Fogalmam sincs, hogy akkor meddig sírhattam. Az biztos, hogy a fejem az iszonyatosan fájt, szinte égett, s az orrom is bedugult. Elég érzékenyen érintett, amit mondott nekem a fiú, s csodálom, hogy ezt a sok szenvedést, melyet az érzelmeim okoztak, kibírtam hazáig, s csupán a szobámban bontakozott ki, mint rózsavirág. Mint a rózsa, amely télen nyílt ki, szirmai szétfagynak, s ha hozzáérsz, összetöröd.

Kissé szédültem, mikor végre hajlandó voltam felkelni, s eldöntöttem, hogy lefürdök. Hiába estem túl ezen az uszodában, ismét meg akartam tenni. Késztetést éreztem arra, hogy addig sikáltam a bőröm, amíg már az emlékeimben sem lesz benne az, hogy Jungkook magához ölelt, hogy hátamat simogatva nyugtatott, mikor szükségem volt rá. Nem akartam mást, csak annyit, hogy legalább egy pillanatig ne járt volna ő az eszembe, hiszen mihelyt beugrott a fiú arca, a hangja, s megéreztem kölcsönkapott ruhájából az illatát, azonnal görcsbe szorult a gyomrom, s tokromban gombóc keletkezett, míg könnycsatornáim újból megteltek sós nedvvel, melyek túltelítődtek, megduzzadtak, s orcáimon folytak le.

Sokadik zsebkendővel töröltem meg orromat. A kifújással már nem is próbálkoztam, hiszen nem jött ebből semmit, ha erőltettem. Szegény nózim is biztosan tiszta piros lehet, akárcsak az arcom. Még a szám is égett. Kicsiként nem sírtam ennyit a szüleim után vágyódva, mikor elhagytak napokra. Ez valahogy sokkal jobban fájt attól, mintha közölnék velem, hogy ők sosem akartak gyereket, csupán nem szerettek volna gyilkosok sem lenni. Megmondva az őszintét, nem lepne meg, ha egyszer hallanám ezt tőlük.

Csoszogva indultam el az ajtómhoz a ruháimmal a kezemben, amiket majd alváshoz veszek át. Sehol senki, s a villanyok se égnek. A nagyszüleim biztos alszanak. Ők korán fekszenek, s kelnek, hiába városiak, s nem is dolgoznak már. Csupán hozzá vannak szokva.

Mikor beértem, becsuktam az ajtót, s elfordulva megnéztem magam a tükörben. A látvány valóban nem volt kecsegtető, sőt, borzalmasan festettem. Nem is vártam mást, sírás után nem sok ember néz büszkén a tükörben, s mondja azt, hogy na, én most vagyok a legszebb, s legjobb formában. Ezzel én sem voltam másképp. Teljesen az ellentettjét gondoltam. Az ajkaim pirosak voltak, s felduzzadtak, akárcsak a szemeim. Orcáim kipirultak, még a füleim is, az orromról nem is beszélve. Nagyon reméltem, hogy nem lesz sebes, mert az egyáltalán nem hiányzik, csak hab lenne a tortán.

Fejem megrázva fordultam el inkább, s levettem a pólót, a nadrágot, a zoknikat, s végül az alsót is. Mindent a szennyesbe tettem, még akkor is, ha késztetést éreztem arra, hogy a pólót ölelgetve aludjak. Legalább itt legyek közel Jungkookhoz, ha már máshol, s máshogy nem. Persze ez csak egy bevillanó ötlet volt, hiszen zavaros gondolataim voltak jelenleg. Egyszerűen nem tértem napirendi pontra. Hatalmas káosz volt a fejemben, minden képzetem hangoskodott, próbálta egyik túlharsogni a másikat, mely azt eredményezte, hogy fizikai fájdalmat is éreztem, nem csak lelkit.

Beálltam a zuhanykabinba, s mást se csináltam, csak folyattam magamra a vizet. Annyira szerettem volna, hogy viszont szeressen. Azt kívántam, bárcsak egyszer sikerül összejönnöm vele, hogy ő is érezni fogja azt, amit én most, de a rideg valóság lefejtette szemeim elől a meleg kezeket, s megmutatta az igazat. Nem jártam a felhők felett. Csak zuhantam a tőlük nem látva.

Elég sokáig lehettem bent, többnyire azért, mert a hideg vízzel saját felhevült testemet próbáltam normalizált hőmérsékletbe hozni. Viszont még akkor sem éreztem változást, mikor libabőrök jelentek meg a karjaimon. Viszont nem lehettem bent örökké. Nem akartam felkelteni a nagyszüleimet. Kicsi ez a lakás, minden hallatszik, mamám pedig egyébként sem alszik a legjobban.

Gyorsan fel is öltöztem, s egy utolsót pillantva Jungkook ruháira, amik a szennyestartó kosáron voltak, kiléptem a fürdőből. Túl kell tennem magam ezen. Akármennyire fáj, akármilyen rossz érzés, el kell fogadnom, bele kell törődnöm abba, hogy az élet nem feltétlen úgy alakul, ahogy azt megálmodjuk. Jungkook sem irányíthatja az érzéseit, nekem pedig boldognak kell lennem a tudattal, hogy ő is az, vagy az lesz. Még akkor is, ha abban a jövőben nekem nincs részem.

Hétfő reggel próbáltam valamilyen kinézetet varázsolni magamnak. Hiába mostam meg többször is az arcom, ugyan úgy fáradt volt, s beesett. Látszódott rajtam a meggyötörtség, de ezt nem akartam mutatni másoknak. Nincs közük hozzá, s az ember olyan, hogyha meglát egy ilyen ábrázatút, mint én, akkor odamegy, s megkérdezi, hogy mi történt. Az idegenek csak kíváncsiak. Nem tudnak, s nem is fognak segíteni, csupán egy kérdésre akarnak választ kapni, ami megfogalmazódott a fejükben. Hiába is, a kíváncsiság olyan, mint koldus a sivatagban. Szomjazik.

- Jimin, minden rendben? Tegnap olyan feldúlt voltál. – nézett rám mama, s fogta meg lágyan a karomat, mikor bementem a konyhába egy almáért. Szemeibe tekintettem, melyben az őszinte aggódás fénye csillant meg. Csak elmosolyodtam, s kicsi kacsójára fogtam.

- Ne aggódj, minden rendben. – tudtam le ennyivel. Nem mondhattam el neki, hogy mi a problémám, hogy tanácstalan vagyok, hiszen nem tud arról, hogy egyáltalán nem vonzanak a lányok. Nem így akartam tudatni vele, bármennyire is esett volna jól a lelkemnek egy kis biztatás, egy kisebb törődés, nem kaphattam meg. A félelmem erősebb volt attól, hogy színt valljak, hiszen onnantól két út van; elfogadja, vagy elítél.

Láttam rajta, hogy faggatni akar, mert nem hisz nekem. Ismert már. Tudja, hogy hiába van mosoly az arcomon olykor, ha a tekintetemben fájdalom vihara tombol, tör, s zúz, mint partra szabadult hurrikán. Viszont majd jobb lesz. Csak idő kell, legalább is ebben bízok.

Az iskolába megérkezve legnagyobb meglepetésemre Youngja várt rám, s öleléssel fogadott. Bár nem szúrta ki, hogy valami baj van velem, nem is bántam. Van neki elég problémája a testvére miatt, nem akartam a nyakába akasztani még a sajátomat is. Másrészt pedig azt csak nem vallanám be neki, hogy a pasi, aki hajt rá, az tetszik nekem. Nagyon kínos beszélgetés lenne, s nem is tudnám, milyen reakciót produkálna a lány.

Youngja azonnal elkezdte elmondani, hogy mi történt a kórházban a tesójával. Megműtötték a lábát is, s járnia kell gyógytornára vele. Mondta, hogy elég idegesítő, mert kihasználja, hogy most övé minden figyelem, ám hozzátette, hogy ennek ellenére mégis örül, hogy itt van. Hát igen, nem sokszor mutatja ki, de valójában imádja a húgát. Én is csípem a kis csajt, de mikor le akarta vágni a hajam, mert neki nem tetszett, akkor picit lement ez a mutató, főleg, hogy hisztizett is egy sort. De kicsi, szóval én se vettem halál komolyan a dolgot. Egyébként is aranyos kislány.

- Ma is mész be hozzá? – kérdeztem, ő pedig bólintott egyet.

- Minden nap bent vagyok pár órát. – ingatta a fejét, majd megállt a kereszteződésnél, s velem szembefordult. – Tényleg, kérdezni is akartam, hogy nem tartunk majd valamikor egy filmes estét? Olyan rég volt és hiányzik. – fogta meg az egyik kezem, s kezdett játszani az ujjaimmal. Elmosolyodott. – Olyan picik, még az enyémtől is kisebbek.

- Szóld le a méretüket. – húztam ki, s próbáltam a sértődöttet játszani, mire a lány nevetve ölelt meg.

- Úgy értem, hogy cukik, na! Picik és édesek. Ne fújd fel a dolgot Jiminie. – kezdett el velem jobbra-balra dülöngélni, míg végül nem öleltem én is vissza. – Akkor filmes este valamikor? – kérdezte ellépve egy mosollyal, én pedig bólintottam egyet. – Szuper! Akkor kinézek párat, ami neked is biztosan tetszeni fog. – szökdécselt a lányöltözők felé, én pedig folytattam utamat a sajátomhoz. Kicsit sietnem kellett, mert nem maradt sok időm átöltözni, s a világért sem szeretném kivívni magamnak az edző haragját.

Az első órában – tulajdonképp a nulladikban – nem történt semmi érdekes, azon kívül, hogy Youngja végig velünk volt. Második edzésen, amikor az úszók is csatlakoztak, akkor nyilván elment Jungkookhoz, amire számítottam is. A fiú köszönés után rám nézett, ám én nem reagáltam. Elkaptam róla a tekintetem, hiszen azonnal görcsbe rándult a gyomrom, s elszorult a torkom, csupán a látványától. Inkább folytattam a feladatomat, miközben próbáltam becsatlakozni a beszélgetésbe, s onnantól pedig figyelni a témára, amit Hyunjin vagy éppen Jongho hozott fel. Viszont ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy én azt fejben elterveztem.

Sokszor pillantottam akarva-akaratlanul Jungkookra, aki a lánnyal volt. Mosolyogva, nevetgélve beszélgettek valamiről, teljesen felhőtlenül. Olyan tökéletesnek látszottak együtt, hogy összeszorult a szívem. A végén azon kaptam magam, hogy már nem is folytam bele a társalgásba, ami az osztálytársaim között volt, nem is figyeltem, s csak akkor kaptam fel a fejem, akkor kaptam észbe, amikor a nevemen szólítottak.

- Hm? – kérdeztem nagyokat pislogva, mire Hyunjin morogva közölte, hogy nem is figyeltem rá. – Ne haragudjatok, elbambultam. – ráztam a fejem szemeimet behunyva.

- Azt vettem észre. – mondta a szőke. – Azt beszéltük, hogy elvileg az edzőnek mi vagyunk az utolsó csapata, akiket végigvisz, lehet, hogy ezért ilyen velünk. – mondta el dióhéjban azt, amiről az elmúlt 10 percben beszélgettek.

- Meg mert mi vagyunk a röpis osztályokból az egyetlenek, akikkel még kaphat egy kis hírnevet. Komolyan, egyszer játszottam alsóbb évesekkel és egyszerűen borzalmasak. Semmi csapatjáték, ha ketten indulnak a labdáért, akkor meg is állnak, hogy a másik majd valahogy visszaüti vagy átpasszolja. Kibaszott udvariasak. – forgatott szemet, mi pedig Hyunjinnal azonnal egymásra néztünk, hiszen valahogy mi is így nézhettünk ki, amíg nem tisztáztuk a dolgokat. A fiú el is nevette magát. – Mi olyan vicces? – kérdezte Jongho, de mi csak legyintettünk, s közöltük vele, hogy ne is foglalkozzon velünk, ez hosszú sztori. Meg persze ha el kéne mondanunk, akkor Chanról is szót kellene ejtenünk. Akkor egyszerre ketten buknánk le, jobban mondva hárman. Rólam se tudja, hogy meleg vagyok.

Sajnos ismét Jungkookékra tévedt a tekintetem, s jókedvem azonnal elszállt. Olyan kedvesen nézett Youngjára, olyan édesen mosolygott.

Ki kéne nyomni a szemeimet, hogy többé ne nézzek oda, mert így csak a saját lelkem fájdítom.

Hirtelen egy fájdalmas szisszenést hallottam, s azonnal Jonghora kaptam a tekintetem. A kezét fájlalva kelt fel a földről, én pedig hirtelen azt se tudtam, hogy mi történt. Súlyzózott, s onnan emelkedett fel. Talán ráejtette az egyiket a kezére?

- Minden rendben? – kérdeztem, s azonnal felkeltem, hogy megnézhessem a kacsóját.

- Nem, szerintem nem. – szorította össze a szemeit. – Ráejtettem a sújt, amikor pakoltam le a rúdról. – szívta be élesen a levegőt. – Eljössz velem az orvosiba? – kérdezett, én pedig azonnal bólintottam is. Látszólag az edző is észrevette, hiszen intett a kezével, hogy menjünk oda.

- Mi? De nem... – kezdte volna Hyunjin, de Jongho a szavába vágott.

- Siessünk, mert nagyon fáj. – mondta, s láttam az arcán a szenvedést. El is indultunk először az edző felé, akinek elmondtuk, hogy mi történt, s ki is kértük magunkat, hogy elmehessünk az orvosiba. Ám mihelyt kiléptünk az edzőteremből, s becsuktam magunk után az ajtót, Jongho egyszerűen elengedte a kezét, amit eddig annyira fájlalt, hogy a másikkal szorította. Összevont szemöldökkel néztem rá, s mutattam az elvileg sérült testrészére.

- Nem fáj a.. – akartam kérdezni, de a szavamba vágott.

- Nem, rá se ejtettem. Csak ki akartam jönni, hogy beszéljünk. De menjünk arrébb, nehogy valaki utánunk jöjjön és lebukjunk. – biccentett fejével a folyosóra, s el is indult, én pedig utána, miután a kezdeti sokkból sikeresen visszatértem a földről. A hátsó udvarra mentünk ki, hiszen ott ilyenkor senki sincs, s szerencsére az edzőterem ablakai sem erre néznek. Jongho megállt az egyik padnál, s felém fordult. – Mi van veled? – kérdezte, én pedig kérdően néztem rá. – Ne játszd a hülyét, Jimin. – sóhajtott. – Mi van veled és Jungkookkal? – kérdezte, s mikor ezt meghallottam, majd eljutott az agyamhoz, hirtelen köpni-nyelni sem tudtam.

- Mi lenne? Semmi. Nem értem a kérdést sem. – rántottam vállat, s próbáltam természetesnek tűnni. Azon voltam, hogy ne üljön ki az arcomra a pánik, melyet a lebukás eredményezett.

- Jó, akkor kérdezem máshogy... Tetszik neked? – tette csípőre a kezeit, s hajolt kicsit előrébb, hogy mindenképp megtartsam vele a szemkontaktust. Tudja, hogy nem tudok hazudni, ezért is folyamodott ehhez. Képtelen vagyok a szemébe hazudni.

- Nem. – nevettem fel, s fordítottam fejem az ég felé, miközben mellkasom előtt összefontam a karjaimat. Picit hideg volt már, s annyira nem esett jól az izzadt testemnek a hűs szellő. – Már hogy tetszene? Könyörgöm, fiúk vagyunk.

- Jó, ezt próbáld meg olyannak beadni, aki nem ismer téged annyira, mint én. – horkantott. – Jimin, légy velem őszinte. Nem vagyok idióta, hiába próbálsz most hülyére venni. – forgatta meg a szemeit. – Folyamatosan nézed őt és nem azért, mert Youngja vele van és annyira aggódsz érte. Már egy ideje egyáltalán nem félted őt és nem is az érdekel, hogy minden rendben-e velük, hanem az, hogy Jeonnal mi a helyzet. Nem vagyok vak. Azt is tudom, hogy Hyunjin és Chan együtt vannak. – fonta össze ő is mellkasa előtt a karjait, s pillantott oldalra egy pillanatra. – Nem értem, miért próbáljátok ennyire titkolni a nyilvánvalót és aztán tagadni is. – rázta a fejét. Én csak nagyot sóhajtottam, s lehajtottam a buksimat. Lebuktam, s nem ez a legnagyobb bajom, hanem az, hogy végig hazudtam Jonghónak, mikor ő már annyiszor bizonyította, hogy akkor is mellettem van, ha éppen egyedül készülnék csatába egy hatmilliós sereggel szemben.

- Sajnálom. – mondtam.

- Nem gond. – rántott vállat. – Nem mondom, hogy eleinte nem esett szarul, mert de, de megértelek. Féltél, erről pedig nem tehetsz. – pillantott rám egy kedves mosollyal, amit én is viszonoztam.

- Akkor te... Nem nézel rám másképp? – kérdeztem kissé tartva a választól, hiába nem úgy tűnt, mint aki annyira elítélne, sőt.

- Miért néznék? Ugyan az vagy, akit megismertem, nem? Engem nem zavar, hogy a fiúk érdekelnek. Nem leszel se több se kevesebb ezzel. Viszont akkor megtennéd, hogy válaszolsz a kérdésemre? Tetszik neked Jungkook? – tette fel ismét, én pedig ajkaimba haraptam, s lehajtottam a fejem. Sajnos igen, tetszik, s hiába vagyok kész ezt elmondani Jonghónak, mégsem tudom. Félek, hogy a hétvégén történtek miatt ismét ott lyukadnék ki, hogy elsírom magam. – Gondoltam. – mondta a fiú, én pedig felkaptam a tekintetem, így pont láttam, ahogy gondterhelten a hajába túr. – És te még ennek ellenére is magad ellen játszottál? Megpróbáltad összehozni őt és Youngját?

- Jó, figyelj, nem hittem volna, hogy miközben ezen vagyok, akkor megtetszik. Nem volt szimpatikus az elején, nagyon nem csíptem, főleg azért, mert úgy kért meg erre, hogy lefotózott, amikor Chan lekapott egy buli után, amikor részeg voltam. Nem akartam, hogy más is megtudja a dolgot, ezért mentem bele, és...! – mondtam, de hirtelen a számra tapasztottam a kezem. A franc enné már meg!

- Hogy mit csinált? – esett le az álla, s tisztán láttam rajta, hogy fel van háborodva. – Zsarolt téged?

- Hát... Nem mondanám, mert csak egyszer hozta fel. – motyogtam.

- Hogy mekkora egy görény! – horkantott idegesen, ám mikor rám nézett, s látta szomorú ábrázatom, inkább elém lépett, s megölelt. Ez pedig nekem iszonyatosan jól esett. Annyira vágytam arra, hogy valaki megértsen, hogy valakivel beszéljek, s közel voltam ahhoz, hogy meghatódjak. – Semmi baj, oké? Nem tettél rosszat.

- Annyira rosszul érzem magam. – csuklott el a hangom, s éreztem, amint látásom homályosodik, s fejem pedig ismét lángolni kezd a sírás miatt.

- Sst, semmi baj Jimin. – kezdett el jobbra-balra dülöngélni, s hátamat is simogatni. – Tudom, hogy fáj...

- Neked... Tetszik Youngja, igaz? – kérdeztem rá arra, aminek régen a válaszát se akartam hallani, mert féltem tőle. Nem akartam ártani a fiúnak, szándékosan soha. Bólintott. – Sajnálom, hogy elvettem az esélyeid...

- Nem gond. Én nem haragszok. – rántott vállat. – Neki csak egy vízhordó fiú voltam. Az a baj, hogy ennek ellenére is csak a jót látom, amikor ránézek. – nevetett fel keserűen, amit az én szomorú mosolyom követett. – Hétfőn és kedden délután szabad vagy, nem? – kérdezte meg, ezzel terelve a témát, én pedig bólintottam egyet. – Mit szólnál, ha elugranánk röpizni? Jönne Hyunjin, Seungmin és tartanánk egy jó kis délutánt. – ingatta a fejét, mire kisebb ajakgörbület jelent meg az arcomon.

- Az jó lenne. – bólintottam.

- Akkor megbeszéltem velük és holnap elmehetnénk. – ajánlotta.

- Rendben. – váltam el tőle immáron egy őszinte mosollyal. – Jongho... – szólítottam meg, mire hümmögéssel jelezte, hogy figyel rám. – Köszönöm.

- Ugyan. – legyintett egy kedves somollyal. – Barátok vagyunk, Jimin. Nem hagylak veszni a bajban.

Az, hogy Jonghóval beszélgettünk, nagyon jól jött. Bár nem voltam a legjobb formámban még mindig, de határozottan jobban éreztem magam, mint előtte. Számíthattam rá, még annak ellenére is, hogy elvágtam az esélyeit annál a lánynál, aki tetszik neki. Nem utált meg érte, nem haragudott rám, pedig megtehette volna, s jogosan. Hibáztam, s ennek iszom is a levét rendesen, mivel saját magamban is hatalmas kárt okoztam, de ő itt volt, s tartotta a karom, támaszom volt. Egy igaz barát.

Otthon picit nagyobb életkedvvel értem haza, mint amivel elmentem. Még mamának is segítettem vacsorát készíteni. Persze az egész azért volt, hogy tereljem a gondolataimat. Jelenleg ez volt a legfőbb célom. Rá se hederíteni arra, hogy milyen rossz is az, ha az ember olyan betegségben szenved, aminek a neve plátói szerelem.

Éppen a mosogatás után töröltem meg a kezeimet, mikor jelzett a telefonom. Youngja volt az, én pedig a múltkori után azonnal reagáltam is, s titkon reméltem, hogy nincsen semmi baj a lánnyal, s annak családjával. Az üzenetben csak annyi állt, hogy átjöhet-e. Természetesen igen volt a válaszom, s el is kezdtem összepakolni mindent, hogyha úgy van, és itt akar aludni, akkor meg tudja tenni.

Nem telt bele húsz percbe se, s már meg is hallottam a kapucsengőt. Be is engedtem a lányt, s az ajtóban vártam rá. Mindenre fel voltam készülve. Arra is, hogyha sírni fog, mint múltkor, akkor teát adjak neki. A konyhapulton ott volt minden, amivel ízesíteni tudja, s még egy nagyobb párnát is előkotortam, hiszen tudom, hogy szereti azokat ölelgetni ilyenkor.

- Szia! – köszönt mosolyogva, s ekkor nekem egy nagy kő esett le a szívemről. Úgy tűnik, hogy nincs baj. – Mi az? – ráncolta a szemöldökét, mikor látta, mennyire megkönnyebbültem.

- Azt hittem, hogy valami baj van. – ráztam a fejem, s beinvitáltam. – Kérsz teát? Esetleg éhes vagy? – kérdeztem, ő pedig mondta, hogy a teát elfogadja, de a kaját nem, mivel nemrég evett ő is. – Mi szél hozott? – raktam oda forrni a vizet, s fordultam felé.

- Gondoltam filmezhetnénk akkor, mert ma szabad vagy. – mosolygott, én pedig halkan elnevettem magam. A frászt hozta rám ez a lány...

- És néztél valamit? – kérdeztem, miközben a szekrényben valami rágcsálni való után kezdtem kutatni.

- Még szép! Nehogy azt hidd, hogy felkészületlenül jövök! – nevetett, én pedig helyeselni kezdtem. Igaz is, ha ilyen estéket tartunk, mindig jó filmötleteket hozott magával.

Az első valami vígjáték volt, ami bár nem volt rossz, nem sorolnám a kedvenceim közé. Jobbra számítottam. Lapos poénok voltak benne, amik többnyire fárasztóak voltak, mint viccesek, de nem volt annyira borzasztó. A második viszont egy szerelmes film volt, aminek a végén mind a ketten elérzékenyültünk. Egyszerűen utálom, hogyha meghal az egyik főszereplő a végén, mert sose bírom ki, hogy ne sírjak utána. Érzékeny lelkem van, nem tehetek róla.

A végén, mivel késő volt, nem engedtem haza Youngját, s ő sem tiltakozott afelől, hogy ne aludjon itt. Vettem elő neki ruhát, s mondtam, hogy nyugodtan mehet fürödni előbb, addig én összepakolok, s veszek elő ágyneműt neki is. Nem szoktunk külön aludni, elég nagy az ágyam kettőnknek, s régen is úgy álltunk ehhez az egészhez, hogy legjobb barátok vagyunk, ráadásul én meleg. Semmi sem történne.

Miután végzett, én is letusoltam, s már csak a tarkómat törölgetve mentem be a szobámba, ahol a lány az ágyamon fekve telefonozott. Ám érkezésemre ezt abbahagyta, felült, s mosolyogva megpaskolta magam mellett a helyet.

- Köszi, hogy hellyel kínálsz a saját szobámban az ágyamon. – nevettem, mire ő vigyorogva megforgatta a szemét.

- Jimin. – szólított meg, én pedig hümmögéssel jeleztem, hogy figyelek. Még rá is néztem, hogy biztosítsam afelől, hogy csak rá fókuszálok most. – Tudod ma mentem kórházba. – mondta, én pedig bólintottam egyet, miszerint tudom, hiszen említette nekem. – Nos, éppen menni akartam haza, amikor Jungkook meglátott az utcán, ezért meghívott enni. – mesélte lágy mosollyal, nekem pedig gombóc nőtt a torkomban, s szívem hevesen kezdett verni. Lefőttem, rosszul voltam, de nem szóltam, csak hallgattam. – Aztán mikor hazavitt, akkor... Szóval lekapott a kapuban. – pirult el picit. – És megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. – harapott ajkaiba, én pedig lassan, vélve emeltem rá a tekintetem. Nagyot nyeltem, hátha le tudom nyelni a torkomban keletkezett gombócot, s feltettem a kérdésem.

- És mit válaszoltál? – a lány fejét lehajtva mosolygott, s a takaró szélével kezdett játszani.

- Azt, hogy igen.

Hello Sütikék! Emlékeztek még arra, hogy mit mondtam?😈♥️ Ne utáljatok nagyon, bár biztos vagyok benne, hogy ez a rész senkinek nem lesz a kedvence. Sajnos kellenek ilyenek is😌 Drága főszereplőink első megpróbáltatása. Fogjátok fel így🥰 Kell a drámaXD A másik meg az, hogy ez jóval hosszabb lesz, mint az eddigi könyveim. Sok dolgot terveztem, ez is egy pont volt, amit végre kipipálhatok a listán👏 Megsúgom, 21 pont van a listámon, ez volt az ötödik, amit kipipáltam😌 Ne aggódjatok, a végtelenségig se fogom húzni a dolgokat, ez egyszerűen kellett bele, később pedig megtudhatjátok, hogy miért♥️

Ez szerintem a leghosszabb rész eddig. Rengeteg munkám is van benne, bár hibák szerintem biztos lesznek, amiért elnézést kérek, de mostanság nem szokásom aludni és így elnézem a dolgokatXD Mindenesetre később javítom♥️

Hogy vagytok? Milyen volt az első hét?♥️♥️♥️ Nekem borzalmas🤡

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook