Kedves Olvasóim!

Itt a friss fejezet, juhéj! :)  Szerintetek milyen irányba kanyarodik majd el a történet? Jó csemegézést mindenkinek. Puszi! :*

---------------------------------------------------------

*Molly szemszöge*

Bácsikám tökéletesen megalapozta az estém hangulatát, de egyvalamin nem tudott változtatni: a Derek iránti érzéseimen. Rövid időn belül sikerült átszelnem az erdőt. Igaz, néhány helyen ügyesen belegabalyodtam pár kiálló faágba, de ettől eltekintve nem volt nehéz kiigazodnom az éj sötétjében.

A fogyó szuperhold fénye még így is jelentősen megvilágította utamat egészen a hatalmas törzsű fáig, ami szinte az erdő középpontja volt. Hirtelen égett viasz szaga csapta meg az orromat, ahogy a lágyan fújdogáló szellő az arcomhoz simult. Nem tudtam, mire számíthatok, hiszen amennyire Dereket ismertem, valahogy nem a romantikus jelző ugrott be legelőször. Ahogy kiléptem a tisztásra, tátva maradt a szám. A szó szoros értelmében. Teljesen letaglózott a látvány, és ahogy Derek rám mosolygott, minden haragom elszállt. Ilyen a mesékben nincs!

A fa hatalmas ágairól világító lampionok lógtak, törzse csakugyan hasonlóan fel volt díszítve körkörösen, melegséget árasztó LED-fényekkel. A tövében egy pokróc pihent, rajta pedig egy fonott kosárka, amiben alighanem néhány szendvics és egy üveg ínycsiklandónak tűnő vörösbor lapult. A fűben - nem messze a takaró egyik sarkától - négy-öt vastagabb gyertya lobogtatta lángjait. Konkrétan megszólalni sem tudtam. Most lehet, hogy gonosz leszek, de ezt egyáltalán nem néztem volna ki belőle; de örülök, hogy ezt az oldalát is megismerhettem.

- Gyönyörű vagy! – suttogta, majd pár lépéssel előttem is termett.

- Ne viccelj, Derek! – hüledeztem. - Ez... - Még mindig a tökéletes szavakat kerestem. - Ez a gyönyörű! Amit te varázsoltál ide. Köszönöm! – érzékenyültem el.

- Örülök, hogy tetszik. – Majd egy puszit nyomott az arcomra, és az első randink romantikus helyszínére vezetett. Leültünk a pihe-puha pokrócra. - Nem tudom, mennyire szereted a bort. Talán még nem vagyunk túl idősek a szárazhoz, így inkább az édes mellett döntöttem.

- Tökéletes! – mosolyogtam, miközben poharamat a mézízű nedűvel töltötte meg. - Így még varázslatosabb ez a hely. Akkor – emeltem poharam Derekéhez koccintásra –, boldog első randit. - Mindketten hangosan felnevettünk.

- Hoztam szendvicseket is, ha megéheznél – mutatott a megpakolt kosárka felé.

- Derek Hale – csóváltam a fejem. - Mintha nem is te lennél. – Majd kijelentésemre hirtelen megváltozott az arckifejezése: aggódóvá és merevvé vált. - Valami rosszat mondtam? - kortyoltam bele az italomba.

- Dehogyis. – Halványan elmosolyodott, de az a komorság még mindig ott rajzolódott az arcán. - Sikerült Peterrel beszélned azóta? - Jött a hirtelen témaváltás.

- Kérlek, Derek, ezt most ne! – vágtam egy fájdalmas grimaszt, majd ülő helyzetemben felé fordultam. - Hadd legyen ez a mi esténk. Úgyis lesz még min aggódnunk, ha tényleg úgy döntesz, hogy velem maradsz.

- Ezt hogy érted? - kérdezte kétellyel a hangjában.

- Kérlek... - suttogtam. Homlokomat az övének döntöttem. - És te szeretnél beszélni a családodról?

Ez a kérdés betette a kaput, úgy érzem. Percekig nem szólt hozzám. Arcizmai megfeszültek, és lehunyt szemekkel elhúzódott tőlem. Ujjaimat a csuklója köré fontam. Ekkor rám nézett. Azokból a gyönyörű smaragdzöld szemeiből megfejthetetlen érzelmek keveréke meredt rám.

- Ha rosszat kérdeztem, kérlek, ne haragudj! Nem kell válaszolnod rá...

- Meghaltak. - Jött az érzéketlen válasz.

- Tessék? - hajoltam el tőle. - Mindenki?

- Csak én, Laura és Peter maradtunk. Peter édesanyám testvére. A tűzvész óta a Beacon Hills-i Memorialban ápolják, olyan mint egy élőhalott. Azóta sem szólalt meg.

- Jézusom, Derek! – kaptam a szívemhez. - Én erről még nem is hallottam, pedig Beacon Hills nincs is olyan messze. Hogy történt? Mert azért azt nem akarom elhinni, hogy véletlen baleset volt, hiszen... - ráztam meg a fejem. - Egyáltalán mindenki vérfarkas volt?

- Gyerekek is voltak bent, ártatlanok. Édesanyám, Talia Hale is akkor vesztette az életét. - Az arca ekkorra már tele volt fájdalommal. Nem tudtam, mitévő legyek. Elvettem tőle a borospoharat, megfogtam mindkét kezét, majd a szemébe néztem mély együttérzéssel.

- Ez borzasztó – vettem egy mély levegőt. - És ti, hogyhogy megmenekültetek? Ki képes egyáltalán ilyen szörnyűségre?

- Kate – sziszegte maga elé, szemei kék szikrát szórtak.

- Várj! – döbbentem le egy pillanatra. - Az a Kate?

*Derek szemszöge*

Az utolsó kérdésével zárt kapukon zörgetett. Nem akartam, hogy tudjon róla, de ahogy égkék szemeibe néztem, csupa együttérzést láttam. Éreztem, hogy benne megbízhatok.

- Tudom, Derek, hogy ez nem rám tartozik, de mi volt kettőtök között? Mert ahogy Kate beszélt rólad, nagyon úgy tűnt, hogy elég közel álltatok egymáshoz. - Ismételten hallgattam. - Kérlek! – folytatta. - Én bízom benned, de ha ilyen titkok hágnak akadályt közénk... - hangja elcsuklott.

- Szerettem őt - suttogtam gyűlölettel –, de kihasznált, és ez a falkám vesztét okozta. Laura... ő nem tudhatja meg.

- Kate tette ezt a családoddal?! - pattant fel vérvörösen szikrázó szemekkel. - És még nem ölted meg?! Helyette mással végeztél dühödben? - vicsorgott.

- Molly, mégis miről beszélsz? - álltam fel én is, majd közelíteni kezdtem felé, de nem engedte, hogy két méternél közelebb érjek hozzá. Folyamatosan és megfontoltan hátrált, tekintetével nem eresztve az enyémet.

- Mikor történt ez a tűzvész? - Már szinte morgott.

- Két éve. - Ahogy kiejtettem a szavakat, Molly tekintete úgy kezdett megtelni gyűlölettel.

- Igaza volt Peternek. Te ölted meg, és onnét van ez a nyaklánc is. Kitépted a nyakából! - ordította.

- Jézusom! Ez őrültség! - Hiába nyugtatgattam, egyre közelebb és közelebb került a vérszomjhoz. - Ez a nyaklánc nem az övé volt, hanem a családunké. Még csak látni sem láttam az édesanyádat. Soha!

- Nem is említettem az édesanyámat. Te gyilkos! Hogy szerethettem beléd?! Most meglakolsz mindenért!

Kínokkal teli vonyítás hagyta el a száját. Testén másfajta változás mutatkozott, mint amit eddig láttam. Arca megnyúlt, csupasz bőrét dús, hófehér szőrszálak terítették be másodperceken belül.

Ez lehetetlen! Ámulatba ejtett a látvány. Egyrészt, minden elismerésem Molly, másrészt viszont úgy éreztem, futhatok az életemért.

Perceken belül már egy hófehér bundájú, kifejlett farkas vicsorította rám éles fogait.

- Derek, azonnal állj félre!

- Te meg mi a fenét keresel itt, Laura? - hátráltam lassan.

- Molly, tényleg te vagy az? - kerülgette óvatosan, kikerekedett szemekkel az állatot. - Ez hihetetlen! Igazad volt, Derek. Ő az.

- A szemem előtt változott át. - Molly idegesen ide-oda csattogtatott. Nem tudta, kit támadjon meg először.

- El kell kapnunk, hogy lecsillapodjon! – kiáltotta Laura a másik oldalról.

- De hogyan? Változzunk át? Nem biztos, hogy sikerülni fog – ráztam meg a fejem.

- Tapasztalatlan, Derek, látszik rajta. - Nyugtatgass csak, Laura, de láttam, amit láttam. Olyan gyorsan vedlette le az emberi lényét, hogy ez még egy képzett alakváltótól is gyors lenne.

Nővérem az árral sodródva Mollyra vicsorgott - alfa szemeit megvillantva -, amitől a fehér farkas csak még vérszomjasabbá vált. Laura szintén átalakult, így már szürke farkasként vetődött rá. 

A szőr is felállt a hátamon, ahogy a két állat viaskodását figyeltem. Tudtam, hogy nem szabad közbeavatkoznom. Itt most két alfa vívta a harcát. Percekig változatlan volt a küzdelem kimenetele. Látszólag Laura sem bírt a fiatalabb alfával. Aztán egyszer csak egy szarvas ugrott ki a bokrok közül, ami egy pillanatra megzavarta a fehér farkast, így ellenfelének nyert ügye volt. Nővérem a vérengző bestia bal lábába harapott, ahonnét már szivárgott is a friss vér, eláztatva Molly hófehér szőrzetét. Reméltem, hogy a szürke fenevad nem mér rá újabb csapást. A megsebesített farkas hátrébb sántikált, majd amennyire az ereje engedte, eltűnt az erdő sötétjében. Laura önelégülten felmorrant. Már el akart indulni utána, hogy becserkéssze áldozatát, de elálltam az útját.

- Kérlek, hagyd! - Nővérem visszaváltozott, majd ruháit szótlanul magára öltve egyedül hagyott a hatalmas fa lombkoronája alatt.

***

Percekig követtem a vér szagát, egészen addig, amíg egy sziklás helyre nem érkeztem.

- Nem lesz semmi baj - hallottam meg egy fiú suttogó hangját. Megtorpantam. Ismerősnek tűnt az illata.

Az ágak mögött megbújva észrevettem a fehér farkast. Egy sziklatömb tetején a sebeit nyalogatta. Mellette egy barna göndör hajú fiatal volt, aki nyugtatásképpen hófehér bundáját simogatta. Ryan volt az. Hirtelen fellángolt bennem a féltékenység. Tisztában voltam vele, hogy Molly gyűlöl, pedig semmiről sem tehetek. Nem tudom, honnét vette ezt az egész bonyodalmas történetet, de képtelen voltam elviselni, hogy az a fiú van mellette, nem pedig én.

 ***

*Molly szemszöge*

Hűvös, nyári szellő simogatta csupasz testemet. Kicsit megborzongtam, miközben lassan pislogva kinyitottam a szemeimet.

Egy szikla tetején vagyok? Mi a fene!? Nagyon úgy tűnik, de akkor mi ilyen puha alattam?

- Örülök, hogy magadhoz tértél - mosolygott rám egy barna szempár. Megnyugvásomra nem Derek volt az, amitől lassan kifújtam a bennem rekedt levegőt.

- Hol vagyok? Mi ez az egész? Mi történt? - hadartam.

- Gyönyörű voltál. Egy igazi alfa. Az én alfám! - Majd egy lágy csókot lehelt a fejem búbjára, ugyanis az ölében pihentem összekuporodva, kabátjával betakarva. Totál meztelenül, természetesen.

- De... hová tűntek a ruháim? - pislogtam körbe zavaromban. - Mikor vetkőztem le? Vagy... te voltál? Csináltál velem valamit? - toltam el magamtól megilletődve.

- A beleegyezésed nélkül? Soha! - Egyszerűen nem tudta abbahagyni a mosolygást. A szemeiben csodálat tükröződött. Mi ez az egész?

- Ryan, figyelj! Örülnék, ha elmagyaráznád mi történt. Hogy kerültem ide?

- Farkas voltál, Molly.

- És? Tudtommal az vagyok - néztem rá gúnyolódva.

- Egy gyönyörű, hófehér bundájú teremtmény.

- Mármint... te tényleg nem viccelsz - álmélkodtam. - Igazi farkas... olyan szőrös farkas... Azt akarod mondani, hogy egy valódi állat voltam? - kérdeztem szájtátva.

- Igen, és még meg is simogattalak - nevetett fel Ryan.

- Na, ne! Fuj! - kacagtam fel. - De ti nem szoktatok átváltozni teljesen... csak...

- Laura - tette hozzá habozva Ryan. Szívemet éles fájdalom járta át. Nem akarok velük találkozni. Még akkor sem, ha csak ő tudja a választ a kérdésemre. - Nem tudom, mi történt közted és Derek között, de segíteni akarok.

- Ryan - kezdtem halkan. - Csak Laura tud segíteni, attól félek. Elkísérnél?

- Természetesen - bólintott magabiztosan. - Még valami?

- Szeretném.... szeretném, ha Dereket nem engednéd a közelembe. - Újabb bólintás. - Köszönöm! - suttogtam.

- Ez csak természetes - mondta, majd felsegített.

                                                                                                 ***

Még nem kelt fel a nap, amikor a Hale testvérek házához értünk. A kis faépületben csend honolt, amit kicsit furcsálltam is. Egy farkas biztos megérezné egy másik közeledését, hacsak... Hacsak nem vártak már bennünket.

- Gyere, Ryan! - fogtam meg a kezét. - Essünk túl rajta.

A bejárati ajtón belépve egyből az étkező felé tévedt a tekintetem. Ott ült Peter, a nagybátyám, szemben vele pedig Laura és Derek. Ahogy meghallották érkezésemet, felém fordultak. Féltem, hogy Derek egyből a nyakamba akar majd ugrani, de nem így történt. Visszafogott volt, túlságosan is visszafogott. Ryannel még mindig egymás kezét fogtuk, nem sok kedvességet kiváltva ezzel a Hale farkasoknál.

- Az istenit, Ryan! - csapott az asztalra Laura idegességében, majd felállt és elénk sétált. Szúrós tekintetét végigfuttatta rajtam: tetőtől talpig. - Látom, meggyógyultál és vissza is változtál. Hm, minden elismerésem. - Majd gúnyosabb hangnemre váltott. - Egy kétszemélyes falka? Ez vicc! Komolyan mondom...

- Laura - kezdtem suttogva. - Segítened kell!

- Én?! Neked?! Alfa vagy, drága. Oldd meg magad! - horkantott feszülten.

- Derek? - bátorkodtam megszólítani az asztalnál ülő fiatalabb Hale-t. Derek tekintete összefonódott kezeinkre tévedt, majd pedig rám. Egy szempillantás alatt elengedtem Ryan kezét.

- Engedd el, Molly! Gyilkosnak nevezted az öcsémet - sziszegte. - Nem kérünk többet a Jeffersonokból!

- Igazából, ez csak az édesanyja vezetékneve volt - szólalt meg Peter.

- Hogyan?! - Laura hangja egy oktávval feljebb ugrott.

- Itt az ideje, hogy megtudj mindent a családodról. - Bácsikám szintén elém sétált, majd megölelt. - Ne haragudj! El kellett volna mondanom. - Majd az asztalhoz kísért, és leültetett épp Derekkel szemben. Mély levegőt vett, és belekezdett őseink történetébe. - Hihetetlen, hogy Kate már az elején mindent tudott rólad - rázta meg bizonytalanul a fejét Peter. - Amit most el fogok mesélni, sokban köze lesz hozzá is. Édesanyád halála nem volt véletlen. - Kérdőn Derekre néztem, amit nagybátyám észrevett. - Nem, Molly, nem ő tehet róla. Hibáztam, amikor rá fogtam ezt az egészet. Egyszerűen csak bűnösöket akartam találni, aki vagy akik.... - hangja elcsuklott. - Valakit, aki végzett a testvéremmel. Én és édesanyád nem követtük szüleink hagyatékát - fordult felém -, habár nagyon is szerették volna.

- És mi van Adammel? Ő hogy kerül a képbe? - kérdeztem tettetett nyugalommal a hangomban.

- Igazából ő a féltestvéred. Valamit mesélt egy ősi átokról is, de azt nem tudtam még kibogozni - temette arcát a tenyerébe bácsikám.

- Akkor ő most ember vagy vérfarkas?

- Vérfarkas - válaszolt szinte egyszerre Derek és Peter, majd Derek folytatta: - Ő mentett meg téged Laurától, amikor az első teliholdadon a nővérem meg akart ölni.

- Ezt nem is tudtam - sóhajtottam.

- Adam édesapád kényszerházasságából született, te pedig már akkor, amikor Nicket kitagadta a családja, amiért beleszeretett egy vadász család sarjába. És ami még ennél jobban is kiverte a biztosítékot: megfogantál te.

- Egy valamit nem értek – szólalt meg Derek. - Amikor Nick meghalt, miért nem Adamre szállt a hagyatéka? Hiszen ő volt az elsőszülött.

- Nem tudom pontosan, de említett valamit az átokkal összefüggésben, hogy ő már aktiválta, így nem kaphatta meg. Így következett Molly. Két évvel ezelőtt édesanyád épp édesapádhoz sietett, amikor Argenték az útjába álltak. A nagyszüleid az ő segítségüket kérték Nick megöléséhez.

- De miért pont akkor, amikor bármikor megölhették volna? - kérdeztem. Valahogy sehogy sem akart összeállni a kép.

- A nagyszüleid alkut kötöttek az apáddal a születésed napján. Engedték, hogy te élj, de neki örökre el kellett tűnnie a lánya életéből. Nem ölték meg, de megígérték neki, hogy ha bármikor is keresni meri édesanyádat, meg fogják találni, és végeznek vele. Teltek a hónapok, az évek, és te felcseperedtél, de húgom szörnyen magányos volt. Hiányzott neki Nick. Egyetlenegy férfit sem engedett magához a tizenöt év alatt.

Derekre pillantottam: tekintetünk találkozott. Elgondolkodtam édesanyám esetén. Annyira szerette apát, hogy mindent feláldozott érte. Vajon én is megtenném érte? Gondolatmenetemből Peter zökkentett ki.

- És most jön arra a kérdésedre a válasz, hogy miért pont akkor. Hallottál a Beacon Hills-i tűzvészről? - Bólintottam. - Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy őszinte részvétemet nyilvánítsam ki a családodnak, Derek.

- Köszönöm! – suttogta Laura öccse.

- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy Molly családjának köze volt a tűzhöz?! - emelte fel hangját az idősebbik Hale.

- Nem, sőt! – mosolyodott el bánatosan Peter. - Nick segíteni próbált, de elkapták. Édesanyád hallott a tűzről, és édesapád által ismerte is a Hale családot. Tudta, hogy édesapád bármikor a segítségükre sietne, így miután megtörtént a tragédia, húgom egyből útra kelt.

- De miért kapták el? - értetlenkedtem tovább. - Hisz sosem keresett fel minket.

- Az az igazság Molly, hogy édesapád minden születésnapodon ott volt - nézett szomorúan a szemembe, miközben engem már erősen a sírás kerülgetett.

- Hogy micsoda?! Ez lehetetlen... Akkor... akkor miért nem emlékszem rá? És anya? - Könnyeim már patakokban záporoztak.

- Úgy, hogy alfa volt, szívem. Elvette az erről szóló emlékeiteket, hogy ne legyen baj.

- Minden egyes alkalommal? - hajtottam le a fejem. Remegtem a fájdalmas felismeréstől. - És te mégis hogy emlékezhetsz rá? - szögeztem hozzá a legalapvetőbb kérdést.

- Amikor betöltötted a tizenötödik életévedet, édesapád a szokásos rutinnal végzett el mindent: a végére én maradtam, mint minden egyes alkalommal. Azonban legutóbb kihagyott. Azt mondta: "Szeretném, ha emlékeznél rám és vigyáznál rájuk!" Ez volt az utolsó kijelentés, amit tőle hallottam - sóhajtott. - Ekkor még nem tudtam, hogy a nagyszüleid titokban figyeltették a házunkat, pedig megígérték... - vett egy mély levegőt, majd folytatta: - Édesapád biztos rájött, hogy tudják.

- Bocsáss meg, Peter, de úgy érzem, ki kell mennem a levegőre. Ez már nekem túl sok! - töröltem le felsőm ujjával a patakokban folyó könnyeimet.

Még mindig rengeteg kérdés kavargott bennem. Szótlanul álltam fel az asztaltól. Ryan és Laura félreálltak az utamból egy néma bólintással egyetemben. 

Ki volt az én apám? És hogy ismerhette Derekék családját?