Youngja apukájának ruháit vettem fel, hiszen ott aludtam a lánynál. Végig hozzám bújt éjszaka, s többször is felkelt, mert vagy sírni kezdett, vagy pedig egyszerűen nem tudott pihenni az aggódás adta adrenalin miatt. Ebből az következett, hogy én is elég fáradt voltam, szinte semmit se aludtunk, nekem pedig korábban haza kellett mennem, hogy elkészüljek a suliba. Mamáék is kérdezgettek, ám sajnálatos módon én se tudtam valami sokat. A szülők nem hívtak fel minket, hogy mi a helyzet, így majd akkor jutunk valamiféle információhoz, ha ma Youngja elmegy a kórházba hozzájuk.

- Biztos nem maradsz itthon inkább? Nehogy baj legyen abból, hogy nem aludtad ki magad. – mondta a nagymamám aggódóan méregetve engem, miközben én a cipőmet kötöttem be, bár elég lassan, mert olykor-olykor lehunytam a szemem, hogy pihentessem. Tényleg rettentően fáradt voltam, de nem hagyhattam ki egy napot sem. Hamarosan szezon, arra pedig fel kell készülnünk.

- Biztos. – motyogtam.

- Alig állsz a lábadon, figyelni se fogsz tudni. – sóhajtott nagyapám. – De ahogy gondolod.

- Ne hagyd már így elmenni! – mutatott rám aggódóan mama.

- Saját kárán tanul. A másik meg az, hogy úgyis Youngjával lenne és figyelne rá, ha három hete nem aludt volna. – rázta a fejét. – De ha tényleg rosszul vagy, akkor szólj az osztályfőnöködnek és gyere haza. – mutatta felém fenyítően mutatóujját.

- Rendben. – egyenesedtem ki, s mosolyogtam rájuk. – Majd jövök, és ne aggódjatok annyira. Volt már rosszabb is. – kuncogtam, s egy puszit nyomtam mamám arcára, papának meg intettem egyet.

Igyekeztem magabiztos léptekkel elhagyni a lakásunkat, ám mihelyt becsuktam magam után az ajtót, azonnal meg kellett kapaszkodnom a falban, s a – kissé szédelgő – fejemre fogni. Nem voltam a helyzet magaslatán, de valahogy túl kellett élnem a mai napot. Ma röplabdázni is fogunk, ott pedig muszáj leszek összpontosítani, mert nem akarok ismét összetűzésbe keveredni az edzővel.

Az első óra – szerencsémre – történelem volt, amit bár szeretek, s érdekel is, most tökéletes volt arra, hogy pihenjek kicsit az utolsó padban. Direkt helyet cseréltünk mind a ketten Youngjával a hátsó sorban ülőkkel, hogy ne legyünk szem előtt. A tanárnő egyébként is nagyon nyugodt, s a legkevésbé sem érdekli őt az, hogy valaki alszik, avagy eszik az óráján, csak csendben legyen és a vizsgákon jól teljesítsen.

A probléma csak az volt, hogy nekünk ezután volt edzés. Nem mondom, ez a 45 perc határozottan jobb volt a semmitől, s szerintem ez az időtartam meg is előzte hosszúságban az este alvással töltött pillanataimat. Ám ugyan úgy fáradt voltam, a szemeim alatt már nem is tudom, hogy milyen márkájú táskák voltak, de nem is voltam erre annyira kíváncsi. A legszívesebben eldőltem volna, mint egy zsák krumpli, s fel sem keltem volna magamtól, csak ha felkaparnak a földről.

Fáradtságommal való küzdelmem szemet szúrt Jonghonak és Hyunjinnek is, s meglepetésemre Jungkooknak is – aki éppen most jött ki a zuhanyzóból egy derekára tekert törölközővel, s egy kisebbel, amivel a vizes haját törölgette. Hihetetlen, de annyira nem voltam toppon, hogy még megbámulni sem tudtam őt.

- Jimin, minden rendben? – kérdezte Hyunjin, én pedig bólintottam egyet.

- Szerintem így nem kellene pályára lépned. – sóhajtott Jongho, miközben rosszallóan rázta a fejét, ezzel nyomatékosítva azt, hogy valóban nem ért egyet azzal a döntésemmel, hogy én most beállok játszani. – Komolyan, ha hörögni kezdenél, még el is hinném, hogy élőhalott vagy.

Jungkook – miközben törölte a haját, s az arcáról próbálta felitatni a vízcseppeket – engem nézett. Csupán egy pillanatra emeltem fel a tekintetem, s akkor láttam mindezt, de ezek után is végig éreztem magamon, hogy fekete szempárját rajtam tartja.

- Hallod te, amit mondunk neked? – kérdezte Jongho, mire megráztam a fejem, hiszen, mintha a hangja kiragadott volna egy kisebb fantazmából.

- Jó, nem érdekel, én szólok az edzőnek, hogy nem vagy jól. – fonta össze mellkasa előtt a karjait Hyunjin, én pedig felpillantottam rá, majd fel is pattantam.

- Minden oké. Muszáj készülnünk a szezonra, lehet, hogy idén kijutunk az országosra. – mondtam, s el is mosolyodtam. – Ne aggódjatok, jól vagyok. – néztem rájuk. Láthatóan nem hittek nekem, de be kellett vallaniuk, gyakorolnunk kellett. Mindezek mellett én vagyok az egyetlen libero a csapatban, nem engedhettem meg magamnak, hogy szabadnapot vegyek ki.

- Nem bánom. – sóhajtott beletörődően Jongho. – De ha rosszul vagy, akkor mész és kiülsz. – bökött a mellkasomra, s elég csúnyán nézett rám ahhoz, hogy tudjam; komolyan gondolta, s ha én nem fogok akkor lépni, majd ő megteszi helyettem. -  Ja és! – fordult vissza, ami miatt majdnem nekimentem a mellkasának. Szerencsére még időben megálltam. – Kösd be a cipődet. – mutatott le, s én a lábaimra is néztem. Tényleg elfelejtettem bekötni a cipőmet.

Sóhajtva ereszkedtem fél térdre, hogy bekössem az egyik, majd a másik lábbelimet is. Az kell még, hogy taknyoljak is egyet a saját figyelmetlenségem végett. A műveletvégzés közben is majd' leragadtak a szemeim. Hosszúakat és laposakat pislogtam. Tényleg szükségem lett volna egy kis pihenésre, de most nincs időm erre. Legalább az edzést bírjam ki, s aztán hazamegyek, ha úgy van, de ezt nem hagyhatom ki. Ez nagyon fontos, mert ezen nem csak az én jövőm múlhat. Ha sikerül megnyernünk az országost, vagy legalább egy bizonyos pontig eljutnunk, s kisebb hírnevet varázsolni magunknak, könnyen meglehet, hogy egy-két sportegyetem meg akar kaparintani minket. Ez pedig óriási lehetőség nekünk, akiknek ez a sport a szenvedélyük, az életük.

Mikor kész lettem, s felkeltem, el is indultam ki, ám valaki megragadta a csuklómat, majd visszarántott. Nagy szemekkel néztem Jungkookra, s nem értem, hogy hogyan jött neki mostanság az, hogy rángat, mint egy egyszerű rongybabát. Igazán leszokhatna erről. A végén kiszakítja a karom a helyéről.

Összevont szemöldökkel méregetett. Az arcom minden négyzetcentiméterét jól megnézte, s idegesen szusszantott egyet, majd engedett el. Mellkasa előtt összefonta a karjait. Tényleg dühösnek tűnt, de nem értettem, hogy miért. Ez pedig engem se hagyott nyugodt állapotomban.

- Most mi az? – kérdeztem talán kicsit flegmán, s ingerülten, viszont ez a hangsúly nekem fel se tűnt hirtelen, annyira fáradt voltam.

- Ne lépj így pályára. – rázta a fejét. Megforgattam a szemeimet. Ő ezt nem értheti...

- Kiengednél? – kérdeztem, miután még akkor se mozdult meg, hogy megpróbáltam őt kikerülni, csak a probléma ott volt, hogy az ajtóban állt, s nem fértem el tőle.

- Nem. – rántott vállat. – Nem jó így sportolni, túl fogod hajtani magad. – pillantott rám, majd el rólam, s idegességében nyelvével szája belsejét kezdte bökdösni.

Csak megráztam a fejem, s kezemet emelve szúrtam meg az ujjammal az oldalát, mire megugrott, én pedig könnyedén siklottam el mellette. Azt hittem, hogy ezzel már utamra enged végre, s hagyja, hogy azt tegyek, amit akarok, de ez nem így volt. Hát igen, meg is lepett volna az a Jungkook, akik bármit is annyiban hagy...

- Jungkook, nem akarok az edzővel is vitatkozni egy sort, szóval kérlek, engedj már be, mielőtt elkések. – mondtam már kissé hisztisen, ám ő ezt figyelmen kívül hagyva kérdezett.

- Mikor van vége az edzésednek? – kérdezte, én pedig elmondtam neki, hogy két órám lesz, de hozzá kellett tennem epés megjegyzésem, miszerint az elsőről hamarosan el is fogok késni, mivel még mindig itt tart. De mintha a falhoz beszélnék. Nem érdekelte őt a csacsogásom, csak a kérdésére a válasz. – Szuper, akkor felülök és megnézem, hogy hogyan játszol és, ha úgy van, akkor haza foglak vinni. – jelentette ki. – Most menj órára. – engedett el, én pedig nagy szemekkel, s tátott szájjal néztem rá.

Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy ,,Parancsolsz?" de most nem volt arra idő, hogy tovább társalogjak vele. Ha nem akarok plusz köröket futni a késésem miatt, igyekeznem kell. Abban pedig biztos vagyok, hogy nem akarok több energiát pazarolni feleslegesen.

Jungkook valóban felült a lelátóra, teljesen egyedül, s végig figyelt engem. Én persze próbáltam a lehető legjobban teljesíteni. A mozgás miatt éberebb lettem, de a reflexeim nem lettek sokkalta jobbak, ezt pedig az edző is kiszúrta. Szünetben kaptam is az ívet, hogy már múlthéten is fegyelmeznie kellett, de úgy tűnik, hogy nem volt elég, s nem fogom fel, mennyire fontos az, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Rosszul is éreztem magam emiatt, hiszen szépen le lettem járatva az osztály előtt. Nem nevettek, nem beszéltek össze, de én mégis kellemetlenül éreztem magam.

Nem szeretett sose az úr, mert én nem felvételivel kerültem be ide, míg mások keményen küzdöttek a helyükért. Seungmint is eleinte kinézte – nem hiába, egy helyről jöttünk, s ugyan úgy mind a ketten felvételt nyertünk egy versenyünk alkalmával – de mára megbarátkozott a sráccal. Nos, engem ugyan úgy utál, mint első nap. Ritkán kapok tőle dicséretet, de ez van. Legalább nem tol ki velem, csupán egyértelműen kifejezi, hogy unszimpatikus vagyok számára.

A második menetnél tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy a mostani állapotomból is a legjobb formámat hozzam ki. Viszont az alvatlanság tudatának ellenére is túlterheltem magam, ez pedig nem tetszett a testemnek. A fejem eléggé fájt, szédültem is. A kritikusabb pont akkor volt, mikor fordult velem a világ egy akkorát, hogy a látásom is elment egy pillanatra. A földre ültem, s csak néztem kifele magamból. Fel se fogtam, hogy mi történik, csak mikor az orrom alá dugtak egy zsepit, s láttam, ahogy Jongho kifut a teremből, míg Jungkook berohan.

Teljesen összezavarodtam, nem értettem, hogy mi történt. Csupán egy pillanatra ment el a látásom, s szállt ki belőlem az erőm, de annyira ledöntött, hogy kellett legalább egy-két perc, hogy fel is fogjam a szavakat, amiket hozzám intéztek.

Jungkook hajolt hozzám közelebb, s míg az orromnál tartotta a százaz zsepit egyik kezével, addig másikkal egy nedveset érintett a homlokomhoz, ami miatt egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet. Jól esett ez a hideg a lángoló buksimnak.

- Jól van, Szöszi. – suttogta az úszó rám nézve. Valaki más váltotta fel őt a zsepitartás alól, azt hiszem, hogy Hyunjin. – Felemellek, jó? – kérdezte, de már tette is, amit mondott.

- Nem kellene mentőt hívni hozzá? – kérdezte a tanár. – Vannak otthon nála?

- Felesleges, jól lesz. – mondta a fiú. – Összeszednétek a cuccait? Addig én kiviszem. – mondta, s miután elindultak, ő meg is indult velem Hyunjinnal, aki tartotta a zsepiket, közben pedig azt kántálta, hogy tudta, hogy ennek nem lesz jó vége és hallgatnom kellett volna rá. A fiú ideges volt, de közben szomorú is, ami bennem is kisebb bűntudatot keltett. Tényleg oda kellett volna figyelnem magamra, de a saját egészségem elé helyeztem a sportot. Ez pedig egy nagy hiba volt részemről, mert így a többieket is hátráltatom.

Jungkook berakott az anyósülésre. Persze Hyunjin kérdezte, hogy akkor már miért nem hátul leszek, ahol még el is tudok feküdni, mire az úszó válasza az volt, hogy így jobban szem előtt vagyok. Ez pedig... Olyan jól esett. Megmelengette a szívemet az, hogy aggódik értem.

Jongho ki is szaladt a cuccaimmal, amit bedobtunk hátulra, s mielőtt Jungkook beszállt volna a kocsiba, még benyitott hozzám, s rám terítette a kabátját, nehogy megfázzak. Én közben igyekeztem valahogy úgy tartani a fejem, hogy véletlenül se vérezzem össze a – minden bizonnyal méregdrága – ruhadarabját.

Egész úton hozzám se szólt. Sokszor pillantott rám, hogy épségben vagyok-e – közben szerencsére az orrvérzésem is elállt – de nem mondott egy árva szót sem. Biztos voltam abban, hogy ideges. Szuszogott vezetés közben, többször káromkodott az úton, s szemöldökei is egész végig össze voltak vonva. Nyelvével szája belsejét bökdöste olykor, s ráncba szaladt homlokát nem igazán hagyta kisimulni.

Mikor megérkeztünk, csak beparkolt, de mást se csinált, csak idegesen dobolt hol a kormányon, hol pedig lábát mozgatta, s azzal dobogott. A megállás óta még a kocsi halk zaját se lehetett hallani, ez pedig még kínosabbá tette az eleve kellemetlen szituációt.

- Én... – akartam megszólalni, s megköszönni, hogy elhozott, majd lelépni, mert így tényleg felesleges volt bent maradnom. Ki tudja, lehet, arra várt, hogy kiszálljak és elmenjek.

- Kértelek, hogy ne menj fel arra a szaros pályára, de neked makacskodnod kell és leszarni azt, hogy mit pofáznak neked többen is! Nem, neked játszanod kell, pedig jelei voltak annak, hogy nem bírnád! – vitte le a hangját a végére, hiszen már majdnem, hogy kiabált velem. Persze a végén angolul is mondott valamit, de azt sajnos a szörnyű nyelvtudásom miatt nem értettem. – Mi van, ha ettől is rosszabb dolog történik?

- De nem történt! – vágtam közbe, s néztem rá, de mikor rám kapta ideges tekintetét, muszáj voltam elkapni sajátomat. Ajkaimba haraptam, s hajamba túrtam. – Figyelj, sajnálom, oké? Bevallom, elszúrtam, de inkább örüljünk annak, hogy csak ennyi volt. – motyogtam, s az ölemben lévő kezeimmel kezdtem babrálni. Automatikusan pillantottam oda, bár a rám terített kabát miatt nem láthattam a kacsóimat.

- Segítek felvinni a cuccaidat. – jelentette ki, s ki is szállt az autóból, maga mögött becsapva az ajtót. Most tényleg haragszik rám, s a helyzet az, hogy jogosan. Tényleg az én hibám volt az egész, mert nem figyeltem magamra.

Végül én is kiszálltam, bár jóval óvatosabban – nem is tudtam volna olyan hévvel, mint Jungkook – és a kabátot magamon hagyva mentem, hogy beírjam a kódot. Hideg volt, én pedig nem akartam megfázni, a fiú meg nem szólt rám azért, mert nem is áll szándékomban levenni.

Mivel nálunk nincs lift, ezért fellépcsőztünk a másodikra, szépen lassan. A kulcsaimmal kinyitottam az ajtót, mivel az zárva volt. Minden bizonnyal a nagyszüleim most mentek el bevásárolni az ebédhez, s vitték magukkal Stellát is, mivel ő sehol se volt.

- Köszönök... Mindent. – mondtam, Jungkookra pillantva. – Kérsz egy pohár teát vagy...?

- Addig nem megyek el, amíg el nem alszol és ki nem pihened magad. – jelentette ki, mire nagy szemekkel néztem rá.

- Mi? De nekem délután dolgoznom kell menni. – pislogtam nagyokat.

- Leszarom. – rántott vállat. Nem gyakran hallom őt káromkodni, de úgy tűnik, hogy ha ideges, akkor a szókincse gazdagabb változatát is használja. – Nem mész, hanem alszol. Hol a szobád? – került ki a cuccaimmal a kezében, én pedig az orrom alatt motyogva mondtam el, hogy a folyosó végén jobbra találja, ő pedig be is nyitott oda. Én is utána totyogtam, de csak álltam ott, mint hancurvessző a lakodalomban. Nem hittem volna, hogy valaha úgy fogok bemenni a saját szobámba, hogy fülem-farkam behúzva, s szégyenkezve pillogok majd a srácra, aki tetszik. – Ez komoly? – szusszantott ingerülten, s már épp rákaptam volna a tekintetem, mikor is megragadta a csuklómat, s rántott rajtam egyet. Egy kisebb sikollyal estem rá, s még időben meg tudtam támaszkodni felette. Déjà vu érzésem lett, hiszen ilyesmi helyzet állt fent azon az estén is. Csak most egyikünk se volt italtól mámoros, s azt a pillanatot nem fogom megkapni, amit akkor. – Így hajlandó leszel végre aludni? – kérdezte oldalra döntött fejjel, s picit közelebb is hajolt hozzám, miközben végig a szemeimbe nézett.

Ne pirulj el, Jimin!

Bólintottam egyet, hiszen nem tudtam volna értelmes választ kinyögni. Jungkook engem... Teljesen összezavar. Minden tette ellentmond egymásnak, s emiatt ki se tudok igazodni rajta. Ő egy rejtély, s a valósághoz, mely őt magát jelenti, egy labirintus vezet, aminek varázssövényei úgy mozognak, ahogy ő fújja a sípot. Az ő bábjai. Kétségkívül ő volt a játékvezető, s magának a játéknak az alkotója is.

Hello Sütikék! Befutottam az új résszel!♥️♥️♥️ Borzalmas héten vagyok túl, de végre szünet!!! Vagyis valami olyasmixd

Ez picit hosszabb, hogy kiengeszteljelek titeket, amiért nem volt ismét szerdai rész, de ne aggódjatok, be lesz pótolva🥰

Hogy vagytok? Remélem pihenni fogtok szünetben♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook