Még mindig csalódott voltam. Ez egy fontos verseny lett volna, de nem jelentek meg. Eddig az összesen ott volt, s mostanság a kapcsolatunk is jobb lett Youngjával, még akkor is, ha nem töltöttünk annyi időt együtt, mint régen. Nyilván, a lánynak velem ellentétben barátja volt, párkapcsolatban tengette mindennapjait azzal a sráccal, aki nekem is tetszik, akit el akarok felejteni, s akit úgy kerülök, mint a tüzet, ami bántani fog, ha közel kerülök hozzá. Hiszen ez volt ő. Meleget adó tűz, de mihelyt túl közel merészkedem, megéget. Nekem pedig tanulnom kell ebből a hibából, s többet nem szabad kezemet emelnem, s megpróbálni megérinteni.

Vasárnap volt, én pedig hiába nem aludtam sokat, viszonylag korán keltem – persze ehhez az is hozzájátszott, hogy Stella vonyítani kezdett –, s tanulni kezdtem. A félévi vizsgákon bár túl vagyunk, a témazárók ugyan úgy a nyakunkon vannak, én pedig nem szeretnék rosszul teljesíteni. Eddig nem voltak rossz jegyeim, az átlagom is jó volt, ezt pedig nem akartam lerontani.

Először a koreait vettem elő, hiszen abból fogunk leghamarabb tesztet írni, ami sokkal könnyebben megy. A történelemmel sincs gondom, de az a sok évszám, meg az uralkodók... Egyszerűen rosszul vagyok már lassan tőlük. A többség jól ment, hamar meg is tanultam, viszont ami nem kötött le, az egyszerűen még magolással se ment bele a fejembe. Tavaly is szerencsésen elfelejtettem másnap reggelre azt, amivel órákat szenvedtem.

Régen mindig együtt készültünk fel Youngjával. A vizsgákra, s a tesztekre is egyaránt. Ám ez most elmarad. Én nem akartam beszélni vele, mert megmondom az őszintét, most megsértett ezzel. Orroltam rá, mert ismét el lettem hanyagolva, s azt inkább nem is említem, hogy mi miatt. Nem tudja a lány, hogy mennyi áldozatot hozok érte – nem is akarom elmondani, s talán nem is számít annak, elvégre az ellen nem tudok mit tenni, ha nincsenek viszonozva az érzéseim. Az éven minden megváltozott. Jungkook felforgatta az életem, s a saját érzéseim csak még jobban megindították a kocsit ezen a bizonyos hullámvasúton, amit ő épített.

Idegesen szusszantva, kissé erőszakosan tettem le a tollamat. A lábam egyfolytában járt, s mellkasom előtt összefontam a karjaimat. Egyszerűen akkora sértettség, s csalódottság vett körül, hogy nem bírtam a feladatomra koncentrálni, ami jelen esetben a tanulás volt. A gondolataim teljesen máshol jártak, éppen csak egy kicsiny időre tudtam kizárni őket, s figyelni a jegyzeteimre. Ajkaimat rágva néztem ki az ablakon. Ahhoz képest, hogy február másodika van, nem volt rossz idő. Nem volt hideg, a nap is elő-előbújt. Az asztalomon lévő órára pillantottam. Negyvenöt perc volt még délig.

Fel is pattantam a székemből – miután magamban kissé gúnyosan megjegyeztem, hogy milyen sokat sikerült tanulnom nyolc óta – és a szekrényem felé lépkedtem. Kitártam, majd előkotortam egy fekete melegítőnadrágot, alá egy pólót, s arra egy pulcsit vettem. Úgy döntöttem, hogy elmegyek picit futni, az mindig kiszellőzteti a fejem. Hátha utána könnyebben fog menni az anyag befogadása.

Mama a konyhában főzött, én pedig egyből a bejárati mellett lévő cipőtartóhoz mentem, hogy levegyem onnan azt a lábbelit, amiben futni szoktam. Éppen kötöttem befele, mikor nagyapám megszólított, ezért odakaptam a fejem.

- Jimin, majd tudsz jönni egy kicsit? – kérdezte az öreg, én pedig felegyenesedtem, miután végeztem.

- Először elmegyek futni, jó? Vagy fontos? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, de ő csak elmosolyodva rázta meg a fejét, s megjegyezte, hogy nagyon vigyázzak magamra és szigorúan a járdán menjek, mivel mostanság sok gázolásos esetről lehet hallani a tévében. – Rendben. – kuncogtam kissé. – Akkor majd jövök. Délre itthon leszek! – köszöntem el, s ki is léptem.

Megváltás volt, hogy Stella nagy valószínűséggel aludt valahol, hiszen nem termett rögtön az ajtóban, mikor én kimentem azon. Rászokott arra, hogyha valaki megy, akkor ő is jönni akar. Persze szigorúan csak velünk, egyedül nem kóricál el. Okos kiskutya, de még mindig nem merem elengedni őt a parkban. Pórázon biztonságosabb. Egyébként is van egy hosszabb, s arra mindig átcserélem, hogyha úgy van, de javarészt csak kimenési szándékkal szoktunk sétálni.

A fülembe kivételesen bedugtam a fülhallgatómat, mert most azt volt a célom, hogy ellazuljak, ezen pedig pár jó szám, s egy kis testmozgás a szabadban segített. Természetesen nem üvöltött a muzsika, hiszen volt bennem némi félsz – főleg a zebráknál – hogy el fognak csapni, ha nem figyelek rendesen. Azt pedig nem akartam.

A tempóm nem volt túlzottan gyors, s erőltetett, de lassú sem. Kocogtam, felvettem egy bizonyos sebességet, s ezt próbáltam tartani. Másképp túl hamar elfáradnék, ezzel pedig tartalékolom az energiámat. Úgyse siettem sehova, úgy mentem, ahogy nekem kényelmes volt.

Félúton nyújtottam egy keveset, pihentem, s átkoztam magam, amiért nem hoztam magammal vizet, hiszen rendesen megszomjaztam. A hideg kicsípte az arcomat, s az orromat is. Éreztem, amint edzéstől kimelegedett orcáim több millió piciny tű szurkálja, ahogy megálltam. Ki voltam melegedve, izzadtam is, de határozottan jobban éreztem magam. Már nem járt egyfolytában az a kettő a fejemben.

A csuklómon lévő órámra pillantottam, s úgy gondoltam, hogy idő van, ideje hazamenni. Ismét felvettem a sajátos tempómat, amiben hazakocogtam. A fülemben éppen a Bon Bon Chocolat ment. Egész jó szám volt, tetszett az üteme, s ismétlésre is állítottam, amikor pirosat kaptam az egyik zebránál.

Kissé csapzottan értem haza. A combjaim húzódtak, bár már hozzá voltam szokva ehhez. Biztos rosszul dolgoztam rá, esetleg több szünetet kellett volna tartanom. Az is közrejátszhatott, hogy a tegnapi meccsünk elég heves volt, s azt se mozogtuk le. Az ajtóban Stella már várt rám, s alig tudtam bejönni a kicsitől. Mosolyogva hajoltam le, hogy egyik kezemmel simogassam a kutyát, másikkal pedig kikössem a cipőmet. Az ujjamat kezdte rágni, én pedig néha felszisszenve húztam el. Kicsi éles fogai voltak, s egyáltalán nem volt kellemes, mikor néha-néha jobban beleharapott.

- Hazaértél? – bújt ki mama a konyhából mosolyogva, én pedig bólintottam egyet, szintén egy somollyal. Örültem, hogy végre nem csak azon a kettőn kattogok egyfolytában. Tényleg jót tett az a kis testmozgás. – Kész az ebéd, kiszedem egy tálba a levest, addig megterítenél? – kérdezte, én pedig felegyenesedve raktam helyére a cipőmet, majd egy biccentés kíséretében indultam felé, hogy adjak neki egy puszit az arcára, s egyenest a mosdóba mentem, hogy megmossam a kezem, illetve az arcomat is.

Szerettem volna átöltözni, de majd ebéd után megteszem ezt. Nem szerettem volna megváratni mamát. Ismertem őt, ha nem kezdek neki hamarosan a terítésnek, akkor ő fog. Nem volt soha türelmetlen, csupán ilyen szokással élt. Gyorsan ki is mentem, letettem a telefonomat, s fülhallgatómat is kivettem az egyik polcra téve. Magamban még mindig a lánybandának a számát dúdoltam, miközben az alátéteket raktam le a pálcikákkal együtt.

Középen hagytam a tálnak helyet, amiben a leves lesz, s a tányérokat ráraktam mindenki alátétjére. Három poharat is elővettem, illetve a kancsóban lévő szűrt vizet is. Szalvétát is raktam, illetve kendőt. Mi mamával a papírt használjuk, míg a nagyapám a másikat, ezért is van kint mind a kettő. Mikor kész lettem, s mama is kirakta a levest, felém nézett.

- Szólnál a nagyapádnak, hogy jöjjön enni? – kért meg kedvesen.

- Persze. – bólintottam, s el is indultam, de még visszafordultam. – A szobátokban van? – kérdeztem, ő pedig helyeslő választ adott, ezért céltudatosan vettem lépteim a hálószobájuk felé.

- Köszönöm! – csengett kedvesen a hangja nagymamámnak.

Kettőt kopogtam az ajtón, majd benyitottam. Papa a foteljében ült, háttal nekem, s az előtte lévő tévé kisebb fényt adott az amúgy sem sötét szobának. Nem mozdult, s a feje oldalra volt döntve. Elmosolyodtam, hiszen kisebb koromban is sokszor nyitottam rá úgy, hogy aludt éppen, utána pedig mérgelődött egy sort, hiszel lemaradt erről- meg arról a motívumról.

- Papa, gyere enni. – mondtam neki, ám ő nem válaszolt. Gondoltam biztos mélyen alszik, ezért közelebb lépkedtem, s picit meglöktem a vállát, s ismét megszólítottam. Szemöldököm ráncolva néztem az öregre, aki semmi reakciót nem produkált ismét. – Hallod, gyere enni, mert mama ideges lesz, ha elhűl az étel. – léptem elé, ám mikor szembe találtam magam vele, a szívem nagyot dobbant. Egyszerre öntött el a forróság, s hűltem el. Nagyapa szeme nyitva volt, szája pedig tátva, orcájáról pedig eltűntek a színek. – N... Nagyapa... – emeltem remegő kezemet, s ráztam meg a vállát ismét. – Nagyapa... Papa, kérlek, válaszolj már! Papa! – mondtam erőteljesebben, s már mindkét kezemmel rázni kezdtem. – Mama! – kiáltottam kétségbeesetten, s meg is hallottam, ahogy a kicsiny lakásban lábait szedve jön ide hangomra. – Mama hívd a mentőket! – emeltem ki őt a székből, s fektettem le a földre.

- Mi? – kérdezte nagymamám teljesen lesokkolva, én pedig ismét elküldtem őt, hogy azonnal hívja a mentőket. Ki is futott, ahogy csak tudott, majd tárcsázni kezdte őket, de könnyei patakokban hullottak.

- Nagyapa, kérlek, kérlek, ne hagyj itt, hallod?! – beszéltem hozzá, s hajoltam közel, hátha érzem, ahogy veszi a levegőt. De nem tette. Hideg volt, színtelen, s üresen meredt a semmibe. Szemeiből eltűntek a csillagok. Olyan volt, mint a sötét égbolt, mely borússá vált, melyre felnézve nem láttál semmit, csupán ürességet. Elveszett volt a saját semmiségében. Elment, itt hagyott minket, s most nem találja kiutat.

Mama a mentősökkel tartotta a kapcsolatot, kihangosította a telefont, s a vonal túlsó végén lévő úr adta az instrukciókat, hogy mit kell tennem. A mentő azonnal elindult, viszont addig nekem kellett megkezdenem az újraélesztést. Az úr velem együtt hangosan számolt, én pedig úgy nyomtam be a mellkast 5-6 centire. Sírtam, rettentő fájdalom volt bennem, de mégis reménykedtem. Reméltem, hogy minden rendben lesz.

Mikor megérkeztek a mentősök, s átvették a helyem, majd gépekkel próbálták visszahozni a nagyapámat, hosszú időn át, úgy éreztem, elhalt a remény lángja, mely eddig szívemben próbált nagyobb, s nagyobb tüzet táplálni. S mikor fejüket megrázva hagyták abba, lepedőt húzva rá, akkor realizálódott bennem igazán; elment. Valóban itt hagyott.

Remegni kezdtem, oda akartam menni hozzá, életemben először kiabálni vele. Pofozzon meg, mert tiszteletlen vagyok vele, ami sose voltam. Ordítson le, küldjön el, mert ezt merem tenni. Mindegy volt, csak legyen jól. Csak azt akartam, hogy válaszoljon. Szóljon hozzám, hallani akartam a hangját, látni a mosolyát, vagy akár dühös arcát. Csillagot akartam a sötét éjszakában.

- Nagyapa! Mondani akartál nekem valamit, nem? Papa, kérlek! – fogtak le, s próbáltak lenyugtatni, míg nagymamám keservesen sírt a háttérben. – Kérlek, mondd el... Mondd el nekem... – gyengült egyre a szorításom a mentős ruháján. – Könyörgöm, válaszolj... – suttogtam meg-megakadó hanggal.

Lehajtottam a fejem, s úgy rogytam térdeimre. Kezeimet két oldalt hajamba vezettem, füleimet befogva, s homlokomat a padlóhoz nyomtam. Eleinte kántáltam, hogy sajnálom, amiért nem mentem oda. Magamat hibáztattam, mert talán rosszul volt, talán ezt akarta mondani. Lehet, hogyha őt helyezem előtérbe, itt lenne. A lelkemre kötötte, hogy vigyázzak, s ő volt az, aki távozott. Aki kinyitott egy újabb ajtót az élet hatalmas házában. Azon a folyosón, melyen ő járt, üresség honolt, s csend. S jelenleg én is azt hallottam, hiába tudtam, hogy a hátam mögött nagymamám zokog, a mentősök pedig minket próbálnak lenyugtatni. Én mégsem hallottam mást, csak a csend, a süketség egyenletes sípszólamát.

Nem tudtam elköszönni tőle, s kezét se tudtam megfogni, mikor át akarta lépni azt a küszöböt. Az utolsó emlékem mégis az volt róla, ahogy mosolygott. Ahogy ő büszkén nézett rám, szívmelengetően. Mégis fájt. Fájt az a kedvesség, talán ez a legnagyobb fájdalom, amit az ember kaphat. Az a sok jó, a szeretet, mert talán a gonoszság miatt megkeserülünk, de mind tudjuk, az fáj a legjobban, ha veszítünk. S ha valaki olyan megy el, akivel szoros kötelékünk van, ha ő szakítja el azt a fonalat, ami egészen az addigi pillanatig elszakíthatatlannak tűnt; az a valós fájdalom.

Ordítani tudtam volna a mellkasomra helyezett nehéz, súly nyomta agónia miatt. Ordítani, verni a fejem, amíg onnan ki nem törlöm az összes gyönyörű, s akkor szép, kellemes, de mostanra kínzó emlékeket. S őt magát, aki már nem volt több egy emléknél.

A torkomat láthatatlan kezek szorongatták. Úgy éreztem megfulladok, de nem engedték ezt. Csak gyötörtek, hagyták, hogy kínlódjak, s mihelyt hagytak levegőhöz jutni, ismét erősen szorítottak. Fájt a sok el nem mondott szó, s amit most ki akartam mondani, amit meg akartam osztani vele. El akartam mesélni, hogy nem vagyok magányos, van valaki, akit szeretek, meg akartam beszélni vele, hogy ne legyen elkeseredett amiatt, hogy talán én szomorú vagyok.

A szívembe tőrt szúrt, s egyre nyomta, nyomta beljebb. Rettentő érzés volt, s mindezt nem a gonosz csinálta. A rossz alatt mindenki mást ért. Ám én tudtam, hogy engem az sebzett meg, amit a jókhoz sorolunk. A szeretet volt az, ami a legnagyobb fájdalmat okozta nekem. Ő volt az, aki hamarabb ért oda, s segítette át azon a bizonyos ajtón a nagyapámat. S vele együtt tartott. Helyét a hiány vette át, ki társult ezzel a mérhetetlen gyötrődéssel.

Szavakba nem lehetett önteni azt, amit éreztem. Nem tudtam elmondani, nem fogtam fel a szavakat, amiket felém intéztek, ahogy azt sem, amikor a mentős hideg kezével pofozgatni kezdett. Tátogott, járt a szája, de nem értettem, hiába estek magam mellé a kezeim tehetetlenül, miután kellőképpen megkínozták szőke tincseimet fülemmel együtt.

Nem hallottam mást, csak az egyenletes sípszólamot, s bár nem vakultam meg, mégis úgy éreztem, ami információt eljuttatott a szemem az agyamba, nem más, csupán képzelet. Mert én nem éreztem mást, csak sötét ürességet. Mintha nem lett volna talaj a lábam alatt. Lebegtem, mégis fájtak a végtagjaim. A mellkasom szúrt, hátam pedig majd' összeszakadt a súly miatt. S az égen mit láttam? Semmit. Borús volt, s egyetlen egy csillag sem mutatkozott rajta.

Félelem járja át a testem, reszketek, sötét van. Szemem nem látja a napvilágot, s ez az, ami igazán megrémít.

Hallom a csendet. Érzem a hideg kezeket magamon, s nyakamat fojtogatá sírásé, míg valami másé szívem facsará össze. Mintha meg akarna törni, mintha ölni akarna, holott célja más. Vagy... Lehet célja sincs.

Félelem, melyet miatta érzek. Elvesztett szemvilágom, mely őmiatta történt, a sírás miatt. S miért? Miért teszel ilyet velem? Miért küldesz hozzám rosszakat, megtestesült, láthatatlan, de érezhető emóciókat?

Nem akarsz rosszat, tudom. Nem tudtál nekem ártani, s nem is fogsz. Csupán a hiányod teszi ezt. Csupán az emléked, melyre fáj visszatekinteni, s pont azért, mert jó volt.

Volt, s már nincs.

Nem lesz több relikvia. Viszont... Ha arra gondolok, hogy jól vagy, ha hiányod helyett mosolyod látom magam előtt, akkor szemem elé a sötét égbolton csillagvirágok nyílnak. Többé nem ölelnek át hideg kezek, melegség árad szét belsőmben, mert tudom, neked nem fáj, s ez ad nékem medicinát.

A sírás már nem fojtogat, könnyeim hullatom érted. Az égboltra nézek, s tudom, hogy te is engem figyelsz. Vigyázol rám, én pedig emlékedet őrzöm a szívemben.

Kezemben a gyertyát meggyújtom, s letészem. Ég a láng, meleget ád. Miattad lobog a tűz, neked jár táncot, s szél neked fújja nótáját. Te pedig csak figyelsz fentről. Eleget dolgoztál az életben, eleget szenvedtél.

Nyugodj békében.

A mentősök kivittek a lakótömbből. Ajkaim remegtek, verejtékeztem, mégis úgy éreztem, hogy fázok. S mikor kiértem, leültettek a lépcsőre, s tekintetem lassan felemelve láttam csak; a nap ragyogóan sütött február másodikán.

Hello Sütikék! Nem egy boldog résszel jöttem. Ez is egy pont volt, amit ki akartam húzni a listáról, s aki picit jobban ismer, illetve a Let's Dance ,,korszaktól" követ, tudja, avagy sejtheti, hogy miért. Nem szokásom személyeskedni, főleg nem a könyveimben, viszont bennem lassan egy éve vannak ki nem mondott szavak, s érzelmek is. Nem szeretnék túlzottan belemenni a dolgokba.

Egy számomra nagyon fontos ember távozott 2020. február másodikán, amikor pedig elkezdtem a könyvet, szerettem volna valahogy kifejezni a tiszteletemet, kicsit... Talán kimondani, s megmutatni azt, amit akkor éreztem. Tudom, hogy sokan vesztik el a szeretteiket, tudom, hogy mennyire nehéz. Viszont nekem egy dolog segített; eleinte önző módon — akár minden ember, ám ez ilyenkor teljesen normális reakció — arra gondoltam, hogy én kit vesztettem, s milyen, talán jövőben lévő emlékeket nem kaptam meg. De már ő jól van, s ez nyugtat.

Ez volt számomra az a rész, amit a legnehezebben írtam meg. Több hetembe telt, mire normálisan folytatni tudtam.

Azt hiszem, hogy említettem még a Let's Dance-nél, hogy minden könyvemben van egy kicsi én. Eddig csak tulajdonságokra értettem mindezt, ám most egy konkrét velem megtörtént eseményt írtam le.

Lista: 7 pont a 21-ből✅

Viszoooont, kitérve picit a depis hangulatból, szeretném örömtelien bejelenteni, hogy a könyv innentől szinte teljes Jikook fókuszt fog kapni. Ezt azért is mondom el, mert az előző rész alatt annyi kommentet kaptam, hogy annyira bűntudatom volt, hogy majdnem leszedtem a könyvet is😅 Gyerekek, értem én, hogy nem valami pozitív karakter Youngja, illetve most Jungkookban is csalódtatok, de nem tudja senki, hogy mi történt valójában): Nyilván, mindenkinek szíve joga, hogy mit gondol egy adott karakterről, én ebbe nem is szólok bele, csak kommentekbe, mikor elég durva kritikát kapok a könyvről csupán emiatt, akkor ténylegesen elbizonytalanodtam, hogy jó-e, van-e értelme ezt írni? Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy picit ezt értsétek meg, nyilván mindenkinek szar, hogy Jimin ennyire szenved, de nemhiába van feltűntetve, hogy ez egy Jikook fici, a páros mindenképpen össze fog jönni, legyen bármilyen kilátástalan a helyzet♥️♥️♥️

Az előző hosszú véleménykifejtésemen senki ne akadjon fent, ne is vegye zokon, nem annak szántam, csupán na, befosattatok egy páran):♥️ De attól mindenkit szeretek🥰♥️♥️

ÉS MEG LETT A 20K MEGTEKINTÉS IS WAAAAA🥰♥️♥️♥️ Nagyon szépen köszönöm, iszonyat hálás vagyok🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook