Ledermedtem. Teljesen lesokkolt az, amit mondott nekem. Vegyes érzéseket keltett bennem, hiszen rettentő jól esett, hogy így gondolja, viszont míg késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, pofon is akartam vágni. Akadály az, hogy nem lány vagyok? Rettentő rossz ezt megtudni, ezt hallani.

Jungkook mondatának súlyosságát nem érezhette, hiszen továbbra is szemeimbe nézve mosolygott, míg oldalamat simogatta kezeivel. Teljességgel összezavart. Annyira jól éreztem magam, s most a pillangók mellet görcsben is volt a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik érzelem az erősebb. Boldog voltam, de közben – valószínűleg az alkohol okozta érzékenységem miatt – sírni akartam.

- Én... – haraptam ajkaimba, ahogy próbáltam valamennyire rendezni a gondolataimat. Jungkook hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel rám, s ismét eltűrt egy tincset, ami lehajtott fejem miatt a szemembe lógott. – Elmegyek mosdóba. – motyogtam, s igyekeztem a lehető leggyorsabban lemászni róla.

Nagyon szédültem, s mikor talpra álltam, azt hittem, hogy mentem visszazuhanok Jungkookra. Szerencsére időben megkapaszkodtam a mellettem lévő szekrényben, s a falat használva segítségül kimentem a szobából. Az ajtót is nehezemre esett kinyitni, hiszen legalább négy kilincset láttam magam előtt.

Hazudtam Jungkooknak, nem a mosdóba akartam menni, csak megkeresni Chant, hogy legalább engem dobjon haza. Elég pia van már bennem, s tényleg annyira összezavarodtam, hogy már csak le akartam feküdni az ágyamba, majd agyalni, amíg be nem alszok.

Nehézkesen lemásztam a lépcsőn, s csodálom, hogy nem gurultam le. Volt egy olyan alkalom, amikor két lépcsőfokot léptem le, mert én egynek láttam. Még szerencse, hogy volt korlát, amibe tudtam kapaszkodni. Ám a szerencse nem volt velem sokáig, hiszen vagy négyszer körbejártam a nappali azon részét, ahol voltak az emberek, s ahol iszogattak, de se Chant, se Hyunjint, de még Youngját se találtam. Lehet, hogy csak én nem vettem észre őket, kinézem magamból ebben az állapotomban, esetleg elkerültük egymást. Nem tudni.

Elszörnyülködve pillantottam ismét a lépcsőre, hiszen valahogy fel kellett küzdenem magam, hogy ott szétnézzek, hátha meglelem az exem. Elég rosszul voltam már, forgott velem a világ és nagyon nehezemre esett felmászni a másodikra. Jobb ötlet híján elkezdtem egyesével benyitni a szobákba, mert lehet, hogy ledőlt aludni. A játék elhúzódott, Jungkookkal pedig nem kevés időt töltöttünk el együtt.

Csak nem hagytak itt!

Már kissé pánikoltam a nem tudom hányadik üres szoba után, hogy tényleg egyedül maradtam itt. Komolyan rajtam volt még a sírógörcs is, s ideges is voltam magamra, amiért ilyen érzékeny lettem az alkohol miatt. Soha többet nem iszok, komolyan mondom!

Reményvesztetten nyitottam be ismét egy szobába, s mikor felemeltem a buksimat a földről, hogy szétnézzek, hogy van-e itt valaki, azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Hyunjin nagy szemekkel nézve rám ugrott ki Chan öléből, s próbált távolabb menni, miközben a ruháját igazította.

- Bocsi, én csak... – próbáltam magamhoz térni, de inkább csak megráztam a fejem, s olyan hévvel zártam be az ajtót, hogy még én is majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.

Rettentően égett az arcom. Apró kezemet oda is emeltem. Szinte lángoltak almácskáim. Hyunjin és Chan együtt? Az exem és az egyik legjobb barátom?

Megráztam így is szédült fejem, s eldöntöttem, hogy én vissza nem megyek oda. Nagyon kínosnak éreztem, hogy így kellett megtudnom, s abban se vagyok biztos, hogy Hyunjin tisztában van-e azzal, hogy én és Chan régen együtt voltunk. Így csak még kellemetlenebb a dolog – legalább is számomra – és semmi kedvem egy beszélgetést lefolytatni velük arról, hogy mióta tart ez a dolog.

Innentől pedig nem volt más, minthogy egyedül menjek haza. Esetleg Youngjával, aki majd vigyáz arra, nehogy orra bukjak a saját lábamban a járdán. Taxira pénzem nem volt, őt pedig nem akartam ezzel terhelni, na meg a kinti hideg levegő biztosan kicsit józanabbá tenne.

Majdnem eltaknyoltam, ahogy jöttem lefele, de jelenleg nem érdekelt. Csak el akartam tűnni. Egyáltalán nem éreztem már jól magam. A Jungkookos eset eleve rettentő sok érzelmet váltott ki belőlem, Hyunjin és Chan pedig már csak hab volt a tortán.

Mikor szétnéztem, akkor láttam, hogy Youngja éppen vele beszélget. Felém nézett, s küldött egy mosolyt, de utána minden figyelmét a srácnak fordította, akivel látszólag nagyon jól elbeszélgetett, én pedig... Nem vagyok rossz barátja... Egyikőjüknek sem. Nem lehetek önző.

Minden szó nélkül mentem a kijárathoz, s ki is engedtem magam. Egy mély levegőt vettem, s picit meg is könnyebbültem. A házban iszonyatosan meleg volt, s mindezt tetőzték az események is, amik még inkább kipirultabbá tettek. Nagyon jól esett, mintha egy kisebb súlytól szabadultam volna meg azzal, hogy kijöttem.

Nem ismertem ezt a környéket, így nem voltam biztos abban, hogy elsőre megtalálok egy buszmegállót, s abban sem, hogy majd ott el tudom dönteni, hogy melyik kell nekem. Nem szerettem volna visszamenni és hívni valakit, senkinek se akartam zavarni. Picit egyedül is éreztem magam, de ez biztosan csak az alkohol miatt volt, hiszen teljesen egyedül kellett valahogy hazajutnom az éjszaka közepén egy olyan helyről, ahol még életemben nem voltam, de még csak a közelében sem.

Fogalmam se volt arról, hogy merről jöttünk, így csak elindultam valamerre. Csak kilyukadok valahol, nem? Sajnos még a telefonomon se tudtam megnézni, hiszen nem láttam rendesen. Minden forgott velem, s szerintem össze-vissza mehettem az utcán. Még szerencse, hogy egy autós sem járt akkor erre, hiszen akkor elképzelhető, hogy elüt.

Az idő, ami eleinte kellemes hideg volt, kezdett igencsak hűvössé válni, ahogy hajnalodott, én pedig már eléggé fáztam. Nem is tudom mennyi időt járhattam, mikor az egyik ismerősebb utcán találtam magam. Az egyetlen problémám ezzel az volt, hogy az út négysávos volt, s a forgalom is elég nagy volt ahhoz képest, hogy már jócskán átléptük az éjfélt, talán még az egy órát is. Egy dolgot viszont biztosra tudtam; nagyon messze voltam a házunktól.

Beletörődve abba, hogy én bizony elég későn fogok hazaérni indultam meg a zebránál, hogy átkeljek a másik oldalra. Ekkor egy dudaszót hallottam, én pedig azt se tudtam, hogy hányféle irányba fussak egyszerre. Ehelyett csak a hirtelen lépéstől seggre ültem, s nagy szemekkel néztem, amint kényszerfékezéssel megáll előttem egy fekete autó, majd kiszáll belőle egy férfi.

- Teljesen megőrültél?! Kibaszottul piros volt a lámpád, te...! – akadt el, én pedig végre megláthattam az arcát az úrnak, ami nagyon ismerős volt. – Kölyök, én most olyan szívesen felképelnélek, ha nem lenne ekkora forgalom! – túrt a hajába Yunsik idegesen. – Be vagy állva? – kérdezte, miután a kocsihoz lépve benyúlt az ablakon, hogy megnyomjon valamit, amiért a lámpák sárgán kezdtek villogni, s visszajött hozzám, majd leguggolt elém.

- Lehet, hogy ittam egy kicsit. – ingattam a fejem, még mindig a földön ülve. Szerintem én innen nem fogok tudni felállni...

Yunsik idegesen a hajába túrt, majd felém nézve megfogta a karom, s felemelte, hogy átbújhasson a hónom alatt. Úgy tűnik, hogy ő segít abban, hogy tovább tudjam folytatni az utam.

- Hazaviszlek, de nem az ősökhöz. Az messze van. Jössz hozzánk. – indultunk el lassan a kocsihoz. – Ha beokádsz hátra, én esküszöm felpofozlak. Tartsd vissza Vukkot. – utalt a rókára, amin én nevetni kezdtem. A nagybácsim olyan vicces fazon!

Persze kaptam az áldást, amiért úgy indultam el, hogy nem ismerem olyan jól a környéket, főleg így, hogy nem vagyok beszámítható állapotban. Azt is mondta, hogy legalább egy fuvart hívhattam volna, ha nincs is nálam pénz, akkor egy barátot, aki hazavisz. Nem akartam mondani neki, hogy lett volna rá ember, csak nem akartam zavarni. Legalább is ettől jobban és többször nem akartam zavarni. Ahogy Youngját és Jungkookot sem. Azt hiszem, most éreztem igazán, hogy csak gyertyatartó vagyok.

Elég kedvetlen lettem, mert ezek a gondolatok nem nyugtattak meg afelől, hogy fontos lennék akár egy barátomnak is. Mindenki elvolt a saját társaságával, lényegében én voltam az egyetlen, aki csak ide-oda bolyongott és csak akkor voltam kettesben Jungkookkal, amikor kiadták nekünk a feladatot. Igaz, hogy én hagytam ott, de... Lehet, hogy jól esett volna, ha utánam jön.

Nem tudom, hogy mikor sikerült elaludnom az autóban, de már csak arra keltem fel, hogy Yunsik megpróbál valahogy kiszedni a hátsó ülésekről. Nyöszörögve próbáltam tudtára adni, hogy én nagyon jól érzem most itt magam, hiába voltam azzal tisztában, hogy reggelre mindenem fájni fog. Nem érdekelt valahogy, csak aludni akartam.

A bácsikám viszont nagyon nem engedett nekem, továbbra is próbált felkaparni onnan, ami végül sikerült is neki. Nehezen bevezetett a házba, s leültetett valahova, ahonnan majdnem leestem, de még nagyjából tartottam magam. A felesége is felkelt, s nagy, aggódó szemekkel nézett engem. Egyébként Yunsik párja egy tündéri nő, sokkal hamarabb befogadta őt a család ezen része, mint az én anyámat. Ő is egy kedves hölgy volt, nem mondom, hogy most nem az, csak éppen vannak dolgok – esetleg emberek – akik nem érdeklik őt és azokra nem is fordít figyelmet. Például rám.

- Ne aggódj érte, Chaeha, csak részeg. – morgott rám a nagybátyám.

- Hol szedted össze? Vagy ő hívott? – ment a konyhába, s hozott nekem egy pohár vizet.

- Majdnem elcsaptam. – rázta a fejét a nagybátyám, majd a kanapé párnáit megigazgatta, innen pedig tudtam, hogy nekem ágyaz éppen meg.

- Hogy mit csináltál?! – kérdezte visszafogott kiakadással a felesége.

- Lelépett a zebráról, amikor nem kellett volna, de még időben tudtam fékezni. Szerencsére nem mentem olyan gyorsan, de rosszul is elsülhetett volna. – pillantott rám. – Gyere, pihend ki magadból és majd hazamész, mert én melózok. Majd szólok a főnöknek, hogy nem érzed jól magad. – fogta meg a csuklómat, s próbált meg felhúzni a fotelből, amiben eddig tehénkedtem.

- Hozok neked egy vödröt vagy lavort. – sóhajtott Chaeha, s már el is indult, hogy keressen nekem valamit, amibe ki tudom adni azt, aminek ki kell jönnie. Bár én nem vagyok hányós, remélem, hogy nem most fog majd elérkezni az a pillanat, hogy a fél életem kiadom magamból.

Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem. Tényleg rettenetesen éreztem magam, már csak azért is, mert kellemetlen helyzetbe hoztam Chaehát is és Yunsikot is. A férfi nem volt már itthon, minden bizonnyal dolgozik.

Meló... Basszus!

Hirtelen keltem fel a kanapéról, aminek meg is lett a hatása, hiszen az eleve sajgó fejem most szét kívánt szakadni. Mindkét kezemmel a buksimat fogtam, s próbáltam mély levegőket véve valahogy csillapítani a fájdalmam. Természetesen elég gyenge próbálkozás volt, mert semmit sem értem el vele.

- Csak óvatosan. – sóhajtott Chaeha, s egy kedves mosollyal felém lépkedett egy tálcával a kezében. – Egyél és vedd be a gyógyszert.

- Bocsi, hogy... Szóval mindenért. Nem akartam zavarni vagy valami. – simítottam a tarkómra elhúzott szájjal.

- Ugyan már. – legyintett a nő. – Nem zavarsz, Jimin. – mosolygott. – Egyél gyorsan. Biztosan éhes lehetsz és szomjas. – ment vissza a konyhába, hogy folytassa az ebéd elkészítését.

- Ígérem nem leszek sokáig. Már így is sokat kések a menhelyről... – motyogtam.

- Nem kell ma bemenned. Yunsik beszélt a főnökkel, hogy nem vagy jól, szóval ma kikúrálod magad. Tegnap említette a bácsikád, de szerintem nem emlékszel rá.

- Valóban nem. – mosolyodtam el.

Bárcsak ez az emlékem maradt volna meg az estéről...

Hello Sütikék! Itt is van az új rész, remélem tetszeni fog nektek🥺
Nem lett túl tartalmas, de hey! Legalább már van egy páros benne😂♥️

Nagyon szépen köszönöm a 8k megtekintést, nagyon nagy számot értünk el!🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook