- Üdv itthon. – mosolygott a nagymamám, s mikor meglátta Jungkookot, picit meglepődött, de azonnal el is mosolyodott. – Szia! Te Jimin egyik barátja vagy? Örvendek, én vagyok a mama. – hajolt meg picit, én pedig oldalba löktem Jungkookot, hogy ő is adja meg a tiszteletet, ne pedig a jelenleg dühös Youngjára csorgassa a nyálát.

- Jeon Jungkook vagyok. – mosolyodott el ő is. – Jiminnel évfolyamtársak vagyunk. – pillantott rám, én pedig bólintottam egyet, majd Youngjára tekintettem. Biztos, hogy meg kell neki magyaráznom a dolgokat. Viszont már előre félek, mert nem egy nyugodt természetű lányról van szó, sőt, csoda lesz, ha végighallgat.

- Aranyos kiejtésed van. Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdezte mama, miután kuncogott egyet. Hát igen, hamar meg lehet mondani Jungkookról, hogy külföldi az akcentusa miatt.

- Amerikában éltem, de ideköltöztünk. De a szüleim koreaiak. – válaszolt mosolyogva az úszó. Remek, mama kifaggatja szerencsétlent.

- És te mit sportolsz? Az unokám és Youngja drága is röplabdáznak. – karolta át a lányt, aki egy kedvesebb mosolyt erőltetett magára.

- Úszok. Még egészen kicsi koromban kezdtem el, aztán az életem részévé vált. – mondta a srác.

- Beszélhetnénk, Jimin? – kérdezte Youngja. Gondoltam, hogy azonnali magyarázatot vár, de nem hittem volna, hogy most azonnal. – Négyszemközt és a szobádban. – biccentett a folyosóra, miközben egy gyors, ideges mosolyt villantott. Egy sóhaj kíséretében bólintottam egyet, s meg is indultunk, miközben az új vendéget, Jungkookot a nagymamám gondjaira bíztuk.

Legalább négyfajta gyilkossági kísérlet is felvillant a fejemben, miközben mentünk. Youngja határozottan nem volt jó kedvében, főleg, hogy Kookkal látott. Ha még megtudná, hogy a fiú előbb tudta meg, hogy mi a bajom, akkor biztos, hogy falnak megy. Vele szemben sajnos ez tényleg nem fair, mert mindig számíthattam rá, évek óta itt van nekem, s kitölti a legjobb barát szerepet, szinte a testvéremként kezelem őt, erre ilyet teszek. Ha fordítva lenne, nekem se esne jól. El akartam mondani, sőt, neki akartam elújságolni először, viszont máshogy alakult. Jungkooknak eszem ágában se volt elregélni a történteket, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, főleg, hogy a mai délután tényleg csak arról szólt, hogy elterelje a gondolataimat, ezt pedig méltányolom. Nem hittem volna, hogy ezt megteszi értem.

- Nem szólok közben, de figyelmesen hallgatlak. – ült le az ágyamra, miután becsuktam a szobám ajtaját. A lába idegesen járt, én pedig mély levegőt vettem.

- Mielőtt bármit is gondolnál... – kezdtem bele, de annak ellenére, amit mondott, a szavamba vágott.

- Ha együtt vagytok, oké, de kinyírom, ha megbánt téged. – jelentette ki, én pedig csak pislogni tudtam. Azt hitte, hogy Jungkookkal mi most randiztunk? Annyira nyilvánvaló, hogy neki udvarol, mégis hogy juthat ilyen az eszébe? Tényleg nem venné észre, hogy a srác oda meg vissza van érte? – Viszont át kell mennie a tesztemen, mert félek, hogy megbánt téged, addig pedig nincs szex, mert csak megbánnád a dolgokat, ha elhagy. – mondta, én pedig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a hülyesége miatt.

- Oké, Youngja, tisztázzunk valamit. – állítottam le a lányt, s ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Ennyi információt én se tudok befogadni ilyen hirtelen. – Nem járunk, nem randiztunk és semmi ilyesmi. Találkoztunk az öltözőben és elhívott magával enni, mert látta, hogy rossz kedvem van. – meséltem, de ismét közbe szólt, viszont ezúttal nem ideges volt, csak csalódott, s picit szomorú.

- De én is elvittelek volna! Sőt, akár sorozatot is nézhettünk volna, hogy jobb legyen a kedved, Jiminie! – hajtotta le a fejét, s az ölében lévő kezeit kezdte nézni. Ilyenkor olyan, mint egy kislány, akit a szülei leszidnak valamiért.

- Tudom és én sem saját akaratomból mentem bele. – sóhajtottam.

- Kényszerített? – kapta fel a fejét, s szorította ökölbe a kezeit.

- Nem. – ráztam a buksim. – Csupán megvannak a saját módszerei. Mindegy is. – legyintettem. – A lényeg az, hogyha már ennyi mindent tett értem, ezért gondoltam az a legkevesebb, ha felhívom magamhoz. – rántottam vállat, ő pedig lassan bólintott egyet.

- Igen, ez tényleg kedves volt tőle. – vallotta be, bár láttam, hogy igen nehezére esett valami dicsérőt mondani a srácra. – Elmondod, hogy mi volt a baj? Vagy majd később? – kérdeztem sóhajtottam egyet, s le is daráltam neki azt, amit Jungkooknak. Itt persze figyelmesen hallgatott, aminek részben örültem, de ha most közbe szólt volna, akkor lehet, hogy kevesebb az esélye annak, hogy bekönnyezzek. A végén fel is pattant, s szorosan megölelt. – Annyira sajnálom! – mondta, s úgy tűnt, hogy egy ideig ereszteni sem akar, így titkon reménykedtem abban, hogy a srác és a nagymamám nagyon jól elvannak a konyhában és nem hiányolnak minket.

Mikor nagyjából lenyugodtam, s a lány is, kimentünk, ahol a mamám és a nagyapám Jungkookkal beszélgettek, aki látszólag remek légkört varázsolt. A nagyszüleim szerették őt, s elsőre csípték a fiút, velünk ellentétben, hiszen nekünk azért gyönyörűen bemutatkozott, s magára is nyomott egy bélyeget.

Öten ültünk az asztalhoz, s be kell vallanom, a hangulat tényleg jó volt. Sokat nevettem, s meg kell mondjam, szerettem hallgatni, ahogy Jungkook Amerikáról, esetleg a gyerekkoráról beszél. Történt vele egy-két furcsa dolog, többnyire viccesek, de volt olyan is, aminél csak pislogni tudtam. Nagyapám járt már nyugaton, így néhány dolgot ő is tudott mondani. Mamám japánban volt, Youngja pedig Rómában. Bezzeg én csak az országon belül utaztam el, akkor is csak azért, mert meccsre mentünk az iskolával.

Szerintem lehetett este nyolc óra is, amikor mind a ketten úgy döntöttek, hogy elindulnak haza. Természetesen Jungkook felajánlotta a lánynak, hogy hazadobja, de ő visszautasította. Bár a fiú rám se nézett, tudtam, hogy szeretné, hogy segítsek neki. Azt hiszem, hogy a mai nap után ez a legkevesebb, emellett jelenleg ez a feladatom. Össze kell hoznom a legjobb barátomat és egy elég arrogáns srácot.

- Szerintem nem kellene egyedül hazamenned. Már késő van. – néztem Youngjára, aki már a cipőjét húzta. – Szeretném, ha Jungkookkal mennél haza, mert én nem tudlak hazakísérni és sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztos kezekben vagy. – fontam össze a mellkasom előtt a kezeimet, miközben az ajtófélfának dőltem.

A lány kettőnk között kapkodta a tekintetét, majd nagyot sóhajtva bólintott egyet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fejet fog hajtani. Biztos voltam abban, hogy csak azért ment bele, mert ma látott egy kevés jót is a fiúból.

Lekísértem őket, a lányt meg is öleltem, de Jungkooknak csak intettem egyet. Elég kínos volt, de mi mást csinálhattam volna? Annyira... Semmilyen a kapcsolatunk. Ha most öklöztem volna vele, az még kellemetlenebb lett volna.

Mikor vissza felmásztam a másodikra, s a szobámba mentem, a telefonom jelzett is. Valaki engedélyt kért, hogy üzenetet küldhessen. Rá is mentem, s akkor láttam, hogy Jungkook volt az, aki kikutatta az oldalamat, s szeretett volna írni nekem. Megköszönte, hogy segítettem, s egy mosolygó matricát is küldött.

Én is örültem neki, amiért végre valamit tehettem a srácért, s bár ma már egyszer köszöntetet mondtam a délutánért, ezt még egyszer megtettem. Nem reagált, így gondoltam, hogy valószínűleg már vezet.

A mérkőzés napja nagyon hamar elérkezett. Mi egyfolytában gyakoroltunk, hiszen nem vesztes hírrel szerettünk volna hazatérni. A buszban is többnyire azt beszéltük, hogy ki mire figyeljen oda jobban, hiszen a sok edzésen nem csak magunkat, hanem a másikat is figyeljük.

Másik öltözőben voltunk, mint az ellenfél, bár ez megszokott. Egyszer raktak össze minket és akkor is majdnem verekedés lett, hiszen a vesztes csapat nyilván nem boldog, hogy láthatja a győzteseket. Erre csak azt lehet mondani, hogy kikapni is tudni kell.

Ezúttal a fekete-zöld mezt hoztuk magunkkal a piros-kék helyett. Nekem megkülönböztető a mezem, így míg másoké zöld alapon fekete, addig az enyém fordítva. Hyunjin figyelmes volt, s adott nekem is egy hajgumit. Nekem is eléggé le van nőve már a hajam, így fel kell fognom, az övéről pedig inkább ne is beszéljünk. Most festette be, s nagyon jól áll neki. Sok dicséretet kapott, bár amikor felfogja, akkor azt is mondták neki, hogy olyan, mint egy pincér a mekiben.

Az első fél óra azzal ment el, hogy bemelegítettünk, s passzolgattunk. Láttam, hogy Youngja ott van a nézőtérben, s meg is lepett, amikor Jungkook is és Chan is vele volt. A lányt megértem, hiszen iskolaidőben mindig elmegyünk egymás meccsére, sőt, még azon kívül is, de azok ketten mit csinálnak itt? Az amerikai srác talán – sőt, elég valószínű – Youngja miatt jött, de Chan vajon miért?

Az ellenféllel lepacsiztunk, s el is kezdődött a mérkőzés. Egész hamar pontot szereztünk, s végig tartottuk az előnyt. Valóban nem voltak valami ügyesek. A csapatmunkájuk eléggé rossz volt, egyáltalán nem voltak összehangolva, így elég könnyen megnyertük. Bár volt egy-két olyan támadás, ami miatt a földön hasalva tudtam megmenteni a labdát, vagy éppen lábbal visszarúgni, mielőtt leesne. A legtöbb pontot természetesen Hyunjin szerezte. A srác valami terminátor. Nem tudom, hogy mit csinál, de nagyobb valószínűségnek tartom, hogy röplabdával a kezében született.

- Szép volt srácok! – jött ide a tanárunk mosolyogva. Ezt szinte csak akkor látjuk, ha egy csinos nővel beszél, vagy ha nyerünk. Mindig a szigorú arcát mutatja nekünk. – Hamarosan ismét megyünk, mert félévkor országos. Ezek a kisebb meccsek tökéletesek a gyakorlásra nektek. Csak így tovább. Ilyen szép csapatmunkát és pontosságot szeretnék látni legközelebb is. – nézett szét, s ejtett egy szélesebb mosolyt. – Hwang, remek munkát végeztél és te is, Park. – kaptunk ketten külön dicséretet. Meglepődtem, hogy az én nevemet is mondta, hiszen engem annyira nem csíp. – Ha visszamegyünk az iskolába, akkor vár titeket pár doboz pizza. Megérdemlitek, szafaládékarúak. – ment el, mi pedig csak mosolyogni tudtunk a ránk aggatott becenéven.

- Olyan rég ettem pizzát, hogy alig várom! – fogta a hasát Hyunjin, Jongho pedig helyesen bólogatni kezdett.

- Vajon milyen pizza lesz? – kérdezte Jongho, majd felém fordult. – Szerinted, Jimin?

- Nem tudom. – sóhajtottam, s pakolni kezdtem, hiszen értem jött kocsival a nagybátyám. Az edzővel is beszéltem, hogy nem velük megyek vissza.

- Hova mész? – kérdezte Chanseong szemöldökét ráncolva.

- Jönnek értem, sajnos nem tudok maradni. – néztem rájuk mosolyogva. – Jó meccs volt, srácok. – vettem le a felsőmet, hiszen tényleg sietnem kellett.

Persze Hyunjin és Jongho is kérdezték, hogy minden rendben van-e, mert nem szoktam csak úgy lelépni, mindig velük ünneplek. Nyilván azt válaszoltam, hogy semmi baj nincs, csak sietnem kell haza, s még azt is bekamuztam, hogy a szüleim jönnek haza, de hamarosan mennek ismét el, ezért szeretnék velük minél többet lenni.

Tudom, hatalmas hazugság volt, de ők nincsenek tisztába azzal, hogy nemhogy rossz a kapcsolatom a szüleimmel, semmilyen kapcsolatom nincs velük.

Gyorsan fel is öltöztem, bepakoltam a sporttáskámba mindent, s lepacsizva a többiekkel, már siettem is ki az épületből. Yunsik valóban ott volt, de állítása szerint nem várt sokat. El is indultunk vissza, egyenest a menhelyre. Nem siettünk, mert nem akartunk balesetet, bár én minél előbb szerettem volna ott lenni, mégis... Mégis most jól esett az, hogy az idő hosszabb volt. Azt hiszem, kellett nekem ahhoz, hogy elgondolkodjak picit. Mások azt mondanák, hogy felkészítem magam, de a helyzet az, hogy az ember nem tud ilyenekre felkészülni. Eléggé soha. Tudja, hogy meg fog történni, valahol mélyen igen, csak benne van egy olyan, hogy remény. Reméli, hogy nem lesz olyan, vele marad, s elhiteti magával, hogy minden rendben lesz. Egy saját várfalat épít maga köré hazugságokból, melyet a bizakodásnak köszönhetett. Egy hamis-valóságot hoz létre, hisz nem akar engedni a józan észnek. Ahhoz az ember túlságosan is gyáva.

Mikor megérkeztünk, a hosszabb út is hirtelen túl rövidnek tűnt. A lábaim vittek a már jól ismert úton, a folyosókon, s a kenelhez, melyben ott volt ő. A három lábú, irtózatosan erős kutya, aki akkor még esélyt se kapott arra, hogy legyen családja. Egy igazi túlélő, egy hős!

Farkát csóválta, de nem állt fel a puha párnáról, amit kapott. Yunsikra néztem, s csupán a tekintetemmel üzentem neki, hogy szeretnék most vele lenni egy kicsit. Bólintott, majd megveregetve a vállamat egyedül hagyott Bodzával.

Beléptem hozzá, s a sarkaimra ültem. Egy szomorú mosollyal simogattam meg a fejét. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne sírjam el magam, de most csak boldog akartam lenni.

- Szia. – köszöntem neki. – Milyen szép, puha párnád van! – néztem, mire a kutya közelebb jött és a fejét az ölembe tette, én pedig tovább simogattam, s le sem vettem róla a szemem. – Ma is nyertünk és megdicsért az edző. Tudod ez nem rendszeres ám, úgyhogy légy rám nagyon büszke, mert akkor biztosan jól játszottam. – nevettem el magam. – Tudod... – köszörültem meg a torkom. – Mi sok dologban hasonlítunk. A családom nekem sem a legjobb és nem azokkal vagyok, akikkel kellene. De lett egy új családom. Mint neked. És én ennek nagyon örülök. Jobban is szeretem ezt, mint az eredetit. Remélem te is így gondolod. – vakargattam meg a fülét. – Remélem a második családoddal sokkal jobban érezted magad, mint az előzővel... – motyogtam.

Szerintem egy órát is bent lehettem, mikor Yunsik visszajött a doktorral együtt. Bodzára néztem, aki az orrával csak meglökte a kézfejemet, én pedig magamhoz öleltem a keverék kutyust. Még egyszer, utoljára. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem őt, végül felkeltem, s lehajtott fejjel kimentem. Mihelyt az épület udvarára értünk, a lábaim felmondták a szolgálatot, s zokogni kezdtem.

Fájt. Elmondhatatlanul fájt, szorította a mellkasomat, s a torkomat a tudat láthatatlan keze. Úgy éreztem, hogy megfulladok. S mégis... Mégis úgy éreztem, hogy így a helyes. Nem szabad, hogy szenvedjen. Igaza volt a bácsikámnak. Láthatna többet, de a szenvedése az élményt elvenné, s rémálommá változtatná a maradék életét.

Tudtam, hogy neki így sokkal jobb lesz, mégis sírtam. Mert nekem fájt, mert én gyáva voltam, s nem akartam elengedni. A saját károm miatt folytak könnyeim, a veszteségem miatt.

A várfal, amit a remény épített hazugságokból, összedőlt. A valóság szétrombolta.

Hello Sütikék! Itt az új rész, ami hát... Számomra nagyon nehéz volt. Eleve nagyon nagy állatbarát vagyok, de az élet is úgy alakult, hogy elvett tőlem egy kutyust. A rész már szerdán felkerült volna, de nem tudtam megírni, hiszen az én kisállatom is akkor hunyt el. Képtelen voltam megírni. Ennek persze semmi köze ahhoz, hogy velem mi történt, hiszen a könyv elején is lehetett azt tudni, hogy Bodza élete sajnos nem lesz hosszú, s nem kíséri végig Jimin és Jungkook történetét.

Azért remélem nem utáltok meg emiatt😅

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook