Az ágyamban feküdtem, mikor csörögni kezdett a telefonom. Az első kettő után azt hittem, hogy feladja, de a harmadiknál kissé ingerülten keltem ki az ágyamból. Hirtelen kaptam fel a mobilom, s majdnem úgy kezdtem bele az egész beszélgetésbe, hogy ,,Mi van?". Szerencsére nem úgy neveltek a nagyszüleim.

- Szia. – köszöntem bele fáradt hangon, s kissé talán unott is volt. Semmi kedvem nem volt beszélni vele ennyi minden után. Jobban mondva a konkrét semmi után.

- J... Jimin. – szólt bele elhaló hangon. Nem tehetek róla, de az idegességem azonnal aggódóvá változott. Youngja sosem volt az a lány, aki elsírja magát, ő mindig erős volt, tartotta magát, s most mégis annyira elesettnek tűnt.

- Történt valami? – kérdeztem, s a vonal másik végéről szipogást hallottam, majd azt is, ahogy megpróbál válaszolni, ám ehelyett keserves sírásba kezdett. - Youngja, nyugodj le, oké? Hol vagy? Otthon? Menjek át? – kérdeztem, s a szekrényemhez lépkedtem, hogyha úgy van, akkor minél hamarabb felöltözzek, s indulhassak.

- A húgom... Anyáék elmentek vele étterembe, de én itthon maradtam, mert tanultam és nemrég hívtak, hogy balesete volt és most kórházban vannak. Jimin, annyira félek! Akármennyire elegem volt belőle néha, szeretem! Akkor is a testvérem, ha egy barom és akármit mondtam rá, mindig is imádtam. – kezdett el jobban sírni.

Ajkaimba haraptam, s kihangosítva mondtam neki, hogy átmegyek hozzá, addig pedig le ne merje tenni. Haragudni akartam rá, utálni akartam, amiért ilyen volt, de nem ment. Féltettem a testvérét, s őt is sajnáltam. Az a kislány nem tehet arról, ami velünk történt, én pedig... Nem gyáva vagyok. Nem vagyok az, amiért most Youngjához sietek, hiszen akármi is történt velünk, én nem ő vagyok. Én nem fordítok hátat a másiknak, legyen bármi is.

Nem arról van szó, hogy most mégis megváltozott a véleményem, csupán az a helyzet, hogy én nem olyan embernek ismerem magam, aki, ha tudja, hogy a másik ember hibázik egy kapcsolatban, elköveti ugyan azt. Tudom, s valamilyen szinten szomorúsággal tölt el az, hogy most, mikor éppen rossz helyzetben van a lány, akkor kellek neki, máskor pedig nem, de valahogy ez az érzésem háttérbe szorult. Fontosabbnak gondoltam azt, hogy most vele legyek és lenyugtassam. Bármekkorát is hibázott vagy ő, vagy én ebben a kapcsolatban.

Ebben a barátságban ketten vagyunk, s ha mind ketten úgy gondoljuk, hogy a köztünk lévő fonalat figyelmen kívül hagyva távolodunk, akkor az el fog szakadni. S akkor hiába nézünk hátra a másikra, mikor már egy szakadék tátong köztünk, ujjunkon egy-egy fonállal tekeredve, mely már nem egyben volt, hanem két külön részben, hiszen a hibáink ollója kíméletlenül lassan metszette át azt.

Gyorsan kaptam magamra egy melegítőnadrágot, s egy felsőt, illetve kikaptam egy zoknit is a fiókból, amit elég idétlenül húztam fel, de jelenleg nem érdekelt. Én még nem fordultam el teljesen Youngjától, s ezek szerint ő sem tőlem. Nem fogom a sértettségem előtérbe helyezni, az nem lenne szép dolog.

A táskámban benne voltak az irataim – köztük a bérletem is – így csak a vállamra dobva robogtam az ajtó felé, miközben bontottam a hívást, mivel a lány mondta, hogy addig ő felhívja a szüleit, hogy tudnak-e valamit. Mama ki is jött a szobájukból, s fáradtan pislogva nézett rám, hogy mégis mit csinálok.

- Youngjánál van egy kis gond, úgyhogy átugrok hozzá. A tesója kórházba került, majd jövök. – hadartam, s a cipőmet bekötés helyett, csak benyomkodtam a fűzőt oldalra.

- Juj, szegénykém! Menj csak nyugodtan, de vigyázz magadra. Majd hívj fel, hogy mi a helyzet, jó? – jött ide hozzám mama, s adott egy puszit az arcomra.

- Rendben, de aludj vissza nyugodtan. – mosolyogtam rá, s én is adtam neki egy puszit, majd már rohantam is, miközben a telefonomban néztem egy menetrendet. Nem szoktam este hazajárkálni, így a buszok menetét se tudom.

Majdnem orra buktam a lépcsőn, mikor egyszer véletlen kiléptem a cipőmből – ugyebár nem volt bekötve – de még időben megtaláltam az egyensúlyom. Bénaságomhoz az is hozzájátszott, hogy a menetrendet tanulmányoztam, ami alapján rájöttem, hogy nem sok időm van arra, hogy elérjem a buszt.

Szinte kivágtattam, s futva folytattam az utamat, mivel a következő járat csak fél óra múlva jött volna, nekem pedig semmi kedvem és időm se lett volna annyit várni. Csak minél hamarabb ott akartam lenni a lánynál.

A sofőr nem is foglalkozott azzal, hogy mutatom neki a bérletem, sokkal jobban lekötötte a rádió a figyelmét. A helykereséssel nem volt gond, mivel rajtam kívül csak hárman voltak még ezen a járaton. Be is vágtam magam hátra az egyik kétszemélyesre, magam mellé pedig a táskámat tettem, hiába kevés volt az esély arra, hogy valaki oda fog leülni.

Kivételesen nem bántam, hogy nem hoztam magammal a fülesemet, mivel nem volt hangzavar. Ilyenkor minden csendes, még akkor is, ha nagyvárosban vagyunk. Bár tény, én sem a központban élek, hanem egy nyugodt környéken, s szerencsére ez Youngjára is igaz.

Bár az út nem hosszú hozzájuk, most mégsem tűnt olyan rövidnek, mint általában. A percek szinte óráknak feleltek meg, persze ez az aggodalmaskodás miatt volt így. Többször harapdáltam az ajkaimat, doboltam a lábammal, s túrtam friss-szőke hajamba. Ideges voltam. Azt akartam, hogy mind Youngja kistestvére, mind pedig ő jól legyenek.

Mikor az a megálló következett, fel is keltem, s megnyomtam a zölden világító gombot, hogy jelezzem a sofőrnek, hogy le szeretnék szállni. Annyi szerencse volt, hogy pont a lányék lakótömbje előtt állt meg a jármű, én pedig le is pattantam róla, s beírtam a kódot – hiszen megosztotta velem Youngja még régebben – majd be is léptem. A lift természetesen rossz volt, de ha jó lett volna, akkor is a lépcsőt használtam volna, mert utálom a lifteket. Mindig rosszul vagyok utána.

Megcsörgettem a lányt, s mondtam neki, hogy itt vagyok, s hamarosan hallottam is, ahogy valaki az ajtóhoz csoszog, majd a kulcsot elfordítva kitárja előttem a nyílászárót. A lány rettenetes állapotban volt. A haja borzos volt, szemei és szája megduzzadtak, orcája – akárcsak az előzőek – pirospozsgásak voltak. Azonnal karjaimba vetette magát, s úgy szorított, mintha bármikor eltűnhetnék.

Mégis hogy haragudjak rá, mikor ilyen állapotban van?

- Itt vagyok. – öleltem át én is, miközben próbáltam csitítgatni, s beljebb lépni a házba, hogy nehogy megfázzon kint. mivel csak egy elnyúlt melegítőnadrág volt rajta egy pólóval és egy köntössel. Erős az immunrendszere, de én ettől függetlenül aggódom. Valószínűleg így is egész éjszaka szipogni fog a sok sírástól, mert be lesz dugulva az orra.

Végül sikeresen betotyogtunk, s be is zártam magam után az ajtót. Közben a lány elengedett, de csak annyira, hogy le tudjam venni a cipőmet, s a nekem kikészített mamuszba belebújjak. Utána azonnal visszabújt hozzám, s a mellkasomba nyomva a fejét szipogott.

- Nagyon félek, hogy mi lesz... – motyogta.

- Minden rendben lesz. – próbáltam nyugtatni. – Hamarosan itthon lesz és ugyan úgy idegesíteni fog, mint eddig. Vagy talán jobban. – kuncogtam, s próbáltam oldani a hangulatot, bár tudtam, ez vagy nagyon nehéz lesz, vagy lehetetlen.

- Nem érdekel, ha kell, még a seggemre is nőhet, mint egy pattanás. – mondta rekedtes hangján. Elhúztam a számat. Fogalmam se volt, hogy mit kellene tennem. Bevallom, talán kétszer láttam eddig sírni a lányt, akkor is csak nagyon megható filmeken, amiken mellesleg én hamarabb elbőgtem magam, mint ő. Ez elég kétségbeejtő, mert nem tudom, hogy hogyan vigasztalhatnám meg.

- Csináljak neked teát? – kérdeztem óvatosan, ő pedig lassan bólintott egyet, s ismét elengedett, hogy el tudjak menni a konyháig, s készíteni neki teát. – Mosd meg picit az arcod hideg vízzel. – küldtem el addig, hogy azzal is hűtse picit magát, nehogy belázasodjon itt nekem. Szerintem még gyógyszer se lenne hirtelen.

Fel is töltöttem a vízforralót félig, majd bekapcsoltam, miközben elővettem két poharat, majd beleraktam egy-egy citromos teafiltert. Elővettem a citromsavat is, hiszen ők – hozzánk hasonlóan – azt használnak, illetve a cukrot és a mézet is. Nem tudom, hogy mivel szeretné ízesíteni még, én általában cukrot használok, kivéve az erdei gyümölcsös teáknál.

A lány lassan vissza is csoszogott, pont akkor, mikor a vizet öntöttem rá a filterre.

- Vigyázz, mert forró. Várj vele picit. – figyelmeztettem, ő pedig bólintva ismét átölelt. Annyira elesett volt így, a szívem szakadt meg érte.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem. – suttogta.

- Ugyan, ne köszönd. – ráztam a fejem. – Méz vagy cukor? – kérdeztem.

- Méz... – motyogta. – Anya azt mondta, hogy átszaladt a zebrán, mikor az piros volt, ők pedig nem tudtak időben utánanyúlni. A mentősök elvileg hamar kiértek, de még nem tudtak semmit se mondani. Jelenleg műtik, mert a combcsontja eltört. Valószínűleg újra meg kell tanulnia járni miatta. – remegett meg a hangja.

- Jó, ne beszélj róla, oké? Próbálj meg lenyugodni. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálnod, érted? – fogtam a vállaira, s néztem a szemeibe, amik ismét könnyesek lettek. Ajkai remegtek, de csak nagyot nyelve bólintott egyet. – Ügyes kiscsaj a húgod, nem lesz semmi baj, rendben?

- Ő mindig... Mindig azt mondta, hogy divattervező szeretne lenni. – említette meg azt, amit a kishúga mindig kántál neki. – De mostanság nagyon rákapott arra, hogy ő is szeretne röplabdázni, mint én. Jimin, futni se fog tudni, egy ideig még járni se! Annyira rossz, hogy tudom, hogy semmi ilyet nem csinálhat majd, pedig olyan elszánt volt. – törölte le a könnyeit. – Még szerencse, hogy nem kezdett már bele és nem lett a szenvedélye a sport. Szerintem megőrülne a tudattól, hogy nincs tovább. – lépett oda, hogy a kanalára nyomjon egy kis mézet, s azt elkavargassa a forró teában.

Való igaz. Ha velem történne ilyen, én biztosan a diliben kötnék ki. Nem tudnám elképzelni a jövőmet röpi nélkül. Szegény kislány, előtte az élet, de már egy dolgot kihúzhat a listáról. Nagyon megerőltető lenne számára ez a sport, főleg, ha egy fém kerül a lábába. Bár ki tudja. Ismerek olyat, aki ennek ellenére sportol, csak ott is könnyítettet végez.

- Holnap bemész hozzá? – kérdeztem, ő pedig bólintott.

- Igen, suli után. – motyogta. – Bár nem hiszem, hogy be fognak engedni. – rántott vállat szomorkásan. Egy ideig csend telepedett közénk, csak a kanál törte meg ezt, ami a teáscsészéhez ütközött, miközben a lány kavargatta a meleg italt. – Itt alszol velem? – kérdezte meg halkan, s pillantott rám. Halványan bólintottam egyet.

- Nem is kérdés. – mondtam.

Nem lenne szívem magára hagyni őt ilyen állapotban. Hívhat engem akárki hülyének – a vállamon lévő ördög sem cselekszik másképp – ám én nem hagyok hátra senkit. Akármi legyen, akármi történt, Youngja a barátom, én pedig nem fogom azt nézni, ahogy szenved, mikor nincsenek lekötözve a kezeim, s szabad-rabként élek. S ha mégis kattanna a fém a csuklóm körül, valószínűleg akkor is foggal-körömmel küzdenék azért, hogy bárhogy, de segítsek neki. Elvégre... Ez az igaz barátok dolga nem? Akik félre tudják tenni saját haragjukat, s azonnal a másik támogatására sietnek.

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel, sajnos elég későn, mivel nem értem rá a mai nap): Remélem nem gond🥺

Szerintetek Jimin helyesen cselekedett? Igaz barát volt?

Emellett ne szidjuk ennyire Youngját, tudom, eddig nem egy pozitív karakterként mutatkozott be, de neki ez a szerep jutott☹️

Mit kértetek karácsonyra?🌝🎄

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook