- Anya... – mondta Harry hezitálva.

Vasárnap reggel volt. Az apukája már kint volt a golfpályán, de az anyukája a konyhában kávézott, miközben a híreket olvasta az iPad-en. Harry éppen reggelit készített magának; tojás, pirítós, kávé, kolbász, bab... Lényegében csak igyekezett betankolni szénhidráttal és fehérjével. Ebédre rizst fog enni avokádóval és lazaccal. A táskája már elpakolva várakozott az ajtóban. Harry kész volt a ma estére. Csupán csak egy dolgot nem tett meg, amit meg akart.

Az anyukája mosolyra húzva az száját felnézett rá. – Igen, drágám?

- A focicsapatunk ma este játssza az utolsó mecset. Ez lesz a döntő... a bajnokság, és sokat jelentene, ha te és apa eljönnétek megnézni.

Beszéd közben végig a tányérját nézte. Egész héten ezen gondolkodott, de csak előző este döntötte el, hogy megkérdezi őket. Hetekkel ezelőtt, amikor az ágyon fekve beszélgetett Louis-val az elődöntőről, a fiú mondta neki, hogy próbálja meg. Előző este Harry könyörgött Louis-nak, hogy hallgassa meg, de hogyan várhatta el ezt tőle, ha Harry sosem hallgatta meg őt? Úgyhogy megfogatta a tanácsát.

Az anyjának csupán egy pillanatba telt, hogy válaszoljon. – Persze, drágám! Fel is hívom most apukádat. Hány órakor lesz?

A megkönnyebbüléstől Harry vett egy mély levegőt, a hasában lévő gombóc pedig kezdett kioldódni. – Fél nyolckor.

Ezen a kora estén, az öltöző felé sétálva sosem volt ilyen jó érzés felnézni a lelátókra. Végre ott van valaki, aki nem a csapatnak szurkol, hanem neki. Nem is emlékezett, mikor látta utoljára az anyukáját ott.

Lassú mozdulatokkal elkezdett felöltözni, az idegesség szinte megbénította a végtagjait. Az ujjai olyanok voltak, mint a méz, a kis fonat a hajában pedig ferdén kiállt a fejpántja alól. Felhúzta a kapitány karszalagot a bicepszére, ahol egyből érezte az anyag szorítását. Általában jól érezte magát, azonban ma este nem. Keményen dolgozott ezért a csapatért, de legbelül tudta, hogy Louis még inkább. Illetve így, hogy a játékos figyelők ott lesznek, Harry nem érezte igazságosnak, hogy övé legyen a kiváltság, hogy viselje. Őt már úgyis felvették.

- Fiúk – mondta körbenézve a csapattársaira, akik ott öltözködtek mellette. – Tudom, hogy mindig kapitányt váltunk, és ma este én jövök, de... ha beleegyeztek, akkor szeretném átadni Louis-nak. Szerintem rengeteget küzdött azért, hogy jó csapat legyünk, szóval... az lenne a legigazságosabb, ha ma este ő lenne a kapitány. Oké? – Mindannyiukra ránézett, és látta, hogy tágra nyílt a szemük a meglepetéstől a gesztus hallatán. Szerdán szemtanúik voltak egy veszekedésnek, aminek a feszültségét a hét hátralévő részében végig érezték.

- Igen, persze – mondta határozottan Liam.

- Igen, haver – bólintott Stan. A csapat többi tagja is egyetértett, és mind felálltak, hogy vállon veregessék őt. Harry bólintott. Rendben. Most már egy kicsit jobban érezte magát.

Néhány utolsó simítás után a felszerelésén, hallotta, hogy Edző szólt neki. – Styles, lenne egy perced?

Harry követte őt ki az öltözőből, és csak akkor álltak meg, miután megkerülték az épületet és elértek egy férfihoz és egy nőhöz. Mindketten utcai ruhát viseltek, a férfinek barna szeme és sötét bőre volt, a nőnek pedig sötét haja és sápadt bőre. Az edző Gary Cooper és Belinda Madden néven mutatta be őket. Harry eltűnődött, hogy Edző vajon miért zúdít rá ilyeneket, de csak mosolyogva kezet rázott velük és udvariasan válaszolt a kérdéseikre.

- Már nagyon várjuk, hogy lássunk játszani, Harry. Sok videó agyagot láttunk, de nagyon izgalmas élőben és látni téged foci közben. – Mrs. Madden őszintén kíváncsinak tűnt, Harry pedig remélte, hogy nem fog csalódást okozni.

Amikor éppen fordult meg, hogy Edzővel visszamenjen az öltözőbe, Mr. Cooper rámutatott a felkarján lévő karszalagra. – Sok sikert, kapitány.

- Köszönöm, uram – mosolygott, ami egyből eltűnt az arcáról, amint elindultak visszafelé. – Miért csinálja ezt velem figyelmeztetés nélkül? – fújta ki a levegőt, mire Edző csak felnevetett és mindentudóan kacsintott egyet.

Bementek az öltözőbe, és Harry meglátta Louis-t az egyik pad végében készülődni. Éppen a mezére volt fókuszálva, és amikor Harry megpróbálta elkapni a tekintetét, egyből elfordult.

Harry lassan odasétált hozzá. Louis a fal felé volt fordulva, a meze pedig kényelmesen lógott a vállairól. Harry tudta, milyen puha a bőr Louis lapockái között, és hogy milyen érzés a pólója alatt odacsúsztatni az ujjait. Hiányzott neki ez. Hiányzott neki ő, de az előző esti beszélgetés teljesen bebizonyította, hogy Louis milyen összezavaró is tud lenni.

- Louis – mondta lágyan, ahogy odalépett hozzá. A fiú megfordult, de nem találkozott Harry tekintetével, helyette a karszalagra fókuszált, amit Harry levett és kitartott elé. – Tessék.

- Nem az enyém – vonta össze a szemöldökét. – Az előző meccsen én voltam, Harry. – Jó érzés volt hallana őt ilyen halkan beszélni. Gyengéd Louis mindig olyan volt, mint a mennyország.

- Oda szeretném adni.

- Harry...

- Kérlek. Beszéltem a fiúkkal, mind egyet értünk. Neked kell kapitánynak lenned a szezon utolsó meccsén. Jobb csapattá tettél minket idén, és nagyon odaadó voltál. Megérdemled.

Louis nem szólalt meg, Harry pedig óvatosan megfogta a jobb kezét és a tenyerébe tette a karszalagot. Nehéz volt, de végül elengedte őt, aztán a fiú egy aprót bólintott. Ez volt minden, amit Harry akart, szóval nem erőltette tovább, csak megfordult és visszament a saját szekrényéhez.

Miközben bemelegítés előtt Edző beszédét hallgatták, találkozott a tekintetük. Harry elmosolyodott, remélve, hogy Louis is így tesz, de csak félrenézett. Harry nagyon vissza akarta kapni a fiút.

Amikor kimentek az öltözőből, Harry hátul ment Louis-val meg néhány másik csapattársával. Amint elérték az épület előtti járdát, egy ismeretlen hang megszólalt.

- Hé, Tomlinson!

Harry megfordult, és meglátott az ellenfél csapatból pár fiút, akik Louis és a maradék Donny-fiú felé tartottak. Zöldet viseltek, és a középen álló srácnak sötét haja és fekete szemöldöke volt, a szemei pedig tele voltak elszántsággal, ahogy Louis-t méregette.

- Minden oké, haver? – kérdezi Louis idegesen összevont szemöldökkel. Keresztbe fonta a karját, Harry pedig odaállt mellé, mert nem tetszett neki a zöld ruhás srác tekintete.

- Hárommal vezetsz a gólszerző ligában.

- Még jó hogy – vigyorodott el Louis.

A srác felhorkant. – Nem kéne ilyen magabiztosnak lenned, mivel ma este átveszem a helyed.

Louis nevetése rideg volt, amitől Harrynek eszébe jutott, hogy régen rá szokott így nevetni. Már egy jó ideje nem hallotta ezt a nevetést.

- Undorító az önelégültséget – mondta Louis.

- A szenteskedő viselkedésed meg visszataszító – tette hozzá Harry, mert nem bírt csendben maradni. Nem tetszett neki, ahogy az a másik fiú Louis-t nézte.

Louis meg sem rezdült Harry szavaira, csak folytatta. – Talán ha gyakoroltad volna még a szabadrúgásaidat ahelyett, hogy büntetőkkel játszol, nem rontottad volna el az esélyeidet arra, hogy rendesen bejuss a döntőbe. Talán nem kellett volna idejönnöd, hogy felbosszantsd az embereket, ha a tényleg jobban játszol a közép szintnél.

A középső fiú arckifejezése elkomorult, egyértelműen nem volt felkészülve Louis rendíthetetlen képességére, hogy a legszemélyesebb sértésekkel vágjon vissza. – Járhat a szád, Tommo, de nem kapsz érte arany trófeát.

- Pontosan ezt mondtam, te inkompetens barom.

Harry visszatartott egy nevetést. Látszólag a sötét hajú fiú erre már nem tudott visszavágni, mert felhorkant és elkezdett megfordulni. Azonban eközben végignézett Harry arcán, a vigyorától kezdve a felvont szemöldökéig. Aztán a szeme megakadt a haján.

- Szép fonat, hercegnő.

Harry vigyora eltűnt, a gyomra pedig összeszőkült. A srác gyakorlatilag lebuzizta.

Viszont mielőtt felfoghatta volna a sértést, mozdulatokat érzett maga körül. Még mindig sokkban volt, amikor látta, hogy Louis és az ott lévő csapattársaik tesznek két határozott lépést előre.

- Miért nem fogod meg ezt a kurva homofób beszédstílusodat, amit az imént a fiúmhoz vágtál, és dugod fel a kibaszott seggedbe, mielőtt kitekerem a nyakad – mondta Louis ridegen és keményen.

- Hé, fiúk! – vágott közbe Abrahams Edző hangja. – Mit csináltatok? Indítsatok bemelegíteni! Most, gyerünk!

Mielőtt Harry észbe kapott, a másik csapat játékosai elindultak a pálya felé, ő meg csak ott állt, miközben kettő szó visszhangzott a fejében: buzi és fiúm.

Louis felsóhajtott a férfi szavaira, és a vállai előreestek, ahogy elmotyogott valamit az orra alatt. Aztán elindult a többiek után, de Harry a vállára tette a kezét.

- Mi az? – Nem hangzott idegesnek, csak valamilyen okból fáradtnak.

Harry kiszáradt torokkal és hevesen verő szívvel ránézett a pillái alól.

- A fiúdnak neveztél. – Csak arra vágyott, hogy Louis-é legyen.

A fiú keresztbe fonta a karját, a szavai pedig csak egy gyengéd sóhaj volt. – Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon.

Harry nézte őt elmenni, és belül könyörgött, hogy forduljon meg és jöjjön vissza, hogy újra egymás karjaiban lehessenek.

Ahogy Harry a pálya felé sétált, hallotta az embereket ujjongani a lelátókról. Ma este teltház volt. A közönség úgy nézett ki, mit egy piros fal zöld foltokkal, és nem tudta abbahagyni a mosolygást, ahogy az emberek a Donny-fiúknak szurkoltak. Meglátta Mr.Coopert és Mrs. Maddent a baloldal végén állni, és érezte, hogy a nyomás és az izgalom egyszerre keríti hatalmába. Azonban nem csak magát akarta bebizonyítani; azt akarta, hogy Louis-t is lássák. Ugyanúgy megérdemelte, hogy egy akadémián játsszon, mit Harry.

Miközben végigmentek a csapattal a bemelegítésen, meglátta Louis családját a lelátón. Először csak a mezszámával ellátott csillogós táblát vette észre, aztán Lottie szőke haját, és az anyukájukat mellette állni. Majd felismerte Louis apukáját is, és még három lányt. Louis egész családja ott volt. Harry elmosolyodott, és ránézett a fiúra, aki éppen a bal lábára nyújtott. A haja egy kicsit belelógott a szemébe, a kapitány karszalag pedig szorosan ott díszelgett a felkarján. Megérdemelte. Louis megérdemelte, hogy boldog legyen.

Azonban Harry azt kívánta, bárcsak az ő szülei is ott lettek volna.

Folytatta a bemelegítést, és csinált próbalövéseket is, hogy hozzászokjon a szervezete a gyorsabb oxigénáramláshoz. Ahogy Louis a kezdőkörhöz sétált az érmefeldobáshoz, Harry idegesen összeszűkült gyomorral, még egyszer utoljára a lelátok felé pillantott. Ha nem jönnek el...

Louis nyerte az érmefeldobást, és szokás szerint oldalt választott. Harry mindig labdát szokott.

Összegyűltek egy kis körbe, ahol még egyszer utoljára bátorítást és bíztatást kiabáltak egymás fülébe. Louis mindegyikük hátát megveregette, Harry pedig megszorította Liam vállát.

- Sikerülni fog, haver – mondta Liam határozottan hangon.

Harry bólintott, utoljára a lelátók felé pillantott, és...

Az anyukája. Bézs színű mellényben és a nyakánál összefogott hajjal ott állt az egyik lelátó sarkánál, ahol még volt egy kis hely. Rajta volt az arany fülbefalója és a rózsaszín rúzsa is. Mellette ott állt az apukája Ralph Lauren ingben és farmerban.

Harry elharapott egy mosolyt, és visszanézett a pályára, ahol a fiúk már készen álltak.

Rendben. Akkor kezdődjön!

Ismét könnyű lett a foci. Amint a bíró megfújta a sípot, Harry szinte repült a pályán. A csapat pedig az elmúlt hét feszültsége ellenére pontosan tudta, mit kell csinálni. A középpályás és a hátvéd gond nélkül dolgozott együtt, közösen megválasztva, mikor törjenek előre és mikor maradjanak hátrébb. A hátvédek tudták, mikor cseréljenek játékosokat, mikor kell visszavonulni, és mikor kell a megfelelő másodpercben felemelkedni, hogy az ellenség csatárait kiállítsák. Jó érzés volt. Harry jól érezte magát.

Azonban a másik csapat nem véletlen volt az ellenségük a bajnokságon. Ők is jók voltak. Keményen és nagyon erősen játszottak. A középső védők magasak voltak, és gyakran csináltak emberfogásos védekezést. Ahová csak ment, Harryn mindenhol volt egy védő, aki előre felmérte minden mozdulatát. Harrynek ezt tudnia kellett volna, tekintve, hogy Edző részletesen elmondta a másik csapat erősségeit és gyengeségeit.

A huszadik perc körül Louis-t hátulról fellökték, miután elrúgta Jonahnak a labdát. A térdei összecsuklottak és csúszott pár métert oldalra.

- Kurva kártya, bíró! – kiabálta Harry felháborodva a büntetőterületen kívül történt szabálytalan szerelésre.

Louis térden állva a füvön rákiabált az ellenség játékosára. – Tarts a lábad a kibaszott labdán, jó?!

A bíró intett neki, hogy nyugodjon meg, de feltartott egy sárga lapot a szabálytalanságot elkövető játékosnak. Harry kifújta a levegőt és odament a labdához, hogy elrúgja a megfelelő irányba. Az ellenséges csapat elkezdett beállni a büntetőterületbe, Harry néhány csapattársa pedig beállt közéjük. Harry Louis-val és Lee-vel maradt a labda előtt. A pálya közepén voltak, nem messze a kaputól a büntetőterület előtt. Ez egy gólszerzési kísérlet lesz, nem keresztlabda.

- Ezt Louis viszi – mondta Lee.

- Igen?

Harry szemei rávillantak. Most... visszakérdezett? A mi franc ütött belé? Harry még sosem hallotta őt egy ilyen dolgot megkérdőjelezni. Vajon ez az elmúlt pár nap őt is ugyanúgy szétbaszta, mint Harryt?

- Mikor kérdeztél ilyet? – mondta Lee.

- Vonalba teszem neked – döntötte el Harry. Tudta, hogy Louis simán belövi innen. Már nem egyszer látta megtörténni.

Louis bólintott, majd tett hátra néhány lépést, és amint a bíró megfújta a sípot, Harry egy nagyon kicsit előrébb lökte a labdát. Aztán Louis tett három határozott lépést előre, és a bokájával belerúgott a labdába.

Felrepült az égbe, és átment a védők fölött egyenesen a kapu jobb felső sarkába. Bement. Gól.

A csapat kiabálásban tört ki, és szoros ölelésben egymásnak estek, miközben vállon ütögetve hangosan dicsérték Louis-t. Harry felnevetett – tudta, hogy Louis belövi. Érezte.

Figyelte, ahogy Louis kifejezéstelen arcán megjelenik egy apró, elégedett mosoly. Felfoghatatlanul gyönyörű volt, főleg ahogy a szemei egyszerre csillogtak a megkönnyebbüléstől és az örömtől. Harry nem tudta elhinni, hogy Louis nem tudta, milyen csodálatos is ő.

A meccsnek nem volt vége. Alig néhány perccel a szabadrúgás után az ellenfél csapata előretört. A pálya jobb oldalon Ed hibázott, a legközelebbi zöld mezes pedig nem habozott ellopni a labdát és odarúgni a szélsőjének. Csak pár másodperc kellett ahhoz, hogy Liam tehetetlen karjai alatt belőjék a labdát.

Ezután a meccs sokkal keményebbé vált. A Donny-fiúk mérgesek voltak a bekapott gól miatt, a másik csapatot pedig felvillanyozta a hirtelen javukra fordult játék. 1-1 volt az állás, és a másik csapatnál volt a lendület. De Louis, aki folyamatosan dominálta a középpályát, kiélezte a játékot. Edző mondogatta neki, hogy vegyen vissza, de az első félidő vége felé hátba lökött egy játékost, aki hanyatt vágódott a füvön. A játékos úgy nézett, minta meg akarta volna ölni Louis-t, de a fiú a legkevésbé sem tűnt bűnbánónak. A bíró nem vette észre, úgyhogy nem adott lapot, ettől pedig a zöld csapat nagyon ki volt akadva.

Louis úgy sétált el, mintha semmi rosszat nem tett volna, közben Harry végigsimítva az arcán azt sem tudta, hogy inkább sírjon vagy nevessen. Louis nagyszerű volt. Egyszerűen csak nagyszerű. Harry nem sajnálta a másik csapatot.

Amikor eljött a félidő, Harry combjai lángoltak. Mezével megtörölte az arcát, ivott egyet, majd vett pár mély, megnyugtató lélegzetet. Ezután hátranézett a lelátókhoz és észrevette, hogy az anyukája, kezével a mellkasán, izgatottan nézi őt.

Harry intett egyet, amit az anyukája egyből viszonzott és boldogan elmosolyodott. – Szuper vagy – tátogta a távolból, Harry pedig soha nem érezte magát ilyen furcsán megnyugtatva. Elmosolyodott, de gyorsan vissza is fordult a pályára.

Beszív, kifúj. Minden rendben.

A második félidő nehezebb volt. A játék egy csomószor félbe lett vágva szabadrúgásokkal, ezzel megszakítva a mérkőzés menetét, és minden alkalommal, amikor Harry azt hitte, közel vannak egy gólszerzéshez, valami történt. Sárga lapok, kihagyott lehetőségek, védések, kapufák... Harry meze nedves volt az izzadságtól, és a haja hozzá volt ragadva a homlokához és a nyakához.

A harmincadik percben a másik csapat megint gólt szerzett.

Ezek után Louis megint fellökött egy játékost, amit a bíró ezúttal látott is. A másik csapat őrjöngve kiabált. A bíró megajándékozta a kártyával, amit már rég meg kellett volna kapnia, és Harry hallotta, ahogy a csapat morgolódva ráncigálja el Louis-t a szabálytalan játékostól. Rég nem játszottak ilyen kemény meccset, és bár Harry szerette ezt az érzést – a küzdelmet és az intenzitást – szüksége volt rá, hogy nyerjenek.

A másik csapat felkészült a szabadrúgásra, a Donny-játékosok pedig falat alkottak, miközben a többi fiú a már annyiszor begyakorolt zónavédekezésben állt fel. Harry elfoglalta a helyét a kapuelőtér jobb oldalán, és a szemeit a zöld játékosán tartotta, akit nem engedett hozzáérni a labdához. Egy pillanatra sem veszthette szem elől.

A másik csapat kapitánya lőtt, és a kapufát találta el, mire megkönnyebbülés és csalódottság hangjai hallatszódtak a lelátókról. A labda azonban szabadon volt, de Liam gyorsan odament és villámgyorsan felvette, majd a pálya bal szélére dobta, pont Lee lábai elé. Harry eközben már a pálya másik felén futott.

Louis olyan sebességgel rohant végig a pályán, amilyet Harry még sosem látott tőle. Gyors volt, precíz és halálos. Louis, aki szokás szerint a leggyorsabb játékos volt a pályán középen futott, Lee felé tartva. Harry érezte, hogy ott egy játékos maga mögött, de ő sokkal gyorsabb volt, ahogy az ellenség büntetőterülete felé rohant.

Lee Louis-nak rúgta a labdát, és végül hárman álltak szemben a két ellenséges közép védővel, akik szemmel láthatóan nem tudták eldönteni, hogy melyiküket közelítsék meg. Louis lábánál volt a labda, és a büntető ív előtt állva nézte őket. Harry szabadon volt a pálya szélén, az oldalvonalon. Louis elment az első ellenfele mellett, mire hirtelen egyedül maradt az egyik védővel.

- Hé! – szólt Harry, és megcsapta a déja vu érzés. Legutóbb Louis nem volt hajlandó tudomást venni Harry létezéséről, és elvesztette a labdát ahelyett, hogy bízott volna Harryben, hogy belövi.

Passzold ide a labdát, Louis, gondolta kétségbeesetten. Kérlek.

Aztán a fiú felnézett, és észrevette őt. Majd odapasszolta neki a labdát.

Tökéletes időzítéssel érkezett Harry lábához. Ezután közelebb ment a kapuhoz, és egy kemény, erőteljes mozdulattal a hálóba küldte.

Belőtte.

A csapattársai azonnal rávetették magukat, és önkívületi állapotban ugráltak. Megint egyenlő lett az állás.

A fiúk szorosan megölelték egymást, Harry pedig Louis-ra pillantott, aki olyan szélesen mosolygott, hogy a szemei szinte eltűntek az összeráncolt bőre között, a kezeit pedig ökölbe szorítva emelte magasba. Úgy nézett ki, mintha az Old Traffordban lenne a helye hetvenezer piros szurkoló előtt. Harry szerette őt.

Ahogy elengedték egymást, Harry vett egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassa a szívverését. Most már csak meg kellett szerezniük a nyerő gólt.

Ami nem jött. A második félidő ugyanolyan brutális módon telt szerelésekkel és kihagyott lehetőségekkel, és amikor a bíró befejezte a második félidőt, még mindig 2-2 volt az állás. Így hát hosszabbítás következett.

Edző csinált két cserét, de Harry tudta, hogy ő úgyis folytatja a játékot a következő fél órában. Szó sem lehetett róla, hogy lemegy a pályáról. Oda tartozott.

Miközben feszülten hallgatta Edző utasításait, nyújtott még egy kicsit, hogy kiűzze a fájdalmat a végtagjaiból. Valamikor a meccs közben már nem gyakoroltak akkora nyomást a védőre, és a középpályás segítsége nélkül Harry és a szélső játékosa úgy rohangáltak egész este, mint a kutyák, azonban teljesen eredménytelenül. Harry tudta, hogy mind fáradtak voltak, de muszáj volt együtt dolgozniuk. Ekkor lépett életbe Louis és a kemény edzős szabályai. Már régebben is mondta a csapatnak, hogy készüljenek fel erre a pillanatra.

Fájdalmas volt a hosszabbítás. Harry combjai remegtek, és az ellenség védőjéhez hasonlóan neki is meg kellett állni kétszer is a görcsölő vádlija miatt. Már két órája futottak, és a hosszabbítás közben jött egy kis szünet, akárcsak rendes félidőben. A hosszabbítás első felének végeztével még mindig 2-2 volt az állás.

Volt még tizenöt percük pontot szerezni, vagy jönnek a büntetők.

Harry fáradt volt. Már vagy két szezon óta nem volt ilyen intenzív meccsük.

Viszont nem csak ő volt kimerülve. Az oldalán álló zöld mezes hátvéd is nagyokat lélegzett, és Harry tudta, ha megszerzi a labdát a tökéletes időben, akkor el tudna szabadulni tőle. Csak szüksége volt a labdára, azonban az végtelen körforgásban mozgott a középpályások között. Egyszer a zöldeknél volt, egyszer a pirosaknál, és így tovább. Harry csak akkor tudott elindulni érte, amikor Louis-nak sikerült ellopnia valaki ügyetlen cselezéséből. A labda felé repült – Louis megint látta őt – és hirtelen egyedül maradt egy játékossal. Harry megkerülte a srácot... ezt követően pedig érezte, hogy a mezénél fogva hátrarántják. Igyekezett tovább haladni, de a labda elgurult.

A csapata dühösen kiabált. A bíró megfújta a sípot... szabadrúgás.

- Mi a fasz! – kiálltotta Harry. Szabadrúgás?! De hát egy piros lap volt! A srác volt az egyetlen játékos Harry és a kapus között, a szabálytalan tettével pedig megakadályozott egy egyértelmű góllehetőséget. – Ki kell állítani! – kiabálta tágra nyílt szemekkel, de a bíró csak mogorván a fejét rázta. – Basszameg!

- Nyugodj meg, Harry – mondta Ed mellette. – Szükségünk van rád.

Már volt egy sárga lapja, de még egyet kapni tiltakozásért nagyon sportszerűtlen lett volna, így csak idegesen kitárta a kezét és elsétált. Kurva életbe.

A szabadrúgás nem oldott meg semmit. Mint ahogy a hosszabbítás sem, amit végül a bíró befejezett, és Harry hevesen emelkedő mellkassal nézte a földet, ahogy rájött, ez mit is jelent.

Büntetők. Baszki. Nem számít, mit történt, ez sosem volt egy biztos dolog. Harry nem tudta elhinni, hogy szerencsejátékkal kell befejezni a bajnokságot.

A pálya szélén a csapat egy körben gyülekezett Edző körül. Körbeadogatták egymásnak a vizes üvegeiket, a férfi pedig megköszörülte a torkát, ahogy nézte őket. Természeten föl volt készülve ilyen helyzetre is. Pontosan tudta, kinek kell vinnie a büntetőt, és kinek nem.

- Lee. Harry. Jonah. Stan. – Ránézett Louis-ra. – Louis.

Harry bólintott. Igen. Ők voltak azok, akik meg fogják nyerni.

Edző Louis felé lépett, mire Harry is követte a mozdulatát, mert csak most vette észre a pánikot a fiú szemeiben. A szemeiben. A gyönyörű szemei, amik mindig tele voltak magabiztossággal, most tágra voltak nyílva a félelemtől.

- Louis – mondta Edző. – Ez csak egy hülye focimeccs.

- Nem hülye. Ez az életem.

- Meg fog ölni, ha büntetőt kapsz?

- Nem..

- Akkor nem az életed.

- Meg tudod csinálni – bíztatta Liam komoly hangon.

Harry nem hallgatta őket tovább. Tudta, hogy Louis képes rá. Teljesen. A fiúnak már csak el kellett hinnie.

Kezével beletúrt a hajába, és megigazította a fejpántot, aztán gyors ütemben vett három mély lélegzetet. Ez lehetővé tette, hogy oxigén áramoljon az agyába, lenyugtassa az idegeit és megkönnyítse az összpontosítást. Jonah segített neki megnyújtani a vádlijait.

Öt perc múlva odamentek az egyik kapuhoz. Harry nagyokat lélegezve állt, átkarolva a csapattársait. Liam elvesztette az érmefeldobást, így a másik csapat kezdett. Ez pedig nagy nyomást jelentett. Mentálisan sokkal megerőltetőbb lesz.

Liam elfoglalta a helyét a kapuban, miközben az egyik ellenséges játékos elhelyezte a labdát a büntetőponton. Harry figyelte, ahogy Liam jobb oldalra ugrik, de a labda a háló bal oldalába érkezik.

0-1.

Lee következett, Liam pedig helyet cserélt a másik kapussal. Lee gondosan elhelyezte a labdát, és miután belőtte, Harry majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. A csapat hangosan felkiáltott, és átkarolták a fiút, amikor visszament hozzájuk. Harry erősen háton ütögette. 1-1.

Ezután Liam abban a pillanatban ugrott, ahogy a zöld mezes játékos hozzáért a labdához, és csodával határos módon az ujjbegyeivel pont elérte, mielőtt a kapu bal alsó sarkába érkezett volna. A lelátók kiabálásban törtek ki. A másik csapat elhibázta. Aztán Harry következett.

Érezte, hogy a csapatársai megütögetik a hátát, mielőtt otthagyta őket, hogy odaálljon a helyére. Megfeszült állkapoccsal odatette a labdát, ahol jónak érezte, és egy kicsit igazított is rajta, hogy a ráfestett csillag felfelé legyen. Összeszorult a gyomra, de igyekezett minden érzelmet kitaszítani a testéből. Nem engedhette meg magának most az érzelmeket. Amire szüksége volt, az a teljes körű, rideg profizmus.

Miután a bíró megfújta a sípot, vett egy utolsó lélegzetet, aztán előrelépett és erőteljesen belerúgott a labdába. A kapu jobb oldala felé szállt, és egy külső ívben a halóba érkezett, teljesen elérhetetlenül a kapus számára. Gyönyörű.

Harry megfordult, és kifújta élete egyik legnehezebb légvételét. A fiai kiabáltak, és ahogy visszafutott hozzájuk, felemelte az öklét, érezve maga körül az örömüket. Harry annyira szerette ezeket a kibaszott fiúkat, hogy nem tudta elhinni, hogy ez az utolsó meccsük együtt.

Beállt Ed mellé. Most már nem tehetett mást, mint hogy nézi a történéseket. Azt kívánta, hogy bárcsak a kezébe vehette volna a dolgokat, de ennek csapatmunkának kellett lennie. Nem csinálhatta egymaga.

Érezte, hogy egy kéz megszorította a mezét. Valaki belékapaszkodott, valószínűleg megnyugvásképp. Harry körbenézett, de látta, hogy Ed karja a vállán van. Végül észrevette, hogy a vörös hajú fiú másik oldalán álló Louis az. Az ő keze volt. Louis belé kapaszkodott. Mintha szüksége lett volna Harryre, hogy megnyugodjon, pont ahogy Harrynek is folyton szüksége volt rá ugyanerre.

Harry nem mondott semmit, csak figyelte a büntető lövéseket előttük.

2-1 volt az állás. Aztán 2-2, és csapatonként már csak két lövés maradt. Ha ez is döntetlen lesz, akkor újra kell kezdeniük. Harry ezt nem engedte.

Jonah elhibázta, de a fiúk szorosan megölelték, amikor vörös arccal visszament hozzájuk.

Aztán a másik csapat belőtte. 2-3.

Stan is szerzett gól. 3-3.

Aztán Liam majdnem védése után 3-4 lett az eredmény, és hirtelen Louis következett. Ha belövi, akkor újrakezdik a büntetőket, viszont ha nem...

Louis csendben elindult a fiúktól. Nem nézett vissza, de Harry látta a vállaiban a feszültséget. Léptei merevek voltak, ahogy közeledett a büntetőpont felé.

Harry tudta, hogy Louis-nak voltak hibái. Végtére is ember volt. Amikor még csak hibákat látott a fiúban, akkor sem kételkedett benne a pályán. De amikor rendesen megismerte, rájött, hogy Louis könyörtelenül kételkedik a dolgokban. Sokáig fel sem tűnt neki, hogy a pályán is. Azt hitte, Louis-nak könnyű a foci. De ebben a pillanatban Harry tudta, hogy félt.

Harry azt kívánta, bárcsak elmondhatná neki, hogy nem számít, mi fog történni. De nem tehette, mert az hazugság lett volna.

Louis gyorsan, de óvatosan beállította az ízlése szerint a labdát. Harryvel ellentétben ő nem húzta az időt, amivel újra bebizonyította, mennyire eltérnek egymástól. Hátralépett, és megvárta a sípszót. Harry ledermedve figyelte Louis minden mozdulatát. Érezte a pályáról és a lelátókról sugárzó feszültséget, valamint a tiszta, égető csöndet.

Louis tett előre három lépést, és olyan erővel rúgott bele a labdába, amit Harry nem látott volna, ha pislogott volna.

Harrynek elakadt a lélegzete, és összeszorult a gyomra.

A labda a felső kapufára érkezett, a kapus pedig pont a másik irányba ugrott. Aztán leesett a földre, majd visszapattant. A vonalról. A kapus nem volt a közelben. Vagy bemegy, vagy kimegy. Nem lehetett megállítani.

A labda felpattant, majd a gravitáció vissza lehúzta, és... kiment.

Kiment.

A kapus kiabálva felugrott. A zöldek felemelt kezekkel a büntetőterület felé rohantak, és folyamatosan egyszerre sikoltottak.

Ez pedig nagyot ütött. Ahogy Harry nézte az örömüket, belül üresnek érezte magát. Csapattársai leültek a földre, és csak néztek maguk elé a semmibe, ahogy őket is fejbe csapta a felismerés. Elvesztették a bajnokságot.

Harry nézte, ahogy Louis elsétál. Ahogy Liam belever egyet a kapufába. Ahogy Jonahnak kifolynak a könnyei, Ed pedig beharapja az ajkát, hogy ne sírjon. Stan a fűben ülve bámulta a cipőjét, és Harry hallotta, ahogy a vízhangzó csend a lelátókról összekeveredik a zöld csapat szurkolóinak ujjongásával.

- Nem, nincs rendben! – hallotta meg a pálya széléről. Louis hangja volt, mire Harry megfordult, és látta a fiút dühösen elszakadni Edzőtől, és a parkoló irányába indulni. Menekült.

Harry azonnal utána indult. Elment Edző mellett, aki szomorúan rázta a fejét, és a szülei mellett is, akik még mindig az egyik saroknál álltak. Gyorsan átvágott a tömegen, megkerülte a lelátókat, és a parkoló szélén sikerült elkapnia Louis kezét.

- Louis! – Megállította, és egy határozott mozdulattal magához húzta.

Louis gyakorlatilag a karjaiba zuhant, Harry pedig olyan erősen szorította magához a testét, amennyire csak tudta. Érezte, ahogy a fiú teste remeg, és a könnyeit a nyakánál.

Ez a hang volt a legrosszabb. Harry még soha nem érezte, hogy egy hang ilyen mélyre hatolt volna benne. Louis sírása volt a legfájdalmasabb dolog, amit valaha is átélt.

Az ő szemeiben is kezdtek gyűlni a könnyek, amik végül le is folytak az orránál, ahogy Louis fejének döntötte az arcát, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlt volna rajta. Louis ujjai megszorítottak Harry felsőjét, mintha neki is ugyanúgy szüksége lett volna erre.

Szemét becsukva Louis hajánál, Harry vett egy mély levegőt. Annyira szerette egy a fiút, hogy már fájt.

- Csak pár centi volt, kicsim. – Bárcsak.

- De akkor sem volt elég közel – suttogta Louis, aztán kitépte magát Harry karjaiból. Elsietett az iskolától és Harrytől.

Az öltözőben csendben ültek. Harry a földön volt, és forró könnyek égették a szemeit. Liam karja a vállán pihent, az izzadt halántékát pedig Harry állkapcsának döntötte, ahogy csak ültek ott. Lee az lábával a földön, az egyik padon feküdt, és a karjával eltakarta az arcát. Stan olyan erősen csapta be a szekrényének ajtaját, hogy a széle szinte berepedt. Ed a síró Jonaht vigasztalta, aki szintén elhibázta a büntetőjét. Edző középen ült, karjaival átkarolva Olit és Freddie-t. Ma este nem voltak bölcs szavak. Azokra majd akkor kerül sor, ha a csapat feldolgozta a történteket.

Harry azt kívánta, bárcsak Louis itt volna. Hogy nem futott volna el. Hogy hagyta volna, hogy a barátai megvigasztalják. Hogy tudja, hogy a csapat nem hibáztat senkit. Ők egy csapat voltak, akkor is, ha nyertek és veszítettek. Harry csak azt kívánta, bárcsak Louis tudta volna ezt.

- Ki kellett volna védenem – mondta Liam fejcsóválva.

- Nem kellett volna hagynunk, hogy büntetőkig fajuljon – sziszegte Lee a karja alól.

Harry addig ült ott, amíg ideje nem volt indulni. Szinte senki nem zuhanyozott le, Harry pedig izzadtan, a sípcsontvédőjével a zoknija alatt sétált ki az öltözőből. Csak az cipőjét cserélte ki.

Ahogy kiért a helységből, megint észrevette a Manchesteri játékosfigyelőket, akik épp az egyik zöld mezes játékossal beszélgettek. Az arca piros volt, de tele örömmel. Ő volt az a sötét hajú, fekete szemöldökű fiú, aki hercegnőnek hívta Harryt. A szó még mindig ott kavargott a fejében.

- Ó, Harry! – Mrs. Madden szólt neki integetve a távolból, Mr. Cooper pedig elmosolyodott, amikor elindult feléjük. A zöld ruhás fiú hátrálni kezdett, mire Mrs. Madden hozzászólt. – Szép munka, Aaron. Hamarosan találkozunk. – A fiú megköszönte, aztán megfordult és elment, Harry pedig egy bizonytalan mosollyal megállt előttük. – Gyönyörű volt az a büntető!

- Szép forgás – adta hozzá Mr. Cooper.

- De sajnos nem mi nyertünk – vont vállat Harry.

- Nagyszerű meccs volt – bólintott Mr. Cooper. – Valakinek mindenképp veszítenie kell. Viszont ügyes voltál a pályán.

- Köszönöm. A csapatunk... elképesztő. – Nyelt egyet, és összeszorult a torka a gondolatra, hogy el kell hagynia őket. A fiait. – Louis, a huszonnyolcas számú... Fogalmuk sincs, milyen vele játszani. Varázsaltos odakint, és nélküle... – Elakadt, mert nem tudta, mit mondjon, vagy hogy számít-e bármit egyáltalán, amit mondana.

- Ő is nagyon jó volt – értett egyet Mrs. Madden, majd Mr. Cooperre és az órájára pillantott. – Köszönjük a ma estét, Harry. Nagyon várjuk, hogy lássunk téged Manchesterben ezen a nyáron.

- Köszönöm, hogy eljöttek – bólintott Harry.

Ezután beszállt a Roverbe és hazavezetett, otthon pedig, amikor belépett a konyhába észrevette, hogy a szülei kétségbeesetten próbálnak egy „Gratulálunk a győzelemhez" feliratú tortát elrejteni. Harry megállt az ajtóban és nézte őket, ahogy csitítják egymást, és ettől muszáj volt felnevetnie.

- Most tényleg...? – rázta a fejét, és megtörölte a homlokát a kezével. Teljesen ki volt merülve, a szülei meg... Atya ég!

Az anyukája megállt, az apukája pedig sóhajtva feladta.

- Ne haragudj – rázta a fejét nevetve.

- Legalább azt hittétek, hogy nyerek – kuncogott Harry.

Az anyukája váratlanul felnevetett, mire az apukája is ugyanígy tett. Eközben Harry csak a fejét csóválta, de azon kapta magát, hogy fáradtan mosolyog rájuk, és végül ő is megengedett magának egy kis nevetést. Jó érzés volt.

Nem tudta elhinni, hogy mindennek ellenére ott álltak mindhárman és nevettek, ráadásul pont azon a napon, amikor elvesztette a szezon legfontosabb meccsét.

- Együnk belőle? – kérdezte egy kis idő elteltével. A szülei vállat vontak, és két év után először teljes nyugalomban ültek le az étkezőasztalhoz. És tortát ettek.

Harry remélte, hogy Louis-nak ott van ma este a családja. Remélte, hogy jól van.

*

Napok telteke el a meccs óta. Volt a héten pár vizsgájuk, de ezen kívül nem volt sok értelme bejárni az iskolába. Harry nem is ment, ha nem kellett.

Nehéz volt szembenézni a fiúkkal hétfőn, a meccs után. Biccentettek egymásnak a folyosón, de egyikük sem volt készen arra, hogy továbblépjen. Harry nem állt készen elfogadni, hogy itt kell hagynia őket. Hogy a következő szezonban már egy teljesen más csapatban fog játszani, ráadásul olyan fiúkkal, akik nem ismerték őt. Már most hiányzott neki a csapata. Majdnem annyira, mint Louis.

Harry el fog menni, és habár még mindig benne volt a halvány reményszikra, hogy Louis bekerül Manchesterbe, nagyon gyorsan kezdett kialudni. Mostanra már el kellet dönteniük, hogy felvesznek-e még egy akadémián kívüli játékost. Azonban Manchesteren kívül voltak más akadémiák is, és Harry biztos volt benne, hogy azok simán felvennék Louis-t, ha a fiú érdeklődne utánuk. Edző tudna neki segíteni.

Harry mindennap úgy tekintett rá, mintha az ő élete lenne, pedig nem. Louis-é volt. És nem számított, hogyan alakul a futballkarrierje, Harry akkor is elmegy. Manchesterbe. Elképzelve, hogy végre maga mögött hagyja Doncastert és elmenekül olyan dolgok elől, amik már nem is léteznek – Jasmine fenyegetései, egy társkapitány ellenség, a családja – tudja, hogy már csak egy dolog van, amit bánni fog.

Három nappal a meccs után éppen a Range Rovernek támaszkodott a parkolóban, és ott állt mellette Zayn és Liam, akik csendben cigiztek. Liam úgy tervezte, hogy kihagy egy évet egyetem előtt, valószínűleg munka miatt, mindeközben Zayn pár hét múlva fogja megtudni, hogy felvették-e. Média szakra jelentkezett, és Harry tudta, hogy ez tökéletesen passzol hozzá.

- Mondott valami az egyetemről Louis? – kérdezte Harry Liamet. Talán a foci helyett tanulhatna valami menőt.

- Nem.

- Miért nem próbál meg egy helyi klubbot? – vonta össze a szemöldökét Zayn. – Egy alacsonyabb ligát, vagy ilyesmi.

- Nem tudom – vont vállat. Sose tudta, mit gondol Louis. Tényleg soha, de közben valahogy mégis. Tudta, hogy jelenleg össze van törve.

- Te mikor mész? – kérdezte Liam.

- Azt hiszem, az előszezon júliusban kezdődik. Úgyhogy gondolom akkor.

Liam elmosolyodott, de egyből elhalványult. – Nem tudom elhinni, hogy a Unitednál fogsz játszani. Elmondtad Louis-nak?

- Igen.

- És mit mondott?

- Semmit. Nincs mit mondani.

- El fogod mondani neki? – húzta fel a szemöldökét Liam.

- Mit?

Zayn erre felhorkant, mire Harry karon ütötte. A fiú levette a napszemüvegét, hogy rendesen rá tudjon nézni. – Hogy szereted, te barom.

- Szerintem már tudja.

- Mint ahogy te is tudod, hogy ő szeret? – nevetett fel gúnyosan Liam.

Harry rásandított, de a fiú csak felsóhajtva Zaynre pillantott, és egy hosszú másodpercig csak nézték egymást. Liam elhúzta a száját, és Zayn még jobban összevonta a szemöldökét.

- Harry...

- Mi az? – nézte őket összezavarodva.

Liam rátette a kezét a csomagtartó tetejére, és kitárta a tenyerét a fekete felületen. – Ami sok az sok.

- Tudjuk, hogy már túl vagy ezen, tudjuk. Sok dologgal kellett megbirkóznod az utóbbi időben, és ez nem lehetett könnyű, de... elég legyen.

- Ezt nem csinálhatod magaddal tovább.

- Mit?

- Hogy sóvárogj ebben a boldogtalanságban! Fel fog emészteni!

- Nem... – A két fiú tekintete elhallgatta.

- Nézd – mondta Zayn. – Most már tényleg meg kell tenned. Beszélj vele.

- Én csak...

- Harry – mondta határozottan. – Ha az a kurva buli Jasmine-nél nem lett volna, hol lennétek most ti ketten?

- Együtt – nyelt egy nagyot.

Igen. Együtt lennének, és akkor talán Manchester nem állt volna ennyire közéjük.

- És ha te nem beszéltél volna vele a pályán történt csókról, akkor ő megtette volna.

- Ezt honnan veszed, Li?

- Megpróbálta edzésen, nem igaz?

Harry rámeredt. – Mi? Mikor?

- Edzésen, nem sokkal a buli után? Láttam. Éppen ittam, ő meg félve odament hozzád, de te rá sem hederítettél. Úgy jött el tőled, mintha szíven szúrtad volna. – Liam hangja minden szóval egyre keményebb lett, Harry tekintete pedig úgy táncolt végig az arcán, mintha soha nem látta volna a fiút.

Teljesen elfelejtette. Mindennel, ami történt, kibaszottul elfelejtette azt a pillanatot. Azon a napon Louis tényleg beszélni akart? És egyáltalán nem a fociról? Pont abban a pillanatban, amikor Harryt lefoglalták a gondolatai arról, hogy tönkretette Louis életét azzal, hogy elfogadta Manchestert? Mi lett volna, ha válaszol? Mi lett volna, ha nincs tele a feje összekuszálódott érzésekkel? Mi van, ha mostanra már együtt lennének?

Harry odanyomta a tenyere alját a szemöldöke alá. Jól esett a sötét nyomás. Még a semmi is jobb volt, mint a testében lévő szorító érzés.

- Ha szeretnéd, akkor megyünk veled – szorította meg Zayn a felkarját. – Majd várunk egy sarkon a kocsiban. Nem leszel egyedül.

Megrázta a fejét. A gondolat, hogy ott áll Louis előtt mindent kiteregetve és felfedve... Ijesztő volt.

- Muszáj beszélned vele, Harry – mondta Liam lágy hangon. – Szeret téged, de addig nem fogod elhinni, amíg ő nem mondja. Te is szereted őt, de valószínűleg ő sem fogja elhinni, amíg te nem mondod. Szóval... csak csináld. Különben meg fogod bánni.

Tényleg megbánná. Már most tudta.

Élve felemésztené, ha nem tenné meg.

Louis nem volt könnyű eset. Bonyolult volt, nehezen olvasható, makacs és zárkózott, de valahogy Harry mégis tudta, hogy mindez csak a külső. Mert belül gyengéd volt. A felszín alatt egy kedves, jószívű fiú lapult. Hagyta, hogy Harry otthont csináljon az ágyából. Hogy hozzászokjon a gyümölcsillatú ágyneműhez. Hogy hónapokig használja az epres samponját, reggel fahéjas-epres teát igyon és avokádó krémes pirítóst egyen, és hogy az ő ehesse meg a maradék pizzát szombat reggel az ágyban. Hagyta, hogy beleszeressen az illatába, a folyton szemébe lógó hajába, és a kis szőrszálakban a köldöke alatt. Hagyta, hogy Harry belé szeressen.

Szóval, bár ebben a pillanatban Louis volt a legfélelmetesebb ember a világon, ha akarta, ő lehetett a leggyengédebb. Harry tudta, hogy bármit is érez iránta a fiú, soha nem bántaná meg szándékosan. Nem most. Nem azok után, amiken keresztül mentek. Ha mégsem érezné ugyanazt, akkor bocsánatot kérne és összetörné Harry szívét, de kedves és gyengéd lenne akkor is.

Harry elvette a kezét a szemeiről, és tele szeretettel, mégis aggódva nézett a két legjobb barátjára.

- Tudom – mondta. – Tudom. El fogom mondani neki.

*

Egy májusi csütörtök este volt. Későre járt, de még mindig meleg volt. Nem volt sötét, de ebben az órában bármikor lemehetett a Nap. Harry a meccs óta nem látta Louis-t.

Furcsa megkönnyebbülés kerítette hatalmába, miközben a fiú háza felé sétált. Eddig fogalma sem volt, hogy a teste ahhoz volt-e szokva, hogy úgy érezze, hónapok óta először Louis házához menni egy kényelemből készített jutalom. Azonban most tudta, hogy ez az érzés nem fog sokáig tartani.

Igyekezett összeszedni magát és felkészülni minden lehetséges eshetőségre. Ha Louis nem is viszonozza az érzéseit, legalább tudni fogja. Ha Louis soha ne jön rá, akkor mindaz, amit Harry az elmúlt évben érzett hiábavaló lenne, Harry pedig nem hajlandó elfogadni, hogy az a sok fájdalom értelmetlen legyen. És ami a legfontosabb, Louis legalább megtudná, hogy Harry menyire is mellette áll, és hogy mennyit jelentett neki minden gyengéd gesztus.

Mert a világot jelentette. Amit Louis adott neki, az a legnagyszerűbb ajándék volt, amit valaha is kapott.

Ahogy közeledett a ház felé, Harry emlékeztette magát Louis kérdőjelekkel teli szemeire a pizzázó mosdójából, amikor a fiú könyörgött, hogy mondja el neki, mi történik, mert össze van zavarodva. Harry legalább a saját oldalát ismerte a történetnek, így muszáj volt őszintének lennie és elmondania az igazat. A szemébe kellett mondania és végignézni, ahogy a szavak eljutnak a fejébe.

Liamnek igaza volt. Harry nem bírta ki, hogy Louis soha ne tudja meg, mennyire szereti. Nem hagyhatta itt Doncastert anélkül, hogy elmondja és hallja rá a választ. Darabokra tépné, ha nem tudná, mit érez Louis.

Odaérni egyszerre volt jó és idegtépő így, hogy tudta, mi fog történni. Félelmetes volt, de Harrynek muszáj volt megtennie. Már így is túl sokáig húzta. Túl sokáig fájt minden.

Megállt a járdán, és nem ment el a verandáig. Furcsa volt látni a házat, tudva, hogy mennyire időt töltött ott bent, és hogy lehet, többet soha nem teszi be a lábát. Olyan érzés volt, mintha véget ért volna valami szép. Azonban nagyon remélte, hogy nem.

Louis a verandán ült, mintha várta volna Harryt. A térdei a mellkasához voltak húzva, kezeit pedig a karamellbarna hajában pihentette. Bent égett a lámpa, de idekint csak a nyomasztó sötétség, halvány lámpafény, valamint Harry és Louis voltak.

- Szia – mondta Harry.

Nem beszélt hangosan, csak pont annyira, hogy a fiú felkapja a fejét, szíve pedig hevesebben kezdett verni, ahogy távolban találkozott a tekintetük. Harry arca furcsán forrónak tűnt. Ritkán vörösödött el, úgyhogy ez a pillanat pont megfelelő volt. Louis melegítőt és pólót viselt. Jól nézett ki, gyönyörű volt, de nagyon-nagyon szomorú. Ez pedig nyugtalanító volt.

- Be kell valljam, jó az időzítésem – nyögte ki Harry a szavakat minél lazábban. Nem bírta elviselni Louis szemeiben lévő fájdalmat.

- Nem annyira – válaszolt halkan, és a szája széle lefelé konyult.

- Akkor talán nem – vette rá magát, hogy vállat vonva folytassa. A szíve fájdalmasan vert a mellkasában. Louis egy pillanatig figyelte őt, aztán egy nagyon aprót elmosolyodott, de az nem volt boldog. Csak az izmok dolgoztak.

Harry remegve beszívta a levegőt. Muszáj volt megtennie. Ha vége van, már jobb lesz. Néhány perc múlva lehet, hogy egymás karjaiban lesznek. Baszzus. Miért volt ilyen nehéz beszélni?

Összeszedte minden bátorságát, és kinyitotta a száját. Kíváncsi volt, hogy Louis hallja-e a hangjában a remegést, ahogy épp egy olyan pillanatról beszél, amit már milliószor átgondolt.

- Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy rám bíztad magad? Tudom, hogy próbáltál velem beszélni... rólunk? Sajnálom, hogy nem voltam... öhm... nyitott. Csak... ne haragudj.

Louis nem mondott semmit. Nem válaszolt. Nem derült ki a mozdulataiból, hogy Harrynek igaza van-e vagy sem. Harry csak lábát nézve, kényelmetlenül állt egyhelyben, és próbálta rávenni magát, hogy folytassa. Rettenetesen nehéz volt így, hogy a fiú nem mondott semmit.

A cipőjét nézve ismét beszélni kezdett. – Azt mondtad, rám bíztad magad, de ez úgy hangzott, mintha azt hitted volna, hogy többé nem teheted. És amit mondani akarok az az, hogy... – Felnézett, és találkozott Louis szemeivel. – De igen?

Louis behunyta a szemét. Idegesnek tűnt, de Harry nem tudta, miért. És ez szinte megölte.

- Miért? – kérdezte Louis, amikor kinyitotta a szemeit. – Miért mentél el csak úgy a középdöntőről?

Harry összevonta a szemöldökét. Lehet, hogy elment, de Louis is. Ő sem könnyítette meg a helyzetet.

Harry emlékeztette magát, hogy azért van itt, hogy elmagyarázza a dolgokat, és nem azért, hogy veszekedjen. Nem akarta felhozni Louis minden olyan tettét, ami csak rontott a helyzeten, hanem a lényegre térni. A valódi problémára.

A hangja épphogy csak egy suttogás volt. – Mert... úgy néztél rám, és megijedtem, hogy utána majd meggondolod magad. Furán viselkedtél, és féltem megtenni az első lépést. Meglepődtem, mármint, te nem így lennél? Ha megcsókolnálak mindenki előtt?

- Senki nem látta.

- Ed igen.

Louis kifújta a levegőt, mintha ez meglepte volna. – Ó.

Harry nem érezte jól magát. Ideges volt, és a hányinger kerülgette. Lassan kezdett eljutni az agyába, mit is fog nemsokára mondani.

- Vártam, hogy megtedd az első lépést, de ez nem történt meg, szóval azt hittem megbántad. De aztán nem tudtam megtenni az első lépést, és minél tovább maradtál távol, annál kevesebb bátorságom volt, hogy visszatérjek hozzád.

A szavak üresnek hangoztak. Aligha tükrözték azokat a viharos heteket, amiknek soha nem akart vége lenni.

Louis szemmel látatóan nyelt egyet. Még mindig a verandán ült, de a kék szemei... Hirtelen nedvesek voltak. Aztán az ajkai megremegtek, amikor megszólalt.

- Azt hittem, nem érzed ugyan azt.

Harry nem tudott megmozdulni. Földbegyökerezett lábakkal állt. Louis azt hitte... Harry nem szereti? Ez még egy kibaszott viccnek is rossz.

- De igen – suttogta, miközben úgy érezte, az egész teste olyan, mint egy háborgó tenger.

A külseje belülről harcolt a félelem és a melegség összecsapó hullámaival. Félelem, hogy Louis szavait már vagy ezredszerre is félreérti, de a melegség... Az állt nyerésre. A lábujjainál kezdődött és folyamatosan mászott felfelé. Louis Tomlinson azt hitte, Harry nem érzi ugyanazt. Harry még nem is mondta ki, amit akart, erre tessék... Louis igen.

Louis is szerelmes volt belé. Szerette Harryt. Ahogy Harry is szerette őt.

Harry nevetni akart, és teljesen átadni magát a melegségnek, de Louis arckifejezése megállította. Ő nem tűnt boldognak. A gyönyörű kék szemei tele voltak könnyel.

- De elmész.

Harry érezte, hogy egyre jobban kezd elhatalmasodni felette a pánik. Alig volt ideje felfogni és örülni a ténynek, hogy Louis viszontszereti őt, mert egyértelműen valami baj volt: egy de a szerelemben. Nem volt feltétel nélküli. Harry látta. Érezte.

Tett egy lépést előre, és bár erős akart lenni, a hangja mégis remegett a félelemtől.

- Meg tudjuk oldani, jó? – Ki akarta nyújtani a kezét, hogy átölelje a fiút, de azonnal megállt a mozdulatban, amikor látta a fejrázását. Louis a kezét a szájára tette, mintha így próbálta volna elfojtani a hányingert. – Mi az? – könyörgött Harry. Kérlek.

- Nem megy – bökte ki Louis megfeszült állkapoccsal.

Harry elméje kitisztult. A boldogság pedig, hogy Louis szereti őt, elmúlt.

- Mi? – kérdezte remegve.

A fiú teljesen összetörtnek nézett ki. – Sajnálom – mondta lágyan. – Nem fog működni.

Ne. Ne, ne, ne, ne, ne,

Kérlek.

- Louis – esedezett, ahogy a pánik és a gyötrelem már szinte széttépte. – Kérlek. Bízz bennem, bízz benne, hogy ez működhet.

- Nem rólunk van szó, hanem arról, hogy nem leszel itt.

- De...

- Harry! – szakította felbe Louis egy hangon kiabálással.

Ezt nem tudta csinálni. Hogy Louis szerette, de akkor sem akart vele lenni. Azt eltudta volna fogadni, ha a fiú nem szereti, de igenis szereti. Szerette, vele akart enni, de a probléma... Manchester volt. És a foci.

Vannak dolgok, amiket szeretnék, és már most látom, hogy az útjukban állsz...

A kurva életbe. Nem erről volt szó.

Ez volt a lehető legrosszabb végeredmény, amit Harry el tudott képzelni. Utalta ezt. És azt is, hogy ez nem is arról szólt, hogy Harry megy a manchesteri akadémiára. Hanem Louis-ról, aki átadta magát a jövőtől való félelmének.

Fájt. Rosszabb volt, mint nézni Jasmine-t megpuszilni őt.

Harry többé nem fogta vissza magát.

- Legalább egyszer kapcsold ki a kurva biztonsági övedet, Louis!

A fiú haragos tekintettel rámeredt, és Harry is visszanézett rá, mert nem volt hajlandó meghátrálni. Ökölbe szorította a kezeit az oldalánál. Louis nem adhatta fel. Nem tehette. Harry nem tudott volna továbblépni, tudva, hogy élete szerelme miatt nem lehet a kibaszott élete szerelmével.

Louis nem szakította el a dühös tekintetét, és azokba a gyönyörű szemekbe bámulni olyan volt, mintha Harry a pokolba és a mennyországba nézett volna egyszerre. Fájdalmas volt szeretni őt.

Louis becsukta a szemeit, aminek Harry örült. Azok a szemek örökre kísértenék. Biztosan.

Aztán a fiú felsóhajtott – amit szörnyű volt hallani – és a kezeivel eltakarva az arcát vett egy mély levegőt, mint ahogy Harry szokott, amikor muszáj lenyugodnia a picsába.

- Nem megy.

Nem. Harry nem hagyhatta, hogy ezt csinálja. Nem hagyhatta így itt Louis-t. Egyszerűen nem.

- Louis, nem adhatod föl most!

- De elmész! – kiabálta hangosan Louis, és a könnyein keresztül felnézett Harryre. – Évekre.

Harry tudta, hogy hosszú idő lesz, de mit számított? Ha Louis megy vele, vagy ha talál magának egy csapatot, akkor mindketten utaznának. Mindketten elfoglaltak lennének.

- Na és? – kérdezte, és tett még egy lépést közelebb. Már nem érdekelte semmi, csak maguk. Amíg együtt voltak, minden más mellékes volt. – Ugyanezt érezzük!

- De nem leszel itt! Én igen. Nem fog működni.

- Nem tudhatod, Louis, ha rohadtul meg sem próbálod!

- Nem számít, Harry – mondta halkan, amivel teljesen darabokra szaggatta. – A legvégén nem fog számítani, mert akkor is összefogod törni a szívem minden egyes pillanatban, amikor nem vagy itt.

Harry üresnek érezte magát. Mintha kifogyott volna a szavakból. Louis szerette, de nem hitt magukban. Nem hitte, hogy sikerülne. Így hát Harry mit mondhatott volna?

Az egyetlen dolgot, amit tudott. Amiért jött.

Halkan elsuttogta, miközben végig hatalmas könnycseppek folytak az arcán. Vállai remegtek, a mellkasa pedig sajgott a fájdalomtól.

- Mi? – kérdezte Louis megtörölve a szemeit, mozdulatai tele voltak frusztrációval.

- Szeretlek.

A fiú ismét behunyta a szemét. Mintha képtelen lett volna Harryre nézni. Mintha képtelen lett volna megbirkózni a fájdalommal a szavak hallatán. A könnyek folyamatosan folytak a szemeiből, beleakadva a hosszú szempilláiba.

- Harry – mondta ki lágyan a nevét. A hangja gyengéd volt és óvatos. Kibaszottul olyan, mint amilyenre Harry számított.

Ha összetöri a szívét, akkor kedvesen fogja csinálni.

- Ez nem fog működni. Nem azért mert cinikus vagyok, hanem mert te vagy az egyetlen, akit valaha is így szerettem, és nem bírom elviselni a gondolatot, hogy minden nap hiányoljalak.

Kimondta, hogy szereti. Egyértelműen és összetéveszthetetlenül.

Ezzel együtt pedig összetörte Harry szívét.

Hosszú percekig csend borult rájuk, amitől Harry azt hitte, hogy akkor tényleg ennyi volt.

- Ez akkor a válaszod? – kérdezte feszült hangon.

Louis összeszorította az ajkait, és lenézett a földre, mintha nem akarta volna látni Harry arcát. Egy teljes percbe telt, hogy végre fölemelje a fejét és ránézzen. A szemei kékek voltak. Harry nem tudta elhinni, hogy nem fognak egy párt alkotni.

- Inkább harcolok veled, mint hogy szeressek bárki mást – suttogta végül Harry.

Louis eltakarta az arcát a kezével, mire Harry csak egy üres vászonra nézett vissza. A könnyek megtörték a hangját, és tudta, hogy vége. Tudta, hogy ennyi volt. Nem számított, mit mondott, Louis akkor sem volt hajlandó hinni magukban. Hogy meg tudnák csinálni. Egyszerűen csak nem hitte el.

A visszautasítástól, dühtől és fájdalomtól még egyszer utoljára kinyitotta a száját.

- Akkor te mit tennél? Ha bekerülnél Manchesterbe, én meg nem? Akkor is lemondanál rólam, vagy csak irigy vagy?

Louis a semmibe meredt, és eltátotta a száját. De... semmit nem mondott.

Harry ott állt, miközben belül könyörgött, hogy a fiú, aki szeretett, szeresse viszont annyira, ahogy félresöpörje a félelmét és a büszkeségét.

A semmiért. A semmiért szerette Louis-t minden hibája és erőssége ellenére is.

Mert Louis semmit nem mondott.

És minden kibaszottul fájt, minden kibaszott másodpercben.

*

Harry a hétvégét Zayn szobájában töltötte. Alig ment ki onnan.

Otthagyni Louis-t volt az egyik legnehezebb feladat, amit valaha csinált.

A lábai maguktól vitték Louis háztömbjének sarkáig, ahol kinyitotta Liam MINI Cooperének ajtaján és beült a hátsó ülésre. Ott keresztbe fonta a karját az arca előtt, és a térdéhez szorította. A barátai, akik elöl ültek, teljesen megértettek.

Zayn hozott neki kaját, rakott be filmeket, és még füvet is ajánlott. Liam átjött videójátékozni, mindeközben viszont Harry csak bámulta a képernyőt anélkül, hogy bármit is felfogott volna.

- Idővel jobban leszel – ígérte Zayn.

- Fogalmam sincs, hogyan ne szeressem többé.

- El fog tartani egy darabig.

Harry ezt pont, hogy nem akarta, mivel képtelen volt elviselni, hogy bár Louis viszont szereti őt, nem akar kapcsolatot vele. A fiú folyton úgy taszítja el magától a dolgokat, hogy még el sem veszítette azokat. Még őt is.

Harry azonban másképp gondolkodott. Ha neki kellene Doncasterben maradnia, miközben Louis elmegy, akkor is akarná a fiút. Mindenféle módon, és ha Louis holnap odamenne hozzá azzal, hogy meggondolta magát, Harry egyből visszafogadná. Akkor is, ha tudta, problémái vannak a jövőbe tett bizalmába. Akkor is, ha hitetlen volt. Mindig is egymás ellen harcoltak, azonban Harry tudta, ha egymás mellett, ugyanabban a csapatban küzdenek, győzni fognak. Könnyedén. Csak az volt a nehéz, hogy Louis-t rávegye erre.

Talán a fiú egyszerűen csak nem értett egyet.

Harry a videójátékot bámulta, néha-néha érezte Liam támogató kezét a lábán, és eldöntötte, hogy nem fog tovább sírni. Már gyerekkora óta túl érzelmes volt... Az égető könnyek viszont így is megállíthatatlanul folytak a szemeiből, miközben az arcát a párnába temetette. Érezte, hogy Zayn megpuszilja a fejét, és hogy óvatosan megsimogatja a felkarját, viszont ettől sem érezte jobban magát. Egyáltalán nem.

El fog tartani egy darabig.

Nehéz volt kikelni az ágyból és elmenni iskolába. Azonban ma volt az utolsó fociedzés a csapattal, így ott kellett lennie. Ott is akart lenni, hogy elbúcsúzzon a fiúktól, és hogy még egy órát eltölthessen úgy, hogy Abrahams Edző az fociedzője. Nagyon fognak neki hiányozni mind.

Tudta, hogy Louis ott lesz. Nem lesz könnyű újra szembe nézni vele, de Zayn azt mondta, hogy találhat a dologban egy kis megnyugvást, amitől talán le tudja majd zárni magában a dolgot.

Ma egy fekete farmert és egy laza pólót húzott, majd feltett egy napszemüveget is a vörös szemeire. Május meghozta a napfényt és a langyos szelet.

Az iskolában Zayn majdnem egész nap ott volt mellette. Mivel vége volt már a vizsgáknak, ezért nem volt sok értelme bejárni órára. Harry csak azért volt bent, mert Zayn ráparancsolt, hogy ne legyen egész nap ágyban.

Ezen a reggelen elgondolkodott, hogy lemondja Manchestert. Akkor itt tudna maradni Louis-val Doncasterben. Boldogok lehetnének együtt. Viszont ez a gondolatmenet nem tartott túl sokáig. Tudta, hogy nem adhatta fel az álmait egy fiú miatt. Nem lenne fel fair se neki, se Louis-nak.

Választani szerelem és egy életre szóló álom között nem egy tizenkilenc évesnek való döntés. Hanem egy felnőttnek. És Harrynek a végén muszáj lesz meghoznia a felnőtt döntést. Pont, mint a szüleinek. Nyilván az egyetlen igazi döntés az, ami neked megfelelő, de ezzel csak az a baj, hogy nem fair. Ahogy a világ sem. Egy pillanatig Louis az övé volt, de nem teljesen. Nem igazából.

Egész nap ugyanannyira rettegett, mint várta a fociedzést, és ahogy a táskájával a vállán sétált az öltöző felé, úgy érezte, darabokra hullik. Valószínűleg többet nem teszi meg ezt a sétát, és akármennyire is élvezte ezt az érzést, akkor is gyűlölte.

- Szia, Harry.

Megfagyott a vér az ereiben. Kezével a szívéhez kapott, ujjaival pedig a mellkasán átvetett szíjat kezdte markolni. Ott állt előtte Jasmine. Kék farmert és fehér pólót viselt, a válla alá érő haja padig ki volt vasalva. A barna szemeit fekete tusvonal szegélyezte. Idegesnek tűnt.

Habár a lány hónapok óta nem beszélt vele személyesen, Harry torka akkor is kiszáradt.

- Jas – mondta rekedten.

- Tudom, hogy utálsz, de beszélhetnénk? – könyörgött.

- Most nem megy.

A lány békítően felemelt kézzel nézett rá. – Csak bocsánatot szeretnék kérni. Átbeszélni a dolgokat.

Harry nyelt egyet. A pulzusa magas volt, de szerencsére most nem volt hányingere.

- Jas, még nem állok készen, hogy beszélgessünk.

- Miért? – suttogta összevont szemöldökkel.

Harry légvétele megremegett. – Megbántottál... és tisztában vagyok vele, hogy én is megbántottalak. Tudom hogy te készen állsz tovább lépni, de én nem. Nem állok készen arra a beszélgetésre. Nem most. Főleg nem most. Kérlek.

- Oké – bólintott halkan, és mintha a szemei csillogtak volna. – Sajnálom.

Harry bólintott, majd gyorsan elvezette a tekintetét a lányról, aki megfordult és gyorsan elsétált. Harry is így tett, kezével pedig beletúrt a hajába, hogy eltüntesse a hirtelen jött érzelmeket. Erre most egyáltalán nem volt szüksége, mert már így is volt egy csomó más dolog, ami miatt aggódott. Egyszerre csak egy dolgot kellett megtennie. Először túl kellett tennie magát Louis-t. Aztán következhetett Jasmine.

Harry örült, hogy a lány el tudta engedni a múltban történteket. Egy nap talán majd sikerülni fog az az elkerülhetetlen beszélgetés.

Besétált az épületbe, és gyakorlott mozdulatokkal odament a szerkényéhez. Ott felvette a rövidnadrágját és a piros mezét, majd a sípcsontvédőjére felhúzta a zokniját. Ezután belebújt a focicipőjébe, és megkötötte a fűzőt. A hajával nem csinált semmit, csak hagyta, hogy az állkapcsa alá göndörödjön. Talán le kéne vágnia. Egy új kezdetnek jó lenne.

Amikor Louis belépett az öltözőbe, Harry igyekezett nem nézni felé, mert nem akarta, hogy az a rettenetes visszautasítás érzése megduplázódjon. Túl nehéz volt a szerelme szemébe nézni, tudva, hogy ő mit érez, de közben mégsem ugyanazt akarják.

- Hallom, hogy mész a Unitedhoz, haver – mondta valaki az öltözőben, mire Harry felnézett, és látta, hogy Stan volt az. A fiú leült mellé a padra. – Nagyon menő.

- Köszi, haver. – Harry nem mindig bírta Stant, de ma nem tudta nem szeretni a csapattársait. Szinte családtagként tekintett rájuk.

- Mikor van az előszezon?

- Szerintem júliusban.

- Király. Add át üdvözletem az álmok színházának. Meg majd azért hívj meg minket az egyik meccsedre.

- Ugye tudod, hogy az ifjúsági csapat nem nagyon szokott az Old Traffordban játszani?

Stan elvigyorodott. – Tudom, de szerintem úgyis végül bekerülsz a nagy csapatba. Gratulálok – ütögette meg a hátát.

Harry elmosolyodott, igyekezve nem nagyon utálni a változást. – Köszönöm.

Stan megütögette a mellkasát. – Ne felejts el minket, babám.

Harry felkuncogott. Akkor sem felejtené el őket, ha megpróbálná. Elnézett Stanről, mire a szemei egyből megtalálták Louis-ét.

Viszont nem sokáig tartott a szemkontaktus, mert képtelen volt ránézni. Egyszerűen nem ment. Louis nem akarta őt. Hiába mondta, hogy azért, mert túlságosan szereti Harryt, ez az egész mégis olyan volt, mint a szöges ellentéte. Nem akarta Harryt, ez a fájdalom pedig nem fog egyhamar eltűnni. El fog tartani egy darabig, ahogy Zayn mondta. Harry soha nem felejtené el Louis-t.

- Igyekszek – szedte össze magát, és felállt. Ezután kisétált az öltözőből anélkül, hogy hátranézett volna. Louis arca a pályáig végig ott égett a fejében. A fiú Donny-pirosat viselt, zoknival és cipővel, a haja pedig abban a gyönyörű, sötét karamell színben pompázott. A szemei... Harrynek muszáj volt egy elviselhetetlen másodperce behunynia a sajátjait. A szemei – kék, kék, kék – iszonyú gyengédek voltak. Mintha törődött volna Harryvel. Mintha szerette volna.

Harry biztos nem fog túllenni a rajta, amíg el nem hagyja Doncastert. Talán utána sem. Talán soha.

Odament a fiúkhoz, akik már a pálya sarkán gyülekeztek és lustán nyújtottak, tudva, hogy az elkövetkezendő edzés csakis szórakozásból fog állni. Harry eltűnődött, hogy vajon hogyan fogja kibírni, hogy Louis Tomlinsonra nézzen, miközben tudja, soha többé nem lehetnek egymásé újra. Hogy soha többé nem érintheti vagy csókolhatja meg, szívhatja be a fű és izzadság szagát, és feküdhet az ágyában puha, fehér párnákkal körülvéve, amik zöldalma és eper illatú mosószerrel lettek kimosva. Nem bírta elviselni a gondolatot.

Vissza akarta kapni őt. Muszáj volt visszakapnia.

Még könyörögne is neki. Tudta, hogy mielőtt elhagyná Doncastert, térden állva fog neki könyörögni, hogy fogadja vissza.

- Styles!

Hirtelen forró dejá vu érzés futott át Harryn. A szíve hevesen kezdett verni.

Hányszor is hallotta már ugyanezt a hangot rákiabálni, készen a harcra? Louis most tényleg veszekedni fog vele? Bebizonyítja, hogy mennyire nem akarja többé Harryt? Csupán csak még jobban össze kell tipornia őt. Mert ugyebár nem volt elég nemet mondani, szóval biztosra kell mennie, hogy Harry tudja, soha többet nem lesznek egymásé. A mai nap után soha többet nem játszanak ugyan abban a csapatban.

Harry felnézett. A neve, ami olyan keményen és hevesen hangzott Louis szájából, kényelmetlenül csengett a fejében. Harry nem lenne képes harcolni vele. Többé nem. Ha a fiú bántani akarja, akkor csak hajrá. Ő befejezte a harcot.

A fiúk Harry körül idegesen lefagytak, ahogy néztek Louis-t feléjük tartani. Arca határozott volt, és erősen összevont szemöldökkel, ökölbe szorított kezekkel vágott át a többi játékoson. Harry egyhelyben állt. Louis nyugodtan elpusztíthatja őt, ha akarja. Végig tűrné, még akkor is, ha ez helyrehozhatatlan darabokra törné a szívét.

Louis tett három határozott lépést, és nekiindult. Harry döbbenten állt egyhelyben, készen az állkapcsát érő ökölre.

Viszont az nem jött. Louis nem akarta bántani. Hanem a karjaiba ugrott.

Harry ügyetlenül, felkészületlenül és teljesen összezavarodva kapta el őt. Louis lába Harry háta mögé fonódott, Harry pedig nem tudott mást tenni, mint tartani a fiú csípőjét, és igyekezni, hogy ne essenek hátra a fűbe.

Louis szemei elszántak voltak, mozdulatai pedig céltudatosak. Miközben Harry a zavartságtól és döbbenettől bámult, addig Louis hátratűrte az arcából a fürtjeit. A hangja karcos, komoly és határozott volt.

- Egy másodperce se gondold, hogy megszabadulsz tőle, te fasz.

Harrynek alig volt ideje felfogni a szavakat, mielőtt Louis az ajkaira tapadt volna.

Minden elfehéredett. Harry semmit nem látott vagy hallott. Csak érzett. Érezte Louis combjait a derekánál, a gyengéd kezét a hajában és a mellkasán, a karját a vállán – de leginkább csak az ajkait. Csak erre vágyott már hetek óta.

Louis megcsókolta. Mindenki előtt. Louis megcsókolta.

Aztán a fiú elhajolt, de az ujjai Harry hajában maradtak.

- Ne felejts el, kérlek – suttogta, ahogy az ajkaik összeértek, mire Harry csak fájó torokkal megrázta a fejét, mert az agya még mindig nem tudta felfogni ezt a pillanatot.

- Soha – lehelte, miközben érezte Louis légvételeit a száján. Lenézett a fiú ajkaira, és még soha nem érezte a vágy ilyen fájdalmas ízét. Louis bezárta a köztük lévő helyet, mire Harry nem tudott mást tenni, mint visszacsókolni őt.

Most már nem engedi el őt. Soha. A lábai remegtek, de soha nem engedné el Louis-t. Addig fogja tartani, amíg maguktól össze nem esnek.

- Louis Tomlinson. – A dörrenő hang Abrahams Edzőtől jött. Louis ledermedt Harry karjaiban, Harry pedig lassan észhez tért. Louis megcsókolta őt a csapattársaik előtt. Edző előtt. Mindenki előtt. Teljesen nyíltan kinyilvánította, hogy Harry nem fog megszabadulni tőle.

Harry szerette őt.

Louis lecsúszott a karjaiból a fűbe, a sípcsontvédője pedig beleütközött Harryébe.

- Igen? – kérdezte rekedten. – Csináltam valamit?

Harry megmarkolta Louis mezét a derekánál, mert nem volt hajlandó elengedni őt. Mellkasát odanyomta a hátának, ahogy felnézett Edző arcára. A férfi, aki egy hős volt Harry szemében, szem forgatva megrázta a fejét.

- Nem, csak egy kis műsort adtatok ebből mindenkinek. De nem erről akartam beszélni veled.

- Ó.

Harry közelebb hajolt Louis-hoz, és a hajának döntötte a fejét. Soha nem engedi el őt. Soha.

Alig kapott levegőt. A szíve még mindig hevesen vert a csóktól, de nem tudott senkire ránézni körülöttük. Nem érdekelte, mit gondolnak. Többet soha nem engedi el Louis-t. Soha. Kétségbeesetten szorította a fiú kezét a háta mögött.

- Miről akart beszélni velem? – kérdezte Louis. Harryt nem érdekelte. Azt akarta, hogy Louis forduljon meg és újra hozzá érjen. A hajának epres sampon illata volt. A bőrének pedig fű.

Harry addig nem nézett fel, amíg Edző ott nem állt előttük. Boldognak tűnt – sőt, büszkének. Harry újra beszívta a fiú illatát, miközben nézte Edző elégedett vigyorát.

- Felhívott Gary Cooper Manchesterből.

Harry ledermedt.

Louis ledermedt.

- Ma délelőtt befejezték a megbeszéléseiket, és úgy gondolták, tudni szeretnéd, hogy felajánlanak neked egy helyet a labdarúgóprogramjukon.

Harry érezte, hogy Louis teste szinte elolvadt, úgyhogy egyből átkarolta a derekát.

A férfi folytatta. – Azt mondták, nyerni a pontszerző ligában, és második helyezést elérni a bajnokságon nagyon is lenyűgöző.

- Most szívat, Abe? – kérdezte Louis megtört hangja.

- Miért szívatnálak?

- Úristen – dőlt hátra Louis Harrynek, aki alig bírt hinni a fülének. – Bejutottam? – suttogta remegve Louis.

- Bejutottal – bólintott Edző boldogan.

- Bejutottam.

Ezután Harry képtelen volt visszafogni magát. Beletemette az arcát Louis nyakába, és olyan erősen ölelte, hogy nem érdekelte, ha fájdalmas. Ajkait a fiú bőrének nyomta, mert sosem lehetett hozzá elég közel. Megpuszilta a fülét, az állkapcsa vonalát, a meze fölött a torkát... Hallotta a csapattársaikat mozgolódni körülöttük, ahogy gratuláltak Louis-nak, de nem engedte el őt. Soha.

- Szeretlek – nyögte Louis halántékánál.

- Szeretlek – válaszolt egyből Louis, Harry mellkasának simulva. – Tényleg. Nagyon szeretlek.

- El sem hiszem, hogy ez valódi. Azt hittem, nem akartad.

- De igen. Akarom, ígérem.

Harry kifújta a levegőt, és úgy érezte, az egész teste megkönnyebbül. Louis akarta őt. Akarta magukat. Harry a fiú nyakához nyomta a száját, olyan közel, amennyire csak tudta. Louis kibontakozott a szorításából és megfordult, ujjaival pedig megragadta a mezét. Aztán összevont szemöldökkel és komoly tekintettel felnézett rá.

- Ne haragudj a...

- Semmi baj.

- De – mondta Louis kemény hangon. – Irigy voltam, és nem gondolkodtam tisztán. Tudom, hogy akarom ezt, még ha nem is most tudtam volna meg, hogy... Együtt megyünk Manchesterbe – suttogta nagyra nyílt, kék szemekkel. – El tudod ezt hinni?

Harry arca már fájt a mosolygástól. Soha nem érezte így magát.

- Észhez tértél – mondta halkan. – Végre. – Harry hitetlenkedve felnevetett. Egyszerűen nem tudta felfogni. Louis hitt magukban. Azt, hogy mikor, miért és hogyan, nem tudta, de nem is számított.

Louis arca a legcsodálatosabb, legszívszorítóan jóképűbb mosolyban tört ki, amit Harry valaha látott. A szemei sarkában megjelentek a kis ráncok, mielőtt odahajolt és arcát Harry mellkasába temette volna.

- Tisztázzunk valamit, Styles – hümmögte a mellkasának, ahol Harry érezte a meleg légvételét. – Még mindig utállak és még mindig az ellenségem vagy.

Harry megrázta a fejét, ahogy még mindig Louis-t ölelve becsukta a szemét a fiú hajánál. – Rendben van, egészen addig, amíg szeretsz is.

- Micsoda fantasztikus történet. – Felnézett, mire találkozott a tekintetük. – Örülni fogsz, ha megtudod, hogy nagyon is szertelek.

Harry felnevetett, de a szíve csordultig volt érzelmekkel. - Te vagy a következő Oscar Wilde?

- Nem tudom elhinni, hogy elrontottad a pillanatomat – húzta össze a szemeit Louis.

- Tényleg veszekedni fogunk? – kérdezte gyengéden Harry, miután megnyalta az ajkait.

- Szerintem már eleget veszekedünk.

Harry vett egy mély levegőt, a teste pedig kezdte lassan utolérni az elmúlt másodperceket. A csapattársaik összezavarodva és kínosan nevetgélve nézték a társkapitányaik nyilvánvaló vonzalmukat egymás felé. Liam mosolygott a leginkább, ahogy a kesztyűs kezét a mellkasán pihentette. Harry legszívesebben megforgatta volna a szemeit, de a figyelmét nem tudta túl sokáig elszakítani Louis-ról. Lepillantott rá, és közelebb húzta magához a testét. Lágyan ringatóztak, miközben Harry őszinte boldogsággal mosolygott.

- Szóval bejövök neked, mi?

- Előbb én jöttem be neked – forgatta meg Louis a szemeit. – Vagy nem?

Valószínűleg.

Nyilván.

Még jó.

- Soha nem fogod megtudni, bébi.

*

Harry hanyagul leparkolta a Range Rovert az útpadka mellett, és ahogy mentek a veranda felé, a keze végig Louis hajában volt, ami még mindig nedves volt az öltözőben vett zuhanytól. Amióta a fiú az edzésen a karjaiba ugrott másfél órával ezelőtt, Harry azóta folyamatosan csak csókolta.

Miközben a bejárati ajtó felé tartottak, Louis megragadta a derekát, hogy közelebb nyomja a csípőjét. Harry nem látott semmit. A szemei be voltak csukva, a teste pedig elveszett Louis-ban. Az ő Louis-jában.

A fiú épp csak annyira engedte el, hogy kinyissa az ajtót és bemenjenek, eközben Harry vett két nagy levegőt, aztán átkarolta Louis nyakát és az ajtó melletti falnak nyomta. A hasa és mellkasa feszesen simult hozzá, a vállai pedig izmosak voltak, ahogy nekinyomódott Harry testének. A kezei lecsúsztak a nadrágja hátújához.

- Úristen!

Megálltak. Harry lassan balra fordította a fejét, mire meglátta, hogy Lottie Tomlinson, kezével a szája előtt bámulja őket. Louis lehelete Harry állát érte, kezei pedig ledermedtek. A lány döbbenten, tágra nyílt szemekkel állt a konyhaajtóban, a hosszú, szőke haja pedig fel volt kontyolva.

- Ezaaaz! – kiabálta ezután Lottie magasba emelt kézzel.

Harry felnevetett, mert nem tudta visszatartani. Louis kiszabadította magát Harryből, és szem forgatva csóválta a fejét, ahogy a húga sikoltozva fel-le ugrált, miközben ölelte és rángatta őt. Miután Louis ellökte magától, Harry köré fonta a karját. Parfüm illata volt, a haja pedig az orrához simult.

- Úristen, nem tudom elhinni, hogy újra együtt vagytok! Na végre, a kurva életbe! És holnap teázhatunk iskola előtt! Atya ég! És csinálhatunk gófrit is! Ja, meg szereztem egy új vanília ízű alma-fahéj teát. Imádni fogod...

Harry felnevetett a lelkesedésén, és rájött, hogy Lottie is már agyon hiányzott neki. Fogalma sem volt, hogy a lánynak ennyit jelentettek a közösen töltött reggelek. Ez pedig megdobogtatta a szívét.

- Álljatok le, srácok – mondta Louis fejcsóválva, keresztbe tett karokkal.

- Menj a picsába, Lou. Nem tudom elhinni, hogy távolt tartottál Nialltől és Harrytől is. Rohadék vagy.

Harry még mindig nevetett, a fiú pedig belökdöste a konyhába a húgát, aki bár fintorogva is, de hagyta magát. Ezután Louis megragadta Harry kezét, és felhúzta az emeletre.

- Annyira örülök, hogy újra együtt vagytok! Belegondolni is vicces, hogy azt gondoltátok, hogy képesek vagytok külön lenni.

Harry még el tudta kapni a lány vigyorát, mielőtt eltűnt volna.

- Ne foglalkozz vele. Bolond – morogta Louis, miközben mentek fel.

- Aranyos – ellenkezett Harry.

Ahogy beléptek a szobába, Louis azonnal magára húzta Harryt az ágyon. A fiú forró és szilárd volt maga alatt. Harry, bal lábával Louis-é között, és mellkasát az oldalához nyomva, hagyta, hogy az ujjai megérintsék az arcát. A bőre puha volt és enyhén aranybarna, a szempillái pedig hosszúak, ahogy felnézett Harryre.

- Akarlak – motyogta Louis.

- Nagyon szeretlek – szuszogta Harry, ajkaival a fiúéra tapadva. Ott a pályán túl gyorsan történt minden. Most, itt a szobában, a saját helyükön, Harry csak le akarta lassítani az időt. Heves vágyakozással és bágyadt szenvedéllyel csókolta Louis-t, a bőre pedig egyszerre égett és bizsergett a fiú ujjainak minden érintésétől.

Kezeivel erősen szorította őt, de még mindig tudta izommemóriából, hogy Harry hogyan szereti magán őket. Szerette, amikor megfontoltak, amikor tudják, mit akarnak, és amikor a legszebb helyeken érintik meg Harryt. A legjobbak Louis ajkaival párosítva voltak, amik olyan dolgokat suttogtak a fülébe, amiket még sohasem hallott tőlük.

- Szeretlek – nyögte Louis a bőrébe közvetlenül a füle alatt, mire Harry szíve szinte megállt. Hallani, ahogy kimondja, ahogy belenyögi a bőrébe, miközben az ujjai a nadrágjához vannak nyomva... Harry még soha nem érzett ilyet. Olyan volt, mintha... minden, amit eddig az élete során akart, valóra vált volna.

Harry légvételei szaggatottak voltak, de nem érdekelte. Az egész teste úgy remegett, mintha most először érezte volna magán Louis-t.

- Mond újra – súgta.

- Szeretlek – mondta Louis, mire Harry hangosan felnyögött. A fiú haja a homlokát csiklandozta, fogai pedig Harry ajkába haraptak, ahogy egymásnak szorítottak a csípőjüket. Harry reszketve kifújta a levegőt az érintésre. Kínzóan jó érzés volt, mintha az egész teste felszabadult volna a fájdalomtól és szenvedéstől. És ezt Louis idézte elő. Talán nem lesz egy gyors folyamat, de a fiú karjaiban úgy érezte, mintha a felgyülemlett fájdalom egy része eloszlana.

Louis letolta Harry nadrágját, Harry pedig a fiú pólója alá csúsztatta a kezét. A felsőtestén az izmok folyamatosan dolgoztak, és Harry érezte a szíve heves dobogását.

Tenyerével Louis mellkasán megállt. A fiú ezt észre is vette, ezért felnézett a szemébe lógó haja alól.

- Mi az, édes?

Harry remegő légvétellel mondta ki azokat a szavakat, amiket már szinte évek óta akart. Talán már tizenöt éves kora óta.

- Olyan kibaszott gyönyörű vagy. Tudod, ugye?

Louis egy pillanatig csendben rámeredt, mintha a szavak idegennek hangoztak volna. Nem számított rájuk. Egy hosszú másodpercig szemeivel végigmérte Harry arcát.

- Ezt úgy mondod, mintha tényleg el is hinnéd.

- Mert elhiszem – pislogott nagyokat. – Láttad már magad? Olyan... – Nem is találta a megfelelő szavakat. Mintha már túl sokat gondolt volna rájuk. Kibaszott részletességgel szokta körülírni Louis-t a fejében, most mégis, amikor megpróbálta a szemébe nézve kimondani... rájött, hogy nem a szemei, a haja, vagy az a rohadtul jó teste teszi őt elképesztővé. – Köszönöm – suttogta.

- Mit? – vonta össze a szemöldökét.

- Hogy mellettem voltál, amikor szükségem volt rád.

Louis teste végtelenül gyengéd volt, amikor nyomott egy puha puszit Harry ajkaira. – Te is mellettem voltál. Amikor kellett egy barát, te ott voltál.

- Akkor együtt voltunk boldogtalanok – lehelte a fiú szájára.

- De közben jól mulattunk – húzta közelebb magához Louis. Ott az ágyon fekve, Harry háta tele volt libabőrrel, ahol a pólója fel volt csúszva. Louis keze végigsimított rajtuk, ezzel teljesen átmelegítve őt. Még a lábujjaiban is érezte.

- Amikor részegek voltunk – motyogta Harry, és Louis ajkaira tapadt. A fiú elmélyítette a csókot, és percekig szótlanok voltak. Húzta őket az ágy, Harry pedig úgy olvadt bele, mint ahogyan Louis-ba.

- Olyan jól néztél ki azon az estén – nyögte Louis. – Az a ruha. Soha nem láttalak még ilyen csinosan. Olyan... – Nem fejezte be. Helyette megragadta Harry csuklóját és az ágyékához nyomta a tenyerét. Harry érezte a kemény hosszát a farmerjának feszülni.

Harry nem tagadhatta, hogy hallani ezeket a szavakat, hallani, hogy milyen érzéseket váltott ki a fiúból...

- Akarlak – Az ajkai megtalálták Louis nyakát.

- Le – mondta a fiú, mire Harry teljesen elveszítette magát az illatában.

Lottie egész délután nem zavarta őket. Harry órákig csókolta Louis-t, és élvezte a közelségét. Még akkor sem tudta abbahagyni az érintését, miután mindketten átlépték a gyönyör kapuit. Ajkaival végigtapintotta Louis mellkasát, ujjaival a hasát simogatta, megcsókolta a kulcscsontjait, és a vállhajlatába nyomta az orrát. Hagyta, hogy a szája végigjárja Louis nyakát, nedves csókokat hagyva a bőrén, mindeközben a fiú szemérmetlenül, megbabonázott kék szemekkel bámulta a testét.

Órák teltek el, de akkor sem álltak le. Az összes ruhájuk a földön hevert, a fehér paplant pedig a fejükre húzták, ami betakarta őket a saját kis kuckójukban.

- Kibaszottul szerelmes vagyok beléd – suttogta Harry. A feje a puha, fehér párnán pihent, Louis pedig egy centikre volt csak tőle. Az ujjai a fiú kulcscsontját cirógatták, Louis szemei pedig Harry ajkait nézték. – Nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.

- Én sem

- Szeretlek – vonta össze a szemöldökét Harry. A tekintete Louis nyakára tévedt, miközben a keze alatt érezte a fiú mellkasának emelkedését.

- Harry, fogalmad sincs, mennyire elveszed az eszem. Olyan vagy... mint egy enigma. Csodálatos vagy. Szeretlek.

Harry beszívta a levegőt a szavak hallatán, mert minden alkalommal összeszorult a mellkasa, amikor hallotta őket. – Tényleg?

- Igen.

- Akkor... – Nyelt egyet. – Miért engedted, hogy megpusziljon?

- Ki? – vonta össze a szemöldökét Louis.

- Jasmine. A bulin. Arcon puszilt. Itt. – Harry megérintette azt a bizonyos pontot a fiú szája sarkánál.

Louis ránézett, de az az ujjaival szorosan megfogta Harry kezét. – Ne haragudj, Haz. Össze voltam törve, mert nem csókoltál vissza ott a meccsen. Részeg voltam, és azt sem tudtam, ki van körülöttem. Stan folyamatosan próbált összeboronálni valakivel. De én nem akartam. Csak egy szerencsétlen eset volt, hogy pont ő volt ott, amikor Stan próbálta rávenni az embereket, hogy... smároljanak velem.

- Úgy éreztem... – Fájdalom. Színtiszta fájdalom. De nem akarta kimondani.

- Sajnálom – rázta a fejét Louis meggyötört arckifejezéssel.

- Rám néztél – suttogta. – Mintha tudtad volna, hogy fájni fog.

- Nem ez volt a szándékom – rázta határozottan a fejét. – Csak azt akartam, hogy gyere oda és ments meg tőlük. Vissza akartalak kapni.

Harry találkozott a tekintetével. A légvétele szaggatott volt, de Louis keze megnyugtatta. Az ágya megnyugtatta. Viszont mégis...

- Tudom kell valamit. Mi történt ott a szobában? Te és ő. Muszáj őszintének lenned.

Louis közelebb csúszott, és felemelte a jobb kezét, hogy az ujjait finoman Harry tarkóján lévő hajába vezesse. Az orra Harryéhez simult, az ajkaik pedig szinte összeértek. Harry ideges volt, de tudta, hogy hallania kell a következő szavakat.

- Keresett nekünk egy szobát – motyogta. – Liam segített levenni az undorító pólómat, miután vagy tíz percig egyhuzamban csak hánytam. Aztán lefektetett. Miután kiment, megkérdeztem Jasmine-t, hogy mi történt köztetek. Nem tudtam elképzelni, miért utálod őt annyira, és ez nagyon összezavart néha. Azt tudtam, hogy jártatok, de... – vonta össze még jobban a szemöldökét.

- Soha nem feküdtem le vele – suttogta Harry a fejét rázva.

- Tudom, édes.

Harry Louis orrához nyomta a sajátját, mert szüksége volt az érintésre, hogy megnyugodjon. – Folytatasd.

- Most már tudom... mert elmesélte, mi történt. Nem ment bele a részletekbe, csak annyit mondott, hogy úgy jött rá, hogy meleg vagy, hogy nem akartál lefeküdni vele, és... Szörnyű, amit tett, Harry. Az elejétől fogva meg kellett volna hallgatnom téged, de fogalmam sem volt.

Louis tudta.

Most már mindent tudott.

Harry nem tudta, hogy örül-e ennek vagy sem, csak azt, hogy nem akar beszélni róla. Az érzés, hogy akaratlanul felfedte a szexualitását, a megalázottság, és a fájdalom, hogy megbántotta a legjobb barátját... Nem akart róla beszélni, de tudta, hogy előbb-utóbb muszáj lesz. Viszont nem Louis-val, hanem Jasmine-nel. Ha valaha is tovább akar lépni, muszáj lesz megbeszélnie a lánnyal a dolgokat.

De majd később. Nem ma. A mai nap csak Louis-é és az övé.

- Ne beszéljünk róla többet – döntötte el. – Most már csak mi ketten vagyunk.

Louis ajkai egy apró mosolyra húzódtak, de ez nem tartott sokáig. – Még valami, Haz. – Nyugtalannak tűnt, ami Harrynek nagyon nem tetszett. – Nagyon sajnálom. Részeg voltam és hülye, de miután beszéltünk... részeg voltam és nem akartam egyedül aludni. Annyira hozzá voltam szokva, hogy te ott vagy – a melegségedhez, hogy a tested ott van az enyém mellett, a hajadhoz, az illatodhoz, ami körülvesz – hogy utáltam egyedül aludni. Egyszerűen csak nem ment. Nemet mondott, és kiment. Így egyedül aludtam.

Érezte, hogy belül fájdalmasan mardosni kezdi az ingerültség. – Te megkérted őt, hogy maradjon? – suttogta, ahogy a kellemetlen érzés erősen szorította a mellkasát.

- Haz, csak aludni, de nem kellett volna. És amikor nemet mondott, örültem. Nem akartalak megbántani. Csak össze volta zavarodva. – Megérintette Harry állkapcsát. – Édes. Haz.

Harry vonakodva találkozott a tekintetével, de a homlokán még mindig mély rácok húzódtak. Louis orrának hegye a sajátjának simult. Az ajkai Harryéhez értek, amikor megszólalt.

- Kicsim...

Kicsim.

Ezt Harry szokta mondani. Sokszor szólította így Louis-t véletlenül. Egy szóval, ami tökéletesen illet rá. Mert a fiú határozott volt, jóképű, szenvedélyes, gyengéd, kedves, őrjítő... És Harryé.

Kicsim. A szó hallatán mély, perzselő vágyakozás futott végig a mellkasán, aztán az egész testén.

Harrynek nem tetszett a gondolat, hogy Louis megkérte Jasmine-t, hogy aludjanak egy ágyban, viszont ez valójában nem történt meg. Louis megbánta, hogy egyáltalán megkérdezte. Most pedig itt volt Harryvel, miközben megérinti, megcsókolja, és kicsimnek hívja.

- Soha többet ne csinálj ilyet – suttogta, és a hüvelyujját a fiú pulzusához nyomta a nyakán, ahol érezte az erős, határozott lüktetést. Mostantól Louis őmellette alszik.

Louis becsukott szemmel megrázta a fejét. – Soha.

- Az enyém vagy.

- Igen – bólintott.

- Én a tiéd vagyok.

Kinyitotta a szemeit. A kék szemeit. – Te vagy az egyetlen, akit valaha is szerettem. Fogalmad sincs, milyen szarul voltam az elmúlt hónapokban. Te vagy a mindenem, és szinte belehaltam a gondolatba, hogy elveszítelek.

Képtelenség volt még jobban közelebb mennie a fiúhoz, de nagyon akart. – Azt hittem, még mindig utáltál.

- Szerintem tavaly óta nem is utáltalak.

- Szerintem és soha nem is utáltalak úgy igazán – súgta Harry kifújva a levegőt.

Louis ajkai széles mosolyra húzódtak, amitől elképesztően gyönyörű volt. – Na látod, tudtam. Te szerettél engem először.

Harry a homlokát Louis-nak nyomta, az orra tökéletesen illeszkedett az arcához, közvetlenül az orra mellett. Aztán vett egy nagy levegőt, és hátrébb hajolt.

- Inkább azt mondanám, hogy egy érzelmi ronccsá tettél, de hát mindig is egy kicsit érzelmes voltam. Te csak rontottál rajta.

- Reménytelen romantikus vagy – kuncogott Louis. – Nem roncs.

- Még mindig úgy gondolom, hogy cinikus vagy.

Megvonta a vállát, és a szája finoman hosszért Harryéhez. – Nem számít. Ha az élet nem adja át varázsütésre, mint egy csodát... nekünk... majd én ellopom magunknak.

- Rendben. Együtt megtudjuk csinálni.

- Mindig. – Odahajolt és megcsókolta Harryt, miközben a lehető legközelebb húzta magához őt. A fiúnak most is fű és izzadság illata volt.

Harrynek még mindig voltak problémái. Tisztában volt vele. Azt is tudta, hogy Louis-nak is vannak. De tudna velük élni, ha a fiú is a sajátjaival. A szerelem egy bonyolult dolog, de nem számít milyen nehéz volt, vagy lesz is a jövőben, Harry tudta, hogy mindig harcolni fognak érte.

A szerelem egy véres sport, de amíg egy csapatban játszanak, győzni fognak. 

Sziasztook!
Szóval végre elkészültem ezzel a könyvel is, el sem hiszem lmao. Ha minden igaz, lesz még egy epilógus, viszont erről hónapok óta nincs semmi infó, de amint posztolva lesz azt is lefordítom!!
A helyesírási hibákért és a magyartalan részekért ugyancsak elnézést kérek, ezeket sajnos elég nehezen veszem észre, ráadásul az elején nagyon összezavart az, hogy múlt időben van írva a könyv.

Nagyon köszönöm mindenkinek aki elolvasta és itt volt, sokat jelentett minden visszajelzés! <3
Nektek hogy tetszett a történet Harry szemszögéből?

További jó nyarat és pihenést mindenkinek!

Puszi, J. 😘

2023.07.06.