- Nagyon rendes tőletek, hogy megteszitek ezt nekem. – mosolygott Jongho anyukája, mikor besegítettük őt a kocsiba. – Téged viszont még nem láttalak. Új osztálytárs? – pillantott a rám, majd a fiára, aki azonnal megrázta a fejét, s az orra alatt elmormolta, hogy csak az kéne még.

- Én úszó vagyok. – mondta Jungkook.

- Akkor ezért vannak ilyen széles vállaid! – bólogatott a nő mosolyogva, mire a srác elkuncogta magát, s a visszapillantótükörbe nézett.

-  Akkor mondana egy címet, hölgyem? – kérdezte, mire Jongho anyukája el is mondta, a sofőr pedig beírta a GPS-be.

Az út nem telt csendben. Az osztálytársam anyukája elég beszédes, nem kell őt félteni afelől, hogy ne szólalna meg. Sok kérdése volt Jungkookhoz, amikre a fiú válaszolt is. Még dicséretet is kapott, amiért még vezetés közben is képes rá figyelni és a szabályokat is betartja. Igazi úriembernek lett beállítva. Nos... A maga módján tényleg az.

Jonghonak persze ez az egész nagyon nem tetszett, de be kellett látnia, ez azért egy fokkal jobb, sőt, sokkal, minthogy átutazza a fél várost ahhoz, hogy hazaérjenek. Az anyukája mellesleg nem nagyon tudta használni a mankókat, amiket kapott, így az egyik nővér kísérte ki őt. Pont akkor léptek ki, mikor mi megérkeztünk. Még meg is jegyezte, hogy milyen sok férfi rajongója van.

Amikor elértük a célunkat, segítettünk kiszállni a hölgynek. Én fel is akartam kísérni, ám amikor Jungkook is felajánlotta ezt, Jongho inkább nemet mondott, s rávágta, hogy ezt már tényleg megoldja egyedül. Valamilyen szinten megértem, én se hívnám be a házamba azt, akit utálok. Mindenesetre elmotyogta, hogy köszöni a segítséget, s mikor rám nézett, egy szomorú mosolyt ejtett. Mintha tudná, hogy így Jungkookkal kellene kettesben lennem. Bár... Elég egyértelmű volt.

Viszonoztam a gesztust. Talán vágytam a törődésre, de nem két nap elteltével kellene, hogy realizálja, hogy élek még. Youngja is csak akkor beszélt velem, mikor hétfőn együtt voltunk nulladikban, aztán pedig teljes mértékben el lettem felejtve. Abban a 45 percben is csak Jungkookról és a bulijáról áradozott – amiről én leléptem és amit senki se vett észre.

Mikor becsukódott az ajtó, nagyot sóhajtva vettem elő a telefonomat, s kezdtem kutakodni. Jungkook furán nézett rám, de én nem fordítottam erre különösebb figyelmet, csupán akkor, amikor már a nyakamban éreztem az orrán keresztül kifújt meleg levegőt. Meg is ugrottam, s azonnal hátra fordultam. Még a hideg is kirázott...

- Ne mássz már bele az aurámba! – néztem rá picit dühösen, ám őt ez teljes mértékben hidegen hagyta, ahogy az is, amit mondtam az imént.

- Miért nézel menetrendet? – kérdezett rá, s megpróbálta elvenni a telefonomat, de én elkaptam a kezem. Na, ezt nem adom és nem is hagyom! Két napig le se szartak, akkor most se legyek olyan rohadt fontos.

- Hogy haza tudjak menni. – rántottam vállat, s ismét a telefonomra néztem. – Oké, a sarokról indul egy járat, van két percem kiérni, szóval... – mondtam, ám Jungkook kihasználta a figyelmetlenségem, s elvette a telefonomat. – Add vissza! – ugráltam érte, de semmit se értem el vele. Magas volt, s hamarabb el is húzta a kezét, minthogy a tárgyért nyúltam volna.

- Elárulnád, hogy mi a bajod? – fogott le. Ha nem lenne nála a telefonom, azon is elgondolkoznék, hogy pofon vágom, hátha verek egy kis észt a fejébe.

Inkább csak elnevettem magam, s hitetlenkedve megráztam a buksimat a kérdésén.

- Két napig észre se vettetek. Se te, se Youngja. Figyi, oké, ha fel akarod szedni őt, de nem azért segítek neked, hogy aztán engem ignoráljon, mintha soha nem is lettem volna neki! – próbáltam beadni azt, hogy jobban zavar az, ha a barátnőm nem törődik velem, holott más problémám is volt.

Jungkook arckifejezése azonnal meglepett lett, majd kicsi bűntudatot is véltem felfedezni benne. Csak hátra léptem egyet, majd komolyan néztem rá. Próbáltam dühösnek tűnni, de nehezemre esett. Megbolondít ez a fiú...

Ő csak ajkába harapva eresztette lejjebb a karját, s a kezembe csúsztatta a telefonom. Már éppen el akartam húzni a kacsómat, de ekkor ő megfogta azt, s nem eresztett. Kedves – számomra szívdöglesztő – mosolyt ejtett, s közelebb húzott magához, majd szoros ölelésbe vont. A ketyegőm majdnem kiugrott a helyéről, s hiába akartam kapálózni, hogy engedjen el ez a gorilla, egyszerűen nem tudtam. Csak álltam ott, s hagytam, hogy ölelgessen. Ebből az egészből annyi hasznom volt, hogy amíg a mellkasába volt nyomva az arcom, addig nem láthatta, hogy milyen vörösek lettek az almácskáim csupán ettől.

- Sajnálom. – mondta halkan, hiszen felesleges volt hangosan beszélnie. A szája közvetlen a fülem mellett volt, mindent tisztán értettem volna akkor is, ha suttog. – Nem akartalak elválasztani tőle. Nagyon haragszol rám? – sóhajtott egyet, s még szorosabban kezdett ölelni, én pedig még levegőt is alig mertem venni. A szívem hevesen dobogott, s teljesen lefőttem.

Igen, haragszom rád, de csak mert egy piszkos tolvaj vagy...

- Lehet. – bólintottam egyet.

- És megengeded, hogy jóvá tegyem a hibámat? – kezdett el jobbra-balra billegni, én pedig olyannyira zavart lettem, hogy csak jó pár másodperc eltelte után voltam képes válaszolni rá.

Nemet kell mondanom neki. Nem adhatom meg neki ezt az örömöt, hiszen ő is csúnyán bánt velem.

Youngja viszont még azóta se vette észre, hogy teljesen elhanyagol.

Nagy sóhajt engedtem ki ajkaim közül, s lehunytam a szemeim.

- Meg... – motyogtam, s egyszavas válaszom után hallottam is, hogy elkuncogja magát.

Azt hittem, hogy ezután azonnal elenged, de nem tette, sőt, rá is kérdezett, hogy miért nem ölelem vissza. Persze én rávágtam, hogy azért, mert lefogja a kezem, de igazából nagyon könnyen kiszabadíthattam volna a karjaimat. Szimplán annyira zavarban voltam, hogy nem mertem megmozdulni.

Végül Jungkook kocsijához lépdeltünk, s nagyon örültem, hogy nem tette szóvá a vörös arcomat. Bár az is lehet, hogy nem vette észre. Igyekeztem lehajtani a buksimat, hogy véletlenül se lássa meg.

Az autóban kérdezgetett a nagyszüleim hogyléte felől, aminek azért is örültem, mert így legalább az én gondolataim is terelődtek. Szépen lassan az orcáim vöröse is szertefoszlott, már nem virágoztak rajtuk rózsák. Még mindig nem éreztem magam olyan jól, de határozottan jobban voltam, mint előtte.

Nem is tudom, hogy milyen étterembe mentünk, de nem is volt baj, hiszen mihelyt megláttam az ételek és italok árát a menün, azt hittem, hogy menten rosszul leszek. Mitől ilyen drága? El is fogyasztja magát helyettem vagy mi?

Jungkook azonnal lefogott, amikor fel akartam állni, s itt hagyni ezt a helyet, mert egy havi fizetésem is kevés lenne ahhoz, hogy perkálni tudjak. Azt mondta, hogy a vendége vagyok, s hozzáfűzte, hogy ezt már megszokhattam volna. Na igen, tényleg mindig ő fizet, de ez már kezd picit kínos lenni, legalább is számomra. Értem én, hogy sok pénze van, de egyszer én is meghívhatnám.

Mikor kihozták a választott ételeinket, semmiségekről kezdtünk beszélgetni. Jól éreztem magam vele, tagadni se tudtam volna. Valahogy sosem unatkozok, ha együtt vagyunk. Eleinte se volt így, hamar oldódott a hangulat, s ezt tényleg hihetetlennek tartottam. Jungkook – annak ellenére, hogy hogyan ismertem meg – nagyon gyorsan megtalálja a közös hangot az emberekkel, ha ők is nyitnak felé. Tulajdonképp én is nagyon hamar megbarátkoztam vele, talán, sőt, biztos, hogy többet érzek iránta, mint szimpla barátságot.

Miután végeztünk, s már fizettünk is – pontosabban az úszó – a fiú benyögte, hogy ő szívesen inna egy kávét. Kaptam is a lehetőségen, s azonnal bólogatni kezdtem, s mondogatni, hogy én is megkívántam a fekete nedűt.

A kocsiba beülve el is indultunk abba a cukrászdába, ahova Jungkook akkor vitt, mikor szomorú voltam, s fel akart vidítani. Már akkor meglepett a felém irányuló törődése, hiszen azt hittem, hogy köztünk semmi több nem lesz ,,munkakapcsolattól". Hát, tévedtem. Barátok lettünk, legalább is én úgy gondolom, hogy azok vagyunk. Talán fáj, hogy csak ezen a szinten vagyunk, s valószínűleg itt is fogunk maradni, valamilyen szinten mégis örültem. Akárhogy is, de mellettem van. Akármennyire lesz nehéz és fájdalmas az, hogy össze fognak jönni Youngjával, én boldog leszek. Meg kell próbálnom annak lenni, miattuk.

- Válassz bármit, ezt most én állom. – mosolyogtam a srácra, aki már nyitotta is a száját, hogy belekezdjen abba, hogy felesleges nekem fizetnem, mert neki aztán ez tényleg nem sok, de még idejében sikerült félbeszakítanom. – Ha most nem fogod be, sütit is kell választanod és az is az én fizumból megy le. – mondtam, mire inkább becsukta a száját, amit egy győztes mosollyal reagáltam le. Végre nálam is van egy pont a kettőnk mérkőzésében, nem csak nála.

- Akkor egy latte macchiato. – választott magának, én pedig bólintottam egyet, s a pulthoz sétáltam, ahol az ott lévő, felkötött, sapkában és köténykében lévő lánynak elmondtam a vendégem és a saját rendelésemet is.

- Rendben. – jegyzetelt, majd mosolyogva felnézett rám. – Még valamit? – kérdezte.

- Nem, ennyi lesz. – vettem elő a kártyámat, s fizettem.

- Pár perc és az asztalukhoz viszi az egyik munkatársam. Türelmüket kérem. – mondta, s oda is adta a másik lánynak a papírt, amire a rendeléseinket firkantotta fel.

Vissza is lépdeltem Jungkookhoz, aki, mihelyt leültem, elkezdett a helyről beszélni, miszerint mennyire szép is. Tetszett neki, hogy az uralkodó szín a bézs, s annak árnyalatai. Tényleg hangulatos volt a hely, s a fotelek, illetve a zene miatt, ami a rádióban szólt, egész otthonosnak is lehet mondani. Az egyik végében a boltnak még könyvespolc is volt, tele könyvekkel. Ki is volt írva egy táblára, hogy tilos elvinni a tárgyakat, de nyugodtan olvashatják őket.

Az italok nagyon hamar elkészültek, s egy szőke, rövid hajú lány hozta nekünk ki egy tálcán. Kaptunk szalvétát is, s egy kis papírt is, amin a helyről voltak érdekességek. Nem voltak sokan, egész csendes volt maga a környék is. Rajtunk kívül csak ketten voltak, ők is tanultak, miközben a süteményüket, esetleg a koffein dúsított innivalójukat szürcsölgették.

Mivel nagyon meleg volt még, ezért vártunk, s beszélgetni kezdtünk. Az volt a téma, hogy Jungkook kiskorában hányszor húzta meg a vállát az úszás miatt, s nagyon sokszor volt masszőrnél, amikor görcsöt kapott, s még a mai napig is el kell járnia olykor. Néhány dolgot megtudtam a sportjáról, s éppen lelkesen mesélt valamit, amikor a telefonja rezegni kezdett, így abbahagyta a mondandóját, s megnézte, hogy ki írt neki. Én is elhallgattam, s csendben vártam. Mikor mosolyogni kezdett, már tudtam, hogy nem kapott semmiféle rossz hírt, ezért kicsit megkönnyebbültem.

- A buliról küldtek egy képet. Az egyik osztálytársam. Mondta, hogy a felére sem emlékszik a dolgoknak, annyira kiütötte magát. – nevetett, majd elrakta a telefonját a zsebébe.

Sajnos... Ezután eléggé megijedtem. Eszembe jutott az, amit Jungkook mondott nekem akkor. Szinte visszhangzott a fejemben. Mi van, ha ő sem emlékszik? Lehet, hogy nem is gondolta komolyan, csupán az alkohol beszélt belőle. Mégis... Reménykedem abban, hogy minden egyes pillanat él az emlékeiben, legalább olyan élénken, mint az enyémben.

- Jungkook... – köszörültem meg a torkomat, mire hümmögve jelezte nekem, hogy figyel. Ajkaimba haraptam, s az asztalon lévő kiskanalat kezdtem fókuszálni. – A bulin mondtál nekem valamit... Emlékszel? – pillantottam fel rá. Egyenest a szemeimbe nézett. Az arcáról viszont semmit se tudtam leolvasni. Se értetlenséget, azt, hogy tisztában van a dolgokkal. Semmit.

A szívem hevesen dobogott, szinte a torkomban éreztem ritmusát. A tenyerem izzadni kezdett, s olyan érzésem volt, mintha valaki a halántékomat szorítaná, s mindkét oldalról erősen nyomná. Mintha össze akarná roppantani. A fülem zúgni kezdett, nem is... Sípolt. Mintha valaki intenzíven fújná mellettem a sípot, s tüdejéből sose fogyna ki a levegő.

S egyszer csak választ kaptam.

- Nem tudom. – rázta a fejét. – Őszintén szólva, miután felmentünk a szobámba és inni kezdtünk, onnantól minden kiesett. – vakarta meg a tarkóját egy kínos mosollyal. – Remélem nem a vesémet ígértem neked. – próbálta elhülyéskedni, én pedig erőltetett nevetésbe kezdtem, s megráztam a fejem. – Miért? Valami fontos dolgot mondtam? – kérdezte, én pedig a szemeibe néztem. Kíváncsian méregettek éjfekete íriszei, nekem pedig rettentő nehezemre esett hazudni neki.

- Nem, igazából semmi fontosat. – válaszoltam, s az órámra néztem. – Lassan haza kellene mennem. Még Stellát is le kell vinnem. – kezdtem pakolászni, mire Jungkook bólintott, s hozzám hasonlóan cselekedett.

Még hazafurikázott, én pedig megköszöntem neki a mai napot. Az egész út csendben telt. Nekem nem volt mondanivalóm, s képtelen is lettem volna bármit is felhozni, a srác pedig az útra figyelt. A zene sem szólt, szóval elég kellemetlen volt a hazaút. Szinte megváltást jelentett az, amikor megállt. Már éppen készültem kiszállni a kocsijából, mikor a kezem után nyúlt. A mancsainkra néztem, majd felemeltem rá kérdő tekintetem.

- Jimin, biztos nem mondtam semmi fontosat? Olyan furcsa vagy... – jegyezte meg.

Egy mosolyt erőltettem ismét magamra, s megráztam a fejem.

- Biztos. Ne aggódj. – erősítettem meg, majd végre kiszálltam az autóból, s egy utolsó intés után elindultam a lakótömbünk felé.

Semmi fontosról nem volt szó, csak... Életem egyik legszebb és legrosszabb mondatát mondtad ki akkor, ami egy lavinát indított el bennem. S a probléma az, hogy a lavina nem áll meg addig, amíg még hó van a hegy tetején.

Hello Sütikék! Itt is van az új rész (elég későn, de sajna nem volt időmxd) Ne öljetek meg kérleeek🙈 Meg Jungkookot se, mert még kell a sztori végéigXD

Nagyon szépen köszönöm a 9k megtekintést! Egyszerűen hihetetlen, hamarosan kerek szám, emberek🥰 Örülök, hogy ez a történetem is tetszik nektek. Pedig nagyon bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban a Let's Dance után😂

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook