Csupasz lábaimat felhúzva ültem, s majszolgattam a hamburgert, amit Jungkook vett. Fagyit nem kaptam. Én is ráztam rá a fejem, mikor felajánlotta, de ő is hozzáfűzte, hogy szerinte nem lenne jó ötlet, nehogy megfázzak, mikor így is vizes vagyok. Nem is tudom, ki miatt van ez...

Már lassan hozzászokok, hogy ilyen egészségtelen ételekkel tömöm magam, ha a fiú közelében vagyok. Nyilván nem eszem ezt se rendszerességgel, azért annyit nem járunk el együtt ide-oda, de azért néha jobb lenne nemet mondani rá. Még jó, hogy nem híztam tőle. Az edző biztos kiszúrná és nem kedves formában elmondaná a véleményét erről. Nekem pedig nincs kedvem végighallgatni, ahogy megaláz. Sajnos rossz szokása, hogy nem hív félre, s úgy, szemtől-szembe mondja el a problémáját, hanem az egész csapat előtt. Szerinte ezzel csak mások tudtára adja a hibáimat, hogy segítsenek rajtam, de nekem ez picit máshogy jön le. Nem a jóindulatot érzem benne.

Jungkookra pillantottam, aki már a második hamburgerének a felénél járt. Hogy eszik ilyen gyorsan? Én egyet kértem, de a negyedét se toltam még be!

- Nehogy megártson, hogy gyorsan eszel. – mutattam a hambira, s picit jobban felhúztam a lábaim.

- Nem fog. Csak gyorsan eszek. – rántott vállat, majd elmosolyodott, amit én egy szemöldökráncolással díjaztam.

- Most mi olyan vicces? – kérdeztem rá, mire egy kisebb kuncogást is kiváltottam belőle.

- Csak a fejeden ez a cucc... Olyan, mint a török hasa turbánja. – kuncogott, s bökött a fejemen lévő törölközőre. Tévesztése miatt én is elmosolyodtam, s ki is javítottam őt.

- Mármint török basa. – bólogattam jókedvűen, ő pedig maga elé meredve elmondogatta egy párszor a szót, majd felém fordulva megkérdezte, hogy mit mondott az előbb, hogy ki kellett javítanom. – Török hasa. – nevettem, mire ő is elnevette magát, s ezúttal nem a kinézetemen, hanem a saját nyelvbotlásán.

- Nézd el nekem, nem koreai vagyok. – legyintett jókedvűen.

- De, az vagy, csak máshol nőttél fel. – bólogattam, s beleittam az üdítőmbe. – Emlékszem, néha Chan is elfelejtette, hogy ez, meg az hogy van koreaiul. – ingattam a fejem.

- Miért? Ő nem itt nőtt fel? – ráncolta a szemöldökét, én pedig bólintottam egyet.

- Ausztrál, csak visszaköltöztek. – osztottam meg vele az információkat. – Persze ő kisebb volt, mint te, szóval könnyebben elsajátította a nyelvet, de amikor beszélgetni kezdtünk, feltűnt az akcentusa. – kuncogtam, ahogy visszaemlékeztem arra a napra, amikor társalgásba elegyedtünk egymással. – Nem volt vészes, de egy-két helyen hallatszott, hogy nem itt élt. Aranyos volt. – rántottam vállat, s ismét beleittam az üdítőmbe.

Jungkook nem szólt közbe, csak figyelmesen hallgatott. Olykor-olykor bólintott, s egyszer-kétszer láttam, ahogy a nyelvével a szája belsejét nyomkodja. Emlékszem, ezt akkor csinálta, amikor ideges volt. Kétlem, hogy most az, hiszen semmi rosszat nem tettem. Valószínűleg a fogát piszkálja, s azt látom.

- Mondtam én. – szólalt meg végül, én pedig szemöldököm ráncolva néztem rá kérdően. Nem értettem, hogy ezzel mire céloz. – Te vonzod magadhoz az úszókat és a külföldieket, mint egy mágnes. – nevetett, én pedig egy kínos mosolyt ejtettem, s inkább elkaptam róla a tekintetem. Ez nem igaz, mert téged nem sikerül magamhoz vonzanom. Nem, mintha annyira próbálkoznék, hiszen nem is merek lépni.

- Ez nem igaz. – ráztam a fejem. – Csak Chant, senki mást nem vonzottam be. – rántottam vállat.

- Gondolod te. – ingatta a fejét, én pedig rákaptam a tekintetem, s rámutattam. Összehúztam a szemeim, s próbáltam kitalálni, hogy ezzel mire utalhat. Mikor realizálta, hogy mit csinálok, elmosolyodott. – Mielőtt azt gondolnád, hogy én közéjük tartozom, akkor csak közölném veled, hogy én a barátnődre hajtok. – kacsintott. – Talán egy másik életben, ahol te lány leszel, Szöszi. – kacsintott, s láthatóan úgy érezte, hogy valami nagyon vicceset mondott.

Ezzel az egy mondatával mintha fojtogatni kezdett volna. A szívembe markolt, s arra késztetett, hogy könnycsatornáim megteljenek. Persze nem engedtem meg magamnak a sírást. Nem akartam előtte mutatni, hogy mennyire fájt ez az egész. A bulin vegyes érzelmeket ajándékozott nekem ez a mondat, de most... Most csak fájdalmat. Mintha így is vérző szívembe egy újabb tőrt szúrt volna.

Hihetetlenül rosszul esett, amit mondott, de nem hibáztattam érte. Nem tudja, hogy én hogyan érzek iránta, s ezentúl nem is akarom, hogy megtudja – eddig se volt tervben, hogy szerelmet vallok neki, mert nem mertem, de ezek után a gondolatát is elkergetem a fejemből, hogy én valaha ilyet tegyek. Viszont magamat se tartottam rossznak, amiért nem léptem. Ki tudja, hogy hogyan reagált volna egy vallomásra egy fiútól? A másik meg az, hogy a gyávaság olykor nem hiba, hanem egy mentsvár.

Csak mosolyt erőltettem magamra, s igyekeztem természetesnek tűnni. Olyannak, aki érti a viccet, még akkor is, ha belül a sírás erős kezei fojtogattak, s arra késztettek, hogy sírjak, bömböljek, amíg meg nem tisztul a lelkem legalább egy picit.

- Felejtsd el. – ráztam a fejem. – Egy másik életben sem leszel az esetem. – mondtam.

S bárcsak ebben sem lennél az...

Jungkook elmosolyodott, majd felém fordult, s ismét a turbánomat kezdte bámulni. Ajkába harapott, majd felém nyújtotta a kezét. Meg se mozdultam. Egyrészt nem mertem, mert kíváncsi voltam, másrészt annyira megölt bennem valamit az előző poénjával, hogy egyszerűen reagálni se tudtam. Nem volt erőm hozzá. Rosszul éreztem magam, s nem akartam egy ideig a közelében lenni. Az se érdekelt, ha ezzel talán gyanússá válok, de most csak egyedül akartam lenni.

Nem azzal van a gond, hogy nem tudom elfogadni azt, hogy ő nem meleg. Szimplán a mondata második fele bántott. Ha lány lennék, de nem vagyok lány. Miben lennék több? Miben lennék jobb lányként? Jobban meg tudna nézni? Talán jobban szeretném nőként?

A visszautasítás fáj. Ez pedig egy fel nem tett kérdésre volt válasz. Valami olyanra, amit sose mertem volna kimondani, de már nem is fogom.

Csak arra eszméltem fel, hogy a fiú leveszi rólam a törölközőt, s másik kezével a hajamba túr.

- Megszáradt. – mondta, miközben még mindig szőke tincseim között járatta ujjait. – Legalább nem fázol meg. – ejtett egy kedves mosolyt, ami csak még jobban arra késztetett, hogy sírni kezdjek.

Legalább ne lenne ilyen törődő velem. Ha egy paraszt lenne velem, ha olyan aljas szemétláda maradt volna, mint amikor a képpel fenyegetőzött, akkor biztosan nem szerettem volna bele. De megmutatta a kedves énjét, az pedig teljes mértékben magába bolondított. Megbabonázott az a Jungkook.

Miért kellett közel engednie magához? S nekem miért kellett engednem neki? A fenébe is!

Hirtelen rántottam el a fejem, s fordultam az ablak felé, hiszen úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam. Erős akartam maradni, legalább egy kis időre, amíg nem leszek a négy fal között, ahol nyugodtan kiadhatom lelkem fájdalmát.

- V... Valami baj van? – kérdezte a fiú. Hallhatóan meglepte hevességem, s viselkedésem, ami dadogást eredményezett számára. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, azt mondanám, hogy aranyos.

- Nem, csak... – gondolkodtam, hogy kitaláljak valami kifogást. – Nem szeretem, ha a hajamhoz nyúlkálnak. – mondtam azt, ami először az eszembe jutott. – Hazavinnél? Picit rosszul érzem magam. Szerintem nem tett jót ez a hamburger. – sóhajtottam nagyot, s kötöttem be magam, ezzel is nyomatékosítva azt, hogy én mindenképpen haza akarok jutni a lehető leghamarabb.

Jungkook az út elején sokszor kérdezte, hogy jól vagyok-e, fáj-e valamim, esetleg vigyen-e ügyeletre. Nem kapott mindenre szóban választ. Hiába vezetett, nem voltam képes megszólalni, csak fejem rázásával, avagy bólintásával jelezni. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban elbőgöm magam, mihelyt kinyitom a számat. Viszont, mikor még erre se voltam hajlandó, a jobb kezét a térdemre helyezte, s úgy szólalt meg ismét. Csak nagyot nyelve, a kezét nézve biccentettem, mikor közölte, hogy már csak egy utcányira vagyunk a mi tömbünktől.

Mikor beparkolt, én azonnal kapkodni kezdtem a cuccaimért. Még nem is dugtam bele rendesen a lábamat a cipőbe, már a kiszálláshoz készültem, mikor is a fiú elkapta a csuklómat, s maradásra kényszerített.

Csak egy dolog járt a fejemben akkor...

Engedj el, nem akarok előtted sírni miattad.

- Segítek felvinni a cuccaid. – nézett a szemeimbe, de mikor találkozott a tekintetünk, az övé ellágyult egy pillanatra.

- Nem kell. Menj csak. – köszörültem meg a torkom, s kirántottam a praclimat. – Majd hétfőn visszaadom a cuccaid. – szálltam ki, s gyors léptekben indultam meg a házhoz.

Beírtam a kódot, amit egyszer elrontottam, hiszen a látásom egyre homályosodott a könnyeim miatt, mindezek mellett a kezeim is remegtek. Legszívesebben hisztisen megszólaltam volna, hogy engedjen már be és ne szarozzon velem, de szerencsére még idejében sikerült beinvitálnom magam.

Szinte felrohantam a lépcsőt, a fokokat kettesével szedve, közben a nadrágot fogtam, nehogy leessen rólam félúton. Igyekeztem magamban azt mondogatni, hogy már nincs sok, bírjam ki, de ez nem ment olyan egyszerűen. Mondani a dolgokat sokkal egyszerűbb, mint kivitelezni.

Mihelyt feltrappoltam, kinyitottam az ajtót a kulcsaimmal, s a cipőmet ledobva a szobámba rohantam. Hallottam, amint mamám utánam szól, hogy mi bajom van, s a bezárt ajtómon is kopogtatni kezdett, de én nem voltam abban az állapotban, hogy megbeszéljek vele dolgokat. Nem is tudják, hogy meleg vagyok, s nem ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy megosszam velük azt, hogy mi a probléma.

A falapot bámulva kezdtek rázkódni a vállaim, s látásom innentől nem volt tiszta Csupán foltokat láttam. A fejem égett, s az orrom bedugulni látszott. Kapkodtam a levegőért, mert hiába sírtam, a torkomat nem engedték a kezek. Ugyan úgy fojtogattak, ahogyan a szívemet is markolták, s éles körmeiket belemélyesztették az érzelmek.

Fájt, rettentően fájt. Megsemmisülve éreztem magam, ugyanakkor azt is, hogy élek, hiszen fáj, érzek, de semmi jót nem. Csak a kínkeserves szenvedést, melyet a plátói szerelem okozott. Nem Jungkook volt a hibás. Arról senki sem tehet, hogy nem szereti viszont a másikat, ezért se tudtam hibáztatni. Szimplán... Gyötrelmes volt maga a tudat, hogy ő nem érzi azt, amit én.

Ordítani akartam, minden fájdalmamat kiadni egy kiáltás kíséretében, még úgy is, ha tudtam, nem tudtam volna megtenni, s ha mégis, nem segített volna semmit. Nem értem volna el azt, amit akartam. Egy ideig fájni fog, érzékeny lesz az a seb, amit most okozott, de be fog gyógyulni. Lehet, hogy helye marad, emléket hagy nem csak az elmémben, de a szívemben is. De... Idővel jobb lesz. Ez volt az én reményem. Az én kicsiny mécsesem apró lángja.

Mondják azt, hogy a remény hal meg utoljára, így felesleges hinni benne, esélyt adni neki. De szerintem ez így a jó. Mert az embernek kell kapaszkodnia valamibe a szakadék szélén, legyen az egy erős kar, vagy egy gyönge fűszál, hiszen a végén teljesen mindegy lesz, melyik fog felhúzni a mélyből, vagy hagyni, hogy lezuhanj oda.

Hello Sütikék! Befutottam az új résszel!♥️

Ne szidjátok nagyon Jungkookot, ahogy Jimin is említette, ő nem tehet erről🥺

Aztán... Nagyon goni leszek, de végre kezdetét veszi a dráma a könyvben *ördögi kacaj*😈😈

Hogy telik az utolsó nap?🥺🥺🥺

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook