Miután elvégeztem a dolgom, s lementem, azt hittem, hogy kínos csend lesz. Viszont Jungkook úgy tett, mintha az előző beszélgetés meg se történt volna. Bár láttam a kellemetlenséget kifejező mosolyt az arcán, s furcsa csillogást szemeiben, nem foglalkoztam vele. Ha valami problémája van, akkor úgyis elmondja.

Nem bántam meg azt, amit mondtam. Ennyit én is megtehetek. Persze nem megbántani akartam az úszót, csupán talán magamnak akartam valahogy bizonyítani, hogy képes leszek túllépni rajta. Ezeket utolsó szavaknak szántam azzal a Jiminnel, aki fülig szerelmes Jeon Jungkookba. Muszáj lesz nyitnom más felé is, meg kell próbálnom, mert olyan egyedül fogok maradni, mint a kisujjam.

Zavarosak voltak a gondolataim, hiszen egyik nap még úgy voltam vele, hogy senki sem kell, majd megvárom, míg elballagunk, s aztán engedek a szerelemnek. Viszont jelenleg én is vágytam a törődésre, amit a kedvesemnek nevezett embertől kaphatok meg. A hiba akkor csúszott be, mikor rájöttem; nekem nincs párom. Lett volna lehetőségem összejönni valakivel, de szegényt azonnal visszautasítottam. Szinte esélyt se adtam neki. Megsajnáltam, hiszen kihasználásnak gondoltam az egészet. Én felejteni akartam – jobban mondva, akkor csak húzni Jungkook idegeit – ő pedig pont kapóra jött volna. Viszont túlságosan jószívű volt, fiatal, s nem akartam tuskó lenni vele. Az valahogy nem én lettem volna.

Bevallom, még én se tudom, hogy mit fogok kezdeni ezzel, hiszen kihasználni még mindig nem akartam senkit, de nyitni szerettem volna az emberek felé. Ez azért is kétséges, mert még mindig érzek Jungkook iránt valamit, ezt pedig nagyon nehéz elnyomnom, akárhogy próbálkozok, de nem szabad feladnom. Ő így boldog, szóval ideje, hogy én is az legyek, csak más oldalán.

- Minden rendben? – kérdezte gondolataim főszereplője, s felém fordulva nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

- Persze, miért? – kérdeztem vissza.

- Mert nem is figyelsz, csak nézel magadból kifele. – tette le a kezében lévő távirányítót egy nagy sóhaj kíséretében. Észre se vettem, hogy megállította az éppen nézett sorozatot.

- De, figyeltem. – próbálkoztam védeni magam egy elég gyenge füllentéssel, ami látszólag őt se verte át, hiszen megkérdezte, hogy mi történt az előző 10 percben. Csak makogni tudtam, illetve egy-két tippet benyögni, hátha sikerül pont beletrafálnom, ám sajnos a szerencse ezúttal sem az én oldalamon állt.

- Semmi, mert próbáltam beállítani a koreai feliratot a sorozathoz. – sóhajtott a fiú, én pedig lehunytam a szemeim, s még a fejem is lehajtottam. Most szépen lebuktam. – Jimin, azért vagy ilyen, mert vissza kell vinnem téged? – döntötte oldalra a fejét, majd simított a térdemre, ám mikor realizálta, hogy mit tett, inkább elvette a kacsóját.

Én kapva az alkalmon, amit felkínált nekem, bólintottam, hiszen félig igaz volt. Aggódtam, hogy mi lesz, ha visszakerülök. Azt, hogy megléptem a szüleimtől nem bántam, csupán a nagymamámat sajnáltam, akire valószínűleg ráhoztam a frászt ezzel a manőveremmel. Talán kicsit meggondolatlan voltam, hiszen így lehet, hogy anyáék is szigorúbbak lesznek, bár reménykedtem az ellenkezőjében.

- Nem akarok visszamenni oda. – sóhajtottam, s dőltem hátra a kanapén, hogy megtámaszthassam a felsőtestem a háttámlával. – Rohadtul nem ismernek, és én nem akarok olyanokkal élni, akik folyamatosan lepasszoltak, mert az utazás fontosabb volt, mint én.

A szüleim eleinte munka miatt utaztak, de egyre több időt töltöttek kint, csak már nem az végett. Szórakoztak, élték az életüket. Ide-oda mentek, hiszen megengedhették maguknak, ha pedig ismét egy tárgyalás jött másik országban, akkor oda is elutaztak, s eltöltöttek ott hosszabb időket. Eleinte még kerestek is, mikor kisebb voltam, de ez egyre csak fogyatkozott. A végén csoda volt, ha fél évente egyszer látom őket. Akkor sem éltem velük, ugyan úgy a nagyszüleimmel maradtam. Ennyi idő alatt elhidegültünk egymástól, olyannyira, hogyha tudtam, hogy jönnek, esetleg hívtak – mert valami csoda folytán eszükbe jutott az egyetlen gyermekük – már teherként tekintettem erre az egészre.

Vártam rájuk, de sosem jöttek, az én reményem kicsiny lángja pedig kialudt, mert a gyertyám kanóca elégett az idő múlásával.

- Valahogy ismerős ez az egész... Mármint velem nyilván nem ez történt, csak... – sóhajtott, s túrt sötét tincsei közé. Ránéztem a fiúra, aki azon volt, hogy a gondolatait megpróbálja összeszedni. – Szóval a szüleim koreaiak, így én is, viszont Amerikában születtem, ott éltem, ott voltak barátaim és minden más. Amikor eldöntötték, hogy vissza akarnak költözni ide, nekem beleszólásom se lehetett. Egy számomra teljesen idegen és ismeretlen országba jöttünk, egy teljesen más kontinensre. Még a nyelvet se tudtam. – nevetett fel kissé keserűen. – Az emberek egy része nem törődik azzal, hogy más mennyire sérül a döntéseik miatt, csak a saját érdeküket nézik. Persze, néha mindenki lehet kicsit önző, mert akkor eléggé szerencsétlenek lennénk, de vannak pillanatok, amikor jó lenne ezt az oldalukat eltüntetni.

- Honvágyad van? – kérdeztem rá, ő pedig egy szomorú mosoly kíséretében bólintott. – Sajnálom. – motyogtam. Nem egy és ugyanaz a helyzetünk, mégis hasonló a maga módján, ezért is tudom valamilyen szinten átérezni, amit ő. Vele se törődtek akkor, hogy neki mi lenne a jó, mennyi nehézséggel kell megküzdenie így, hogy egy teljesen más országba költöztek. Mindentől megfosztották őt és még egy nyelvet is meg kellett tanulnia, mert másképp nehezen boldogulna.

- Ugyan. – legyintett. – Rossz, mert mégis sokat vesztettem, de megszerettem ezt a helyet. Itt is vannak barátaim, azt csinálom, amit szeretek. Nehéz volt, de elhagyni még nehezebb lenne. – pillantott végre rám, s őszintén elmosolyodott.

Abban a pillanatban minden tiszteletem Jungkooké volt. Rettentő rosszul járt azzal, hogy ez történt vele, legalább is kilátástalan helyzetbe került. Nem akarta ezt, de most itt van, s a sötétségből próbált fényt csinálni. A maga módján állít az éjszakában tábortüzet a saját akaraterejével táplálva azt.

Az este hamarabb eljött, mint gondoltam volna. Jungkook kimosta a ruháimat, viszont nem száradtak meg, így nem adta vissza, hanem maradtam az ő cuccaiban. Majd az iskolában megkapom hétfőn, persze, ha idejön hozzám. Ha Youngja is velem tart, akkor én szépen elindulok a másik irányba. Semmi kedvem hozzá és hallgatni a hülyeségeit, még úgy is, hogy ő is azok között volt, akik kerestek. Furcsálltam mindezt tőle, de inkább nem próbáltam logikát keresni ebben.

A kocsiban ülve néztem ki az ablakon. Tartottam mama reakciójától, illetve attól is, hogy talán ott lesznek a szüleim, akik vissza akarnak rángatni. Végig idegeskedtem, az ajkaimat rágtam, s doboltam a lábammal. Jungkook próbálta valahogy terelni a figyelmemet. Beszélt hozzám, kérdezett, s még a rádiót is bekapcsolta, mikor rájött, hogy most nem vagyok épp társalgós kedvemben.

Mikor megérkeztünk, csak meredtem magam elé, s próbáltam a lehető legtöbb, legrosszabb végkimeneteleket elképzelni a fejemben, hogy semmi se okozzon meglepetést, mikor belépek az ajtón. Jungkookot ez nem zavarta, nem küldött el, sőt, mikor elég erőt gyűjtöttem, ő is kiszállt velem, majd lezárta a járművet. Nagy szemekkel néztem rá, ám minden értelmet nyert, mikor közölte, hogy bizony ő be fog jönni velem. Nem bántam, kellett a támogatás, mégis tartottam attól, hogy előtte fognak felképelni vagy valami. Azért azt senki se viseli jól, ha egy barátjuk szemtanúja egy családi balhénak. Nekem ez a barát jelen esetben az a srác volt, akibe fülig szerelmes voltam.

A lift ezúttal se volt jó, amit nem is bántam. Egyrészt én nem használnám, mert egyszerűen rosszul vagyok tőle, másrészt meg nem akartam olyan hamar felérni. Ezt az is mutatta, hogy ahogy csökkent a táv a lépcsők megtételével, én úgy lassultam, s velem együtt Jungkook is. Meglepetésemre ő meleg tenyerét enyémhez csúsztatta, s összekulcsolta az ujjainkat. Megálltam, s felkaptam a fejem, egyenest az ő mélybarna, szinte fekete szemeibe nézve.

- Mit csinálsz? És ha meglátnak? – akartam elengedni a kacsóját, de ő ezt nem hagyta.

- Engem nem zavar. – rántott vállat. – Talán téged igen? – kérdezte.

- Nem, csak... – haraptam ajkaimba, s fordítottam el a fejem, mielőtt teljesen vörössé nem változott volna. Nem zavar, már hogy zavarna, hiszen tetszik nekem, s ez olyan heves szívdobogást okoz, hogy a hasamban lévő pillangóim is felébrednek, majd szárnyukat bontva ütemesen dobolva zengik szerelmem jelének dallamát. Az egyetlen problémám ezzel az volt, hogy teljesen összezavart.

Inkább meg sem indokoltam, csupán elindultam ismét fel. Az ajtó előtt viszont megálltam. Mindig csukva van, nekem nem volt kulcsom – hogy is lenne, hiszen semmit se hoztam magammal, mikor elszöktem – így csengetnem kellett volna. Ám én csak néztem a barna falapot nagyokat lélegezve, s legalább négy imát elmormoltam magamban. Közben végig Jungkook kezét szorítottam, aki nem unta még meg ezt az egészet, csak türelmesen várt, hogy felkészítsem magam arra, hogy belépjek.

- Nem lesz semmi baj. – mondta, én pedig elhúztam a számat.

- Honnan tudod? – néztem rá, ám ő magához rántott, s szabad kezével átölelte a derekam. Fejem mellkasának ütközött, s próbáltam felfogni a helyzetet. Megölelt... Először a kézfogás, aztán ez... Jeon Jungkook direkt csinálja ezt velem?

- Mert veled vagyok, és nem fogom hagyni, hogy bármi legyen, rendben? – kérdezte fülembe suttogva szavait, én pedig egy nagyot nyelve bólintottam. A fülemig piros voltam, s most nem bántam, amiért egy ideig még ölelgetett, mert addig is én próbáltam lenyugtatni magam, s legalább azt elérni, hogy ne nézzek ki úgy, mint akit megkapott a nap. Elég durván. – Tiszta piros vagy. – jegyezte meg, mikor elengedett.

- Nem kaptam levegőt, mert a mellkasodhoz szorítottál. – motyogtam gyenge hazugságom, majd nagy, tüdőszaggató lélegzetet vettem, s azt lassan kifújva nyomtam meg a csengőt.

A szívem a torkomban dobogott, s fel se mertem emelni a fejem. Hallottam, ahogy járkálnak, s hogy Stella is az ajtóhoz fut, majd ugatni kezd. Még őt se vihettem magammal oda...

Jungkook hüvelykujjával a bőrömet simogatta, lágyan cirógatta, hogy ezzel is nyugtasson. Lehet, hogy el kellett volna küldenem, mert ha mégis itt lesz valaki mamámon kívül, akkor nem kizárt, hogy balhé lesz. Bár az is megeshet, hogy Jungkook akkor se hagy magamra, a támogatásra meg valóban szükségem volt.

Teljes káosz keletkezik az idegesség miatt az agyamban, s félek, hogy ez kívül is látszódni fog. Nem akartam, hogy a pánik fessen rólam látképet.

Ahogy kinyílt az ajtó, az én torkomban úgy keletkezett gombóc. Csupán egy pillanatra emeltem fel a tekintetem, hogy lássam nagymamám arcát, de rögtön le is hajtottam azt. Féltem, hogy mi lesz ezután. A kétségbeesés, a pánik sötétje az, ami a legjobban táplálja a félelem tüzét, s ez az, amely eléri azt, hogy mindent szétrombolva maga körül terjedjen.

Ölelő karokat éreztem, s egy rázkódó, kicsiny, törékeny testet. A bűntudat egész lényem felett dominálva vette át a vezetést, s érte el, hogy könnyeimet hullassam, akárcsak az, aki most teste melegét adja nekem.

- Kincsem, mégis hol voltál? Miért mentél el? Bántottak, fáztál? Jaj, úgy aggódtam! – mondta mamám, s közben próbált tüzetesen átnézni, reménykedve, hogy egyetlen karcolást sem talál rajtam. – Soha többet ne csinálj ilyet, érted?! Soha! – sírt, én pedig csak hevesen bólogatni kezdtem, hiszen beszédre jelenleg képtelen voltam. – Jungkook drágám, köszönöm, hogy megtaláltad és hazahoztad. – fordult a fiú felé, aki még mindig a kezemet szorongatta, de ez sem engem, se a nagymamámat nem érdekelte. – Gyertek be. – engedett el, s tárta ki előttünk az ajtót. – Gyertek csak. – intett, én pedig a fiúra néztem, aki csak elmosolyodott, s elindultunk be.

Levettük a cipőinket, s a nappali felé lépkedtünk. Ám mikor megláttam, hogy kik vannak ott, megtorpantam. Jungkook a hátamnak ütközött, s átnézve felettem rájött, hogy miért parancsoltak nekem megálljt a lábaim. Bár nem látta őket, de biztosan tudta, hogy ők a szüleim. Yunsik és a családja is itt volt, ami még nagyobb gyomorideget okozott számomra. A fiú megszorította a kezem, hogy jelezze, minden rendben, ő itt van, s ahogy tud, megvéd.

Ahogy beljebb léptünk, minden tekintet ránk szegeződött, s elhallgattak. Nem tudtam mit mondani, s hirtelen ők is képtelenek voltak megszólalni. Köszönjek, mintha mi sem történt volna? Rettentő kellemetlenül éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor.

- Kölyök! – kelt fel Yunsik, s nagy léptekkel közeledve felém ölelt meg. – Te idióta, miért mentél el? – kérdezte, nekem pedig majdnem összeszaladtak a szemöldökeim egy pillanatra. Jungkookra néztem, aki értetlenségét meg se próbálta elnyomni, s furán nézett szét a szobában.

- Ezt én is szeretném tudni. – kelt fel anyám, s jött elém mellkasánál összefont kezekkel. – És ki ez a fiú? – pillantott Jungkookra. Ő is tudni akarja? Rendelkezik ő egyáltalán valamiféle anyai ösztönnel? Aggódott vajon...?

- Jeon Jungkook, Jimin barátja. – nyújtott felé kezet a fiú, én pedig felkaptam rá a tekintetem. Egyrészt arra, hogy nem meghajolt, másrészt pedig azért, mert elég kétértelműen fogalmazott. Legalább is számomra.

- Jimin anyukája. – nézett a kezére, de nem fogta meg, helyette inkább velem foglalkozott. – Miért kellett ekkora hepajt csinálnod? Már azt hittem, hogy be kell mennem a rendőrségre, hogy megtaláljanak.

- Nagyanyád halálra aggódta magát miattad. – hallottam apa hangját is, s felkelve lépkedett felénk, majd megállt anyám mellett.

- Legalább ő... – motyogtam.

- Mit mond..! Köszönjük, hogy megtaláltad őt és vissza is hoztad, de nekünk beszédünk van a fiatalúrral. – mondta apa, s engem kikerülve ment az ajtó felé, hogy kitessékelje Jungkookot, ám ő megszilárdulva állt, s elmosolyodva szólt apámhoz.

- Elnézést, Park úr, de én nem megyek el. – mondta az úszó, mire apám meglepve fordult felé, s eleinte csak tátogni tudott, mint hal a szatyorban.

- Már miért is nem? Te nem vagy családtag, csak egy barát, nem vagy köteles itt maradni és végighallgatni azt, amit mi beszélni fogunk Jiminnel, hogy mit szabad és mit nem. – húzta ki magát apám, bár a srác még így is magasabb volt tőle.

- Félreértett uram. Azt mondtam, hogy Jimin barátja vagyok. Úgy vagyok a barátja. – emelte ki az úgy szócskát, mire mindenki meglepődött, főleg én.

Hogy mit mondott? Hogy ő mim? Nem akartam hinni a fülemnek. Egyszerűen csak annyira hihetetlen volt, hogy nem akartam igazat adni annak, ami valóban megtörtént. Mintha az eddigi képzelgéseim valósággá váltak volna. Egy képzelt-valóságban éltem, magában az utópiában, s ezt egyetlen egy szó érte el nálam, ahogy azt is, hogy fülemig piruljak, szívem hevesen verjen, pillangóim pedig hevesen csapdossanak a hasamban egyetlen ütemet, egyetlen embernek, aki a karmester volt, a játékmester, aki ebben a történetben maga volt a bíró, s fújta a sípot.

Hello Sütikék! Jelentem, sikeresen túlestem a bioszversenyemen, végre lesz időm írni is, mert nem kapok naponta 60 akárhány oldalt, hogy seggeljem be másnapra😂😂

Hogy vagytok?♥️♥️ Mit gondoltok Jungkook válaszáról? Azért sok meglepetést tud okozni ez a srác🤭😌

Kaptam egy kihívást is, amit nagyon szépen köszönök @bts_army095 -nek! (Ismételten abba a problémába ütköztem, mint az előző kihívómmal, hogy nem tudok megjelölni embereket. Imádom, hogy ilyen stabil a wattpad🥰)♥️♥️♥️

1. 😅😅 Én próbáltam, csak ez az alkalmazás nem úgy működik, ahogy én akarom, hogy működjön):

2. Uborkát meg paradicsomot😋

3. Mindenevő vagyok, random lejátszási listám van

4. True Beauty (bár a végéről van egy véleményem😅) film meg... Hát minden marvel és hp film igazából

5. Az aot örök kedvencem marad😌

6. _TheyCallMeIdol_  😂😘😘

7. Hm... Nem igazán, nem ismerem őket személyesen, így nincs):

8. A zenéjük (nyilván) és mikor jobban utána bogarásztam a srácoknak, maga a családias hangulat és az, hogy tényleg ennyire összetartóak, a személyiségük... Szóval ja🥺 Lehetne ezt sorolni a végtelenségig

9. Nem tudom...? Mondanám, hogy nem jó, ha az ember elítéli a másikat bármi miatt, de sajnos nem tudok ellene mit tenni. Én nem vagyok rasszista, aki pedig az, csak sajnálni tudom olyan téren, hogy nem nyit az olyanok felé, akik talán ezerszer jobb emberek, mint ő.

10. Anyám velem buliziiik😂😂 Apám meg ne szóljon be, mert én se teszek megjegyzést az ő ízlésére

11. 🔴⚫️⚪️

12. Dél-Korea, Olaszország, Japán

13. Sushi🤤🤤

14. Nem hinnék a szememnek😂 Szerintem lefagynék és próbálnám felfogni a dolgokat valahogy

15. Vannaaak🥰

16. Hát szívem... Megszoksz vagy megszöksz😂♥️ Figyi, legalább dumálhat velem róla, küldhet képeket, fanolhatunk együtt...😂

17. Jelenleg nem nagyon olvasok, mert nincs időm, szóval nem tudok konkrét kedvencet mondani):

18. Dan Wells és Stephen King

19. Huuuuh, na ez nehéz😂 Soyeon talán🥺 Meg Hwasa🥺

20. Nem tudok ennyit sajnos😅😂

_TheyCallMeIdol_

katicakatica

Szeszih

_insurgents

Dorciiina

Sok sikert nektek és köszönöm ismét a kihívást🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook