Megmondom őszintén, azért egy picit reménykedtem abban, hogy keresni fognak. Ám senki sem tette meg, egyedül Jongho írt rám, hogy milyen volt a buli. Eléggé szíven ütött, hogy csak úgy leléptem az éjszaka közepén – még a nagybátyám majdnem el is csapott, persze az én figyelmetlenségem miatt – és abszolút senkit sem érdekelt. Gondolkoztam azon, hogy ráírok Youngjára, de elvetettem az ötletet. Nem nekem kellene most nekem zaklatnom őt, hanem neki engem. Csak... Ez nem történik meg.

Eleinte, mint egy mániákus, úgy nézegettem a telefonomat, hátha mégis keresnének. Tudtam, legalább is gondoltam, hogy valószínűleg délután négyig fel se kelnek, de mikor már este nyolckor se kerestek, akkor már feladtam. Inkább tanulni kezdtem, hogy tereljem a gondolataim afelől, hogy esetleg én lennék-e rossz barát, vagy most mi a helyzet.

Hyunjint tulajdonképp megértem. Neki is kínos volt és nekem is. Channal meg nem sokat beszélek, maximum, ha találkozunk a suliban. Nem járunk el együtt sehova, s szerintem ezek után az eleve kellemetlen légtér kettőnk között csak fokozódik. Nem azzal van a bajom, hogy Hyunjin és az exem együtt vannak, hanem azzal, ahogy megtudtam ezt. Sajnos még azt se lehetne mondani, hogy az én hibám. Sosem voltam még házibuliban, nem is gondoltam volna, hogyha benyitok egy random szobába, ezt fogom látni.

Hétfőn egész hamar felkeltem, még úgy is, hogy nem nagyon tudtam elaludni, s olyan hajnali kettő körül küzdöttem magam ágyba. Ráérős léptekkel mentem az iskolába, sehova se siettem, hiszen kivételesen időben voltam.

Sehol se láttam Youngját, pedig ő mindig hamarabb ér be, mint én, még akkor is, ha lassan jön. Vállat vonva indultam egyedül az öltözőkhöz, ám mikor benyitottam, s megpillantottam Hyunjint, ahogy ő is engem, mind a ketten lefagytunk. Csak bámultunk egymásra, s meg se moccantunk. Nem tudtam, hogy mit reagáljak, ahogy ő sem. Végül ezt a kínos szituációt Jongho törte meg, aki kivágta az öltöző ajtaját, s kissé álmos, szétszórt ábrázattal levágta magát Hyunjin mellé.

- Mi van, szellemet láttatok? – kérdezte, miközben köztünk kapkodta fáradt tekintetét.

Nagy levegőt vettem, s egy mosolyt erőltette magamra, majd én is leültem mellé.

- Nem, de te lassan úgy fogsz kinézni, mint egy élőhalott. Mi lett veled? – kérdeztem.

- Hosszú hétvégém volt és borzalmas. – forgatta meg a szemeit. – Itt voltak anyám tesójának a családja és nehéz egy 7 éves örökmozgó kiscsajjal és egy 3 éves fiúval, aki minden ötödik percben sír valami miatt. – dugta bele az ujját a tesicuccába, s nyitotta fel azt, hogy kivehesse a ruháit.

- Borzasztó lehet. – nevettem, miközben a fejemet ráztam.

Szerencsére Jongho oldotta a hangulatot, de azt sajnos nem sikerült elérni, hogy Hyunjinnal beszélgessünk. Edzésen ők ketten együtt vannak, én pedig Youngjával szoktam lenni, aki az utolsó pillanatban esett be. Elaludt a drága. Ideges is volt magára, amiért majdnem késett a nulladikról. Átérzem, én rendszerint rohanok, de úgy tűnik, hogy most cseréltünk.

Azt hittem, hogy meg fogja kérdezni, hogy hova tűntem, de erről egy szót sem ejtett. Csupán azt ecsetelte, hogy milyen jól érezte magát és nagyon reméli, hogy még Jungkook fog ilyen bulikat tartani. Állítása szerint sokkal jobb, mint elmenni egy bárba. A külföldi italok is tetszettek neki, bár az már kevésbé, hogy sok srác próbálta felszedni.

Bevallom, büszke voltam a barátnőmre, amiért sikeresen elűzte azt a sok fiút, akik – ha nem is hosszú kapcsolatra – szerették volna őt. Örültem, de valamiért, mélyen belül azt kívántam, bárcsak valaki elrabolta volna a szívét. Persze aki nem Jungkook.

- El kell majd mennem és elkérnem a piák nevét. Komolyan mondom, hogy rendelek netről és én is csapok egy bulit. – határozta el, én pedig, miközben a súlyt emeltem ki, elmosolyodtam.

- És ezt hogy fogod lebeszélni a szomszédokkal? Nem akarlak elkeseríteni, de bérházban élsz.

- Rontsd el a kedvem. – morgott, de végül mégis odafurakodott az ajka szélére egy kisebb mosoly.

Egész jól elbeszélgettünk, bár én még mindig nem vetkőztem le a sértettségemet, amiért észre se vette, hogy leléptem tegnap tök részegen. Mindenesetre próbáltam arra fogni, hogy biztosan ő is elég részeg volt, s minden bizonnyal arra se emlékszik, hogy hogyan került haza.

A következő óránál – szokásosan – elkezdtek beözönleni a terembe az úszók. Egyből kiszúrtam Jungkookot és Chant is. Sajnos... Mint a két srác miatt vörösebb lett az arcom, mint eddig volt. Az előző hozzánk, azaz Youngjához és hozzám jött, míg az utóbbi az Hyunjinhez lépkedett, aki egy kisebb mosollyal fogadta.

Youngja mosolyogva, szinte Jungkook nyakába ugrott, s neki is – akárcsak nekem – a buliról áradozott. Nem győzte dicsérni az úszót, holott ezt év elején a legvadabb álmaimban se mertem elképzelni. Bár azt sem, hogy ezek valaha egy normális kapcsolatban lesznek és láss csodát! Szinte le se lehet vakarni őket egymásról.

Én csak álltam ott, mint egy katona, aki éppen tiszteleg a felettesének. Meg se szólaltam, s ténylegesen, mint egy kisebb rangban lévő egyén; észre se vettek. Csak én voltam ott hűségesen. Jungkook nem is köszönt, Youngja pedig nem ölelt meg, amit nem tulajdonítottam nagy dolognak, hiszen késett is és edzettünk is. De az úszóra volt ideje.

- Jimin! – hallottam meg Jongho hangját, mire felé kaptam a fejem. Szuper, már kezdtem azt hinni, hogy tényleg láthatatlan lettem.

- Igen? – kérdeztem vissza kíváncsian, s reménykedtem benne, hogy így legalább észre fog venni Jungkook, de sajnálatomra még mindig csak a lányra figyelt, aki ezúttal a kistesójáról beszélt, jobban mondva panaszkodott.

- Eljönnél velem büfébe? Még van pár perc és kellene nekem kaja kövi órára. Ezután sokan lesznek szünetben ott, úgyhogy gyorsan le akarom tudni. – magyarázta meg, én pedig oldalra néztem, hátha legalább egy pillantást kapok, de végül csak sóhajtottam egyet, s fejbiccentéssel adtam választ.

Csendben lépkedtünk a folyosón. Nem sokan jártak ezen a részen, csak azok, akiknek ilyenkor órájuk van a kondiban, de a két osztály már bent volt.

Annyira meg szerettem volna kérdezni Jungkooktól, hogy amit mondott akkor, miért tette és hogy komolyan gondolja-e. Bár, ha komolyan is gondolná, akkor is csak zavarodott lennék. Mi a gond azzal, hogy fiú vagyok? Hogy nem rendelkezek olyan idomokkal, mint a nők? Vagy mert sokak szerint nem ez a normális? Lehet, hogy jobban szeretném, mint Youngja...

Hülyeségeken gondolkozok már megint. Tény, Jungkook helyes és ha lekapna, nem ellenkeznék, sőt... De mindez kizárt dolog. Lehetetlen, hogy belém szeressen, még akkor is, ha én kezdem úgy érezni, hogy egyáltalán nem közömbös nekem a fiú.

Miközben én nagy harcokat vívtam magamban, nem figyeltem Jonghora, aki a mutatóujját az oldalamba fúrta, mire megugrottam, s nagy szemekkel néztem rá.

- Mi? Szóltál? – kérdeztem, mire megforgatta a szemeit.

- Csak durván 3 perce pofázok. – sóhajtott, én pedig bűnbánóan elmotyogtam egy bocsánatot, s megkértem, hogy mondja el még egyszer, ezúttal figyelni fogok. – Nem gond. Csak annyit mondtam, hogy nekem nagyon nem tetszik ez a Youngja-Jungkook dolog. – rázta a fejét. – Eddig mi voltunk a legfontosabbak neki, jobban mondva, te, de most észre se vesz téged. Már azon nem csodálkozom, hogy minket Hyunjinnal levegőnek néz, de te a legjobb barátja vagy. Mindent tudsz róla és ő is rólad. – magyarázott kézzel-lábbal. Hát igen, csak azt nem, hogy bejön az a srác, aki nagy valószínűséggel neki is és akivel össze kellene hoznom. – Erre jön egy kis mitugrász és a levegő bővült egy újabb összetevővel. – morgott, én pedig elhúztam a számat, s vállat rántottam.

- Nem akarok közéjük állni. – sóhajtottam. – Meg nem néz levegőnek. – próbáltam védeni Youngját, bár elég nagy hazugságot mondtam. Jongho ki is nevetett, s szerintem az ő helyében és is kikacagnám saját magam.

- Persze, én is ezt láttam. – rázta a fejét. – Ők ketten valószínűleg együtt lesznek, szóval leszel velem?

- Miért, Hyunjin? – kérdeztem rá a srácra, mire Jongho vállat rántott.

- Channal elkezdtek valamiről beszélgetni, bár fingom sincs miről, mert az első mondat után elvesztettem a fonalat, de a lényeg az, hogy elrabolta őt, szóval egyedül maradtam és szerintem te is. – nézett rám, én pedig csak egy kínos mosolyt ejtettem.

- Ejtve lettünk. – mondtam a nyilvánvalót, mire a fiú bólintott.

- Elég csúnyán. – sóhajtott.

Egész nap Jonghoval voltam, hiszen mind a ketten pattintva lettünk. Azt hittük, hogy csak ezen az órán, de még szünetekben is. Komolyan, mint két gyertyatartó...

A lány még elköszönni is elfelejtett, egyedül Jungkook volt az, akit megölelt, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most szomorú legyek, vagy dühös. Ahogy azt sem, hogy kire.

Kedden – akárcsak hétfőn – csak Jonghoval boldogítottuk egymást. Hyunjin mihelyt meglátott, elment, én pedig rettentően éreztem magam emiatt is. Nem mertem lépni, túl kínos volt, de most mit tehetnék? Ha tehetném, szívesen megváltoztatnám a múltat – s ott több dolgot is máshogy csinálnék – viszont erre képtelen vagyok. Hiányzik ő is, és a legjobb barátnőm is, ahogy ez a hülye amerikai is.

A fiúval próbáltuk nagyjából feldobni egymást, s meg is beszéltük, hogy ma délután elmegyünk kicsit kikapcsolódni. Ezalatt egy kis röplabdás gyakorlásra kell gondolni. Régen is csináltunk ilyet és közben remekül elbeszélgettünk.

Utolsó óra után együtt léptünk ki az iskola kapuján, ám a srácnak csörögni kezdett a telefonja, így félrevonult. Én addig a falnak támaszkodva vettem elő a sajátomat, hogy írjak a nagyimnak, hogy kicsit később fogok hazaérni, mert elmegyünk röpizni picit. Ujjaim gyors játékát a képernyőn egy mély, mégis kellemes hang szakította félbe.

- Szia Szöszi. – tért vissza régi becenevemhez Jungkook. Csupán egy pillantást vetettem rá, s talán nem kellett volna. Bunkó akartam lenni, aki még vissza se köszön, de az a mosoly, ami az arcán pihent, nem engedte meg, hogy ne legyek vele kedves.

- Szia. – mondtam, s igyekeztem megállni azt, hogy ismét rávezessem a tekintetem és ott is hagyjam, ezért tovább nyomkodtam a telefonom. Ám ő hallgatott. Várt, arra várt, hogy befejezzem és minden figyelmem az övé legyen. Hát, erre vártam én is két napot, de csak most kapok belőle... Végül megunva a dolgot elraktam a kütyüt, s egy sóhajtás kíséretében felnéztem rá. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem a falnak dőlve, mellkasom előtt összefonva a karjaim, s fejem oldalra döntve.

- Látom nem vagy jó kedvedben. – motyogta, s mintha egy kis bűnbánás is lenne a hangjában.

- Bökd ki, Jungkook, mert nem érek rá. – sóhajtottam.

- Jó, azt szeretném, hogy gyere el velem kajálni. – mondta, én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Két napig le sem szarta, hogy élek vagy halok, erre most azt akarja, hogy menjek el vele enni.

- Bocsi, de én nem érek rá. – hessegettem el, s indultam el, hátha leakad rólam, s Jongho is befut, hogy megmentsen. Semmi kedvem nem volt ezek után társalogni az úszóval. Megsértődtem, kész.

Mintha ez lenne a végszó, Jongho kijött, én pedig kezdtem megörülni, hogy végre lelépünk és itt hagyhatom ezt a srácot, akit egyszerre akarok minden nap látni és ki is törölni az életemből, legalább egy kicsit.

- Jimin, nem tehetnénk át máskorra ezt? Anyum leesett a lépcsőn és el kell mennem érte a kórházba. Begipszelték a lábát, de apu üzleti úton van, szóval haza kellene jöjjünk busszal. – mondta szomorúan, s én is egyből elszontyolodtam.

- Nagyon sajnálom. Jobbulást anyukádnak. – simítottam a vállára, mire ő egy kedves mosolyt intézett felém, majd mikor Jungkookra nézett, s ez egyből egy grimasz lett. Tagadni se tudta, de nem is akarta, hogy nem szereti őt.

Jongho el is indult, én pedig szomorúan néztem utána. Tényleg nagyon sajnáltam, ami az anyukájával történt, s ilyenkor bánom, hogy se jogsim, se kocsim, hogy én fuvarozzam őket haza. Azért az sokkal kényelmesebb és biztonságosabb is, mint egy busz.

Jungkook idegesen dobogott mellettem, majd hangosan, elég idegesen felsóhajtott. Megragadta a csuklómat, majd húzni kezdett maga után, én pedig hirtelen fel se fogtam, hogy mit csinál.

- Téged meg mi lelt?! – kérdeztem, s meg is próbáltam kirántani a kezem, de elég erősen fogta ahhoz, hogy ez csupán egy gyenge próbálkozás maradhasson.

Hirtelen rántott meg, így majdnem a mellkasának ütköztem. Megilletődve néztem fel rá. Tényleg ideges volt.

- Elmegyünk Jongho anyukájáért és hazavisszük őket. – jelentette ki, én pedig eltátottam a számat.

- Miért csinálnál te ilyet vele? – kérdeztem vissza, miközben ismét elindultunk, ám ezúttal eszem ágában sem volt tiltakozni.

- Mert csak így leszel velem hajlandó eljönni. – morgott. – Jongho! – szólt a srác után, aki kérdően fordult hátra. – Elviszlek, szállj be. – biccentett a parkoló felé, ahol a kocsija volt.

Látszott a fiún, hogy a legszívesebben nemet mondana, de félre kellett tennie a makacsságát, hiszen, ha fekvőgipszről van szó, akkor ott nem a busz lenne a legbiztonságosabb.

Jeon Jungkook, te mindig eléred a célodat a magad módján...

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel🥰 Mit szóltok Jungkook és Youngja viselkedéséhez?
Szerintetek helyes, hogy Hyunjin kerüli Chimet?🥺

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook