Tokugava's POV

Már két hete állok Takeda-sama szolgálatában, és nagyon élvezem.

Ugyan a valóságban "Hercegemnek" szólítom, így gondolatban jó Takeda-samának hívni.

Reggelente boldogan toppanok be hozzá, és nem zavarja ha egy kicsit kések. Néhány napja megtudta, hogy tudok olvasni, és írni, amin kissé meglepődött, de örült neki. Azóta ad könyveket, amiket olvasgathatok, ameddig nincs szüksége valamire. Számomra az is nagy megtiszteltetés,
hogy engedi, hogy leüljek mialatt várom parancsait.

Most épp hozzá tartok, és teljesen időben vagyok. Lehet hogy nem zavarja ha kicsit kések, de én szeretek időben odaérni hozzá.

Mikor odaérek dolgozószobájához, kopogok, majd mivel tudom hogy nem kell megvárnom válaszát benyitok.

Épp íróasztalánál olvas. Általában csak érkezésem után kezdi munkáját.

- Jó reggelt, Hercegem. - mondom egy rövid meghajlás keretében.

- Neked is jó reggelt! - mondja vidáman. - Jól aludtál? - teszi fel kérdését.

- Igen, köszönöm kérdését. - felelem lehajtott fejjel, hogy eltakarjam a kérdés következtében létrejött halvány pírt az arcomon. Ha nem is túl nagy mértékben, de jól esik az ilyen kis apró törődés.

- Mára egy kicsit nehezebb feladatom lenne neked... nem baj?

- Dehogy! - még soha nem kérdezték meg tőlem, hogy baj-e, ha nehezebb feladatot kapok...

- Oh, akkor jó. Tehát... az lenne a feladatod, hogy ma reggel érkeztek könyvek, és azokat kellene ide felhoznod, majd kipakolnod erre a polcra. - mutat a mellette lévő egész nagy, üres könyvespolcra. - Nem lesz túl nehéz?

- Dehogy! Igazából örülök is neki... Mindig szerettem könyveket pakolni, meg rendezgetni. - mondom félrenézve. Tényleg örülök, hogy ilyen feladatot kaptam.

- Örülök, hogy olyan feladatot tudtam adni, amit örömmel végzel. A könyvek lent vannak a főkapunál. Ne hozz egyszerre túl sokat, nehogy megsérülj, rendben?

- Igen uram... - Takeda-sama... féltene engem...?

Indulnék is boldogan, már épp lépnék ki az ajtón, mikor utánam szól.

- Várj még egy percet, kérlek... Van még valami. - vajon mi lehet? - Ma este... ráérsz?

- I-igen, ráérek... - mondom halkan. Mit akarhat...?

- Alkonyatkor fel tudnál jönni hálószobámba? Lenne egy kis mondanivalóm számodra... - mialatt ezt mondja, mintha egy egészen halovány pírt vélnék felfedezni arcán. Biztos csak képzelődök... nem lehet hogy elpirult.

- I-igen, fel tudok menni a hálószobájába... - mondom kicsit meglepetten, elpirulva.

Erre haloványan mintha látnám reménykedve megcsillanni szemét.

- Köszönöm. Nem baj, ha valami miatt késel, megvárlak.

- Rendben... - mondom kissé bizonytalanul. - Mehetek, uram?

- Persze, csak ennyit akartam.

Ezután elhagyom a szobát, majd elindulok a főkapuhoz. a lépcső mellett volt lerakva az a rengeteg könyv, amit nekem fel kell hordanom. Egész sokat megfogok egyszerre, majd felviszem Takeda-sama dolgozószobájába.

Végig azon gondolkodok, hogy vajon mit akarhat Takeda-sama.

Mikor felhordtam az utolsó adag könyvet, lihegve állapítom meg, hogy még nagyobb munka lesz mindet sorba rendezni, majd a polcra pakolni. Már a könyvek felhordásában is kellőképp elfáradtam.

- Pihenj egy keveset, mielőtt felpakolod a könyveket. Látom, elfáradtál. Nem kell sietni a pakolással. Előtte pihenj egyet, s igyál egy keveset. - hát észrevette fáradtságomat. Ő annyi mindent észrevesz... szinte olvas belőlem. Figyel rám, hogy mikor fáj valamim, mikor vagyok fáradt, szomorú, vagy épp boldog, s eszerint ad feladatokat, és eképpen kezel. Mindig tudja mit mondjon...

Furcsa, hogy ily módon törődik velem. Már rég nem tett ilyet senki. Elvégre, én csak egy szolga vagyok. Még szolgaként, sőt már-már örömlányként is a legszégyentelenebb vagyok, de valahogy mellette mindezt elfeledem... elszállnak elmémből ezen nyomasztó gondolatok, mint ahogyan a hamut elfújja a szél. Valamiért a közelében olyan... olyan furcsa érzés lenni. Különös érzéssel tölt el mikor közelében vagyok, vagy csak meghallom hangját. Olyan... kellemes melegség járja át testem legapróbb porcikáit is, és szívem hevesebben ver, ha meglátom, vagy csak ha egyszerűen rágondolok.

Leültem egy kis időre, és ittam egy pohár vizet, majd mikor úgy éreztem, kellőképp kipihentem magam, újult erővel láttam neki feladatomnak.

Már mikor készültem volna felrakni az első pár könyvet, problémába ütköztem.

Nem érem el a felső két polcot.

Ugrálva próbálom meg feltenni a könyveket, sikertelenül. Felállnék a polcra, csak egyrészt, mivel üres, felborulna, másrészt pedig tiszteletlenség lenne a herceg könyvespolcára csak úgy ráállni, így tovább próbálkozom azzal, hogy felugorva elérjem a felső két polcot. Fél percre megállok lihegni, s gondolkodni, hátha eszembe jut egy jobb megoldás, de semmi.

- Mi baj? - kérdi Takeda-sama.

- Nem... nem érem el a felső két polcot... - felelem halkan.

- Ohh, hát emiatt ugráltál! - mondja mosolyogva. - Miért nem szóltál? Segítek neked szívesen. Én elérem. Ha nem éred el, nem kell erőltetned. - erre feláll székéből, s a polchoz sétál. - Adogasd a könyveket, én pedig felrakom. Rendben?

- Igen... - mondom kissé bizonytalanul.

Annyira szerencsétlen vagyok, hogy egy hercegnek kell segítenie nekem egy ily egyszerű feladatban. Biztos csak azért segít, mert megsajnálta ügyetlenségem.

Azon kapom magam, hogy már nyújtja is kezét, hogy adjam a könyvet. Erre kapkodva megfogok egy könyvet, s kezébe nyomom, mire ő a polcra helyezi. Neki épphogy lábujjhegyre kell állnia hogy elérje a legfelső polcot. Milyen magas...

Így adogatom neki a könyveket egy darabig, majd mikorra észbekaptam, már majdhogynem másfél polc kész volt.

Felpillantottam Takeda-samára, így megláthattam most kicsit izzadtsággal áztatott arcát.

Istenem segíts meg, hogy ne legyen ily módon jóképű Takeda-sama!

Fülig elpirulva ülök egy könyvhegyen, és figyelem Takeda-sama minden apró mozdulatát.

Mintha mozogna a szája... pont olyan, mintha mondana valamit... talán mert... Tényleg mond valamit!

Teljesen elbambultam.

- Tokugava? Jól vagy? - aggódó tekintettel néz rám, mikor észreveszem, hogy beszél hozzám.

Hirtelen annyira zavarba jövök, hogy hátraesek a könyvhegyről, amin eddig ücsörögtem, és lábaimmal magamra borítom az előttem lévő hegyet is.

Erre Takeda-sama még aggódóbb tekintettel figyel, mire én a piros legkülönbözőbb árnyalataiban játszva nézek vissza rá, de ügyelek, nehogy a szemébe nézzek.

- Jól vagy? - kérdi aggódva.

- I... igen... persze... csak egy kicsit elkalandoztak gondolataim...

Ezután felém nyújtja kezét, hogy segítsen felkelni a földről. Kis gondolkodás után elfogadom a felém nyújtott kezet.

Egy könnyed mozdulattal talpra húz Takeda-sama. Nagyon erős... Habár, ő egy herceg, aki számtalan csatát megjárt már. Nem csoda, hogy ekkora erővel rendelkezik.

Miután segített felállni, visszaraktuk az esésem következtében széthullott könyveket, majd újra elfoglaltam helyem rajtuk, és folytattuk munkákat.

Mire újra feleszméltünk, már fel is raktuk az összes könyvet.

Pedig csak a felső két polcban kellett volna segítenie Takeda-samának...

- Ügyesek vagyunk! - mondja boldogan, majd elégedetten kezdi szemlélni könyveit, ezután fáradtan ül le székébe. - Kellőképp elfáradtam... Te is?

- Hát... eléggé... - mondom kicsit elpirultan, immár megszokott helyemen ülve.

- Akkor, ha neked is jó így, akkor ma már nem lenne semmilyen feladatom számodra. Még egy keveset maradj, hogy Uradnak nehogy feltűnjön hiányod, majd én hazaengedlek. Napnyugtakor pedig kérlek gyere hálómba.

- Re-rendben... - felelem kissé bizonytalanul.

Hamar hazaenged... akkor otthon pihenhetek egy keveset. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon mit akarhat Takeda-sama napnyugtakor a hálójában.

Bizonyára nem olyasféle szégyentelen, s megalázó tettekre akar kényszeríteni, mint az Uram, így nem tudom vajon mi lehet olyan dolog, amit ne lehetne itt, és most megbeszélni.

***

Takeda's POV

Lassan esteledik. Tokugavának is érkeznie kell nemsokára. Remélem eljön, habár megértem azt is, ha nem teszi.

Szeretem a napnak ezen szakaszát. Ahogyan az éj sötét csillagparipái vörös bársonylobogójukkal színezik az eget, hogy elűzhessék a Nap seregeinek megnyugtató melegségét, s helyükre a rejtelmes, s áthatolhatatlan éjszaka fátylat terítsen óvatlan gyermekére, a lassan szenderedő földre az éj sötéte, hogy elfedhesse előle legsötétebb titkait, mert mi ekkor történik, egyedül az éjszaka csendes, ködös csillagainak titka.

Nem telik sok időbe, s ismerős kopogás hallatszik ajtómon. Hát eljött.

- Szabad! - szólok immár mosollyal arcomon.

Bátortalanul nyitódik ajtóm, s Tokugava lép be rajta, kissé zavarban, majd miután kis bátorságot gyűjtött, felemeli tekintetét a földről, s körülnéz. Látom rajta, hogy elámul hálószobámon. Valószínüleg részben azért, mert kisebb, mint amilyen a legtöbb hercegnek van, s mert sokkal otthonosabb berendezése.

Kis idő után megtöröm a csend lassan megfagyó jegét körülöttünk.

- Tetszik a hálószobám? - kérdezem mosollyal arcomon.

- I-igen... - kissé bizonytalanul mondja, de velem szemben nem is szokott túlságosan magabiztos lenni.

Még egyszer sem nézett a szemembe mióta szolgálatomban áll. Még egyszer sem láthattam szemei végtelen tisztaságát. De ez ma este változni fog.

- Bizonyára kíváncsi vagy, miért is kértem, hogy gyere ide ilyen időpontban.

- Igen... az vagyok... - mily félénk a hangja, mikor velem beszél.

Beletelt jónéhány napba, hogy döntésre jussak az ügyben, de miután jól meggondoltam, döntöttem. Elmondok neki mindent, s megkérdezem.

Kicsit megköszörülöm torkom, majd lassan egyre közelebb haladok Tokugavához.

- Tokugava. Én... nem szeretném... ha továbbra is a szolgám lennél... - oly nehezen jöttek ezek a szavak... szinte ki kellett erőszakolnom magamból.

Látom a döbbenetet s szomorúságot gyönyörű arcán. Bármilyen szomorú is, nem emeli rám tekintetét...

- Mi-miért...? Valamit... rosszul csináltam...? - kérdi megszeppenten, remegő hanggal.

- Nem... - mondom megnyugtatón, majd még közelebb lépek hozzá. Már majdhogynem összeér testünk.

Finoman átkarolom egyik kezemmel derekát, másikkal álla alá nyúlok, s megemelem fejét, hogy szemembe nézzen, de hamar elfordítja tekintetét. Ekkor látom meg, hogy habár egyetlen csepp sem gördült le arcán, szeme könnyekben ázik.

Ekkor egy könnycsepp gördül le arcán. Nem hagyom, hogy elcsúfítsák gyönyörű arcát a fájdalom sós cseppjei, így kezemet feljebb vezetem arcán, s hüvelykujjammal letörlöm. Még így is elfordítja tekintetét... soha nem néz a szemembe. Pedig oly' szép szemei vannak. Még így is, hogy soha nem nézhettem bele.

- Kérlek... emeld rám tekinteted, s engedj elveszni szemed kék tengerében. Hagyj belefullni íriszed tiszta óceánjába, hogy soha többé ne láthassak mást.

Erre lassan rámnéz, ezzel megengedve nekem, hogy csak őt láthassam ezentúl.

- Tokugava... Te oly' tökéletes vagy... Tested, mint a legszebbre csiszolt gyémánt. Bőröd selymes, mint a legfinomabb francia selyem. Hangod lágy, mint a csendesen folyó patak. Szemed, mint a legtisztább tenger, mely partjait mossa. Ajkaid puhábbak, mint a legpuhább tollpárna. Szavaid mint lágyan zengedező visszhangok hangzanak fejemben. Szeretlek. Tokugava... lennél a fényem, legsötétebb éjszakáimon? A kötelem, mely átsegít legnehezebb napjaimon. Lennél a... a kedvesem?

Először láttam, hogy kicsit meglepődött, eltűntek könnyei, s eddigi szomorúsága helyére őszinte öröm ült ki arcára.

- I... igen... leszek... - mondja ki a szavakat, melyek életem eddigi legszebb szavait tartalmazzák.

- Köszönöm... Köszönöm... - suttogom a szavakat. Ezt... nem tudom neki elégszer megköszönni. Egyre csak közelebb hajolok gyönyörű ajkaihoz. - Köszönöm. - suttogom még egyszer ajkaira, majd birtokba veszem őket.

Kellemes, s lágy táncba invitálom ajkait, amelyet ő elfogad. Bátortalanul, s néha kissé esetlenül próbálja viszonozni felkérésem, de nekem így tökéletes.

Ajkaink egyetlen kimondott szó nélkül becézik egymást, kellemes, lágy, s lassú keringőjükkel, mely többet árul el, mint a leghangosabb ígéretek, s vallomások.

Néhány, végtelennek tűnő perc után, melyek életem eddigi legszebb pillanatai voltak, elválunk egymás mennyeien puha párnáitól, s szemébe nézve fulladok bele íriszei végtelen tengerébe.

Érzem, ahogyan az eddigi események miatt befeszített izmai lassan kezdenek ellazulni, és az eddigi meglepett tekintete egyre nyugodtabb lesz.

Lassan kezd lecsillapodni az imént történtek után.

Egyszerűen elbűvölő ez az arc; ahogyan szelíd őzgidáéhoz hasonlatos tekintettel néz mélyen szemeimbe, ahogyan apró ajkaival szinte könyörög, hogy lassú táncba hívjam őket.

- Ki vagy te...? - suttogom - Ki vagy te, hogy ily' módon elcsábítottad lelkemet, és megbolondítottad testemet? - kérdezem... újra és újra. Minden alkalommal, mikor egy újabb pontot borítok be csókjaimmal, majd lassan... egészen lassan elkezdem kibontogatni feleslegessé váló ruhadarabjaiból.

Az ágyra döntve, majd mélyen elveszve szemei világában még utoljára megkérdezem tőle:

- Ki vagy te? - tekintek végig fedetlen testén.

- Én... az ön szolgája vagyok... A testem... a lelkem, mindenem a magáé... Mindenem... Mindenem odaadom magának ha kéri... - sóhajtja könnyes szemekkel.

- Ezt vehetem ígéretnek? - kérdezem a csípőjét cirógatva, mire bólint. - Akkor pecsételjük meg ígéretünk a ma estével, rendben? - bólint, mire ajkaira hajolok, és vad csókunk közben lágyan végigfuttatom ujjaimat felsőtestén, mire érzem ahogy beleborzong. Csípőjénél megállok, de ő könyörgőn lök egyet a csípőjével.

Erre vágytam már mióta... hogy ő is kifejezze vágyait.

- Még... - sóhajtja bele csókunkba, majd nyakamba kapaszkodva liheg egy keveset.

Annyira kívánom... Akarom. Mindenét akarom.

Lassan, egyre lejjebb haladva elkezdem kecses testét csókjaimmal behinteni. Ahogy elérek mellbimbójáig egy pillanatra megállok, és megcsodálom. Máris milyen kemény lett...

Egy finom, kicsit hosszabb csókot nyomok a hegyére, mire egy aprót felnyög. Milyen édes hang...

Mosolyogva felnézek rá.

Az arca kissé könnyes, tekintetét a gyönyör selymes fátyla borítja be, valamint most kissé bűnbánóan csillog.

- Bo-bocsánat... Nem akartam felnyögni... - mondja elcsukló hangon.

- Ne kérj bocsánatot. Még soha nem hallottam ennél szebb hangot, így kérlek, ne fossz meg egyetlen apró foszlányától sem.

- Re-rendben... - Bólint elpirult arccal, míg én visszatérek csábító mellbimbóihoz, és finoman kényeztetni kezdem hol ajkaimmal, fogaimmal, és nyelvemmel, mire Tokugava gyönyörtől csöpögő hangon nyöszörög, és nyög...

Mily édes hangok...

Törvény kéne tiltsa eme mennyei csodát. Túl isteni ahhoz hogy egy hozzám hasonló halandó érintse ily módon.

Kicsivel később elkezdek csókjaimmal lejjebb haladni, majd megszabadulni saját ruhadarabjaimtól is. Nem éppen játékszerű hogy csak Tokugava legyen fedetlen testtel, így minden ruhám levetem.

Tokugava vágyakozón nyel egyet, majd beharapja ajkát...

- Tán tetszik a látványom? - Érdeklődöm finoman fölé hajolva, mire ő elvörösödve hajtja fejét oldalra, s belemarkol az ágyneműbe. - Ne szégyelld vágyaid... Szeretni nem bűn. - Egyik kezem az övére vezetem, s lágyan mellkasomra teszem, mire kissé bizonytalanul rám emeli tekintetét. - Érints, szeress, csókolj, ahogy jól esik.

Kissé visszafogottan végigfuttatja ujjait először mellkasomon, majd lejjebb haladva hasamon, majd nem sokkal nemességem fölött megáll.

Visszatérek testének csókjaimmal való kényeztetéséhez, mire ő hangosan felnyögve nyakamba akasztja kezeit.

Egészen lassan elérek egészen nemességéig, amely mostanra már teljesen megkeményedett.

Egy elnyújtott csókot nyomok rá, mire Tokugava egy egészen magasat felsóhajt... Bár inkább mondanám kisebbfajta sikolynak ezt a mennyei hangot.

Lejjebb simítok belsőcombján, egészen a térdéig, majd ujjaim nyomát ajkaim követik. Végigfuttatom ujjaim lábai közt, mire ő felnyögve kapná össze azokat.

Nem vagyok benne biztos, hogy két férfi egészen pontosan hogyan is szeretkezhet, de annyi majdnem bizonyos hogy először ujjaimmal kell kényeztessem.

Lassan, először csak egyetlen ujjal kezdem, majd kis idő elteltével kettő, majd három lesz benne... A teste vonaglik, s megremeg minden mozdulatomnál. Egyre édesebb nyögések hagyják el gyönyörű ajkait, amitől magam is egyre jobban vágyom rá.

Érzem, hogy majdnem gyönyöre csúcsán van, így kihúzom ujjaim. Felnézek arcára, amely vörösben pompázik. Szemei könnyesek, s ködösen néz le rám. Teste izzad, s néhol megremeg.

Hirtelen felemelkedek, s birtokba veszem ajkait. Csókunk szenvedélyes, s vágyakkal teli. Nyelvünk szinte összeforr, oly heves táncot lejt. Néhány mámoros perc után lihegve válunk szét.

- Készen állsz? - suttogom ajkaira.

- Már mióta... - mondja nyakamba kapaszkodva, majd vállamra hajtja fejét.

Lassan, nyugodtan kezdem belevezetni nemességem, mire mintha kissé összerezzenne, de aggódó tekintetemre csak mosollyal válaszol. Lágyan hullámozva kezdek mozogni benne, mire egy, az eddigiekhez nem hasonlíthatót nyög fel...

Leírhatatlan ez az érzés... Ahogyan Tokugava teste körbeölel, s a gyönyörtől megremegve ringatózik alattam. Testünk minden egyes másodperccel egyre erősebben összeforr, mígnem már nincs visszaút. Minden mozdulat, minden lélegzetvétel, minden szó egyre erősebben összeköt minket. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna hogy ily' mennyei gyönyört jelenthet ahogyan testünk érzéki hullámzása által szinte eggyé válunk.

Hangos nyögéseink, s testeink mozgásának hangját visszhangozzák a szoba falai egyre csak hangosabban és hangosabban, mígnem... Szinte egyszerre elérjük gyönyörünk csúcsát.

Kimerülten húzódok ki belőle, majd ölelem magamhoz a még kissé gyönyörrel telt testét.

Kis idő elteltével kiengedem karjaimból, s befektetem a takaró alá, majd én is mellé helyezkedem, finoman átkarolom, majd a haját simogatva gyönyörködöm szemei végtelen szépségében. Kissé visszahúzódón tartja mellkasa előtt kezeit, s elpirulva süti le szemeit.

- Miért vagy ily módon távolságtartó? - kérdezem lágyan simogatva, mire összerezzen.

- Bo-bocsánat csak... - nem fejezi be mondatát.

- Csak?

- Csak... Nem tudom mit lenne szabad vagy kéne tennem... Ez az egész... Új nekem. - suttogja összehúzva vállait.

- Bármit amire csak vágysz. Elvégre... Szeretkeztünk, s te magad mondtad, hogy leszel a kedvesem, nem igaz? - erre csak mintha kissé elszégyelné magát, és még jobban lesüti szemeit. Kis idő és gondolkodás után megtöröm a ránk telepedett csendet. - Tokugava... Te miként tekintesz rám?

Erre mintha nem tudná milyen választ adjon...

- Her-hercegként és... szeretőként... azt hiszem... - mondja bizonytalanul.

- Kérlek... Ne tekints rám hercegként. Én elsőként szeretőd szeretnék lenni, nem holmi herceg. Nem szeretném ha... Csak amiatt mert ilyen családba születtem másként tekintenél rám vagy mondjuk félnél tőlem.

- Rendben...

- Köszönöm. - mondom leírhatatlanul boldogan, és szorosabban magamhoz ölelem. Mintha megnyugodna...

Nem sokkal később már mindketten álomba merülünk.