- Itt vagyunk. – mentünk ki, s azt hiszem, hogy sikerült lezárnunk ezt az egészet Jungkookkal. Már őszintén mosolygott, nem haragudott rám.

- Sokáig tartott. – jegyezte meg Yunsik, aki úgy tűnik, hogy ma nagyon kötekedős kedvében van.

- Én legalább nem akadok el ott, hogy miben kell megmelegíteni a vizet. – mosolyogtam, mire Jungkook majdnem elnevette magát, ellenben a nagyszüleimmel, s Chaehával, akik hahotázni kezdtek. A nagybátyám csak nézett rám, s tátogott, majd elmormogta magában, hogy szemtelen egy kölyök vagyok, amiért így beszélek az idősebbel.

- Egyébként miért nem voltál ma? Általában szólsz, ha nem jössz melózni. – mondta, én pedig gondolatban homlokon csaptam magam. Valóban elfelejtettem szólni, hogy nem tudok ma bemenni. Teljesen kiment a fejemből. Ajkaimba haraptam, s kínosan elmosolyodtam. Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor is Jungkook beelőzött.

- Velem volt, a telefonja meg szerintem nálunk maradt, ezért nem tudott telefonálni. Fárasztó napja volt, mert hamarosan versenye lesz, így mihelyt visszajöttünk, el is aludt. – nézett rám a srác, s tekintetével csak egyet üzent; ha nem akarod, hogy ők is aggódjanak, akkor hazudj velem.

- Értem. – nézett ránk furán a nagybátyám, én pedig csak kínosan elmosolyodtam.

- Sajnálom, hogy nem szóltam. A főnök keresett? – kérdeztem kissé félve. Ne, akartam rosszba lenni vele, mert nem hiányzik az, hogy iskola mellett még plusz dolgokat is rám sózzon.

- Szóltam neki, hogy iskola miatt nem tudsz bejönni, de nem mondott erre semmit. Nem olyan gáz, tudod, hogy Min főnök amellett, hogy egy paraszt néha, nem rossz arc. – mosolygott. – Ne aggódj, tudja, hogy iskola mellett nem tudsz mindig itt lenni. Eleve a szerződésed is így szól. – rántott vállat, én pedig megkönnyebbülten engedtem ki egy adag levegőt.

Hiába voltam azzal tisztában, hogy nekem sok dolog megengedett ott, mégsem akartam ezt kihasználni. Így is kivételt tettek velem, mikor felvettek, hiszen diákokat nem engednek dolgozni ott. Csupán Yunsik miatt ment bele a főnök, mert jóban vannak. Bennem pedig ott a megfelelési vágy aziránt, hogy rendes munkaerőnek nézzen, ne csak az egyik barátja rokonának, akit kedvességből alkalmazott.

Chaeha még megetette a babát, addig pedig beszélgettünk. Mivel felhozódott Jungkook által a nyakunkon lévő szezon, így ezerrel jöttek a kérdések, hogy mennyivel edzünk többet, miben más ez az egész. Tény, eddig is szépen meghajtott minket az edző, de most a maximumot várja mindenkitől. Ez természetes, s mi is legalább ennyit várunk el magunktól. Nincs is jobb lehetőség egy sportoló életében arra, hogy a határait feszegesse, minthogy tudatában van annak; hamarosan mérkőzés elé fog állni.

Jungkook is hamarosan versenyezhet. Gyorsúszásba lett beírva. Állítása szerint neki az sokkal jobban megy, mint például a pillangó. Nem szereti, mert fárasztó és nehéz. Tudja, csak nem a kedvence. Bár a fiú még pontos dátumot nem tudott, előre meg lettem hívva. Mondanom se kell, hogy a szívem kihagyott egy ütemet ennek hallatára, de örömmel fogadtam el. Hogy a fenébe ne fogadtam volna el, mikor legalább láthatom és a közelében lehetek?

A nagybátyámék valóban nem maradtak már sokáig. Miután a baba végzett, s a büfiztetésen is túl volt, szedelőzködni kezdtek. Már nyolc óra is elmúlt, tehát elég későre járt. A gyerek is már nyűgös volt, s előre sajnáltam Chaehát, amiért még le kell fürösztenie őt, mikor hazaérnek.

- Tényleg! Kérdezni is akartam, hogy a drágalátos testvéremék mikor szándékozzák hazatolni a képüket? – nézett a nagyszüleimre, majd rám, hátha én jobban tudom, hogy anyáék mikor fognak hazajönni. Sóhajtva rántottam vállat, mire mama egy szomorú mosollyal simította meg a karomat.

- Nem tudjuk. Nem értesítettek minket. – mondta a nagymamám.

- Aish, ez a Park Yunseok... – morgott a nagybátyám. – Most hol is vannak?

- Azt hiszem, hogy Párizsban, de nem vagyok ebben biztos. Nem írtak már egy pár hete. – motyogtam. Hát igen, ez a pár hete egy hónapot jelent. Semmi életjel, azon kívül, hogy látom, miket töltenek fel a közösségi oldalakra. Én pedig hiába írok, csak napok múlva, esetleg, mint a jelenlegi helyzetben, hónapok múlva kapok választ egy olyan egyszerű kérdésre, hogy jól vannak-e.

- Ha hazajönnek, akkor szólj, oké? – nézett rám a nagybátyám, majd egy szomorkás mosolyt ejtett. – Fel a fejjel, kölyök. Ők lehet, hogy a világot járják, de arról fogalmuk sincs, hogy az igazi világuk Koreában várja őket.

Csak magamra erőltetett somollyal reagáltam erre. Tényleg vártam őket, még akkor is, ha tudom, nem éppen mintaszülők, s nem is érdeklem őket. De mégis... Vártam rájuk. Amikor kisebb voltam, nagyon sokat sírtam, amikor elmentek, s hosszú ideig nem láttam őket, nem hallottam a hangjukat. Tény, akkor többet kerestek, de már akkor is szörnyű volt. Láttam, ahogy más gyerekekkel lemennek a szülők a játszótérre, s közösen építenek homokvárat, fogócskáznak, nyáron fagyiznak, amit a gyerek leejt, sírni kezd, de az apukája már fut is hősiesen, hogy vegyen neki egy újabb gombócot, miközben az anya ölelgeti a kisdedet, s úgy vigasztalja. Nekem ez nem adatott meg. Fájt látni, de az én életem így alakult.

Mikor a nagyszüleimmel szorosabb lett a kapcsolatom, egyszer a nagyapámmal jöttem haza az iskolából. Olyan 10 éves körül lehettem, mikor elmentünk egy játszótér mellett. Az ott lévő gyerekek mind kisebbek voltak tőlem, s a szüleik, akik velük voltak, egy generációval fiatalabbak voltak az én papámtól. De az öreg megállt, s mosolyogva csak annyit mondott; ,,Nincs kedved játszani kicsit? Jó idő van."

Akkor először csináltam azt, amit nagyon sok gyerek. Bár én az élményt nem a szüleimmel éltem át, nem zavart. Nem zavart, mert tudtam; már akkor is olyan ember volt velem, aki szeret, aki tényleg törődik velem, még akkor is, ha az életkora komoly akadály is lehetett volna.

- Szerintem lassan én is indulok. – nézett az órájára Jungkook, én pedig bólintottam egyet.

- Lekísérlek. – ajánlottam fel, s már indultam is, hogy felvegyek egy kabátot, nehogy megfázzak.

- Jimin, drágám! Levinnéd Stellát is? Egy ideje már itt ugrál a lábam körül. – mondta mama, én pedig elmosolyodva bólintottam, s kértem pár percet Jungkooktól, hogy előszedjem a hámot a kutyának, rá is adjam, s akkor már én is felvegyek egy normális cipőt, hiszen őt papucsban terveztem kikísérni.

- Jól van, mehetünk. – mosolyogtam készen Jungkookra, ő pedig, hozzám hasonlóan felfelé ívelő ajakgörbülettel maga elé engedett a kutyussal, s elköszönt a nagyszüleimtől.

- Én... – köszörülte meg a torkát, amikor mentünk lefele a lépcsőn szépen lassan, hiszen Stella nem szeretett ölben lenni, kivéve, ha ülünk, s nem mozgunk. Összerázza a pici gyomrát. Ezért is mászott le magától a lépcsőn. Kíváncsian néztem Jungkookra, aki próbálta valahogy összerakni azt, amit mondani akart nekem. – Szóval ez a szülős téma... Mikor még aludtál és megjöttek a nagybátyádék, akkor volt szó róluk. Tényleg ennyire... Kicsapongóak? – próbált puhatolózni, én pedig lazán bólintottam egyet.

- Igen, ilyenek. De nincs mit tenni. Sose voltak jó szülők. Legalább is nem tudok semmit se elmondani róluk. Ők nem ismernek engem, ahogy én se őket. Sokat voltak távol, én pedig a nagyszüleimmel nőttem fel szinte. Most ezért is lakok náluk.

- Ez elég gáz a szüleidtől. Akkor miért akartak gyereket, ha ilyen mértékben csesznek rá? – horkantott, s a hangjából éreztem, hogy ideges lett.

- Nem tudom, biztos csak el akartak dicsekedni azzal, hogy ők igazi család, van egy gyerekük. Csak éppen semmit se tudnak rólam. – motyogtam, s a témától akarva-akaratlanul kezdtem szomorú lenni. Mikor leértünk, búcsúzni akartam Jungkooktól, de ő csak biccentett a fejével, hogy menjünk balra. – Nem úgy volt, hogy mész? – kérdeztem rá, mellé érve, közben lepillantva a kutyára, hogy biztos nem állt le valahol, s nincs-e a lábam alatt, hogy eltanyáljak benne.

- De. – bólintott. – De azt is mondtam, hogy lassan. Szóval még elmegyek veled kutyát sétáltatni, aztán pedig visszakísérlek és megyek haza. – magyarázta, mire elnevettem magam. Picit zavarba is jöttem, de eszemben sem volt tiltakozni. – Egyébként meg akartam kérdezni valamit. – mondta pár másodperc múlva, én pedig érdeklődve néztem rá, s vártam, hogy mondja, amit szeretne.

- És mi lenne az? – döntöttem oldalra a fejem, s álltam meg, hiszen Stella szagolgatni kezdett valamit, s nem volt hajlandó megmozdulni. Jungkook felém fordult, s úgy nézett a szemeimbe.

- Hétvégén eljönnél velem úszni? – kérdezte, én pedig kukán pislogtam rá. Még mindig itt tartunk? Nem fogok úszni! Nem is tudok. Tuti kiröhögne, s szerintem fürdőgatyám sincs.

- Jungkook, én... – kezdtem bele számat elhúzva, de ő a szavamba vágott.

- Úgy értem, hogy gyere el és nézd meg az edzésem. Nem kell vízbe jönnöd, csak ott lenned. – magyarázta, nekem pedig egy kő esett le a szívemről az információ hallatán. – Azt hitted, hogy el foglak hívni úszni és belerángatlak a vízbe, miközben tudom, hogy félsz? – nevetett.

Őszintén szólva reménykedtem benne, hogy semmi ilyen ötleted nem volt. Ha pedig ez lett volna, biztos, hogy nemet mondok.

- Ennyire kegyetlen gondolom nem lennél, bár... – néztem végig rajta, s eszembe jutott a fényképes eset Channal. – Ki tudja. – rántottam vállat mosolyogva, s indultam el, hiszen Stella is végre hajlandó volt a mozgásra.

- Ennyire nem. Bár te annyira kikészítesz néha, hogy megérdemled, hogy a rosszabbik énem gondoskodjon rólad. – ért utol minket.

- A rosszabbik éned volt az, amelyik hazahozott és kiabált velem? – nevettem fel, s ráztam meg a fejem.

- Nem. – mondta, én pedig felé pillantottam. – Az, azaz énem volt, amelyik törődik veled, Jimin. – mosolyodott el, én pedig ajkaimba harapva kaptam el a fejem, s most hálát adtam a gyér világításnak, hiszen így nem láthatta az úszó a vörös fejemet. – Akkor eljössz velem szombaton? – kérdezte.

- El, csak hagyjál már. – morogtam, de ő ezt szerencsére nem vette zokon, csupán jót nevetett rajtam.

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel♥️♥️ Kicsit késésben vagyok, amiért elnézést kérek, csak rettentő rohanós napom volt😂

Hogy telik eddig a karácsony?♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook