Drága Olvasóim!

Mivel ma telihold - és ennek tetejében még szuperhold is - van, elkészültem az új fejezettel. Remélem, mindenki talál benne kedvére valót. :)

Várom véleményeiteket! Puszillak Benneteket: Hope :*

-----------------------------------

*Molly szemszöge*

Szerencsémre, vagy sem, nem kellett sokat könyörögnöm Dereknek, hogy elárulja Zoe pontos lakcímét, és ezzel együtt el is vigyen oda. Mint utólag kiderült, barátnőm nekem is ugyanúgy elküldte a címét még hetekkel ezelőtt, SMS-ben, amikor Ryannel egyfolytában hívogattak. Értetlenül néztem a mellettem vezető farkasomra, mikor a Camaróval szinte már majdhogynem kiértünk a városból.

Most akkor nem is itt lakik, vagy mi a fene? - gondoltam magamban, majd mintha az égiek megválaszolták volna a kérdésemet, egy kétemeletes társasház előtt parkoltunk le.

Nyugodt környéknek tűnt. Az a tipikus jó szomszédságos, kertvárosi kis élet jutott róla az eszembe. Olyannyira szorítottam a kezemben lévő boros üveg nyakát, hogy az ujjaim már jól láthatóan fehéredni kezdtek. Majd hirtelen egy lágy érintést éreztem meg combom felületén, ami másodperceken belül visszatérített az aggodalmas gondolatmenetemből.

Bőven reggel nyolc óra előtt voltunk. Igazából nem tudtam, melyik műszakot vállalta el a mai napra Zoe, és amúgy is meg szerettem volna lepni; így direkt nem szóltam neki előre az érkezésemről. Csak remélni tudtam, nem éjszakára megy dolgozni, így talán nem fogom megzavarni a reggeli pihenésében.

Mély levegőt vettem, végül az alsó ajkamba haraptam.

- Menni fog, nyugi! - nézett mélyen a szemembe Derek, majd ajkaimra hajolt egy szerelmes csókra. Miután elváltunk egymástól, éreztem, hogy újra rám tör a pánik.

Alfa vagy, Molly! Ne legyél már ilyen beszari! Ő a gyerekkori barátnőd! - szidalmazott morgolódva egy hang a fejemben.

- Megvárjalak? - kérdezte egy félmosollyal az arcán farkasom. - Ha kell, el tudlak vinni benneteket a bisztróig.

- Köszönöm - suttogtam halkan, végül megembereltem magam, és kiszálltam a kocsiból.

Pechemre Zoe pontosan a legfelső emeleten lakott, ráadásul a házban még lift sem volt; így sok-sok lépcsőfokot kellett magam mögött hagynom, hogy elérjek az ajtajáig.

Halk kopogással indítottam a bent lakó reggelét, miközben azon szurkoltam, hogy az ujjaim által körülölelt rosé nehogy a lábtörlőn landoljon. Szorításom egyre csak erősödött az üveg nyaka körül, de senki sem nyitott ajtót, így újra bekopogtam, de már bátrabban. Ismét semmi.

Remegő ujjakkal markoltam rá a kilincsre, majd lenyomtam azt. Meglepődtem, amikor az ajtó minden ellenállás nélkül tárta elém az otthonos lakás előterét. Friss virágok illata töltötte be a felkelő nap fényébe burkolt kis helyiséget. Mindössze csak két lépést tettem befelé, amikor is megtorpantam, és szívem őrülten kalimpálni kezdett a mellkasomban.

Mégis mennyi lenne az esély rá? Ugyanis az ereimben lüktető ijedtség oka nem más volt, mint a nappali kanapéján pihenő bőrdzseki és motoros sisak kombinációja.

Na, jó, nekem ebből elegem van! Azonnal megyek is vissza Derekhez!

Már épp indultam volna, amikor is a kis boltívvel elválasztott helyiség irányából halk csörömpölés ütötte meg a fülemet. Zoe!

Gyors léptekkel átvágtattam a nappalin, és szinte úgy estem be a konyhába. Barátnőm háttal állt nekem, haja laza kontyba volt fogva.

- Zoe? - kérdeztem remegő ajkakkal. Ugye nincs semmi baja?

Bordó, enyhén átlátszó szatén köntöst viselt. Nem éreztem vérszagot. Ez már egy jó jel volt!

Érkezésem neszezésére komótosan hátrafordult egy bögre kávé társaságában. Először fáradt, de mégis döbbent tekintettel meredt rám, majd amikor megpillantotta az üveg rosét a kezemben, mosolyogva felsóhajtott.

- Sajnálom! - mormoltam el egy bocsánatkérést az orrom alatt. - Az ajtó nyitva volt, és... - kezdtem az alkalomhoz illő szavak után kutatva, de barátnőm csendre intett.

- Ne viccelj! - suttogta maga elé elérzékenyülve, majd letette a bögréjét a konyhapultra, és könnyeivel küszködve sietve a nyakamba borult.

***

A hétvégével hivatalosan is megnyílt kis városkánk születésnapjának a programsorozata, ami ebben az évben a country témájú jelmezes felvonulások és előadások jegyében telt. Ilyenkor a szomszéd településekről is előszeretettel jöttek át turisták a vásárba nézelődni, vagy akár a koncerteken kiengedni a hétköznap fáradalmait egy kellemes ital társaságában.

Ilyenkor az ember hiába próbált elvonatkoztatni a tömegtől, bárhová lépett, akarva-akaratlanul ismeretlenekbe, vagy régi-új ismerősökbe botlott. A fő utcával egyetemben sok kis mellékutca is le volt zárva az árusok portékája, vagy épp a kihelyezett pavilonok miatt. Ez a pár nap csakis erről szólt.

Megígértem Zoénak, hogy ebéd után beugrom hozzá egy finom kávéra, de előtte még tettem egy hosszabb sétát a színesen vidám forgatagban.

- Stiles! Azonnal tedd azt le! - kiáltotta kacagva egy magabiztos férfihang a tömegből. Stiles? Milyen furcsa egy név! Várjunk csak! Emberi név ez egyáltalán? A hang irányába kaptam a fejem.

Az egyik bódé előtt - ami tele volt különféle kultúrák fejfedőivel - egy fiatal fiú szórakoztatta a köpcös árust, miközben a fejébe egy cowboy kalapot húzott. Kezével pisztolyt formázva egy vadnyugati hőst utánozva pufogtatott, amihez hanghatásokat is társított. Nem lehetett több tíz-tizenkét évesnél. Amint észrevette a közeledő férfit, a hahotázó árusra kacsintott, majd a szemközti étterem felé rohant. Vékony, törékeny testalkatával fürgén kerülte ki az árusok által felállított "akadályokat", még jobban felidegesítve ezzel a nyomában loholó férfit, aki minden bizonnyal az édesapja lehetett.

Mennyire hiperaktív egy fiú! - nyugtáztam magamban, majd végigsimítottam a pocakomon. Remélem, Eli, te nyugodtabb gyerkőc leszel! - tettem hozzá gondolatban.

Egy mosollyal az arcomon kicsit rendbe tettem az apró virágokkal díszített nyári ruhámat, és elindultam a bisztró felé, ahonnét már idehallatszott a táncba hívogató country zene.

Lassú léptekkel ittam magamba a vidámságot sugárzó fesztiválhangulatot egészen addig, amíg a tekintetem meg nem akadt egy kisfiún, aki elkülönülve a tömegtől az állatformás lufikat áruló stand mögött álldogált. Kerek szemeivel kissé szomorkásan kutatgatott a tömegben, de nem tűnt túl kétségbeesettnek. Anyai ösztöneim egyből felülkerekedtek, és úti célomat megváltoztatva a barátságos arcú gyermekhez sétáltam. Szeme egyből felcsillant, amikor észrevett. Hihetetlen, hogy eddig senki sem kérdezte meg tőle, hogy esetleg eltévedt-e, vagy csak vár valakit.

- Szia! - guggoltam le a gyerkőc elé, és megpróbáltam kedves hangnemben beszélni hozzá. Látszott rajta, hogy kissé magába zárkózós típus. Ismertem ezt az érzést. Ennyi idősen én is pont így viselkedtem. - Merre vannak a szüleid? - Hiába voltam barátságos, a fiú nem válaszolt, csak értetlenül pislogott rám azokkal a zabálnivaló, barna szemeivel. - Hát, jól van! - álltam fel egy félmosoly kíséretében, és már indultam is volna az isteni bisztrós kávé irányába, de a csendes fiúcska kézen ragadott.

Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem az érintésétől, de valahogy úgy éreztem, nem hagyhatom magára. Jövendőbeli anyaként szinte kötelességemnek éreztem biztonságba helyezni őt. Megpróbáltam újra szóra bírni a kis srácot.

- Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak egy fagyira, amíg meg nem találjuk a szüleidet? - Kérdésem hallatán szemei felcsillantak, és mintha teljesen elvágták volna, egyik szava követte a másikat.

- Amúgy Stilesszal vagyok itt, és az apukájával.

- Stilesszal? - vontam fel a szemöldököm. Sokkal nehezebb volt kimondani, mint ahogy le kell írni, gondolom. Vagy épp fordítva. - Ő a barátod?

- A legjobb barátom! - csattant fel mosolyogva, majd menet közben elém állt, és kezét felém nyújtva folytatta: - Egyébként Scottnak hívnak.

- Nagyon örülök, Scott! Én pedig Molly vagyok.

***

- Nehogy elcsatangolj! - szóltam rá nem túl parancsolóan a mosolygós gyerkőcre, aki a hiperaktív Stiles barátjához hasonlóan ide-oda sétált a kis fabódék között.

A bisztró előtti útszakaszon felállított kör alakú színpadon egy helyi country zenekar játszott, akinek a tagjait szinte lehetetlen volt megközelíteni a sok kacagó, ugrándozó gyermektől. Amikor beléptünk a helyiségbe, Zoe épp a pénztárgép előtt vette fel a rendelést. Az étkezde tele volt turistákkal, akik alighanem épp az ebédjüket fogyasztották. Barátnőm egyből észrevett, miközben végigfuttattam tekintetem a bisztróban, szabad hely után kutatva.

Zoe elmosolyodott, majd enyhén félredöntött fejjel méregetni kezdte a mellettem ácsorgó kisfiút.

- Molly! - integetett felém Zoe, miközben próbálta túlkiabálni a vendégek által keltett hangzavart.

- Szia! - Barátnőmnek odaköszönve beljebb léptem. - Gyere, Scotty fiú! - tettem lágyan vállára a tenyerem, majd halkan elnevettem magam, amint észrevettem, hogy szemei megakadtak a fagyis pulton. - Nyugodtan válassz! - bátorítottam. Több sem kellett, egyből odaszaladt, én pedig lassan Zoe felé sasszéztam.

- Hát ő? - mutatott Scott felé Zoe. - Hol szedted össze? - kérdezte, de közben már nekiállt a habos-babos kávém elkészítéséhez.

- A városi forgatagban. Szerintem eltévedt - biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Úgy látom, jól érzi magát veled - kacagta Zoe.

- Scott! - Hallottam meg egy gyerek boldogságtól csorduló hangját a bejáratnál. Egyből feléje kaptam a fejem.

- Azt hiszem, már nem elveszett fiú többé - mosolygott rám barátnőm. Örültem, hogy rátaláltak, de valamiért kicsit szomorú is voltam. Kezdtem megkedvelni a kis srácot.

- Ő volt az! - húzta oda Scott annak a bizonyos Stilesnak az édesapját. A férfi homlokát már apró ráncok tarkították. Első ránézésre csupa-szív embernek tűnt.

- Noah Stilinski - nyújtotta felém kézfejét udvariasan az idős férfi, amit szívesen viszonoztam.

- Molly Jefferson - mutatkoztam be mosolyogva.

- Köszönöm, hogy vigyáztál Scottra! - jegyezte meg barátságosan.

- Igazán semmiség! Ugye, Scotty fiú? - borzoltam kissé össze a fiú barna haját, aminek már kevésbé örült. - Sikerült választanod?

- Micsodát? - fordult a fiú felé érdeklődő kék szemeivel a férfi.

- Megígértem neki, hogy amíg nem akadnak a nyomára, meghívom egy fagyira.

- Molly, én tartozom köszönettel. Esetleg meghívhatlak valamire? Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk egy ebédre!

- Köszönöm, Mr. Stilinski, de az az igazság, hogy csak egy kávéért jöttem, és már itt sem vagyok - utasítottam vissza udvariasan a kedves invitálását.

- Akkor legalább hadd álljam annak a költségét! - próbálkozott tovább egy kedves mosollyal az arcán, aminek már nem mondhattam nemet.

- Köszönöm! - mosolyodtam el, majd hirtelen két kar lágy ölelését éreztem meg a derekam körül.

- Remélem, még találkozunk! - mosolygott rám Scott is.

- Ebben biztos vagyok - kacsintottam rá pajkosan, végül Stiles és édesapjának a társaságában elindult a nemrég felszabadult asztal irányába.

Halkan kifújtam a levegőt, majd a pult felé fordultam.

- Molly, tudod ki volt ez? - kérdezte Zoe összeszűkült szemmel.

- Fogalmam sincs - tártam szét a karjaimat. - Te talán tudod? - támaszkodtam a fénylő anyaggal fedett pult tetejére.

- A Beacon Hills-i sheriff.

- Ó! - hagyta el egy meglepődött sóhaj az ajkaimat, majd vállat vontam, és mosolyogva barátnőmre néztem. - Sosem tudhatja az ember... Minden kapcsolat számít.

- Ez így igaz - tette hozzá halkan barátnőm, majd arca pillanatokon belül felragyogott, amikor újra a bejárat felé nézett. Tekintetét követve én is az ajtó felé fordultam.

Ugyanannak a farmernek és bőrdzsekinek a tulajdonosa nézett velem farkasszemet, mint aki hónapokkal ezelőtt megfenyegette az én kis falka családomat.

- Molly, be kell mutatnom valakit! - bújt ki a pult mögül Zoe, és izgatottan belém karolt.

- Zoe, ne! - rántottam ki karomat enyhe szorításából. A düh, de leginkább a félelem kerített a hatalmába. Barátnőm értetlenül állt előttem. Tudtam! Mindig is jók voltak a megérzéseim. Már akkor rá kellett volna kérdeznem, hogy ki annak a bukósisaknak a tulajdonosa. Miért nem tettem?

- Molly, neked meg mi bajod? - nézett rám értetlenül. A szemeiben holmi csalódottságot véltem felfedezni, na és persze kétkedést, hogy biztosan normális vagyok-e. - Gyere már! - Próbálta oldani a feszültséget, miközben egyre közelebb jutottunk a számomra fenyegető egyed felé.

- Szólok Dereknek, hogy jöjjön értem - hadartam, miközben a szívem őrült kalapálásba kezdett a mellkasomban. Ha nem lennék vérfarkas, itt helyben tuti szívrohamot kaptam volna.

- Zoe, drágám! - szólalt meg előttünk a fekete göndör hajú férfi. Mikor került ilyen közel hozzánk? - Nem is említetted, hogy Molly a te barátnőd.

- Mintha nem tudtad volna - köptem egyenesen a képébe. Szó szerint. A bisztróban hirtelen síri csend támadt, és sugdolózva minden szem rám szegeződött. A férfi egy kurta mosoly kíséretében törölte le nyálamat az arcáról.

- Jobb lenne, ha ezt a beszélgetést máshol folytatnánk! - hajolt még közelebb az irritáló izomkolosszus.

- Én nem megyek sehova sem! Maximum haza - sziszegtem.

- Molly, ne szórakozz! - húzott maga mellé Zoe, mert már épp lendületben voltam a kijárat felé.

***

Percekkel később engedtem Zoe invitálásának egy - alighanem - kínos beszélgetésre. A kijárat helyett végül a dolgozók részére elkülönített öltözőben dünnyögtem az egyik padon ülve, miközben barátnőm kézen fogva vezette elém az idegen vérfarkast.

- Molly, ő itt Damien - kezdte halkan.

- Jól tudom, kicsoda ő! - pattantam fel vérben forgó szemekkel, majd alfa tekintetemet a férfiébe fúrtam. Torkomból fenyegető morgás tört elő, mire Damien elmosolyodott.

- Zoe, drágám, magunkra hagynál egy picit? - szólalt meg nyájas hanglejtéssel a fiatalabbik Hales.

- Zoe, meg ne próbáld! - fordítottam felé a tekintetem. Barátnőm felemelt kezekkel hátrálni kezdett. Jól tudtam, miért. Olyannyira elöntött a vérszomj Damien közelében, hogy tépőfogaim is megnyúltak.

- Kint már biztosan várnak - intézte szavait Zoéhoz a vérfarkas, aki meglehetősen kezdett már idegesíteni. Miért akarja annyira, hogy kettesben maradjunk?

- Zoe, kérlek! - néztem rá szinte könyörögve, most már emberi tekintettel. Ne hagyj vele egyedül!

- Kint leszek, ha kellek! - suttogta felém barátnőm, majd lassú léptekkel hátrálva magunkra hagyott a félig-meddig megvilágított helyiségben.

- Ha bántottad őt, esküszöm... - léptem fenyegetően közel hozzá.

- Molly, Molly... - intett le a mutatóujjával, majd egy kaján félmosoly kíséretében egy szabályos kört írt le körülöttem, amit tekintetemmel végig figyelemmel kísértem. - Érzed, ugye? - sétált kínzó lassúsággal mögém, és ujjaival komótosan félresimította szőke hajamat, szabaddá téve ezzel jobb vállam területét. Éreztem nyugodt, megfontolt leheletét fedetlen bőrömön.

Nem mertem vele szembeszállni. Bátor voltam, de nem bolond. Ha még nem féltem volna tőle eléggé, karjaival hátulról átölelt, és ujjait pontosan a hasamban nyugvó gyermekem felett kulcsolta össze. Ha Derek állt volna mögöttem, még megnyugtatónak is éreztem volna ezt a pillanatot. De Damientől a hideg futkosott a hátamon. Nem kellett sok idő, amíg beigazolódott a megérzésem. Miközben bal tenyerét még mindig a hasamon pihentette, addig a jobb kezén megjelenő, kiélezett karmaival végigszántotta jobb combom felületét.

Egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ugyanis nem akartam az ordításommal Zoét még nagyobb bajba sodorni.

- Most meg fogsz ölni? - kérdeztem könnyekkel küszködve. Erősnek akartam látszani, de féltettem Elit.

- Ez a gyermek - kezdte hörgő hangon. - Ősi jogon engem illet! Jobban mondva: a helye.

Próbáltam szabadulni a szorításából. Még félig át is alakultam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kisajtolni magamból. Damien azonban nem engedett. Karmainak a helye szerencsére már gyógyulni kezdett, ezt látva egy halk önelégült morgás hagyta el az ajkait; majd jobb tenyerét a számra tapasztva éles agyaraival a nyakamba harapott, mint egy kegyetlen vérszívó.

Könnyeim patakként záporoztak, ami csak még jobban arra ösztönözte a kegyetlen fenevadat, hogy fogait mélyebbre mélyessze a megfeszült izmomba.

Majd mint aki jól végezte dolgát, hátamnál fogva a földre lökött, mint valami rongybabát. Egyből a nyakamon tátongó sérülés után nyúltam, amiből szó szerint majdhogynem ömlött a vér.

- Megjelöltelek, Molly! - szólalt meg győzelemittas hangon, mintha ennek bármit is jelentenie kellene a számomra. - Ó, vagy úgy! - Értetlenkedésemet látva leguggolt elém, mire én automatikusan az egyik öltözőszekrényhez kuporodtam. - Hiába, a mai fiatalok már nem ismerik az ősi hagyományainkat - simított a fülem mögé egy kósza tincset, ami már a sok könnytől az arcomra tapadt.

- Mit akarsz tőlem? - ordítottam, de a végére elhalt a hangom.

- Ez igazán egyszerű! - állt fel mély gondolkodást színlelve, majd komótosan a szemközti szekrénynek támaszkodott. - Lehetőséget kínálok neked - kezdte sejtelmes hangon. - Vagy a társam leszel, vagy megöllek téged és a gyermekedet is, így mindkettőtök ereje az enyém lesz!