Szipogva vágtattam, hogy a város ezen felén könnyektől homályosan látva, de kiszúrjak egy buszmegállót, ahol remélhetőleg közlekedik olyan jármű, ami nekem is megfelel. A lehető leghamarabb le akartam lépni innen. Látni se akartam Jungkookot, mert amit a fejemhez vágott rettentően fájt. Igazságtalan volt velem. Teljesen összezavart, s nem tudja, hogy ezzel nekem mekkora szenvedést okoz.

Amikor a szavak elhagyták a száját, hirtelen ért egy csalódás vele szemben. Azt a pofont pedig nem bántam meg, úgy gondolom, megérdemelte. Még hogy ismer... Ha valóban ismerne, sosem feltételezne rólam ilyet.

Kissé erőszakosan töröltem le a könnyeim, nem akartam, hogy bárki is megállítson az utcán amiatt, mert segíteni akar a szerencsétlen lelkemnek – bár ritka volt az ilyen. Le kellett nyugodnom, semmit nem értem el azzal, ha bömbölök, ezzel nem könnyítettem magamon, csupán újabb súlyt pakoltam a hátamra, mivel kevésbé láttam a lámpákat a zebránál, balesetet pedig nem akartam, bármennyire is éreztem magam rosszul, s megalázva.

- Hyung! – kiáltotta egy ismerős hang, s nem sokkal utána el is kapva a csuklómat megállásra kényszerített. Ráemeltem a tekintetem az illetőre, akinek sebesen emelkedett, majd süllyedt a mellkasa. – Pi... Piros a lámpa. – mutatott szabad mancsával Wookhee a szemben lévő gyalogosok számára kitett jelzőlámpára, ami valóban rubint színben égett. – Minden rendben? Úgy kirohantál és aggódtam, hogy nagyobb baj van. – harapott ajkaiba szégyellősen, s lehajtotta a fejét.

Elmosolyodva néztem magunk közé. Hatalmas keze lágyan fogta a csuklómat. A fiatalabb gyengéd volt velem, látszólag picit zavarodott volt az esett miatt, de az biztos, hogy aggódott. Már hogy lehetne ő rossz? Olyan ártatlan ez a srác... S én mégis képtelenségnek tartom, hogy valaha is összejöjjek vele. Legyen akármennyire édes, s kedves velem, én nem akartam átverni őt. Amíg Jungkook képben van, én nem tudok másra gondolni, hiába teszi velem azt, amit.

- Wookhee... – köszörültem meg a torkom, s szabad mancsommal az övére fogva emeltem fel. – Haza tudnál kísérni? – kérdeztem felpillantva a szemeibe. Először meglepődött, de azonnal bólogatni is kezdett, s mikor hallottuk, hogy a lámpa sípolni kezd, jelezvén, hogy zöldre váltott, elindultunk.

Nem akartam már most közölni vele a dolgokat. Úgy gondoltam, hogy hagyom, hogy kicsit én is lenyugodjak, s a körülmények is ilyenek legyenek. Ő első látásra is rendes srácnak tűnt. Már nem fogta a kezem, miután én elengedtem azt. Nem kérdezett róla, hagyta, hogy azt tegyek, amit szeretnék, ez pedig jól esett. Nem erőltette rám magát, viszont beszédes volt. Viccesebb történeteket mesélt, hogy oldja a hangulatot. Értékeltem a tettét, s néha még én is felnevettem a bizarr történéseken.

Mikor végre találtunk buszt, amivel hazamehetek – s mint kiderült, Wookhee a közelemben lakik, tehát neki is tökéletes volt ez a járat – felültünk hátra, de a fiú ott sem hagyta abba a mesélést. Kedvet kapva én is mondtam egy-két olyan dolgot, ami velem történt. A legjobb pillanataim általában röplabdázás közben vannak, főleg, ha olyan lehetetlen mozdulatot végzek, amin még én is meglepődök. Egyszer voltunk egy nagyobb versenyen, s úgy passzoltam át egy labdát, hogy konkrétan kicsavarodtam, aztán pofára is estem a saját lábamban. Ez pedig sajnos – avagy a móka kedvéért szerencsére – fel is vették videóra.

Wookhee jókat nevetett. Fejét hátradöntve hallatta mély hangját. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Tényleg kisfiús arca volt a maga módján, de mindemellett eszméletlen helyes volt. Biztos vagyok benne, hogy ezzel, s a személyiségével talál magának valakit, aki őszintén fogja szeretni. Ezért sem aggódom. Meg persze ez csak egy vakrandi volt, nem feltétlen az a vége, hogy összejön a két idegen egymással.

Gondoltam, hogy elmehetnénk kutyát sétáltatni, mivel kétlem, hogy mamáék levitték ma Stellát, s ha már ilyen hamar hazaértem, akkor úgy voltam vele, hogy megteszem én is. A kutya úgyis az én felelősségem, s nem sok idő, amíg sétálunk picit. Legalább itt már nyugodtan beszélhetünk a fiúval. Nem hívtam fel, de nem gond, mert telefonálnia kellett. Én ennyi idő alatt felszaladtam, s feloperálva a kutyusra a hámot el is indultunk. A nagyszüleim nem voltak otthon, szóltak, hogy átnéznek a nagybátyámékhoz. Ezért is kétlem, hogy elvitték előtte Stellát.

Hyunjin, Jongho, s még Youngja is rengeteg üzenetet hagytak, hogy mi a probléma, hogy itt van-e velem Wookhee, hiszen utánam ő is összecuccolt, s lelépett. Viszont... Jungkooktól semmit se kaptam. Kissé csalódott is voltam, ám nem lepett meg. Miért is keresne? Hamis ábrándokat kergetek megint, avagy még mindig.

Gyorsan válaszoltam nekik, hogy minden rendben, csak az ijedtség volt nagy. Persze azt nem árultam el, hogy mi történt, nyilván, hiszen egyébként semmi, csupán én nem bírtam tovább egy légtérben lenni Jungkookkal. Meg akartam szabadulni tőle egy pillanatra, a bántó szavaitól, s az iránta érzett szerelmemtől. Ám az ember pont azért próbálkozik, mert nem képes célt érni, s velem is ez volt a helyzet.

A fiatalabbal egymás mellett sétálgattunk, s hagytuk, hogy Stella a már ismert útszakaszon előre fusson, amíg a póráz engedi, s megszagoljon ezt-azt. A hercegnő persze megkapta, hogy mennyire szép kutyus, én pedig büszkén hallgattam ezt a srác szájából. Úgy éreztem magam, mint egy apuka. Csak úgy dagadt a mellkasom miatta.

A parkba érve döntöttem úgy, hogy ideje színt vallanom a fiúnak, aki már megjegyezte egy párszor, hogy nagyon sok mély, gondterhelt sóhaj adja el a számat. Ez valóban így volt, hiába nekem fel se tűnt. Ezerrel kattogott az agyam, hogy mégis hogyan kellene szépen kifejeznem magam, s azt, hogy mi az indok, amiért képtelen lennék összejönni vele. Még. Nem tudom, hogy a jövőben változik-e a véleményem, de egyenlőre esélyét se látom, hogy én belekezdjek egy párkapcsolatba. Ám mielőtt megszólaltam volna, Wookhee megelőzött.

- Az a srác mondott neked valamit a mosdóban, ami ennyire felhúzott, igaz? – kérdezte, én pedig hirtelen rákaptam a tekintetem. – Azt mondtad, hogy gáz volt itthon, mégsem rohantál fejvesztve haza, sőt, most is teljesen nyugodtan sétáltatjuk a kutyusod. Ne érts félre, nekem nem gond, csak... Szerintem akkor nem az igazat mondtad, mikor elmentél. – pillantott ő is rám. Megálltam, s csak néztem. Igen, elég gyenge kifogás volt, s tenni se tettem azért, hogy ne derüljön ki az, hogy hazudtam. Lehajtva a fejem, s ajkaimba harapva bólintottam egyet. – Gondoltam. – sóhajtott. – Ő is nagyon ideges volt. Elég rendesen szitkozódott angolul. – vakarta meg a tarkóját kínosan mosolyogva.

- Ő egy barom. – rántottam vállat.

- De te mégis egy olyan barom után érdeklődsz. – vágta rá, én pedig nagyokat pislogva próbáltam felfogni, amit mondott nekem. Elmosolyodott. – A vak is látja, hogy valami van veletek. – ült le egy padra, s megpaskolta maga mellett a helyet, így én is letettem oda a hátsómat. – Gondolom... A mi ügyünk veszett. – simított tarkójára.

- Sajnálom, én... Szóval el akartam mondani. – szedtem össze a gondolataimat végre, s fordultam felé. – Nem akartam hazudni neked, sem pedig felhasználni téged, csak azért, mert nem viszonozzák az érzéseim. – sóhajtottam, s lehajtottam a fejem. – Ezért is hívtalak el, hogy ezt el tudjam mondani, de megelőztél. – kuncogtam, s ő is elnevette magát. Nem éreztem magam kínosan, s úgy tűnt, hogy ő sem.

- Nem mondom, hogy nem csalódtam, de örülök, hogy így alakult. Azért én szurkolok neked. Szerintem okkal volt velem olyan elutasító a srác. – kacsintott, de én csak megforgattam a szemeim.

- Szerintem szimplán rossz napja volt. Nagyon szemét volt velem a mosdóban, még fel is pofoztam.

- Ha megérdemelte, akkor jól tetted. – nevetett, s én is elmosolyodtam. – Azért remélem, még találkozunk. Persze nem vakrandi keretében, csupán, mint barátok. És kutyát is sétáltathatnánk együtt. Hyung. – tette hozzá, én pedig hatalmas vigyorral kezdtem bólogatni. Úgy gondolom, az embernek legyen akármilyen rossz kedve, ha vannak olyanok, akik szeretik, s vele vannak, akkor az a súly, mi hátát nyomja, mintha könnyebb lenne legalább annyira, hogy őszintén mosolyogni tudjon.

Ismét egy újabb hét következett, s ment el. Szombaton lesz egy nagyobb meccsünk, s orrba-szájba gyakoroltunk is rá. Kemény edzéstervünk volt, s még több órát szerveztünk be. Ez a mérkőzés nagyon fontos. Ha ezt megnyerjük, biztos helyünk lesz az országosban, s a csapat, akik ellen megyünk... Nem kispályások. Maximálisan oda kell tennünk magunkat.

Egész héten nem mentem dolgozni, pont emiatt. Délutáni edzéseim voltak, későn értem haza, de legalább tesztek alól felmentést kaptunk. Jungkook a héten többször is megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot. Igazából aznap este írt nekem, de némítottam a beszélgetést, s ignoráltam. Nem voltam rá kíváncsi. Ha suliban éppen Youngjával beszélgettem, s ő odajött, azonnal elhúztam a csíkot. Hyunjinék is próbáltak elrabolni, ha az úszó itt volt, hogy véletlenül se maradjunk kettesben. Hálás is voltam nekik emiatt. Lehet, hogy a saját szívemet fájdítottam ezzel, de még mindig jobb, mint hamis ábrándokat kergetni, s nézni, amint az a srác, aki nekem tetszik, mást csókol. Akkor inkább szenvedek úgy, hogy nem látom őt, minthogy lássam, s azért érezzem a plátói szerelem kínjait.

Pénteken az edzésről hazaérve folyamatosan az otthon lévő labdát ütögettem. Persze picit, mert a lakásban nem szerettem volna kárt tenni. Rettentően izgultam, annyira, mint még soha. Bár nem is volt még ennyire stresszes helyzetünk. Féltem, hogy mi van, ha elrontom, ha rosszul passzolok, vagy nem tudok idejében reagálni. Nem akartam, hogy miattam veszítsen a csapat, s a legjobbat akartam kihozni magamból.

- Jimin, kedvesem, nem tudnád letenni a labdát? Ügyes leszel, mindig az vagy. – mondta nagymama, s elhúzta a száját.

- Jó, nekem elegem van. – kelt fel nagyapám az asztaltól, s magára kapta a kabátját a fogasról. Nagy szemekkel néztem, ahogy a sapkáját is felveszi, s sálát is nyaka köré tekeri. – Gyere, Jimin, elmegyünk kicsit. Kiszellőzteted a fejed, de nem edzéssel. Megőrülünk már a sok pattogtatástól. – rázta a fejét, s a cipőshöz ment, hogy levegye onnan a lábbelijét.

Mamára emeltem a tekintetem, de ő is ugyan olyan meglepett volt, mint én. Végül visszatérve a valóságba én is öltözni kezdtem. Nem volt túlzottan hideg, hiába írtunk január 31-et. Hó sem esett, sőt, a héten inkább az eső volt a hulló csapadék a fehér pelyhek helyett.

Miután kész lettem, el is indultunk ki. Nem tudtam, hogy mit tervez a nagyapám. Sajnáltam picit, nem hittem volna, hogy ennyire zavarja őket. Tény, ilyet még sose csináltam, de nem is volt még ekkora nyomás rajtam.

Nem mondott semmit, csak gyalog indultunk el valamerre. Lehet, hogy nem ártott volna Stellát is hozni magunkkal, de ha hosszabb útra megyünk – bár ezt kétlem –, akkor tényleg nem lett volna jó ötlet. Egy idő után úgyis az ölemben kellett volna vinnem, mert a megszokott utakon nyugodtan sétált, de az idegeneknél mindig fel akart mászni az ölembe. Félt.

- Szóval holnap nagy napod lesz. – mondta papa, én pedig bólintottam egyet. – Ne aggódj, ügyes leszel. Mindig az vagy, odateszed magad és fel se fog tűnni és már az országoson lesztek. – pillantott rám egy mosollyal, s szemeiben a büszkeség fénye csillant meg. Mindig is érzékenyen érintettek az ilyesfajta tekintetek a nagyszüleimtől, hiszen a szüleimtől ezt sosem kaptam meg. Sőt, ők nem is érdeklődnek irántam már egy ideje. Már fel se tűnik, sőt, olykor nyűg nekik válaszolni. – Ma már hozzá se érj ahhoz a labdához, vagy kidobom. – fenyegetett meg, én pedig nevetve tettem ígéretet.

Hirtelen megállt. A játszótér előtt voltunk. Kisebb koromban ő hozott le, s játszott velem, hiszen a szüleim sose voltak ott, hogy ezt megtegyék. Most is kinyitotta a kiskaput, s beljebb léptünk. Senki se volt itt, gondolom a kissé hidegebb idő miatt nem hozták le a gyerekeket.

Volt ott egy pad, s arra ültünk le. Csendben figyeltük az üres helyet, s gondolom mind a ketten nosztalgiáztunk a régmúltról, amikor még kicsi voltam, s az asztalok között kergetett engem a nagyapám. Akkor is fájt a lába, de miattam képes volt mosolyogva kocogni, s játszani velem. Apám helyett volt apám, s emiatt nem lehetek elég hálás. Úgy gondolom, a legjobb dolog, ami valaha történt velem, az nem más, mint az, hogy hozzájuk költözhettem, s velük élhetek.

- Itt esett ki először a fogad. – biccentett az egyik körasztal felé. – Mozgott, te pedig beleharaptál az uzsonnádba és kiesett. Sírtál, mert megijedtél, hogy nem fog visszanőni. – nevetett, s én is vele tartottam. – Alig tudtalak megvigasztalni, annyira keservesen itattad az egereket. Aztán kaptál egy epres jégkrémet és elhallgattál.

- Tipikus gyerek voltam. – nevettem.

- Az. – bólogatott. – Viszont mindig aggódtam és ez mai napig nem változott. – köszörülte meg a torkát. – Mindig egyedül játszottál, nem mentél oda másokhoz. Félénk voltál, ez persze normális, ám... Most, hogy idősebb vagy, még mindig nincs senkid. Nem azért mondom, mert siettetni akarlak, mert erről szó sincs, csupán aggódom, hogy jól vagy-e. Mostanság annyira letört voltál, még a győzelmek ellenére is. Féltem, hogy talán magányos vagy és ez az oka. – nézett a távolba, én pedig meg se tudtam szólalni hirtelen.

A nagyapám tulajdonképp rátapintott a lényegre. Nem akartam elmondani neki azt, hogy valójában van valaki, aki tetszik – legyen az illető akármekkora emeletes marha –, hiszen akkor kérdezősködne. Nem akartam hazudni neki, ezért is nem szólaltam meg. Ezzel nem ellenkezek, de nem is helyeselek.

- Van valami hír apuékról? – tereltem inkább a témát, de ő csak megrázta a fejét.

- Tudod, hogy milyenek. Velünk még annyit se beszélnek, mint veled. – morgott. – Nem is értem, hogy mi olyan jó nekik ebben. Teljesen felelőtlenek és... Áh, mindegy is. – legyintett.

- Azok. – bólintottam. – De nem érdekelnek. – rántottam vállat. – Felesleges ezeken agyalnom. Nem nekem kell járnom utánuk, mikor ők magasról tesznek arra, hogy mi van velem. Szerintem azt se tudják, hogy hány éves vagyok. – nevettem fel keserűen.

- Nem tudom, hogy mi történt apáddal. Sose volt ilyen régen és mikor anyádat megismerte se. Kedvesek voltak, törődőek, annyira várták, hogy megszüless. Anyád több könyvet is elolvasott, hogy hogyan legyen jó szülő, aztán most itt tartunk. – rázta a fejét. Őszintén meglepett, hogy ezt hallom. Lehet, hogy anyám akkor fejjel lefele olvasta azokat a könyveket.

- Én azért örülök. – mondtam. – Sokkal jobb emberekkel vagyok, hála nekik. – mosolyogtam nagyapámra, aki szintén felhúzta ajkait, s átkarolva veregette meg a vállamat.

- Lenyugodtál? – kérdezte, én pedig kuncogva bólintottam egyet. – Akkor menjünk haza. Befagy a segglyukam. – kelt fel, én pedig hahotázni kezdtem. Mindig is imádtam a nagyapám stílusát. Legyen akármilyen idős, olyan dumája volt az öregnek, hogy nem maradt szomorú ember a közelében.

Mondanom se kell, én se voltam már ideges aznap. A nagyapám gondoskodott róla. Közösen néztünk filmet, esetleg meccset. Még mama is velünk tartott, pedig ő nem szerette a sportcsatornákat. Jól éreztem magam, s tudtam, hogy bármi lesz, ők akkor is büszkék lesznek rám és csak ez számított.

Szombaton reggel korán indultunk. A buszon nem sokat pihentem, de nem csak én, hanem a többiek sem az alvással törődtek, hiszen beszélgettünk. Próbáltuk elterelni a figyelmünket, hogy mikor eljön az idő, fejben teljesen ott lehessünk.

Youngja is eljön, hiszen minden meccsemen ott volt eddig, s ezt sem fogja kihagyni. Írta is, hogy Jungkookkal együtt fognak utazni. Nem örültem ennek, de igyekeztem nem törődni a ténnyel, miszerint ő is itt lesz, mikor eddig végig azon voltam, hogy elkerüljem. Jó, mondjuk a lánytól sem várom el, hogy másfél órát buszozzon teljesen egyedül, mikor van egy barátja, aki rendelkezik jogosítvánnyal, s autóval is.

Hyunjin már most elkezdte lebeszélni az edzővel, hogyha nyerünk, akkor mindenkit meghív pizzázni. Nagy meglepetésünkre belement a tanárunk, viszont a lelkünkre kötötte, hogy akkor muszáj nyernünk, mert vigasz-pizzát nem fizet. Nyilván már mi is kissé jobban álltunk a dolgokhoz, hiszen nem megengedett nekünk az ilyesmi ételek fogyasztása. Jó kondiban kell lennünk. Nyilván lehet csalónapot tartani, de ezeket igyekezzük elkerülni.

Az öltözőben még párszor átbeszéltük a stratégiánkat, utána pedig elindultunk a pályára bemelegíteni. Felnéztem a közönségre, hogy lássam Youngját, de ő nem volt ott. Sehol se láttam.

Biztos csak késnek, mert dugó van... Szombaton... – próbáltam hitegetni magam.

Nagy szükségem lett volna arra, hogy támogassanak. Izgultam, bármennyire is próbáltam ellene tenni. Hyunjin sok támadást mért rám, mikor bemelegítettünk, hogy a reflexeim is kissé beinduljanak. A labda olykor erősen csattant a karomon, ám csak a hangja volt nagy. Fájni nem fájt. Már hozzászoktam az évek alatt.

A bemelegítésünknek vége lett. A két csapat sok sikert kívánt egymásnak, s le is pacsiztunk, majd felálltunk a helyünkre. Egy utolsó pillantást vetettem a lelátóra. De nem volt ott senki.

Fejemet megrázva próbáltam elengedni a dolgot. Nem kellene meglepődnöm. Az, aki egyszer már átvert, ismét meg fogja tenni, minden bűntudat nélkül, hiszen azt akkor sem érzett.

- Jön! – hallottam Jongho erőteljesebb hangját, én pedig felkészültem, hogyha úgy van, akkor vetődök.

- Megyek! – ütöttem fel a labdát, miután csattantam egyet a padlón. Hyunjin már ugrott is, s erősen csapta le. Újabb pont.

- Szép volt Park! – mondta az edző. – Így tovább fiúk, mozogjatok! – tapsolt párat, s ismét leült.

Igyekeztem teljesen kizárni a külvilágot, a zajongó rajongókat. Csak a játékra akartam koncentrálni. Most ezt kellett tennem, nem pedig a saját problémáimmal foglalkozni. Nem szabad se Youngjával törődnöm, aki ismét beetetett, sem pedig Jungkookkal, aki olyat feltételez rólam, amit akkor se tennék meg, ha az életem múlna rajta. Az igazi szüleim sosem voltak rám büszkék. Hogy is lehettek volna? Nem ismernek, nem tudják, hogy mit csinálok, hogy mennyi energiámba került az, hogy most itt vagyok. S nem is akarom, hogy valaha büszkék legyenek rám, mert nem érdemlik meg a szép pillanataimat. Nem akarok osztozni velük az örömömön, s nem is fogok. Ez az én pillanatom lesz, s azoké, akik megérdemlik azt, hogy büszkék legyenek magukra, vagy másokra.

Dalolászva, éremmel a nyakunkban hagytuk el a csarnokot. Hyunjin Chant ölelgette egész végig, s arról áradozott neki, hogy mennyire boldog, amiért nyertünk, s bejutottunk. Édesek voltak, s csodálkoztam, hogy senki sem törődik azzal, amiért ennyi időt töltenek egymással. Lehet, hogy normálisnak tartják, s nem is gyanakodnak. Édesnek találtam őket.

Jongho éppen az anyukájával beszélt telefonon. A srác majdnem elsírta magát örömében. Azért ez a győzelem nem egy kicsiny dolognak számított. Sikeresen bebiztosítottuk a helyünket az országosban. Innentől nincs megállás, csak teljes gőzzel előre.

Wookhee is írt nekem, megkérdezte, hogy mi lett az eredmény. Mosolyogva pötyögtem a válaszom, miszerint nyertünk. Leírta, hogy nagyon büszke rám, s tudta, hogy sikerülni fog. Mindezt csupa nagybetűvel, hogy nyomatékosítsa szavait. El is kuncogtam magam, s éppen elraktam a telefonom, mikor egy lihegő Youngja jelet meg Jungkook kezét fogva, akit maga után húzott. Elhúztam a számat, s kissé sértettnek éreztem magam, hiszen lekésték a meccsem, ami rettentő fontos volt. Annyira nem hibáztattam őket mégsem, mert a forgalmat nem lehet kiszámolni, ám... Túl naiv voltam, amikor azt hittem, hogy amiatt nem értek ide idejében.

- Jimin! Ne haragudj, hogy késtünk, csak valami közbejött és... – lihegett a lány, ám a szememet majd' kiszúrta az a pirosas, kissé már lilás szívásnyom a nyakán.

- Rendben. – bólintottam szavába vágva. – Nyilván, a fontos dolgokat nem lehet elhalasztani. – fixíroztam a nyakát, s elmosolyodtam. – Köszi a támogatást. – kerültem ki őket, legalább is szerettem volna, ám Jungkook a csuklómra fogott.

- Jimin, várj már. – sóhajtott, én pedig megfeszültem. Ha eddig nem éreztem magam megsértve, na most tényleg haragudtam, s szerintem jogosan. Lekésték az egész kibaszott meccsemet, mert nekik hirtelen hancúrozni támadt kedvük. Nagyon jól esik, tényleg...

- Jimin, milyen pizzát kérsz? – kérdezte Hyunjin, s hátra fordult, ám mikor meglátta Youngját, s mellette Jungkookot, aki a csuklómat fogja, hirtelen elsápadt. Főleg, hogy én komolyan a sírás határán álltam. Viszont megemberelve magam durván rántottam ki kezem, s rájuk se hederítve egy erőltetett mosollyal mentem a szőke felé.

- Sonkás-kukoricás jó lesz. – válaszoltam, s próbáltam visszafogni magam, nehogy a csuklómhoz érjek, ahol nemrég Jungkook ujjai szorongattak. Égett a bőröm, s nem azért, mert jó volt, mert végre lágyan nyúlt hozzám. Azért, mert undorodtam. Akkor, abban a pillanatban mindkettőjüktől undorodtam.

Hello Sütikék! Itt is van az új rész, amihez nos... Nem fűznék semmit😌 Majd meglátjátok *gonosz kacaj*😈😈

Kaptam egy kihívást, amit nagyon szépen köszönök @Csinimini  -nek!♥️♥️♥️ (Nem tudom, miért nem akar megjelölni téged ez a bugos gyász, de mindjárt megverem😤)

1. ✔️

2. Jelenleg élek-halok az aloe verás italokért😻

3. Nem tartom magam előítéletesnek. Akit nem ismerek személyesen, akkor minek ítéljem el?

4. Nem, de kijárna a fogaimnak egy kis fém🤡😹

5. Billie Eilish, minden általam szeretett kpop banda énekeseiXD nagyon sok van, rettentő sok zenét is hallgatok különböző műfajokba, így lehetetlen lenne összeszedni az összeset🥺

6. 11-es vagyok, de néha egyetemistának érzem magam, annyit tanulok😂

7. Minden Harry Potter film🥳 Jó, az elsőt nem igazán sorolnám ide, de na. Emellett a Marvel filmek is skkskdks

8. Jelenleg? Huh, talán ez a három, amit folyamatosan hallgatok. Ebből kettő tökéletesen illik a hangulatomhoz

9. Nem szívesen mutogatom magam, nem érzem magam elégnek sajna): De kapsz egy képet a kezemről, miközben a kihívásodat csinálom♥️♥️

10. Mindenem ropog. Folyamatosanxd És az ékszerek, főként a fülbevalók🥰

11. Jelenleg Hwang Inyoup😂

12. Nem lesz ennyi emberem😳

_TheyCallMeIdol_
cbismyparent

Ismét köszönöm szépen a kihívást♥️♥️

Hogy telt a hetetek egyébként? Sok sikert azoknak, akik osztályozóznak😌♥️♥️ Az erő legyen veletek kedveseim😌♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook