Magamtól keltem másnap reggel. Úgy éreztem, hogy kialudtam magam, sőt, sose voltam ennyire jól. Az álmaim se gyötörtek, melyek eddig részei voltak estéimnek. Nem keltem fel éjszaka, nem ellenőriztem, hogy Jungkookkal minden rendben van-e. Kellemes dobbanásokra hunytam le a szemeimet, s azokra is nyitottam fel őket. Kissé álmosan pislogtam a fiúra, aki még mindig az álmok világában járt. Csodálom, hogy így maradt éjszaka, nem mocorgott, pedig biztosan kényelmetlen lehetett neki végig egyetlen pózban lenni. Legalább is nekem szokásom ide-oda mozgolódni alvás közben.

Arca teljesen sima volt, ajkai picit felpuffadtak, s pirosabbak is voltak – minden bizonnyal az alvástól. Tincsei rakoncátlanul álltak, a frufruja szemébe lógott. Édes volt, határozottan aranyos. Egy pillanatra féltékeny is lettem, amiért Youngja valószínűleg erre fog ébredni minden nap, esetleg már megtette. Irigységemet viszont hamar átvette a szomorúság. Kicsit igazságtalannak tartottam, hogy én annyit szenvedtem, annyi mindenen mentem keresztül, mióta képben van Jungkook, s mégsem kaptam egy csöppnyi boldogságot sem, csupán összedőlni látszik körülöttem a világ.

Elpillantva a fiúról, hiszen nem akartam saját magam zavarba hozni azzal, hogy bámulom őt, inkább a digitális órára néztem. Szemeim azonnal hatalmasra nyíltak, s rázogatni kezdtem az úszót.

- Jungkook. Jungkook! Elaludtunk, fél kilenc van, rohadtul elkéstünk! – akartam valahogy kikecmeregni, de ekkor a fiú morogva lendítette a kezét, lenyomott engem, s ezúttal ő feküdt a mellkasomra. – M... Mit csinálsz? – jöttem zavarba, s hirtelen mozdulni sem mertem. Basszus, tuti kiszúrja azt, hogy mindjárt elvisz az infarktus a tette miatt...

- Alszok. – jelentette ki mély hangján, s nem is volt hajlandó mozdulni, legalább is nem úgy nézett ki.

- Mi? De már így is elkéstünk. Nem kellene akkor...? – akartam kérdezni, de ő felemelte a fejét, s felettem megtámaszkodva nézett rám. Próbált szigorú lenni, de felduzzadt szemei nem pont ezt a hatást érték el.

- Akkor már nem mindegy? Rohadt későn értünk haza, szóval ezt a napot kivesszük és kész. Majd szerzek igazolást magunknak. – nézett a szemeimbe jó ideig. Éreztem, hogy az arcom pírban úszik. Meg se mertem szólalni vagy moccanni, inkább csak nagyokat pislogtam, s mihelyt határaimhoz értem, megszakítottam a szemkontaktust fejem elfordításával. Elég volt, már így is olyan lehettem, mint egy főtt rák. Jungkook lassan engedte le magát, s meglepetésemre nem a mellkasomra tette a fejét, hanem a nyakhajlatomba fúrta azt, egyik kezével pedig átölelt. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, sőt, a szívem is akkorát dobbant, hogy tényleg azt hittem, mentőt kell hívni hozzám. – Adj egy fél órát és felkelek, jó? – lehelte a nyakamba, közben pedig oldalamat simogatta, feltűrve a tőle kapott felsőt. Hideg ujjai libabőröket váltottak ki belőlem, s meg is feszültem. Viszont csak bólintottam.

Nem akartam bármit is tenni, hiába voltam jelenleg a lehető legrosszabb kapcsolatban Youngjával. Az nem én lettem volna. Sosem ártanék neki, még akkor sem, ha ellenségek lennénk. Nekem abból semmi hasznom nem lenne. Másrészt meg Jungkook nem vonzódik sem hozzám, sem pedig a fiúkhoz. Felesleges lenne bármit is tennem, csak eltaszítanám magamtól, amit... Amit bár eddig mindennél jobban akartam, most a legkevésbé sem szeretném, hogy a fiú távol legyen tőlem. A francba is, szükségem volt rá, bármilyen szívszorító látványt is nyújt, hogy mással van, mikor én majd' megőrülök érte. Viszont az élet olykor olyan megpróbáltatás elé állít, hogy nemet kell mondanod a saját szabályaidnak, gondolataidnak, s önző módon magad károsítva lépsz egy olyan útra, aminek bár a végét nem látod, de azt tudod, hogy meztelen talppal fogsz végigmenni egy tövises ösvényen.

Az ember talán önző, de egyben a legnagyobb mártír is.

Egy idő után merészkedtem kezemet felemelve Jungkook puha tincsei közé túrni, s azokat babrálni egy bugyuta mosollyal az arcomon. Egyenletesen vette a levegőt, olykor-olykor hosszabban szívta be, s nagyot szusszantott. Lehelete nyakamon csapódott, de ez csak az elején zavart. Most inkább kellemes érzésként hatott rám. Olyan meghitt volt ez a pillanat, s annyira jó lett volna, hogyha sose érne véget. Azt se bántam volna, ha Jungkook nem lehet az enyém, csak picit több időt akartam vele így. Így, hogy én is kaptam egy csöppnyi ajándékot ettől a nehéz, kiszámíthatatlan, s kegyetlen élettől.

Jungkook tényleg nem pihent olyan sokáig. Talán picit többet, mint harminc percet, de nekem ez egyáltalán nem volt probléma utólag. Az már sokkal inkább, hogy mi lesz ezután. Nem akartam visszamenni a szüleimhez, de mamám elé is félve álltam volna, Jungkooknál meg nem maradhattam. Az pedig megint nem hiányzott, hogy a rendőrséget is bevonják. Anyáékból nem nézem ki, annyira nem érdeklem őket – legalább is remélem –, de nagymamám biztos mindent elkövet, hogy megtaláljon. Már, ha el lett neki mondva, hogy eltűntem.

- Jól aludtál? – kérdezte Jungkook, én pedig felpillantottam rá, hiszen kikelt az ágyból, s nyújtózkodni kezdett. Ám azonnal elkaptam a tekintetem, mikor rám nézett. Zavarban voltam, s nem akartam ismét vörös lenni miatta.

- Igen. – bólintottam. – Te? Ne haragudj, biztos kényelmetlen lehetett, hogy rajtad feküdtem. – simítottam tarkómra.

- Nem volt, ne aggódj. – mondta egy kis hallgatás után. Hangjában kisebb kedvetlenséget véltem felfedezni. Hazudott volna? Nem értettem, teljesen összezavart. – Mit szeretnél reggelire? – indult az ajtó felé, így én is felpattantam. Meghúztam a nadrágban lévő madzagot, s újból megkötöttem, egy kicsit szorosabbra vettem, mert túl lazának éreztem.

- Teljesen mindegy. – rántottam vállat kissé szégyenlősen, miután leértünk a konyhába. – Egyébként a szüleid tudják, hogy itt vagyok? Csak mert nem akarok zavarni. – haraptam alsó ajkamba, s kezdtem gyűrögetni a felső végét lehajtott fejjel.

- Nincsenek itthon. – rántott vállat Jungkook. – Vissza kellett menniük az Államokba elintézni egy-két dolgot. Hétfőn érnek haza, addig pedig enyém a ház. – vett elő a hűtőből pár tojást, s fűszereket. – Egyébként meg nem zavarnál. – rántott vállat. – Viszont szerintem vissza kellene menned. – sóhajtott, én pedig összerezzentem erre. – Nem tudom, hogy mi történt, minden bizonnyal okkal tűntél el, de azzal nem érsz el semmit, ha elfutsz. Mamád mondott valamit, ami ezt váltotta ki? – fordult felém összeráncolt szemöldökkel, én pedig megráztam a fejem.

- Mama sose mondana ilyeneket, csak... – sóhajtottam. Nem voltam biztos benne, hogy el akarom mondani.

- Csak? – kérdezett vissza a fiú.

- Csak a szüleim hazajöttek és most náluk lakok. Nem ismernek, azt se tudják, milyen vagyok, mit szeretek és hasonlók. Tegnap megtudták, hogy sportgimnáziumba járok, sőt, apám jegyet vett nekem a saját meccsemre. – nevettem fel keserűen ezen a már rettentően rossz, s abszurd helyzeten. – Ki akartak venni, mert szerintük ez hülyeség és inkább orvosnak kellene mennem. Én kikeltem magamból, mert felidegesített, hogy soha nem számíthattam rájuk, sose bántak velem úgy, mint a gyerekükkel, csak mindig le lettem passzolva a nagyszüleimhez. Talán ez az egy jó volt ebben az egészben. – sóhajtottam. – Anya ismét meg akart ütni, de lefogtam, aztán pedig eljöttem. – motyogtam a végére. – Ennyi. – rántottam vállat.

- Értem. – szólalt meg az úszó kisebb hallgatás után. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a szüleidnek nem most kellene elgondolkodniuk azon, hogy neveljenek. Már nem fog menni. Azzal pedig nem értek egyet, hogy orvosnak menj. Jimin, én tök hülye vagyok a röplabdához, tényleg, teljesen idióta, de te iszonyat tehetséges vagy, érted? – lépett elém, s tette kezeit vállaimra, én pedig egy halovány mosolyt ejtettem. Jól esett, hogy így gondolja. – Ne foglalkozz azokkal, akik hátráltatnak, jó? Tudom, eléggé rossz és kilátástalan ez az egész, de jó lesz. Hívd el a szüleid a meccsedre. – jelentette ki, miután elengedett, s ismét az étel elkészítésével kezdett foglalkozni. Én felkaptam a fejem, s nagyokat pislogtam.

- Te megvesztél? Biztos nem jönnek el. – húztam a számat. – Apa csak azért akart menni, mert meglátta a labdát a szobámban és vett jegyet kettőnknek, hogy megtartsuk közel 18 év után az első apa-fia napot. – forgattam szemet.

- Tehát van két jegy. – öntötte a tojást az olajozott serpenyőbe, s kezdte kevergetni azt. – Akkor pont elég kettőjüknek. Nézzenek meg, aztán mondják azt, hogy tehetségtelen vagy, vagy sem. Nem feltétlen kell érteni az adott dologhoz ahhoz, hogy leszűrjük, az illető jó-e benne, vagy sem. – mosolyodott el, mire az én ajkaim is felfelé görbültek, s közben ismét virágot bontottak orcáimon a már jól ismert vörös rózsák.

Békésen, s csendesen reggeliztünk meg. Közben a tévében valamilyen agyzsibbasztó mesét néztünk. Nem ismertem, s eleinte a lényeget se fogtam fel, ahogy Jungkook sem, de egyikünknek se volt kedve órákat szörfözni a csatornák között, mire találunk valamit, amit érdemes pár perc erejéig figyelnünk.

Megbeszéltük, hogy egy ideig maradok, mert nem akar így hazaengedni, hogy tudja, milyen körülmények vannak otthon. Így estig maradok, utána pedig elvisz mamámhoz. Az egyetlen kérésem az volt, hogy ne a szüleimhez menjünk, mert képtelen vagyok velük egy fedél alatt lenni, bármennyire próbálkozom türtőztetni magam. Egyszerűen nem megy. Nyilván mindenkit zavarna, ha ekkor kezdenének el irányítani, mikor már semmit se tehetnek velem. Megvoltak a saját szokásaim, ennyi idő alatt kialakult a sajátos stílusom, s ezt akkor sem fogom megváltoztatni, ha ők spanyolviaszt fognak nekem szarni egész nap.

- Egyébként honnan tudtad, hogy elszöktem? – kérdeztem rá, hiszen ez nagyon is érdekelt.

- Youngja és Jongho is hívogattak. A szüleid elvileg nagymamádat kérdezték, hogy ott vagy-e, ő pedig megijedt, így felhívta Youngját, aki Jonghót, végül pedig mind a ketten engem tárcsáztak. – mesélte, én viszont a lány nevét meghallva azonnal lefagytam. Ő is keresett? Azok után, hogy olyan csúnyán beszéltem vele? Jó, ő is olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami teljesen alaptalan volt, de ezek után még képes volt érdeklődni irántam? Bár lehet, hogy csak nagymamám miatt. – Senki sem tudta, hogy hol vagy, mi van veled. Percenként hívogattalak és hagytam üzenetet. – morgott. – Tényleg! Hol van a telefonod? – kérdezte, én pedig kínos mosollyal simítottam a tarkómra.

- Azt... Nem hoztam magammal. Se semmit. Csak elrohantam. – motyogtam, Jungkook pedig angolul kezdett valamit mondani. Nem tudom, hogy milyen átkot szórt éppen rám, de elég ideges ábrázata volt. Utoljára akkor volt ilyen, mikor túlhajtottam magam, s nem hallgattam rá. Ijesztő, mikor ideges, de egyben aranyos is.

- És ha valami baj van? Hogy hívsz segítséget? Hogy igazolod magad? – kérdezte talán picit nagyobb hangerővel, hiszen összehúztam magam. Olyan voltam, mint egy megszidott kiskutya. Jungkook idegesen túrt a hajába, s lábát mozgatva dobolni kezdett ültében. – Meddig voltál kint? – kérdezte, én pedig összébb húztam magamon a takarót, mert fáztam egy kicsit. Megrántottam a vállam, hiszen órát nem tudtam mondani.

- Szürkületkor jöhettem el.

- Azóta te...! – kapta rám a tekintetét, én pedig lehajtottam a fejem, s összeszorítottam a szemeim. Fogalmam se volt, hogy mennyi időt lehettem kint, mert mikor visszajöttünk, nem néztem meg az időt. – Baszki, egy kibaszott papucsban voltál mindenféle kabát meg faszom nélkül! – káromkodott. – Fázol? – vette visszább a hangerőt, én pedig lassan bólintottam egyet. Nem sokszor kiabál velem, de láthatóan nagyon felidegesítettem. Nagyot nyeltem, s inkább lehajtottam a fejem. Eddig se mertem ránézi, de most még annyira sem. A mérges Jungkook tényleg ijesztő tudott lenni. Viszont ekkor felkelt, s elém sétálva helyezte nagy tenyerét a homlokomra. – Szerintem nem vagy lázas... Bár nem tudom. – sóhajtott, s másik kezét állam alá téve emelte fel a fejem, majd ajkait homlokomra nyomta. A szívem nagyot robbant, szemeim kitágultak, s még levegőt se kaptam hirtelen. Fülig pirosodtam, s a torkom is kiszáradt, képtelen voltam nyelni, mégis úgy éreztem, megfulladok a saját nyálamban. Lefagytam, s mikor Jungkook picit hátrébb húzódott, egyenesen a szemeimbe nézve mosolyodott el. – Végre hajlandó vagy a szemembe nézni, Szöszi. – kacsintott, én pedig felocsúdva löktem el őt a vállánál fogva, minek következtében seggre ült a földön. Igen, csak húzott magával engem is, így sikeresen lefejeltem őt.

- Ezt miért kellett?! – fogtam a homlokom, ahol még nemrég ajkai pihentek. A gondolatra ismét elöntött a vörösség, s csak pislogni tudtam.

- Egy, aggódtam az egészségedért, kettő, azt akartam, hogy végre rám nézz, drága, szőke, de jelenleg teljesen vörös Jimin. – mosolygott a derekamra fogva, hogy kinyújtott lábain tartson. Idegesen fontam össze mellkasom előtt a karjaimat. Erre ment ki a mocskos játéka? Francnak játszik az érzéseimmel. – Édes vagy, mikor elpirulsz. – vigyorgott továbbra is, én pedig megemelve a szemöldökömet pillantottam rá.

- Ezt nem a barátnődnek kellene mondanod? – döntöttem oldalra a fejemet egy gúnyos mosollyal.

- Sajnálom, ő nincs itt, te vagy a szerencsés, aki a bókjaimat hallja. – rántott vállat még mindig somolyogva, én pedig tényleg ott tartottam, hogy erősebben megfejelem. De nem bánom, én belemegyek ebbe a játékba, biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy ő maradjon nyeregbe.

- Akkor próbálkozz jobban, mert nem igazán hatnak meg. Már mondtam, nem vagy az esetem. – akartam felkelni, de erősített szorításán, s lent tartott. Közelebb hajolt, az én szívem pedig olyan heves tempóban kezdett verni, hogy azt hittem, menten elpatkolok.

- Mégis teljesen zavarba hoztalak. Szerintem nagyon is az eseted vagyok. – méregetett, én pedig egy pillanatig csak tátogtam, s próbáltam valahogy kibúvót keresni, csak a helyzet az, hogy annyira egyértelműen viselkedtem, hogy tagadhatatlan volt, hogy Jungkook nem közömbös számomra.

- Te pedig elvileg nem vonzódsz a fiúkhoz, mégis nekem bókolgatsz és bújsz a képembe. Személyes tér, Jungkook. – kezdtem fenyítően rázni a mutatóujjam. Erre viszont ő elnevette magát, s végre hátrahajtva fejét eltűnt az aurámból. Legalább is egy pillanatra.

- Csak valld be, tetszem neked. – kacsintott. Akadjon már le a témáról, biztos nem fogok válaszolni neki, nem engedi a büszkeségem, s úgyse lenne semmi ebből az egészből.

- Szerintem fordítva van, tekintve, hogy nem hagyod a témát. Csak nem hazudtál arról, hogy melyik kapura is játszol, Jungkook? – döntöttem oldalra a fejem egy mosollyal. Megfogtam. A fiú nagyokat pislogott meglepettségében, én pedig arcát megpaskolva keltem fel végre valahára. – Igen zavarban vagyok, mert túl közel voltál, és akármennyire nem vagy az esetem, én meleg vagyok és rég voltam bárkivel is együtt. – rántottam vállat. – De tudod mit? – fordultam felé, s mosolyogtam rá, bár szemeimben a szomorúság, s csalódottság csillagai jelentek meg. – Talán egy másik életben igent mondok neked, ahol én lány leszek, te pedig fiú. – haraptam ajkaimba, s lehajtottam a fejem. El is indultam fel az emeletre, hogy elmehessek mosdóba. Tudom, hogy lent is van, de arról nem, hogy pontosan hol, itt pedig már voltam, úgyhogy ez lett az új célom.

Mikor beértem, a mosdókagylóra támaszkodtam, s a tükörben megnéztem magam. Teljesen vörös volt az arcom, s szemeim picit könnyesek voltak. A francba már ezzel az egész plátói szerelemmel! Borzasztó érzés, mikor annyira szeretném, annyira közel van, mégis annyira elérhetetlen, hogy szinte fizikai fájdalmat jelent. A mellkasom majd' összeszakad az érzés miatt.

El akarom felejteni őt, de a közelében is szeretnék maradni. Tudom, hogy fáj, hogy saját magamat kínzom ezzel, de legalább a pillantása, a kedvessége gyógyír a szerzett sebekre – még akkor is, ha ez ugyan úgy vágásokat ejt rajtam. Viszont az, hogy nem láthatom, talán még rosszabb. Érdekel, hogy mi van vele, s akarva akaratlanul őt látom, vagy keresem mindenkiben.

Eleinte nagyon nem bírtam Jungkookot, sőt, idegesítő gazdag amerikai ficsúrnak gondoltam, akinek a barátnőm csak egy futó kalandra kell. Féltettem is tőle eleinte, de ahogy megismertem őt, ahogy közelebb engedett magához, úgy tudtam meg, hogy ő mennyire is egy jó ember. Nem volt rossz, sőt, egy igazi kincs. Kedves volt, de nem mindenkinek mutatta meg ezt az oldalát. Titokzatos, szinte kiismerhetetlen, ám csak az érzelmei terén. A személyisége az ő igazi gazdasága, amibe beleszerettem, s ami miatt aligha akarom elengedni. Mégis muszáj leszek valahogy ezt megpróbálni. Ha vége lesz az iskolának, könnyebb lesz, mert valószínűleg soha többé nem fogjuk látni egymást. Viszont addig még látni akarom. Meg akarom jegyezni az arca vonalát, kedves szemeit, édes orrát, csodás ajkait, s az alatta lévő piciny anyajegyet. Ám nem azért, hogy mindenkiben őt keressem, szimplán csak emléket akartam az első viszonzatlan szerelmemről, akit pont ezért engedtem el. Mert szerettem, s inkább szenvedtem én, de voltam boldog amiatt, mert az ő arcán is mosoly volt, onnantól pedig teljesen mindegy volt, hogy kinek mutatja, mert valahogy sajátomnak éreztem. Az a vigyor az enyém volt. Csak az enyém.

Hello Sütikék! Befutottam ezzel a résszel is, jeeej!🥰🥰 Naaaagyon nagyon sok pozitív visszajelzést kapok a sztorival kapcsolatban, ami rettentő boldoggá tesz, mert így látom, hogy nektek is tetszik és elégedettek vagytok vele🥺♥️♥️♥️ Nagyon szépen köszönöm ezúton is mindenkinek🥰

Milyenek voltak az ezen a héten feltöltött meglepi részek?😊♥️

Mit gondoltok Jungkook reakciójáról? Szerintetek mi lehet az oka?🤔♥️ Szegény Jimint nagyon összezavarja vele):

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook