Drágaságaim!

Meghoztam az új fejezetet, mert a hétvégén biztos nem lesz rá időm. Jó olvasást Nektek! Minden vélemény számít. ;) Puszillak Benneteket! :*

-------------------------------------------------------

*Derek szemszöge*

Hirtelen beállt az a bizonyos kínos csend. Ezek szerint nem tudta, vagy nem érezte meg Mollyn, hogy ő már képes erre. Molly kérdőn rám nézett, mire én megráztam a fejem.

Ne áruld el neki! - sugalltam a tekintetemmel.

- Látom rajtatok, hogy valamit titkoltok előlünk. Ki vele, mi az? - nézett ránk felvont szemöldökkel a hollófekete hajú férfi, majd még jobban kihúzta magát, sugallva, hogy nem éri meg játszadozni vele.

Megszorítottam Molly kezét, amit egészen eddig a pillanatig nem engedtem el. Kezdtem veszélyeztetve érezni magam. Karmaimat kiélezve gyermekem anyja elé álltam. Richard gúnyosan felhorkantott.

- Derek Hale! Ugye nem gondolod azt, hogy legyőzhetsz? - Szemei rikító kék színben pompáztak. Ezek szerint akkor ő nem volt alfa. Ez a gondolat egy csöppet megmosolyogtatott. - Talán szórakoztatónak gondolod a kérdésem? - Szúrós tekintetét rám szegezte.

- Egyáltalán nem. - Majd fejemet kissé felszegtem. Próbáltam nem félelmet sugározni a férfi felé. Tapasztalatok terén egyértelműen ő vezetett.

- Elég a hősködésből, Derek! - Meglepetésünkre Adam jelent meg a bejárati ajtó küszöbén. - Richard. - Illően a férfi felé bólintott. - Emily. - A nőt pedig kézen csókolta.

Vajon miért nem csodálkoztam azon, hogy ismeri őket?

*Molly szemszöge*

Úgy éreztem, ehhez még sok idő kell, amíg rendeződnek a fejemben a dolgok. Csak úgy pislogtam, ahogy Adam ezer éves ismerősökhöz hasonlóan cseverészik az állítólagos nagyapámmal.

- Hahó, hugi! - lengette karját előttem Adam. Ezek szerint, akkor sikerült megint elbambulnom.

- Mindent el kell mondanod! - rántottam meg felkarjánál fogva, és a kijárat felé kezdtem húzni. - Indulunk az erdőbe. Most! - Nem voltam rá dühös, de tudni akartam a családunk eredetét, és megismerni a jelenlévőket.

- Mi lenne, ha együtt mennénk el egy közös sétára? - szólalt meg angyali hangján Emily. A nevét sikerült megjegyeznem, amikor Adam kezet csókolva köszönt neki.

- Azt már nem! - morgott Derek.

- Ígérem, nem esik bántódása! Neki sem - nyugtatta bársonyos hangján a nő, végül kezeit farkasom vállaira helyezte. Elé állt, elmosolyogta magát, majd azzal a lágy lendülettel magához ölelte. Derek testtartása egész végig merev volt. Aztán jött egy kedves gesztus Emilytől, ami meglágyította őt. Tenyerével párszor végigsimított Derek hátán. - Tudom, hogy hiányzik - suttogta a fülébe teljes együttérzéssel. - És nem csak ő, hanem az egész családod is.

Derek alig hallhatóan kiengedte a benne rekedt levegőt, és ezzel együtt az idáig benne tomboló feszültséget is, ami a nemrég érkezett idegenek felé irányult. Emily ugyanolyan higgadtan eltávolodott tőle, arcát végigsimította, majd így szólt:

- Molly által új családra leltetek. - Szavait mindenki felé intézte. Hangjából empátia sugárzott, ugyanakkor teljesen magabiztos volt mindabban, amit egyenesen velünk akar megosztani. - Richard és én azért jöttünk, hogy védelmet biztosítsunk a veszélyesebb egyedeink támadásai ellen. - Majd kezét lágyan párja vállára tette, átadva ezáltal neki a szót.

- Itt nem mi vagyunk az ellenség - szólalt meg fennkölt hangon Richard. - Ahogyan nektek, nekünk sincs semmi tudomásunk affelől, kiket vonzhat majd ide az összekapcsolódott medál. - Majd elénk sétált és folytatta: - A ti kapcsolatotok egyesülésével egy hatalmas falka vezetői lehettek, főleg a gyermeketek. Akik már hozzám hasonlóan régóta bolyonganak a Földön, ők alighanem ismerik a néhai családfánk erejének a titkát. Ennek a két vérvonalnak az egyesülése sokaknak nem fog tetszeni - mutatott rám és Derekre. - A hataloméhes alfák gyilkolni fognak ezért.

Utolsó mondata szíven ütött. Reflexszerűen a hasamhoz kaptam. Hát itt tartunk. Egy ilyen őrült, vérszomjtól tomboló világra szülessen meg a gyermekünk?

***

- Szeretném, ha maradnátok! - mosolyodtam el, ahogy a nagyszüleimre néztem. - Szívesen látunk vendégül benneteket.

- Köszönjük a lehetőséget, de az az igazság, hogy Adam már felajánlotta a városi lakását - válaszolt Emily.

- Aha - tettem csípőre a kezem, miközben szúrós tekintetemmel drága vérrokonom zavarban lévő arcát vizslattam. - Peter biztos örülni fog egy rakás vérfarkasnak.

- Molly, Peter újra... - harapta el a mondat végét Adam.

- Ugye nem arra akartál kilyukadni, hogy eltűnt? - vettem egy mély levegőt.

- Azt mondta, elintéznivalója van valami Beacon Hills nevű helyen - vonta meg a vállát.

- Mégis mi dolga lenne Beacon Hillsben? - vonta fel a szemöldökét Derek, arcán a bizonytalanság árnya suhant át. Adam válaszként csak a vállát vonogatta.

- Miért olyan ismerős nekem ez a név? - gondolkodtam hangosan. Minden szem rám szegeződött. Jézusom, a tűzvész! A Hale falka, hát persze! - Kérlek, azt ne mondjátok, hogy a hátunk mögött tervez valamit... - sóhajtottam a szomorú felismeréstől.

- Ne aggódj, Molly! - ölelt át Derek. Arcomat kellemesen meleg mellkasába fúrtam. - Kiderítjük, bármi is legyen az.

- Köszönöm! - suttogtam, de közben valamiért mégis óhatatlan nyugtalanság kerített a hatalmába. Szeretem a bácsikámat, de tudtam, hogy teljesen soha sem értene meg minket. Ő akkor sem vérfarkas. Nem úgy, mint mi.

***

A hétvégén valahogy mégis úgy alakult, hogy a nagyszüleim hozzánk költöztek. Zoe egyszerűen odáig volt értük, főleg Richardért. Ugyanis barátosném imádta a történelmet, és egy majdhogynem ötszáz éves vérfarkas, aki rengeteg eseményt átélt már, igazi csemege volt a számára.

Dereknek, amióta megtudta, hogy Peter Beacon Hillsbe ment, egyetlenegy nyugodt éjszakája sem volt, hiába próbáltam vigasztalni. Sokat értekeztek titokban Laurával. Néha kihallottam nagybátyja nevét, akit szintén Peternek hívtak. Talán meg akarja látogatni? Nem tudom, de nem akartam ezzel most foglalkozni.

A suliból már csak a vizsgák voltak hátra és természetesen az évzáró. Igaz, nem most volt itt az ideje, hogy teperjek a jobb jegyekért. Mostanában valahogy jobban elgondolkodtatott az, hogy egyáltalán érdemes lenne-e folytatnom a tanulást. Vajon nekem való-e, hogy egyetemre járjak? Hiszen a többi vérfarkas bármikor felbukkanhat, és ki tudja, hogy túlélem-e egyáltalán. És a gyermekünkkel mi lesz? Nem akarom kitenni effajta veszélynek! Nem vagyok tökéletes anya... vagyis, nem hiszem, hogy az lennék: még túl fiatal vagyok hozzá. De valahol mélyen tudtam, hogy el kell rejtenünk előlük. És ennek a legjobb módja az, ha örökbe adjuk egy megbízható és távol élő családnak.

- Ezt az ötletet azonnal verd ki a fejedből! - morrant rám Derek, miközben gondterhelt arccal az ablakon nézett kifelé.

- Ez ez egyetlen helyes út, Derek - léptem mellé. - Hát nem veszed észre? Ő nem maradhat velünk. Itt sosem lenne biztonságban! - Próbáltam meggyőzni, de éreztem, hogy csak süket fülekre találok.

- Nem hagyom cserben a családunkat, ezért holnap eljössz velem, és meglátogatjuk Petert.

- Azt a Petert? - kérdeztem döbbenten.

- Igen - jött a rövid válasz.

- És Laura?

- Ő marad, és figyel a... falkára - kereste a megfelelő szót a mi kis "családunkra". - Majdnem egyórás az út. Reggel kicsit korábban indulunk.

- De Derek, nekem tanulnom kell a vizsgáimra. És különben is, mivel akarsz menni? Busszal? - vágtam egy grimaszt.

- Nem - nézett szigorúan a szemembe. - Richard felajánlotta a kocsiját. Gyors látogatás lesz, nem maradunk sokáig. - Majd elindult a szobaajtó felé.

Most komolyan, csak úgy itthagy? Mégis ki ez az ember? Merthogy nem az én Derekem, az is biztos. Még az utolsó pillanatban elkaptam a csuklóját. Mélyen a szemébe néztem.

- Beszéljük meg, kérlek! Látom, hogy baj van. Már napok óta így viselkedsz. - Hangom egyre halkabbá vált, ahogy tekintetemmel merev arcizmait figyeltem.

- Maradjunk annyiban, hogy neked nem eshet bántódásod - jelentette ki magabiztosan.

- És mit érek én ezzel, ha te már nem leszel mellettem?! - üvöltöttem az arcába könnyes szemekkel, majd higgadtabban folytattam. - Gyerek ide vagy oda, nem tudok nélküled élni már. Magam sem értem, mi ez az egész, de te már a társam vagy. A mindenem, ami csak lehetsz. - Semmi elérzékenyülést nem láttam az arcán.

- Molly, ma sokáig ne maradj fent. Reggel indulunk.

Csak ennyi?! Gratulálok, Derek Hale! Valóban a szavak embere vagy.
Végül minden zokszó nélkül egyedül hagyott a szobánkban.

***

Már besötétedett, amikor a kopott tornácon ülve belekortyoltam a csészémben gőzölgő teába. Emily javaslatára minden este ittam egy kis gyógyfüves keveréket, ami teljesen megnyugtatott. Valamiért a mai júniusi éjszaka kissé hűvösebb volt a szokásosnál. Kicsit libabőrös lettem, amint az erdő mélyéről érkező szellő beleborzolt a hajamba.

- Tessék! - terített egy vékonyabb pokrócot a hátamra Emily. Elnéztem a vállam felett. Az a mosoly, ami fogadott, teljesen rabul ejtett. Az én ajkaim is ösztönösen mosolyra húzódtak.

- Köszönöm! - suttogtam, majd újra az erdő felé fordítottam a tekintetem, végül gondolkodva a bögrémre meredtem. Észre sem vettem, hogy Emily mikor kuporodott le mellém.

- Minden rendben? - kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Hangosan felsóhajtottam. - Derek? - Arcát felém fordította. Megráztam a fejem, de még mindig a bögrém tartalmát vizslattam. - Ne aggódj, majd megnyugszik!

- Még sosem láttam ilyen nyugtalannak. - Óvatosan és halk szavakkal nyitottam Emily felé, mintha attól félnék, hogy bárki meghallja a beszélgetésünket. Egy vérfarkasokkal teli házban azonban teljesen felesleges bárminemű suttogás.

- Gyermeketek lesz, drágám, és ráadásul az első. Ez azért nem mindennapi dolog. Még emberként sem, vérfarkasként pedig pláne nem. - Még a szeme is mosolygott, ahogy beszélt. Szavai lágyak, mégis kimértek voltak.

- Nem hiszem, hogy itt erről lenne szó...

- Hidd el, én tudom! Amikor kiderült, hogy ikreket várok, Richard hetekig nem akart hozzám érni. Ha nem kezdeményezek, talán még hónapokig is szenvedtem volna - kacagott fel. Hangja csak úgy csilingelt az éjszakában.

- Ikreket? - kérdeztem meglepetten.

- Szeretnéd őket megnézni?

Mosolyogva bólintottam egyet, mire zsebéből előhalászta a mobiltelefonját. Büszkén mutatta a róluk készült fotókat. A képen szereplő két kislány alig lehetett több pár hónaposnál. Gyönyörű kék szemeik még a telefon képernyőjén keresztül is megbabonáztak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Emily az édesanyjuk: mosolyukat tőle örökölték.

- Most hol vannak? Hiszen még olyan kicsik...

- Édesanyám vigyáz rájuk - válaszolt, miközben lágyan szőke hajába túrt.

- És ők is...?

- Vérfarkasok? Úgy gondoljuk, igen.

- És az átok?

- Mivel Richard az apjuk, sajnos ők is ki vannak téve ugyanúgy. De ha sikerül megfékezniük a vérszomjukat, akkor nem lesz probléma - mosolygott, de emögött a mosoly mögött egy kis szomorúság is megbújt. Láttam rajta. Én ezt nem akarom a kicsikémnek. Tekintetemet Emily arcáról ismét a bögrémre fordítottam. Hirtelen valami eszeveszett ötlet költözött az elmémbe.

- Emily?

- Hmm?

- Van olyan gyógynövény is, ami elősegítheti, hogy...?

- Molly, miről beszélsz?! - kérdezte kissé felháborodottan.

- Nem akarom, hogy ő is ugyanúgy szenvedjen, mint én - suttogtam. Reméltem, hogy mint anya, megérti majd.

- A természet erejével nem szabad ujjat húzni! - pattant fel mellőlem ingerülten. - Hidd el, Molly, ez a gyermek nem véletlenül fogant meg a szuperhold éjszakáján.

- Mégis miről beszélsz? Az lehetetlen, hiszen... - dadogtam. - Két napra rá végeztem a tesztet.

- Édesem - ült vissza mellém, majd a bögrét kivette a kezemből, és magához ölelt. - Sok mindent nem tudsz még a vérfarkas létről - suttogta a fülembe, végül eltávolodott tőlem, és folytatta. Végig mélyen a szemembe nézett, miközben beszélt. - Nem csak a gyors gyógyulásunk és a hihetetlen erőnk tesz minket különlegesebbé. A férfi részét inkább most nem részletezném ennek a dolognak - legyintett mosolyogva. - Mi, nők sokkal fogékonyabbak vagyunk, nem beszélve a különleges égi jelenségek idején. Például sokkal könnyebben és gyorsabban esünk teherbe. Alighanem ez történt veled is.

- Őszintén? Nem sok mindenre emlékszem abból az éjszakából - kezdtem suttogva, kipirult arccal. - Minden annyira intenzív volt... - haraptam el hirtelen a mondat végét.

- Azon nem is csodálkozom - mosolyodott el zavarodottságomon. Nagyon kellemetlenül éreztem magam miatta. - Ezen nincs semmi szégyellnivaló - simított végig arcomon, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Ez a szuperhold, drágám. - Majd megpuszilta a homlokomat, és visszament a házba.

***

Kicsit később kerültem aznap este ágyba, mint reméltem. Tudtam, hogy Dereknek nem fog tetszeni. Halkan nyitottam be a közös szobánkba. Azt hittem, még ébren lesz, és azzal a tipikus, nemtetszését kifejező tekintettel találom majd szemben magamat, de valami más látvány fogadott. Derek az ablak felé fordulva aludt. Hallottam egyenletes szuszogását. Izmos felsőtestét alig fedte a takaró. A jól megszokott helyem üresen tátongott mellette az ágyban.

Nem vesztegetve az időt, én is gyorsan megváltam ruháimtól, és egy szál fehérneműben bújtam be a takaró alá. Legszívesebben erősen magamhoz húztam volna őt, de ahogy órákkal ezelőtt viselkedett velem, teljesen önbizalomhiányossá tett. Egyrészt féltem a visszautasításától, másrészt viszont tudtam, hogy valahol mélyen, a konok Derek mögött, ott van az a férfi, akibe beleszerettem. A butaságom miatt nem akartam elveszíteni őt.

Lassan mocorogva közelebb kuckóztam magamat izmos hátához, majd a takaró alatt átnyúlva, kezemmel átöleltem őt. Semmi reakció. Mekkora egy bugyuta próbálkozás már ez...

Egy hatalmas, csalódással megfűszerezett, halk sóhaj hagyta el a számat. Derek mozgolódni kezdett az átemelt karom alatt. A fenébe! Inkább elfordulok a másik irányba.
Már épp visszahúztam volna a karomat, amikor ujjai megtalálták az enyémeket, és összefonódva kezemet a mellkasához szorította. Alsó ajkamba haraptam.

Hát mégsem haragszik annyira. - Majd boldogan elmosolyodtam, és egy forró, lassú csókot leheltem farkasom tarkójára.