcomon, majd beszállt a kocsijába, elindította azt, végül egy záró pillantást kaptam tőle, mielőtt kiállt volna, s elhajtott volna.

Hello Sütikék! Itt is van ez a kései rész is😌 Szegény Jimint annyira összezavarja Jungkook... Titeket is?🤔

Szerintetek mit beszélt Jungkook Jimin apjával?🤔

Mit gondoltok, vissza fogunk menni márciusban? Eddig akiket kérdeztem mind nemet mondtakXD

Hogy vagytok?🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook