Kellemetlen hetem volt. Sokszor láttam, hogy Youngja, s Jungkook is néz. A lány többnyire szomorú volt, szégyellte magát, ám én nem tudtam sajnálni. Nem fogok odamenni hozzá, s azt mondani, hogy felejtsünk el mindent és legyünk ismét jóba. Nem, nem érdemli meg. Eleget tűrtem, s innentől nem akarok csak akkor hasznos lenni valaki számára, ha az illető kilátástalan helyzetbe van. Fontos volt számomra a szeretteim támogatása, főleg most.

Jungkook többször próbált velem beszélgetni, de kerültem. Nem akartam a fiú közelébe lenni. Bármennyire fájt a táv, az mégis rosszabb volt, hogy közel van, konkrétan mellettem, mégis... Olyan messze, hogy elérhetetlennek tűnt.

Mamával minden nap beszéltem. Mindig felhívtam, esetleg ő engem, vagy beugrottam egy ebédre hozzá. Ott volt a legnagyobb nyugalmam. Otthon anyáék hol nem törődtek velem, hol pedig az agyamra mentek. Irányítani akartak, beleszóltak a szokásaimba. Szerintem nem akkor kellene elkezdeni nevelni egy gyereket, ha az lassan nagykorú lesz. Már voltak berögződött rutinjaim, egyéni stílusom, önmagamra találtam ennyi idő alatt, miattuk pedig eszemben sincs megváltozni. Nem lázadtam, ez nem nevezhető annak, hiszen nem vettek részt a nevelésembe. Én megtűröm őket, nekik is valahogy ki kell bírniuk engem.

Viszont ez mégsem olyan egyszerű. Csütörtök este volt, nekem pedig egy hét múlva ismét meccsem lesz. Pihenőt kaptunk, hiszen az előzővel megszereztük magunknak a biztos helyet az országosba. Nem volt más dolgunk, csak gyakorolni, s mindent beleadni.

Kissé fáradtan értem haza, hiszen délutáni edzésem volt. Szőke hajam még mindig kissé csatakosan tapadt a homlokomhoz, s alig vártam, hogy beérjek a házba. Bár ki voltam melegedve rendesen, orcáimon is virítottak a vöröses rózsák, mégis fáztam. Rendesen lehűlt az idő.

Az előtérben levettem a lábbelimet, s beléptem a házba. Régen mindig elkiáltottam magam, hogy jelezzem, itthon vagyok, de ezt többé nem tettem meg. Úgy éreztem, nem haza jöttem. Még úgy is, hogy tulajdonképp otthon voltam. Olyan idegen volt mind a környezet, mind pedig a társaság. Lehettek családtagok, amíg nem tudok róluk mást, csak a nevüket, addig számomra nem ismert személyek.

- Hazajöttél? – kérdezte anya, s felpillantott rám. Nem fogadott meleg mosollyal, de legalább tekintetével megtisztelt. Hümmögve bólintottam, s felakasztottam a kabátom a fogasra, papucsomba pedig belebújtam. Itt volt padlófűtés, de én mégsem szerettem zokniban járkálni, maximum a szobámban.

- Hamarosan vizsgázol, nem? – kérdezte apa, s lehajtotta a laptopja tetejét, amit az előbb bújt.

- Igen, hamarosan. – sóhajtottam. – Miért? – kérdeztem.

- Csak kérdezni szerettem volna, hogy minek szeretnél menni. – mosolyodott el, s orrán lévő szemüvegét feljebb tolta. A kis szilikon támasz elnyomta nyergét, s piros foltot hagyott maga után. – Egyébként láttam a szobádban egy röplabdát. – terelte hirtelen a témát. Már épp szerettem volna számon kérni, hogy minek járkál ő oda, de folytatta, amit elkezdett. – Gondolom azért volt ott, mert szereted azt a sportot. Lesz egy meccs jövő héten. Amatőr csapat játszik, de úgy gondoltam, hogy elmehetnénk. Én nem értek hozzá annyira, de ha neked tetszik, akkor beszervezhetnénk programnak. – ingatta a fejét kisebb mosollyal.

- Mikor lenne pontosan? – ráncoltam a szemöldököm. Gyanús volt, hogy pont jövő héten, ráadásul elmondása szerint amatőr csapat. Tulajdonképp mi is annak számítottunk. Nem volt semmilyen elismertségünk, így nem sorolhattuk magunkat a profik közé.

- Csütörtök. Pont egy hét. Elvileg ez valami nagy verseny gyerekeknek.

- Kár értük. Elpazarolják az idejüket játékra, holott tanulniuk kellene. Nem értem, hogy a szüleik mit csináltak, vagy azoknak hol járt az eszük, mikor megengedték a gyerekeiknek, hogy ilyen úton haladjanak. – rázta a fejét anya rosszallóan, én pedig teljes testemben megfeszültem. – Te milyen szakon is vagy, Jimin? Nagymamád mondta, hogy jól mennek neked a reál tárgyak. Orvosira készülsz? – mosolygott, én pedig nagyot nyeltem. Lenézőek voltak azokkal szemben, akik nem orvosnak, ügyvédnek, s mi egyébnek készültek. Ez pedig rettentő rosszul esett.

- Én... – köszörültem meg a torkom. – Sportgimnáziumba járok. Röplabdázok. – néztem fel rájuk. Apa szabályszerűen lesápadt. – Amire jegyet vettél, az nem más, mint az én meccsem. Én... Én fogok játszani egy másik csapat ellen. – akadozott néha a hangom. Egyrészt még mindig sértett az, amit mondtak, másrészt pedig kicsit tartottam a reakciójuktól. Akármennyire tekintem őket idegennek, mivel az országban tartózkodnak, a gyámom hivatalosan is az ő kezükben van, a 18-at nem töltöttem be, így azt tesznek velem, amit akarnak.

- Felejtsd el. – jelentette ki anyám, én pedig felkaptam a fejem. Ismét a kezében tartott könyvnek szentelte a figyelmét, rám se nézett. – Nem mész, nem engedem. – erre akarva-akaratlanul felhorkantottam.

- Ne is haragudj, de nem te fogod megmondani pont most, hogy mit tehetek és mit nem. – mondtam, s próbáltam vele felvenni a versenyt, még akkor is, ha tudtam, neki messzebbre elér a keze, mint az enyém.

- Nem fogsz ilyen értelmetlen dolgokat csinálni, mint a sport. Ebből nem élhetsz meg. – remegett a hangja a dühtől.

- Szerinted a híresebb sportolók hogyan keresnek pénzt?! – kérdeztem kicsit fennhangon. – Támogatják őket.

- Pontosan! – csapta össze a könyvet, s nézett rám. – A híresebbek, de te hozzájuk képest senki vagy. Egy rendes szakmát fogsz elvégezni, egy normális egyetemen. – mondta ridegen és kimérten. – Van még fél év, átíratlak egy normális iskolába. – pillantott el rólam, nekem pedig az állam a padlót verdeste. Azt hittem, hogy menten falnak megyek. Rettentő harag gyúlt bennem.

- Nem! Nem egyezem bele! Ez az én életem, ha eddig nem érdekelt, hogy mit csinálok, hogy vagyok, élek-e még, akkor most se próbáljatok meg beleszólni! Egyikőtök se! – álltam ki magamért, s azért, amit szerettem. Ami az életet jelentette már nekem.

- Vegyél vissza a hangerődből! – állt fel apám is idegesen. – Mit képzelsz magadról?! Így beszélsz anyáddal?! Szép nevelést kaptál...

- Szép nevelés... – horkantottam fel. – Igen, csodásat, és nem a ti érdemetek. Ha ekkora problémátok az, hogy ilyen vagyok, akkor kérdem én, hol voltatok? Hol voltatok, amikor leballagtam általánosból? Amikor eldöntöttem, hogy mivel akarok foglalkozni? Az első meccsem? Az első győzelmem és vereségem? Nekem sose volt gyerekkorom a szüleimmel. Annyit sírtam értetek kicsiként, mert hiányoltalak titeket. Fájt, hogy minden velem egykorúval ott az anyukája, vagy az apukája, ők viszik iskolába vagy mennek vele játszótérre délután. Ti ezeknél nem voltatok jelen. Nem voltatok és nem is vagytok a szüleim. Amennyire vágytam arra, hogy törődjetek velem, most annyira taszít a gondolata annak, hogy ismét a közelemben vagytok.

- Ezt fejezd be most azonnal! – lépkedett felém anya, s már emelte is a kezét, hogy felpofozzon, ám reflexeimnek hála elkaptam a csuklóját. Forrongott a dühtől, szemei szikrákat szórtak felém, míg az enyémek a könnyektől lettek homályosak.

- Ez megy, igaz? Hogy megüss. – suttogtam, majd felnéztem rá. – De az arcomat egyszer se tudtad megsimogatni. Ordítani tudsz velem, de altatódalt sose énekeltél. – éreztem, amint az első könnycsepp végigfolyik az arcomon.

Annyi mindent akartam mondani, megannyi dolgot a fejükhöz vágni, de nem ment. Egyszerűen a torkomra fagytak a szavak, s éreztem az ott lévő gombócot, amint minduntalan fojtogatni kezd. Elengedtem anyám kezét, s ahogy voltam, papucsban, s az aznapi ruhámban kifutottam a házból. El akartam tűnni innen, meg akartam nyugodni, vissza se nézni. Otthonra akartam találni, de valahogy sehol se éreztem azt, amit eddig. Egy elveszett árva voltam, kinek se anyja, se apja, sem pedig tető a feje felett.

Nagymamámhoz nem akartam menni. Ha keresnének, oda mennének először. Tudják, hogy szinte minden délutánomat ott töltöm. Kiabáltak utánam, de nem fordultam meg, nem álltam meg, csak rohantam előre. Csak egy kicsiny időre akartam megszabadulni minden problémámtól, elbújni előlük, s elő sem jönni addig, amíg erőt nem gyűjtök ahhoz, hogy folytatni tudjam az elkezdett harcot.

A lábaim csak vittek. Eleinte fel sem fogtam, hogy merre, viszont mikor megláttam a domború helyet rengeteg koszorúval, s mécsessel, térdre rogytam, s hagytam, hogy a sok fájdalom, az a rengeteg érzelem, ami bennem tombolt, s fizikai fájdalmat okozva emésztették bensőmet kitörjenek végre. Levegőért kapkodva előre görnyedve sírtam a nagyapám sírja felett. Senki nem volt itt. Csupán a hideg februári szellő hívta táncba még mindig kissé nedves szőke tincseim, csípte meg orcáimat, s ölelte át testem.

- Miért nem vagy itt? – suttogtam erőtlenül. – Szükségem van rád, a tanácsodra... Annyira hiányzol, én... – akadtam meg, hiszen ismét zokogni kezdtem.

Úgy éreztem, hogy az a sok felgyülemlett, elnyomott érzelem szétfeszít belülről, marcangol, kínoz. Könnyíteni akartam a lelkem fájdalmán, csupán pár nehéz hátamra rakott súlyt letenni egy pillanatra. Le akartam ülni, pihenni akartam, mint régóta útján lévő vándor. Hosszú út után másra se vágytam, csak arra, hogyha nem is könnyednek, de könnyebbnek érezzem az élet adta terhet, mely nyomta hátam, s vállaim.

Az ember fáradtságára nem a fizikai munka van legnagyobb hatással, hanem a lelke rendetlensége, melyben rendet kell tennie. Csak ehhez nem feltétlen kapott eszközöket. Maga a lélek olyan volt, mint egy papírdarab. Ha meggyűrik, akkor sosem lesz többé ugyan olyan, akárhogy próbálják azt kiegyenesíteni. S az én lelkemben nem volt más, mint káosz. Valami olyan, amiből sehogy se tudtam rendezettséget varázsolni.

Hosszú időket töltöttem ott, mikor végre úgy éreztem, hogy képes leszek felkelni. De semmiképp se akartam visszamenni. Inkább alszok az utcán, minthogy egy, s ugyanazon légtérben legyek velük. Még az se érdekelt, hogy egy közönséges pulcsi volt rajtam, s egy papucs próbálta valahogy takarni a lábaim. A fekete nadrágom koszos lett a homokban való térdelés miatt. Se pénztárca, se iratok, sem pedig telefon nem volt nálam. Abszolút semmi. A városban bolyongtam céltalanul. Páran meg is néztek, de nem szóltak hozzám, csupán összesúgtak. Ám ez engem valahogy nem érdekelt. Voltam annyira magam alatt, hogy ne törődjek se az emberekkel, sem pedig a saját épségemmel, elvégre a hűvös idő miatt – ami egyre rosszabb lett az este közeledtével – hamar megfázhattam volna.

Kicsit éhes is voltam, mellette szomjas is a futás végett. Viszont egy percig se fordult meg a fejemben, hogy vissza kellene mennem. A ház közelébe se akartam kerülni. Egyedül szerettem volna lenni, gondolkodni, pihenni kicsit, s rendezni a gondolataimat.

A játszótéren találtam magam. A hely, ahol nagyapámmal voltunk. Ujjamat lassan húztam végig a hintákon, melyeket csak a szélgyerekek használtak játéknak. Eszembe jutott, mikor először ültem benne. Akkor még egy falap volt, nem pedig műanyag, s kötelek tartották, nem láncok. Az asztalokra néztem, s elmosolyodtam az emlékre. A körasztal, ahol kiesett a fogam az uzsonnámban. Biztos ciki lehettem, ahogy ordítani, keservesen sírni kezdek miatta. Nem is emlékszem, hogy fájt-e. Minden bizonnyal csak én reagáltam túl, ezzel megijesztve nagyapát is, aki egyedül volt lent velem.

Sok-sok magányos szabadtéri játék volt itt. A lámpák mégis égtek, sárgás fényt adtak a kicsiny helynek, mely nem túlzottan volt a város szívében, mégis jártak ide gyerekek, s nem hagyták őt teljesen egyedül napközben. De ilyen időszakban, ilyen sötétben már ő is aludni készült. Csak én voltam, aki nem hagyta őt csendesen lehunyni szemét, s őrizni azt a sok szép emléket, amit neki ajándékoznak az emberek.

Leültem a padra. Arra, amin utoljára beszélgettünk. Amikor nyugtatott, s biztatott, hogy ügyes leszek a meccsemen, megnyerjük, s ő büszke lesz rám. Remélem valóban az...

Fáztam, szabályszerűen vacogtam, de nem mozdultam. Itt jól voltam. Nem bántott senki, csak én voltam, s a gondolataim, amik végre csillapodni kezdtek. Nem éreztem jobban magam, de mégis a hátamon lévő súly mintha könnyebb lett volna. Tudtam, hogy ez ideiglenes, de ki akartam élvezni. Szerettem volna megpihenni, hiszen az élet útja, s annak távja, mit megtettem, rettentő hosszú volt, s fárasztó. Le akartam hunyni a szemem egy pillanatra, akárcsak ez a játszótér, hogy később újult erővel fogadjam magamba az emlékeket.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el. Sötét volt, Szöul ezen része teljesen kihalt. Orromat már bántotta a hideg levegő. Testemet átölelve próbáltam csillapítani a remegésem, melyet a fázás váltott ki belőlem. Olykor-olykor szipogtam is, s bántam, amiért nem hordok magammal zsebkendőt, hiszen arra a sok sírásom után nagy szükségem lett volna.

Hallottam, amint egy autó közeledik, majd áll meg. Ajtaja kinyílt, majd be is csapódott. A játszótérrel szemben egy lakótömb volt. Minden bizonnyal az ürge sokáig dolgozott. Sajnáltam is szegényt, biztos késő lehet már.

- Jimin? – hallottam meg egy ismerős hangot, s hirtelen nagyot dobbant a szívem. Nem néztem fel, mégis tudtam, ki az, aki a nevemen szólított. Azonnal felém futott, s mikor elém ért, vállaimra fogott. – Jimin, jól vagy? Minden rendben? – kérdezte Jungkook, ám mikor választ nem kapott, s fejemet se voltam hajlandó felemelni, hogy ránézzek, leguggolt elém. Két térdemre fogva hajolt közelebb, hogy elkapja a tekintetem. – Jimin, mindenki téged keres. – mondta sokkal lágyabban. – Miért mentél el? Miért... Miért így? – lett egy pillanatra kissé ideges. Arrébb húzódva levette magától a szövetkabátját, s felkelve rám terítette azt jól összehúzva. – Mi történt, huh? – guggolt le ismét, s kezdte nagy kezével simogatni a térdem. – Valaki bántott? – kérdezte mély hangján, de én ismét nem reagáltam. Miért vagy itt? Miért... Miért vagy velem ilyen? – Hazaviszlek, jó? Mindenki nagyon aggódik. – kelt fel, s fogott volna a kezemre, hogy segítsen nekem is, ám én ezt meghallva azonnal rázni kezdtem a fejem, mint egy eszelős.

- N... Nem megyek. Kérlek, én... Én nem mehetek oda és nem is akarok. – remegett meg a hangom, ő pedig azonnal két keze közé fogta az arcom, hogy megállítson, majd közölte, hogy álljak le, mert el fogok szédülni.

- Jó, semmi baj. – mondta. – Nem viszlek haza, jó? De itt nem maradhatsz. Gyere. – próbált ismét felsegíteni.

- De máshol se lehetek. – motyogtam, s teljesen szétfagyott lábaimra valahogy ráálltam. Viszont Jungkook mellkasának estem. Alig akartak mozogni, nagyon fáztam, s ez egész eddig fel se tűnt.

- Ez így nem lesz jó. – sóhajtott a fiú, majd egyszer csak a karjaiba kapott. Azonnal nyakába kapaszkodtam, s kevés kellett ahhoz, hogy ne sikkantsak fel a meglepődöttség miatt.

- N... Nem lehetett volna, hogy a hátadra veszel? – motyogtam megszeppenve kérdésemet, s hosszú idők óta most érzem először, hogy forróság önti el orcáimat.

- Ha a hátamra veszlek, nem tudlak olyan melegen tartani, mint így, hogy magamhoz is ölellek. – indult el a kocsija felé, aminek az anyósülés felőli ajtaját kinyitotta nehézkesen, s betett. Kabátját rám terítette, majd miután becsukta az ajtót, sebes léptekkel kerülte meg a járművet, s ült be a volán mögé. Beindítva a motort első dolga az volt, hogy feltolta a fűtést. – Próbálj meg picit pihenni, rendben? – kapcsolta fel a fényszórót, s rakta sebességbe az autót, tette ki az irányjelzőt, nézett körül a teljesen üres utcában, majd a kéziféket leengedve indult el.

Szerettem nézni, ahogy vezet. Jól állt neki, s tény, Jungkook remekül irányította az autót. Ügyes volt, biztonságban éreztem magam mellette, mikor vele ültem be a járműbe. Figyelmes volt, s nem is ment túl gyorsan.

Feljebb húztam magamon dohányszínű szövetkabátját, egészen piros orromig. A meleg miatt jobban elálmosodtam, s szemeim egyszerűen csak leragadtak. Nem aludhattam sokáig, talán olyan fél órát maximum, mégis... Olyan jó volt, olyan nyugodt, ami február másodika óta egyszer sem történt meg.

Jungkook lágyan, hol vállamat simogatva, hol pedig arcomat keltegetett. Laposakat pislogva nyitottam fel pilláimat, s próbáltam megszokni a fényt, ami körülvett. A fiú elmondta, hogy megérkeztünk, én pedig hirtelen bepánikoltam. Azt hittem, hogy hazahozott, esetleg a nagymamámhoz, de mikor körbepillantottam, s egy ismerős, de mégis idegen környéket láttam, realizáltam, hogy ez koránt sem így volt. Az úszó kiszállt, s az én ajtómat is kinyitotta. Kissé elmacskásodott, papucsban lévő lábaim kitettem, ám nem volt időm arra, hogy lábra álljak. Jungkook kapott az alkalmon, s ismét karjaiba vett.

- J... Jungkook! Tudok járni. – motyogtam, s szorosabban bújtam nyakához, elvégre bennem volt a félsz, hogy leejt.

- Jobb a biztonság. – válaszolta, s kinyitotta az ajtót a könyökével, majd be is rúgta utánunk, miután bementünk. Céltudatosan indult az emelet felé, s jelét se mutatta annak, hogy esetleg nehéz vagyok, rossz az, hogy súlyt kell cipelnie lépcsőzés közben. A szobájába vitt, majd letett az ágyára. Lágyan simított végig a karomon, s guggolt le elém annak reményében, hogy elcsípi a tekintetem, de sajnos ez most se sikerült neki. – Engedek neked vizet a kádba, jó? Fürödj le és aludd ki magad. – kelt fel, s ki is ment.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam. Nem hittem volna, hogy magához hoz haza, bár az is hihetetlen számomra, hogy ő is keresett minduntalan. Olyan lágy volt velem, annyira kedves...

Mellkasomra simítottam, s kezem a szívemre tettem. Hevesen vert a bordáim között, én pedig elhúztam a számat. Nem helyes, hogy ezt teszi... Miért van ellenem? Miért nem tudok túllépni ezen a fiún?

Hamarosan vissza is jött egy törölközővel. A szekrényébe nyúlva vett nekem elő tiszta alsót, egy nadrágot is, ami szerencsémre megkötős, tehát biztosan nem fogom elhagyni, esetleg úgy járni, mint mikor uszodában voltunk. Kaptam egy pulcsit is, s már most gyorsan felkeltem, mielőtt a fiúnak ismét eszébe jut az, hogy az ölében vigyen bármerre is. őt követve jutottunk el a fürdőig, ami – akárcsak a ház – csodálatos volt. Látszott, hogy tehetős család, csak úgy ragyogott minden. Csodás volt, modern.

Jól esett a meleg víz a bőrömnek. Igazi felszabadulást jelentett, hiszen teljesen áthűltem annyi idő alatt kint. Nem siettem, de nem is voltam túlzottam gyors. Kiélveztem, hogy végre kiszabadítottak a rideg börtönből, mibe önként vonultam be.

Felöltözve mentem vissza Jungkook szobájába. A pulcsi nagy volt, meg a nadrág is – az alsóval azért nem volt problémám, mert hiába volt a fiú nagyobb, mint én, keskenyebb csípővel rendelkezett, én pedig kerekebb fenékkel, ami kitöltötte azt a maradék teret – csupán annyi volt a szerencsém, hogy megköthettem. Meglepetésemre ő már ott volt átöltözve, s telefonját nyomkodta. Érkezésemre felkapta a fejét, én pedig azonnal elnéztem róla.

- Édes vagy a ruháimban. – kuncogott, én pedig hálát adtam mindennek, ami szent, s létezik, amiért félhomály uralkodott a szobában, hiszen csak az ágya melletti sólámpa égett.

- Köszönöm, hogy itt lehetek ma. – köszörültem meg a torkom, s igyekeztem figyelmen kívül hagyni az aranyos megjegyzését, illetve a tudatot, hogy még jobban összezavar ezzel az egésszel. – Hálás vagyok. – hajoltam meg kissé kínosan. Zavarban voltam. – Akkor... Jó éjt. – akartam elhagyni a szobáját, de ő hirtelen felkelt, s csuklómra fogva akadályozott meg abban, hogy tovább menjek.

- Hova mész? – kérdezte.

- Le a kanapéra. – válaszoltam, de ő elnevetve magát húzott vissza be, s csukta be az ajtót.

- Eszemben sincs egyedül hagyni egy ekkora őrültet, mint te. – rázta a fejét, s ült vissza az ágyára. Összeráncoltam a szemöldököm. – Meddig akarsz még ott állni? Aludnod kéne.

- Én nem alszom veled. – ráztam a fejem, s akartam összefonni mellkasom előtt a karjaimat, de ő ismételten elkapta az egyiket, s lerántott. Kisebb nyekkenés hagyta el ajkaim, mikor a puha párnák között landoltam, s olyan vörös lehetett a fejem a rettentő zavarom miatt, hogy azt hittem, menten rosszul leszek.

- Ne viselkedj már ilyen szűziesen, Jimin. – morogta. – Inkább aludj. Fáradt vagyok, úgyhogy jó éjt. – kapcsolta le a lámpát, s hátára fordulva hunyta le a szemeit. Nagyot nyelve figyeltem őt. Egyszerre voltam ár dühös, amiért az én akaratomnak ismét nem enged, közben dobogtatta meg a szívemet az egész mai napi tette. Olyan békés volt. Arca sima volt, gyönyörű, mégis férfias. Jungkook tökéletes volt. Helyes, mégis szép, s a személyisége még fényesebb volt. Hogy a fenébe ne szerethettem volna bele? Mellkasát bámultam. Néztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Féltem mással aludni, egyszerűen... Paranoiám volt azóta. S most is attól tartottam, hogyha lehunyom a szemem, s felkelek, ő sem lesz több egy hideg, mozdulatlan testtől. – Meddig fogod a mellkasomat bámulni? – szólalt meg rekedtes hangján, én pedig egy pillanatra megrezzentem. Váratlan volt. Látott volna?

- Sajnálom, én csak... – haraptam ajkaimba. Most hogy mondjam el neki mindezt úgy, hogy ne nézzen bolondnak? – Félek. – motyogtam.

- Félsz? – kérdezett vissza, én pedig bólintottam.

- Félek, hogyha elalszok és felkelek, akkor más... Nem fogsz lélegezni. – suttogtam, s kezdtem piszkálni a paplan szélét. Jungkook hallgatott egy ideig. Nem tudott erre mit reagálni. Nyilván, erre nagyon nem is tud az ember mit. Az ő helyében én is képtelen lennék a beszédre.

Ám meglepetésemre mocorogni kezdett, átnyúlt felettem, s mellkasára húzott. Nagy szemekkel akartam felkelni, s az ágy másik végébe menni, a lehető legmesszebb tőle, de ő körém fonta karjait, s nem engedett.

- Így érezheted és azt is hallhatod, hogy a szívem dobog. – suttogta, s lágyan simogatni kezdte a karom. – Aludj nyugodtan, rendben? Nem hagylak itt. – nyugtatgatott, én pedig ajkaimba harapva fülig vörösödve bólintottam egyet lassan. Most lehetetlen lett volna az, hogy én megszólaljak. – Jimin... Alszol? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. – Mondanom kell valamit. – motyogta, s én biccentettem egyet, nagyot sóhajtott. – Amikor lekéstük a meccsedet Youngjával... Akkor nem azért, amit gondolsz vagy gondoltál. Nem... Nem feküdtünk le. – mesélte. – Defektet kaptam és ki kellett cserélnem a kereket a semmi közepén. Valóban reggel majdnem megtörtént, de én nem akartam, ezért leálltunk. – mondta.

- Ezt miért mondod most el nekem? – kérdeztem kissé rekedtes hangon.

- Mert azóta egyszer sem néztél a szemembe. – túrt szőke tincseim közé, az én szívem pedig hevesebben kezdett verni erre. Viszont... Nem tudom, hogy a fáradtság miatt, vagy pontosan miért, de mintha úgy hallottam volna, hogy a fiú bordái rabja is gyorsabb tempót diktált volna.

Hello Sütikék! Itt is az új rész🥰 Az előző részhez nagyon sok komment érkezett, waaa, le a kalappal előttetek😻♥️♥️♥️

Picit későn jött, de naaa🥺🥺 Meglepiii🥰🥰 Valamiért annyira belejöttem az írásba, hogy még én is meglepődök magamonxd

Hogy vagytok drágák?🥰🥰

Soft stanok, mennyire volt édes ez a rész?🥺 Jelen vagytok?♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook