Aznap este nem tudtam aludni. Képtelen voltam, hiszen akárhányszor lehunytam a szemem, mindig a nagyapámat láttam. A mellkasom összeszorult, s mást se tudtam tenni, mint szabadjára engednem könnyeimet, melyek nem akartak elfogyni. Könnyíteni akartam a lelkemen, csupán ezzel, de nem ment. Nem segített.

Az ágyamban ültem, s hol a falat bámultam, hol sírtam, hol pedig kimentem a nappaliba, s megnéztem, hogy minden rendben van-e a nagymamámmal. Féltem, nem mertem aludni, mert rettegtem attól, hogy mi lesz, ha felkelek, s őt is úgy fogom megtalálni, mint papát. Többször is ellenőriztem, perceken át ültem ott a földön a kanapé mellett, s néztem, hogy mozog-e a mellkasa.

Sokan attól félnek, hogyha halottat látnak, akkor szellemként visszatér, s megrémiszti őt. Ám nekem testem azért reszketett, mert nem akartam, hogy ismét egy fontos személy távozzon az életemből.

Másnap értesítettük a szüleimet is, hiszen csak ők maradtak ki. Alig lehetett elérni őket – ez már igazán meg se lepett –, még Yunsiknak se akarták felvenni a telefont. Ő bírta talán a legjobban. Mindenki sírt, még a kislánya is, pedig ő semmit se fogott fel a helyzetből. Valószínűleg azért, mert a körülötte lévők itatták az egeret. Én, ha tehettem volna, ki se mozdultam volna a szobámból, de féltem... Mindig valaki közelében akartam maradni, senkit se akartam egyedül hagyni. Azonnali szorongás vett körül, ha egyedül maradtam, s olyan rettegés sújtott rám, hogy képes lettem volna sírógörcsöt kapni.

A telefonom lemerült, töltőre se tettem, csupán tegnap volt bennem annyi, hogy üzenjek az osztályfőnöknek, hogy nem megyek iskolába. Azóta viszont elő se vettem. El is felejtettem, hogy létezik.

A szüleimnek keddre sikerült venniük jegyet, gyorsan össze is pakolnak, s jönnek is haza. Anya sírt, apa pedig nem akarta elhinni, amit Yunsik mondott. Én egész idő alatt meg se szólaltam, csak az ölemben lévő Stellát simogattam, s olykor-olykor szipogtam egyet. Sokszor tört rám a sírás aznap, még akkor is, mikor azt hittem, már nincs több könnyem. Folyamatosan innom kellett, s a homlokomat is törölgetnem, mert nem akartam se kiszáradni, sem pedig belázasodni. A fejem rettentően fájt. Eleve nem aludtam sokat hétvégén, de vasárnap este egy szemhunyásnyit se.

Kedden a szüleim tényleg hazajöttek. Nagy öleléssel fogadtak minket, könnyekkel együtt. Elcsodálkoztak rajtam, amit nem értettem, hiszen csak fél éve nem láttak. Nem változtam azóta szinte semmit. Azért sikerült ilyen hamar hazajönniük, mert mint kiderült, japánban voltak. Én utoljára akkor hallottam róluk, mikor Párizsban jártak, azóta pedig semmit.

Halk beszélgetést folytattunk. Nem volt szükségünk arra, hogy hangoskodjunk, s erőnk se hagyta volna felemelni a hangunkat. Anya hol a kezemet fogta, hol pedig a hajamat simogatta, mintha ezzel jelezni akarná, mennyire törődik velem. Olyan szívesen elcsaptam volna a kezét, s mikor apám fiának szólított, kiabálni akartam vele, hogy én márpedig nem vagyok az. Nem bántak velem úgy. Akik tényleg gyerekükként kezeltek, azok a nagyszüleim voltak. Nekem az igazi apám halott volt, s aki most hazautazott nem volt más, mint az, aki leadott másokhoz, mint egy terhet, egy állatot, vagy tárgyat. Dühös voltam, s egyben mérhetetlenül szomorú. A gyász fájdalma szorongatta a torkomat, s szívem hevesen vert a mellkasomban a sok ki nem mondott szó miatt.

Kedden délután kopogtak az ajtón. Én mentem, hogy megnézzem, ki lehet, elvégre se Yunsik nem hívott, hogy jönni fog, más pedig nem igazán lehet. Lassan battyogtam a bejáratihoz, s kitártam azt. Jongho és Hyunjin voltak ott. Egy pillanatra a düh vörös fénye csillant meg szemeikben, ám mikor végignéztek rajtam, nem láttam mást, csak az ijedtség, s aggodalom csillagait sötétjükben.

- Jimin... Minden rendben? – kérdezte Jongho nagyot nyelve.

- Miért nem jöttél iskolába és miért nem válaszoltál? Írtunk, hívtunk, de harmadik napja elérhetetlen van. – mondta a fiú, én pedig lehajtottam a fejem, hiszen éreztem, hogy szemeim homályosodni kezdenek.

- Jimin, megijesztesz... Történt valami? Beteg valaki? – fogott a vállamra Jongho. Hangja lágy volt, visszafogott.

- A... A nagyapám... - suttogtam rekedtes hangon, de nem tudtam tovább folytatni. Kezemet szám elé szorítottam, s összegörnyedve próbáltam visszafogni magam, nehogy hangosan felzokogjak.

Hyunjin azonnal kapcsolt, s át is ölelt. Ringatni kezdett, miközben sírós hangon suttogta, hogy semmi baj, ő már egy jobb helyen van. Egy újabb csillag lett az égen, a legfényesebb, s a szívemben örökké élni fog. Jongho is átölelt minket. Mind a ketten támogattak, próbáltak lenyugtatni, s ez többé, kevésbé sikerült is. A leckét hozták el nekem, s jöttek, hogy kifaggassanak, ám mégsem tették. Nem volt jó erről beszélni, s ezt megértették. Ha készen állok, majd elmondom, de addig nem akartak nekem ettől is nagyobb fájdalmat okozni.

- Mikor fogsz iskolába jönni? – kérdezte Hyunjin a lépcsőn ülve. Behívtam őket, de mihelyt megtudták, hogy itt vannak a szüleim is, visszautasították. Azt mondták, hogy nem akarnak zavarni, így inkább kint beszélgettünk.

- A héten nem megyek, de hétfőn már igen. – sóhajtottam.

- Hm... – bólintott Jongho. – Már tegnap jönni akartunk, de az edző benntartott minket. Pár elsős szétverte a szertárat és nekünk kellett összepakolni. A kis mocskok... – mérgelődött, én pedig egy halovány mosolyt ejtettem.

- Mindig mi pakolunk el utánuk. De minden évben megszívjuk a kicsikkel. Szerintem az edző direkt csinálja ezt. Mi vagyunk számára a takarítóbrigád. – fonta össze a karjait mellkasa előtt a szőke.

- A pályát is felmossuk. – mosolyodtam el.

- Ez mondjuk igaz. – kuncogott Jongho.

- Jimin, kérhetek valamit? – nézett rám Hyunjin, én pedig bólintottam egyet. – Töltsd fel a telefonod, és ha hívlak vagy írok, akkor válaszolj. Aggódok érted. – motyogta. A vállára fogtam.

- Ígérem, ha bemegyek, az lesz az első, rendben?

- Szavadon foglak. – ölelt meg.

Miután elmentek, s legalább négyszer megígértették velem, hogy feltöltöm a telefonom, s bármikor hívnak, felveszem, bementem. Anya szóvá is tette, hogy mit kerestem kint annyi ideig, s kérdezte, hogy kik voltak azok. Vállat rántva közöltem, hogy a barátaim elhozták nekem a házit. Nem akartam ettől többet mondani, nem tartozott rájuk, meg hamarosan úgyis el fognak utazni ismét, s akkor teljesen mindegy lesz nekik, hogy kik azok a bizonyos barátok.

A telefonomat töltőre raktam, s akkor láttam, hogy valóban rengeteg üzenetet, s nem fogadott hívást hagytak. Ám meglepetésemre a legtöbb üzenet nem a barátaimtól jött, hanem Jungkooktól. Olyanokat írt, hogy beszélni szeretne velem, utána pedig idegeskedett, amiért nem válaszoltam, sőt figyelmen kívül hagytam. Hétfőn megkérdezte, hogy miért nem jöttem iskolába, majd ismét elkezdett forrongni, hogy miért nem írok vissza. Ezek után rengeteg kitörölt üzenetet láttam, s végül az utolsó, amit kaptam, az kedden volt, melyben egy egyszerű kérdést tett fel: Minden rendben...?

Lehajtottam a fejem, s bár láthatta, hogy megnéztem a beszélgetést, nem írtam vissza neki. Nem haragudtam már, nem is érdekelt, hogy mit tettek, jelenleg az volt a legkisebb problémám. Mindezek ellenére nem szerettem volna társalogni vele.

A héten valóban nem mentem iskolába. Csütörtökön kaptuk meg a boncolás eredményét. A nagyapámnak aortarepedése volt. Az orvosok szerint nem szenvedett vele, hirtelen jött, s álmában érte. Ez valamennyire nyugtatott, s megkönnyebbültem. Nem fájt neki... Nem is érezte, csupán... Egy álomban ragadt. Örökre.

A napokban tényleg kaptam üzeneteket, s szigorúan fel kellett vennem a telefont, mikor Hyunjinék hívtak. Édes volt tőlük, hogy törődnek velem. Még Jungkook is... Picit meglágyította a szívem, hiszen minden nap írt, még akkor is, ha nem válaszoltam. Igaz, sokszor volt ideges, mert csak megnéztem, de semmi bántót nem vágott a fejemhez. Ha meg is tette volna, akkor is angolul, nem pedig koreaiul, a másikat meg úgyse érteném.

Pénteken a temetés is megtörtént. Utoljára láthattam őt. Olyan békés volt... Mintha csak aludt volna. A szívem szakadt meg, s könnyeim akkor ezerrel potyogtak. A nap akkor is sütött, de hideg szél fújta meg, s pirosította ki orcáimat.

Aznap a csillagok eltűntek egy pillanatra az égről, ám hamar megtudtam, hogy ez nem így volt. A nap nemhiába sütött, s bár éjszaka a felhők eltakarták a fényeket, tudtam, hogy ott voltak. A nagyapám se ment el. Örökké velem lesz, a szívemben őrzöm tovább az emlékét.

Csupán fájt... Mert én hallani akartam ismét a hangját, látni mosolygós arcát, érezni tenyere melegét. De nem fogom többé, s ez volt az igazi veszteség, ami miatt könnyeim csak jobban megindultak. Hiszen ha nincs ő, nincs vele több emlékem se. Ő maga lett relikvia.

Mikor hazaértünk a temetésről, mindannyian mamához mentünk. Én nyilván, hiszen itt laktam, de Yunsik és Chaeha – a kicsit a másik nagyszülőknél hagyták – illetve az én szüleim bejöttek. Meg is indultam a konyhába, hogy mindenkinek hozzak valamilyen innivalót. Nem akartam illetlen lenni, s kínálás nélkül hagyni őket. Ám meglepetésemre anyám jött utánam.

- Jimin, beszélhetnék veled egy kicsit? – kérdezte, de már le is ült az itt lévő székre. Vállat vontam, hiszen úgyis elmondta volna, ha a válaszom nem lett volna. – Apáddal arra gondoltunk, hogy hozzánk kellene költöznöd. – mondta minden kertelés nélkül, én pedig hirtelen minden mozgásban megálltam. – Nem fogunk egy ideig sehova se menni, itthon leszünk és...

- Ezt már most felejtsétek el. – erőltettem higgadtságot magamra, ám még így is erősen szorítottam az üvegpoharat kezem közt. A legkevésbé se érdekelt, hogy anya szavába vágtam. Felesleges lett volna tovább mondania ezt, mert én nem akarok velük lakni. – Nem megyek sehova innen. Én itt lakok.

- Ideiglenesen. – kelt fel anya. – De nem ez az otthonod, Jimin.

- Miért? Az lenne az otthonom, ahol a szüleim soha nem voltak tekintettel rám? Akik magasról szartak arra, hogy mi van a gyerekükkel több, mint fél évig? – nevettem fel, s emeltem is fel picit a hangom, mire a nyitott helyiség miatt mindenki felénk nézett. – Én itt lakok, engem nem ti neveltetek fel és nem is vagyok hajlandó veletek menni. Idegenek vagytok, ahogy én is nektek.

- Már hogy lennél idegen? – kezdett anya is idegesebb lenni.

- Nem ismersz. Tudod te, hogy jelenleg van-e valakim? Esetleg mi a kedvenc színem? Milyen ételeket szeretek, vagy azt, hogy allergiás vagyok a szezámmagra? – tettem fel a kérdéseim.

- Nem vagy te allergiás semmire. – horkantott.

- De. Méghozzá a szezámmagra. Rohadtul nem ismer egyikőtök se, és én se titeket. Csak a nevemet tudjátok, de semmi mást nem. Én pedig nem akarok olyanokkal egy fedél alatt lenni, akik számára az utazás fontosabb, mint a saját gyerekük... Csak azt nem értem, hogy miért születtem meg, ha csak teher voltam nektek. – mélyült el a hangom, anyám pedig felpofozott. Hallottam, ahogy szipog, apa pedig iderohanva ölelte át őt. Mindenki nagy szemekkel nézett rám. Sose beszéltem vissza, nem volt rá okom, mindig egy jól nevelt gyerek voltam, aki csak hallgat, s fejet hajt mindenek felett. Ám most az érzelmeim annyira felerősödtek, hogy nem tudtam visszafogni magam, s nem is akartam. Egyszer... Egyszer én is ki akartam mondani, hogy mi nincs ínyemre.

Minden szó nélkül vágtattam a szobámba, s csaptam be magam mögött az ajtót. Kulcsra nem tudtam zárni, hiszen kivettem, s nem tudom, hogy hova raktam, de reménykedtem benne, hogy senki sem akar utánam jönni, majd a fejemhez vágni, mennyire rossz voltam. Én csak... Nem akartam mamát magára hagyni. Egyedül lett volna, teljesen egyedül, s én is így éreztem volna magam a szüleimmel, még akkor is, ha mellettem álltak volna. Magányosnak.

Ismét megindultak a könnyeim. Egyszerre voltam dühös, s egyben szomorú. Úgy éreztem magam, mint mikor gyerek voltam. Akkor nem akartam, hogy anyáék elmenjenek, s egyedül maradjak a nagyszüleimnél. Ám most azt nem szerettem volna, hogy elvigyenek magukhoz. Nekem már volt egy otthonom. Egy otthonom, ahol nem két fiatalabb ember játszotta az anya, s apaszerepet. Számomra az volt a melegséget, s boldogságot adó nyugalom. Nem akartam ettől is megválni.

Kopogást hallottam az ajtómon. Már éppen készültem elzavarni az illetőt, mert jelenleg nem voltam kíváncsi senkire, de ekkor meghallottam nagymamám lágy hangját. Kisebb hezitálás után adtam engedélyt a belépéshez, s az ágyamon is felültem. Maga után becsukta az ajtót, majd leült az ágyamra, s kezemre fogott.

- Mama, én nem akarok elmenni velük, nem szeretnélek itt hagyni, érted? – akadt meg a hangom, s éreztem, amint a kétségbeesés miatt ismét könnyezni kezdek. Nagymamám egy szomorú mosoly mellett bólintott egyet, s közelebb vonva egy puszit nyomott a homlokomra.

- Tudom, Kicsim, tudom. – sóhajtott magához ölelve. – Viszont én nem szeretném, hogy maradj. – mondta lágyan, én pedig lassan elhúzódtam tőle. Elhűlve néztem szemeibe. Miért nem akarja, hogy maradjak? Valami rosszat tettem? – Figyelj, tudod, hogy mennyire szeretlek és te vagy nekem a legfontosabb. – simogatta az arcomat, s kitűrt pár szőke tincset is a szememből. – De nem szeretném, hogy itt élj többé. Tudom, hogy mennyire nehéz neked abban a tudatban lenni, hogy itt halt meg nagyapád. És nem tudom, nekem mennyi van hátra. Édes Kincsem, szerinted nem veszem észre, mikor éjszaka felkelsz és ellenőrzöl, hogy minden rendben van-e? – könnyezett. – Én jól vagyok és jól is leszek. De neked nem szabad összezuhannod, érted? Bármikor visszajöhetsz, tudod, hogy az ajtó számodra mindig nyitva áll, de kérlek, miattam, vagy nagyapád miatt, de költözz vissza, rendben? Ő sem szeretne téged így látni. – szipogott, míg én már szabályszerűen sírtam. – Kérlek, tedd meg ezt Kincsem, rendben? – ölelt magához, s én is magamhoz szorítottam törékeny testét.

Nem akartam ezt, nem akartam elmenni. A nagymamámmal akartam lenni, de... De ha ő kéri, akkor megteszem. Valóban féltem, de őt féltettem, s nem a saját mentális egészségemet.

Könnyekkel küszködve ígértettem meg vele, hogy minden nap beszélni fogunk, s amikor csak tudok, átjövök hozzá. Ő azonnal belement, s csak jobban ölelt magához.

Olyan volt, mintha ismét kidobtak volna otthonról, holott soha nem történt meg. Mégis... Úgy éreztem, mintha nekem soha nem lett volna rendes otthonom. A mondás úgy tartja, hogy az otthon ott van, ahol az anya. Az én anyám kilométerekre volt tőlem, a világ másik végén, s számomra a ház az a nagyszüleimnél volt. Én ott találtam meg a békét, még akkor is, ha kicsiként féltem, s vágytam az igazi szüleimhez. Ám most... A legszívesebben nem hagynám el ezt a helyet.

Miután mindketten lenyugodtunk, s picit összeszedtük magunkat, kimentünk. A hangulat ugyan úgy kínos volt, s rideg. Mintha nem is lettünk volna igazi család. Minden erőmet összeszedve mentem anyám elé, majd hajtottam le a fejem.

- Sajnálom, hogy olyanokat mondtam. – motyogtam halkan. Bár a szavaimat akkor komolyan gondoltam, úgy éreztem, hogy nekem kell megtennem az első lépést. Ha együtt akarunk élni, valahogy ki kellett jönnünk, ő pedig biztos nem fog bocsánatot kérni tőlem. Legalább a látszat legyen meg, ha a valóság csak a kivetített film, amit másokkal hitetünk el. Olyan volt ez az egész, mintha kártyáznánk. A lapnak két oldala volt. Egy, amit mutattunk, s egy, amit senki sem tudott, csak mi.

A hétvégén sikeresen átköltöztem hozzájuk. Nem beszéltünk sokat, sőt, szinte semmit. Én próbáltam bepótolni a tananyagot, amiket kaptam, s felkészülni arra, ami hétfőn fog várni. Már vártam, hogy iskolába lehessek. Terelni akartam a gondolataimat, erre pedig a baráti társaságom tökéletes volt. Biztosan nehéz lesz eleinte, főleg, ha Hyunjin, s Jongho szemeiből a szomorúságot látom, illetve a sajnálatot, de megbirkózok vele. Muszáj, mert itthon úgy érzem, hogy megőrülök. Napok óta, mikor sikerül végre aludnom valamennyit, a nagyapámmal álmodok. Sose rosszat, mindig... Mindig csak jót, de mikor felkelek, olyan lelki fájdalmam van, hogy szinte fizikailag kihat rám.

Hétfőn reggel próbáltam a tükör előtt gyakorolni, hiszen nem szerettem volna, hogy mások észrevegyék rajtam az elmúlt egy hét szörnyűségeit. Mosolyogni akartam, mutatni, hogy semmi bajom, holott ez egyáltalán nem így volt. El szerettem volna kerülni a kérdéseket, nem akartam válaszolni. Nem kell az egész sulinak tudnia erről. A sajnálkozó tekintetek semmit sem segítenének rajtam.

A szüleim nem keltek fel, de nem is érdekelt igazából. Eddig se nagyon köszöntöttük egymást reggel, szerintem ezután se lesz szokásunk. A lakás közelebb volt az iskolához, szóval nem kellett buszra szállnom, elég volt gyalogolnom. Nem volt baj, hiszen jót tett a reggeli hűvös szellő. Picit kitisztította az agyam.

Az iskola udvarán meg is láttam Hyunjint, s Jonghót, akik azonnal hozzám rohantak, s mosolyogva megöleltek. Jól esett, annyira, hogy majdnem meghatódtam. Alig vártam, hogy ismét találkozzunk. Hiányoztak, még úgy is, hogy minden nap beszéltünk.

- Végre téged is látni! – mondta a szőke mosolyogva.

- Hogy vagy? – kérdezte Jongho.

- Jól... Jól leszek. – erőltettem magamra egy mosolyt, miután kijavítottam magam. Nekik felesleges hazudnom, hiszen mindenről tudnak. – Menjünk? Nem akarok plusz köröket futni. – simítottam a tarkómra, elvégre nulladikunk volt, méghozzá edzés.

- Na szép, rólad is hallani valamit. – hallottam magam mögött egy ismerős hangot. Mikor megfordultam, Youngja állt ott. Jungkook kezét fogta, ám elengedve azt mellkasa előtt összefonta karjait, s megrovóan, kissé megvetően nézett végig rajtam. Nem értettem, hogy mi a baja velem éppen. – Komolyan? Baszki, oké, lekéstem a meccsed, de megvolt bennem a szándék. Nem értem, hogy miért kellett olyannak lenned velem! Elmentem, ott voltam, hiába csak a végét csíptem el. Aztán eltűnsz egy hétre és baszol rám úgy, ahogy csak lehet. Ezért? Komolyan ezért?! Szánalmas vagy, én azt hittem, hogy a legjobb barátod vagyok, erre ilyen semmiségen képes vagy fennakadni. – mondta, nekem pedig összeszorult a kezem, s lehajtottam a fejem. Én vagyok a rossz? Én?! Mikor annyi mindent tettem érte?

- Állj le, Youngja. – mondta Jongho, s elém állt. – Fogalmad sincs, hogy mi...

- Ó, dehogynem! Az úrfi hisztizik, féltékeny, mert nem ő van a középpontban. Nyilván, mióta barátom van, nincs annyi időm rá, de ennyire nem lehet önző valaki! – vágta hozzám. – Az igaz barátok nem tennének ilyet. – tette hozzá, nálam pedig itt szakadt el az a bizonyos cérna. Elegem volt.

- Én vagyok az önző és a rossz barát...? – kérdeztem megakadó hanggal. – Én, mikor éjszakát virrasztottam melletted, mert a tesód kórházba került?! Önként mentem oda, hívtalak fel, aggódtam érted és érte is! Te voltál az, aki hanyagolt, észre se vetted, aztán mikor történt a baleset, hirtelen olyan fontos lettem, mert te szarban voltál. Kibaszottul fájt, mégsem mondtam, sosem fejeztem ki, hogy úgy érzem, csak ki vagyok használva. Szerinted érdekel, hogy nem voltál ott? Igen, vártam rád, mert megígérted és én hittem neked. De már nem lepett meg. Tényleg, kicseszett szar és önző barát lehetek, elvégre azzal a sráccal vagy, aki...! – haraptam el mondat végét, s inkább legyintettem egyet. Nem hiányzik, hogy elszóljam magam. Meg is fordultam, hogy elmenjek, nem voltam már kíváncsi rá, de utánam szólt.

- Igen, te! Én kerestelek, az, hogy féltékeny vagy, az a te bajod. Én boldog vagyok. Hisztizz csak, rohadt büszke lehetsz magadra, amiért nagymama és nagypapa leigazolja azt az egy hetet a drága unokájának, aki annyira önző és hisztériás, hogy nem jön, mert valaki más nagyobb figyelmet kapott. – gúnyolódott, én pedig összeszorítottam a szemeimet, s teljes testemben megfeszültem.

- Meghalt a nagyapám, bassza meg! – néztem rá könnyezve, ő pedig hirtelen lesápadt. – Elhiheted, hogy rohadtul nem érdekel, hogy ki van melletted. Bárki, csak innentől az illető ne én legyek. Hívhatsz, aminek akarsz, gondolhatsz, amit akarsz rólam, nem érdekel. De nem engedem, hogy így beszélj a nagyszüleimről. – néztem rá, s hátat fordítva indultam be az épületbe.

- Jimin, én... – akart ismét beszélgetést kezdeményezni Youngja.

- Hagyd őt, eleget hallott már. – mondta Hyunjin, s átkarolta a vállamat.

- Nem neked pofáztam! – emelte fel a hangját a lány, ám ekkor egy sokkal erélyesebb, s mélyebb melódia csendült fel.

- Hallgass már! – mondta Jungkook idegesen, s hallottam, amint valaki közelebb lépdel hozzánk. – Jimin, én... – kezdett bele sokkal lágyabban, mikor elém állt, de én két kezemet a mellkasára helyezve próbáltam gyengébben eltolni.

- Hagyj... Én... Nem vagyok kíváncsi rád, Jungkook. – nyeltem nagyot, ahogy megpróbáltam lecsillapítani a sírásom.

- Kérlek, had...

- Miért törődsz velem? Megkaptad, amit akartál. Ott a barátnőd, felesleges velem innentől foglalkoznod. – remegett meg a hangom. Halk voltam, nem akartam, hogy más is hallja.

- Nem, Jimin, én...

- Az ég szerelmére, semmi közöd hozzám már! – kaptam fel a fejem, s mikor tekintetem találkozott az ő aggódó fekete szempárjával, visszább vettem a hangerőmből. – Csak töröld ki a képet. Megígérted, szóval kérlek, ne szólj hozzám többet és felejts el. – szipogtam, s kikerülve őt sietős léptekkel indultam be ismét. Hyunjin és Jongho azonnal utánam rohantak a nevemet kiáltozva.

Én... Én tényleg azt hittem, hogyha iskolába jövök, jobb lesz, hogy elterelik a gondolataim, ám csak rosszabb lett. Sokkal rosszabb.

Hello Sütikék! Meglepiiii🥰 Gyors voltam? Nem számítottatok erre, igaz?XD Megmondom őszintén, hogy én se😂 Nos, ez a hét ilyen😌

Mit gondoltok? Mit akarhatott Jungkook, amit az érzelmektől túlcsordult Jimin nem volt hajlandó meghallgatni?🤔 Meglepett titeket ez a hirtelen fordulat? Nem gondoltátok volna, hogy a drága Jeon fiú ilyen erőszakosan fog fellépni a barátnője ellen, ugye?😌

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook