Az aznapi éjszakám borzalmas volt. A hallottak után egy ideig meg se tudtam szólalni. A szívem összeszorult, a torkomban lévő gombóc pedig folyamatosan fojtogatott, el nem engedett, várta, hogy mikor török meg, mikor kérem, könyörgök neki azért sírva, hogy hagyja abba.

Tudtam, hogy ez be fog következni valamikor, hiszen Jungkook egy ideje már csapja a szelet a lánynak, s látszódott, hogy Youngja se veti meg immáron a srácot. Volt közös témájuk, sokat voltak együtt – többet, mint velem. Ordítani tudtam volna fájdalmamban, mely bár lelki volt, fizikailag is éreztem. Én egy olyan betegségben szenvedek, amit plátói szerelemnek hívnak. Beleszerettem a fiúba, aki akkor nagyon csúnya módon húzott maga mellé, s mostanra viszont önszántamból álltam ott, s támogattam őt tervében, mint barát. Összehoztam őt valakivel. Magam alatt vágtam a fát, hiszen tagadhatatlanul beleszerettem, s a kicsiny ág, ami tartott, most leszakadt alattam.

- Jimin? Minden rendben? – kérdezte Youngja, én pedig ráemeltem könnyes tekintetem, elmosolyodtam, s megráztam a fejem.

- Csak boldog vagyok. – hazudtam. – Gratulálok. – simogattam meg a vállát, ő pedig azonnal megölelt, s nyugtatgatni kezdett. Többször elmondta, hogy milyen jó barát vagyok, amiért még meg is hatódok a boldogsága hallatán, én pedig csak egyre tudtam gondolni; koránt sem vagyok jó barát, hisz hazudok, de rossz sem, mert az érzéseimet nem én irányítom.

Másnap a lány korábban felkelt – vele együtt én is – s elment, hiszen neki haza kell ugrania a cuccaiért. Én viszont ráérősen készültem. Legszívesebben itthon maradtam volna beteget jelentve, de akkor megőrültem volna a gondolataimtól. Ezért döntöttem; inkább kerülöm őket egész nap, sőt, ha kell, akkor tanév végéig, minthogy lássam a munkámat, amire nem vagyok büszke. Önző voltam, s nem örültem nekik. Iszonyatos fájdalmat okozott ez az egész.

Hamar elkészültem, s elég kedvetlenül indultam el az iskolába. Edzésem lesz, méghozzá két óra. Reméltem, hogy ott legalább picit kikapcsolok, s kivételesen nem azon fogok agyalni, hogy mennyire elrontottam a dolgokat, még akkor is, ha nyíltan meg lett mondva nekem; ő nem meleg, s csak akkor állna velem szóba úgy, ha lány lennék.

Egyiket se tudtam hibáztatni, s bár kétes érzéseim voltak magammal kapcsolatban, nem ment. Se én, se ők nem tudják irányítani az érzéseiket. Én itt már csak harmadik kerék lehettem. Egy szimpla barát, semmi több.

Mikor beértem, s beléptem az öltözőbe, az első, akit megláttam, az Jongho volt. Éppen Hyunjinnal beszéltek valamiről, s mikor észrevettek, köszöntek nekem. Jókedvűek voltak, ám a mosoly hamar eltűnt az arcukról, látva, hogy én egyáltalán nem vagyok a helyzet magaslatán. Az alacsonyabbra néztem, aki csupán a pillantásomból megértette, hogy mi a problémám, hiszen állkapcsa megfeszült, s ádámcsutkája mozgása jelezte, hogy nagyot nyelt.

- Menjünk ki kicsit? – kérdezte, miután élesen beszívta a levegőt, én pedig csak bólintottam egyet. Volt még időnk, elég hamar bent voltunk az intézményben, úgyhogy egy gyors eszmecsere belefért.

A hátsó udvarra mentünk, ahol én vártam a szidást, a szavakat, melyekkel közli, mennyire elrontottam. Vártam, s jogosnak is tartottam volna, hogyha ilyeneket vág hozzám, hiszen valahol megérdemeltem. Itt a hunyó én voltam, nem kenhettem másra, s vállaltam is a hibám.

Ám a fiú csak karomat megfogva húzott közelebb, s ölelt meg. Nagyot nyeltem, s kissé el is érzékenyültem, viszont úgy gondoltam, eleget sírtam. Ideje elfogadni a dolgokat, s nem a könnyeimet hullatni. Felesleges lett volna napokon, akár heteken át sírni valakiért, aki sosem fog észrevenni úgy, ahogy azt én szeretném. Nehéz lesz, de erősnek kell maradnom, s a végén büszkén kihúzni magam, hiszen ezúttal új célom volt; elfelejteni Jungkookot. Elfelejteni azt, ami meg sem történt.

- Minden rendben lesz. – suttogta a fiú, én pedig bólintottam egyet. A fejemben visszhangzott ezen mondata. Most még fáj, de mihelyt begyógyul a seb, mely lelkemen keletkezett, s szívemig hatolt, nem lesz több, mint egy hegként szereplő emlék.

- Nem haragszol rám? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Ezt már megbeszéltük. Én nem haragszom és te se magadra, jó? Nem tehetsz erről. – kezdett jobbra-balra dőlni a fiú, ezzel ringatva magunkat egy kegyesebb valóságba ebben a kegyetlen világban. – Hogyan tudtad meg?

- Tegnap átjött Youngja és elmondta. – motyogtam.

- Boldog volt? – kérdezte a fiú, én pedig lassan bólintottam egyet. Nyilván az volt, s nem is állt szándékomban hazudni neki. Úgyis látta volna a suliban, így legalább felkészítem őt, s valahogy magamat is próbálom.

- Rendben, két bánat, ma elmegyünk játszani és be is baszunk kicsit! – hallottam meg egy hangot, mire azonnal hátra fordultam, s megláttam Hyunjint, amint mellkasa előtt összefont karokkal szigorúan méreget minket.

- Te mikor jöttél ide? – lépett el Jongho, s kérdezte kissé megilletődve. Hát igen, én se vettem észre a szőkét.

- Rögtön utánatok mentem, csak nem vettetek észre. – ingatta a fejét.

- És... Mennyit hallottál? – kérdezte ismét a fiú, mire Hyunjin csak megforgatta a szemeit.

- Jó, ne nézz már hülyének. Tegnap, mikor a kezedre ejtetted azt a szart... – rajzolt idézőjeleket a levegőbe, s hangneme elég gúnyos lett. Ő akkor mellette volt, s emlékszem, el is kezdett mondani valamit. Valószínűleg azt, hogy valójában nem ejtette rá, hiszen látta. – Akkor utánatok küldött a tanár és mindent hallottam. El tudom képzelni, hogy rossz lehet, de nem szabad elcsüggednetek, oké? Ma elmegyünk röpizni suli után, veszünk pár üveg sojut mellé és jól érezzük magunkat, hogy holnap azért sírjunk, mert másnaposak vagyunk. – jött ide hozzánk, s karolt át mindkettőnket egy mosollyal, ami az én számra is ajakgörbületet varázsolt. – Értettétek, bánatképűek? – kérdezte hangosan, én pedig elnevettem magam Jonghóval együtt.

- Igenis kapitány! – kiáltottunk.

Én nem is tudom, hogy mit kezdenék a barátaim nélkül. Biztosan magam alatt lennék – ennél is jobban – és annyira jól esik, hogy nem hagynak. Bár itt most Hyunjin volt az, akinek mind a kettőnket valahogy fel kellett kaparnia a földről, s állva is tartani. Ám ő nem adta fel, sőt, remek kihívásnak tekintette. Nem hagyott ott minket, ez pedig tényleg egy nemes dolog volt tőle.

Közösen mentünk vissza az öltözőkbe, s a szőke panaszkodásait hallgatva nevettünk. Nem gondoltam volna, hogy én egy ilyen este után tényleg ilyen leszek. De őszintén nevettem, s az ordító belsőm egy pillanatra elhallgatott. Szükségem volt rájuk, arra, hogy most figyeljenek rám, törődjenek velem, mert másképp megőrültem volna. Jobb barátokat nem is kívánhattam volna magamnak, s sosem cserélném le őket.

Laza tíz kör futás után passzokkal melegítettünk be. Volt egy hiányzónk, szóval az edző megengedte, hogy mi hárman együtt passzolgassunk. Amikor Jonghót képen vágta a pattanó labda, akkor el is nevettem magam. Annak ellenére, hogy mennyire magam alatt voltam, jól éreztem magam.

Az edzés elkezdődött. Hétvégén meccsünk lesz, s felkészültnek kell lennünk. Egy erősebb csapat ellen megyünk, már játszottunk ellenük évekkel ezelőtt, akkor talán el is vertek minket. Viszont megváltoztunk. Remekül összekovácsolódott a csapatunk, s készen állunk egy visszavágóra, ami remélhetőleg a mi javunk lesz.

Nagyon örültem, amiért együtt maradtam a srácokkal, hiszen sokkal jobban szerettem velük játszani, mintsem ellenük. Olyan volt, mintha az edző is érezte volna, hogy valami nincs rendben, s kivételesen a kedvünkre akart tenni. Persze nyilván nem ez állt a dolgok mögött, de jó volt ebben a hitben élni. Ha minden ellenem van, akkor is győztes leszek, még akkor is, ha térdre kényszerítenek, hiszen fejem önszántamból marad büszkén felszegve.

- A baszó hármas. – nevetett Seungmin, mi pedig vigyorogva öklöztünk össze. – Akkor nem szabad finomkodnom. – ment át a másik oldalra, s úgy nézett ránk.

- Eszedbe se jusson. – vágta rá Hyunjin. – Mi sem fogunk.

- Reménykedtem ebben a válaszban. – nevetett a srác. – De az arcomra vigyázz, ma randim lesz.

- Megpróbálunk kivételt tenni veled akkor. – fogta kézbe Jongho a labdát, s azt párszor a földhöz ütve ment hátra, hogy elkezdődjön a meccs.

Arattunk. Tökéletesen játszottunk, szépeket passzoltunk egymásnak, s Hyunjin – szokás szerint – sokkal több pontot szerzett, mint bárki más. Ha kijutunk az országosra, s az egyetemek megnéznek minket, ezért a fiúért versenyezni fognak. Bámulatos, ahogy játszik, mintha röplabdával a kezében született volna. Gyönyörű játéka van, s bár nem irigykedek, nekem se lenne rossz, ha így tudnék produkálni. Persze én, mint libero nem fogom azt a posztot betölteni, amit ő, s ez nem is baj. Büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen játékosunk van, mint ő.

A két meccs között volt egy szünet, ahol gyorsan elmentünk inni. Viszont a szívem nagyot dobbant, mikor megláttam, ahogy a lányok felmennek a lelátóra, s pár úszó is így tesz. Köztük Jungkook is, akit most először láttam Youngjával. Fájdalmas volt látni, s eddigi jókedvem hirtelen el is tűnt, mintha sose lett volna.

A srácok is észrevették, s azon kaptam magam, hogy míg Jongho kezét a vállamra teszi támogatásként, addig Hyunjin a hátamra ugrik. Az akkor ivott vizemet félre is nyeltem, s köhögni kezdtem, míg a srác csak jajgatva mászott le rólam, s kezdte ütögetni a hátam, miközben azt kántálta, hogy nem halhatok meg, mert még nem aláztunk porig minden csapatot. Egyben esett jól ez az egész, s volt nevetséges. Köhögésemen pedig nem segített az, hogy nevetni kezdtem.

- Idióta! Meg fog fulladni! – vágta tarkón a szőkét Chanseong, aki azonnal a fájó pontra fogott duzzogva. – Minden rendben Park? – paskolta meg kissé a hátam, mire én könnyes szemmel, de mosolyogva bólintottam egyet. – Akkor jó. Hamarosan kezdünk, álljatok vissza! – szólt hangosabban, s kicsit erélyesebben a kapitányunk.

- Ne törődj vele. – jött ide Hyunjin, s suttogta a szavait, én pedig összeráncoltam a szemöldökeim, s vissza is kérdeztem, hiszen rögtön Chanseongra asszociáltam. – Jungkookkal. Mutasd meg neki, hogy nem érdekel a dolog, fel a fejjel, mosolyogj, mert nem ér annyit az amerikai idióta, hogy szomorú legyél. És ez rád is vonatkozik Choi Jongho! – nézett a fiúra idegesen, aki csak megforgatta a szemeit. – Ma mindannyian boldogok leszünk. Játszunk most és délután bebaszunk, holnap pedig másnaposan jövünk, de úgy, hogy mindenki tudja, mennyire jól éreztük magunkat! – vigyorgott, én pedig elnevettem magam, s bólintottam is. Utálok részeg lenni, de valóban arra van szükségem, hogy ne gondoljak rájuk. Ehhez pedig a barátaim kellenek.

Nem is figyeltem rájuk. Nem érdekelt, hogy ott ülnek fent, hogy néznek, hogy integettek is. Nem érdekeltek, nem akartam törődni velük. Csak ma nem. Ha neki lány kell, akkor lánnyal legyen. Ne törődjön velem, én se akarok többé vele. Megtettem, amit akart, összehoztam Youngjával, együtt vannak. Ezennel a mi alkunk lejárt, nem vagyok többé köteles beszélni vele, nem fenyegethet többé, ha van benne ennyi.

Már rám se kell nézned, Jeon Jungkook, mert elérted, amit akartál.

- Passz! – hallottam az ellenfél hangját, s már ugrott is Seungmin, hogy átüsse a labdát.

- Jövök! – szóltam, s vetődve egyet küldtem fel. Gyorsan kellett felkaparnom magam a padlóról, hiszen bármikor támadhattak ismét, ha mi rontunk.

- Viszem! – mondta Hyunjin, s miután hozzápasszolták a labdát át is vágta.

- Gyönyörű! – tapsolt az edző, mi pedig mosolyogva fogadtuk a bókot. – Ilyen játékot, ilyen összhangot akarok látni szombaton is lányok! – hívott minket másik becenevünkön. Az évek alatt már megszoktuk ezeket.

Nyertünk, s még tapsot is kaptunk. Külön meg lett dicsérve a csapatunk, hogy nagyon szépen játszottunk, ami örömmel töltött el. De főképp az okozta a boldogságomat, hogy sikerült kizárnom őket. Teljes mértékben. Nem figyeltem fel, hiába itt voltak, rájuk se pillantottam. Ez pedig egy hatalmas előrelépés volt számomra.

Persze Chan le is jött hozzánk, s gratulált. Persze Hyunjinnal szemeztek, azonnal feltűnt, mi pedig Jonghóval néztünk össze mindentudóan. Láttam, ahogy Youngja és Jungkook is lesétálnak, pont akkor, mikor mi a tornacsarnokot készültünk elhagyni, s bemehessünk az öltözőkbe.

- Nagyon ügyesek voltatok! – mosolygott a lány, s nem tudtam nem észrevenni, hogy egymás kezét fogják. Egy pillanatra komolyan azt hittem, hogy megtörök. Szemtől-szemben még nehezebb erősnek maradni.

- Köszi, mondj újat. – karolt át Hyunjin, én pedig ránéztem.

- Menjünk, szomjas vagyok. – indult el Jongho is, én pedig kisebb mosollyal vállat rántottam, majd köszöntem meg, s kikerülve őket a két srác után kocogtam.

Tudtam, hogy miért csinálták, Jongho az előbb ivott, Hyunjin pedig nem akarta, hogy beszélgessek velük. Még nem álltam készen erre, s nagyon örültem, amiért segítettek rajtam.

Éreztem a tekintetüket a hátamon. Szívem szerint visszafordultam volna, s mint mazochista fájdítottam volna tovább a lelkem a látványon, de az agyamra hallgattam, ami azt mondta, hogy nem lehet. Büszkének kell lennem, kihúzott háttal, felszegett állal kell járnom, mert igazán csak akkor török meg, ha engedek a fájdalomnak. Onnantól a büszkeségem nem lesz mentsváram, s egyértelmű lesz az állás; győztek, mert feladtam.

Hello Sütikék! Kései órás update. Borzasztóan fáj a fejem és egyszerűen alig tudtam megírni... Már két napja tart ez a szar, lassan már megőrülök miatta😂 Szóval kérlek, nézzétek el az esetleges elírásokat, hibákat, későbbiekben mindenképpen javítom őket♥️

Szerintetek jó barátok veszik körül Jimint?🥺♥️

Jongho vagy Hyunjin a jobb barát?😌♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook