VESPERA

7 hónappal később

– Maddox, én ezt nem csinálom tovább! – nyávogtam égető kínok között vergődve. Egy kibaszott vízesés mögött feküdtem, valamiféle faszom barlangban. A vesém és a derekam majd' leszakadt, a levegőm nagyjából húsz perccel ezelőtt fogyott el. Úgy éreztem, menten kinyírok valakit, ha nem jön ki belőlem ez a gyerek.

Csodálatos dolog istennőnek lenni! Ja, várjunk, kurvára nem! Főleg akkor nem, amikor egy tucatnyi isten kényszerít arra, hogy egy tiszta kórházi ágy helyett egy nyomorult kőszikla közepén hozd a világra a gyereked. Azon kívül, hogy a hónapokkal ezelőtt érkezett titokzatos levél értelmet nyert, más pozitív dolog nem történt. Azt hinné az ember, hogy Artemisz, aki lelkesen figyeli a lábam között történő eseményeket jobb szülésznő, de ez hazugság. Azt gondoltam, amikor ebbe belementem, hogy majd kivarázsolja belőlem ezt a gyereket, de nem. Szerinte fontos dolog megélni a szülés örömeit. Az örömöt azóta is keresem, ugyanis lassan megpusztulok. Sokszor epekedtem az életem során mentőért, azonban eddig egyszer sem komolyan. Most viszont igazán jól jönne egy! Az istenit neki!

– Már mindjárt kint van! – villant rám Artemisz zöld szeme. – Ez egy ajándék, Vespera! A gyermek természetes úton születik, átélsz minden csodálatos pillanatot!

– Te is természetes úton szülted meg Jacksont és Jaspert? – üvöltöttem vele. – Nagyon remélem, különben rohadtul ki fogok akadni!

– Hogy máshogy, lányom? – kérdezte fintorogva, bár a szépsége még a grimaszolás közben sem tűnt el. – Nyomj, gyerünk! Itt az idő!

Az idő valóban itt volt. Olyan éles fájdalom nyilallt az alfelembe, hogy azt hittem, menten bepisilek. Azonban nem pisiltem be, helyette minden erőmet bevetve nyomni kezdtem. Eljött az ideje megszabadulni pár kilótól.

– Nagyon jól csinálod! – simogatta Maddox a kezem.

– Kussolj már el! – sikoltottam zabosan. – Csak fogd be a szád, és szedd ki belőlem a gyereket!

– Most fog kijönni – közölte velem Maddox azt, amit én is már sejtettem, hiszen a feszülés és a gyötrelem egyre erősödött. – Három, kettő, egy...

– Bassza meg! – Valami határozottan távozott belőlem. Körülbelül harminc liter vér és a kisbaba, akit kilenc hónapon át nevelgettem magamban. Vékonyka sírás töltötte be a barlang csendjét, belőlem meg felszakadt egy iszonyatosan éles sóhaj. Lihegve bámultam az Artemisz kezében lévő maszatos csöppségre. A nő kellően szemügyre vette, lepedőbe bugyolálta, aztán ráfektette a mellkasomra.

– Nos, új istennő jött a világra! – mosolygott rám, ezzel kivillantotta hófehér fogsorát.

– Ezt láttad? – pillantottam Maddoxra. Azóta sem voltam hajlandó megnézni, mit hoz a jövő, úgy véltem, nem szükséges. Éreztem, hogy minden rendben lesz, mióta lecsillapodtak az események Erisz kiiktatásával. Száműzték az Olümposzról, Erósszal egyetemben, aki visszataszító módon bőgött az ítélet meghozásakor.

– Részben – méregette a rajtam elhelyezett kislányt, aki rögtön megnyugodott, amint a hátára fektettem a tenyerem, és lágyan simogatni kezdtem. – Kicsit változott, amikor eldöntöttük, hogy itt születik meg – nézett körbe szörnyülködve. – Na, mindegy, foglalkozzunk inkább vele! – érintette meg az apró orrocskáját.

– Nagyon szép – tapogattam meg a picike fejecskén lévő pamacsát. – Nézd a kis kezét!

– Hasonlít rád – cirógatta Maddox a husis kis arcát.

Az ajkam rágcsálva igazgattam meg a babát, hogy velünk szemben legyen. A karomba vettem, míg feljebb tornáztam magam ezen a borzalmasan kényelmetlen levelekből kreált ágyon. Időközben Artemisz végre csinált valami hasznosat: meggyógyított, és rám terített egy takarót.

A kislány komótosan nyitogatta a szemét. Azért szükség volt hozzá Maddox kitartó simogatására. Aztán végre megcsodálhattuk a gyönyörű, zöld szempárt. Nem számítottam rá, hogy ennyire meg fogok hatódni, de valamikor eleredtek a könnyeim. Szipogva bámultam a kislányunk, aki végre megérkezett közénk.

– És mi lesz a neve? – érdeklődött Artemisz, mialatt kihessegetett egy kicseszett majmot ebből a rohadt barlangból. Pár órája egy béka ugrált mellettem, előtte meg két kecskével találkoztunk a hegyoldalon. Legalább pár másodpercre elterelték a figyelmem a fájdalmakról, de boldoggá nem tettek, pedig nincs bajom az állatokkal. Talán érthető.

– Eirini – válaszoltam még mindig halkan sírdogálva.

– Eirini Mavridopoulos! – tette hozzá Maddox büszkén, belőlem meg kitört a nevetés. Istenem!

– Maddox – súgtam neki –, nem akarsz nevet változtatni?

– Mert? – mért végig döbbenten. – Mi bajod vele?

– Az, hogy nem tudom kimondani.

– Volt időd gyakorolni! – vádolt, de a figyelme immáron ismét Eirini-re irányult. – Neki is lesz.

– Mit szólnál a Millerhez?

– Ves...

– Jones? Smith? Williams? Johnson? – soroltam reménykedve. – Lopez? Martinez? Moore? Martin? Gonzalez? Davis? Brown?

– Ves, elég! – kuncogott fel. – Nem vagyok hajlandó nevet változtatni!

– Andesron? Garcia?

– Fogd be! – hajolt felém, és nyomott egy csókot a számra. – Pihengess inkább, mert úgy hallom, társaságunk akadt – lesett a lágyan csordogáló víz felé, ami eltakarta a barlang száját.

– Úgy érzem magam, mint Tarzan – panaszkodtam a babát ölelgetve. – Vagy Jane? Én nem tudom, de nem mehetnénk innen?

– De igen, meneküljünk, amíg nem késő!

○•○•○

– Ez a kislány sovány! – mutogatott Démétér nagy elánnal a bölcsőben fekvő Eirini felé.

– Szerintem meg jó húsban van! – állt le vele vitatkozni Hádész, aki felkísérte Perszephoné-t az alvilágból, hogy meglátogassák az ötnapos kisbabánkat.

– Nem, csont és bőr! – kötötte az ebet a karóhoz Démétér, miközben csípőre tett kézzel mászkált fel-alá. – Eteted rendesen? – esett nekem. – Szoptatod a testedből?

– Istenek – mormolta Maddox alig hallhatóan, majd odasétált a pici mellé.

– Azok vagyunk – reagálta le Hádész grimaszolva. – Ez számít, Maddox?

– Felejtsd el! – sóhajtozott türelmetlenül. Ő előre megmondta, hogy nem jó ötlet beengedni ide az istenségeket, de én nem hallgattam rá. Egyébként Thomas, a hal beszélt rá erre. Szerinte a kis gazdájának figyelemre van szüksége, neki meg még több eledelre. Azt hiszem, átvágott.

Szemforgatva rogytam le az ágyamra, majd futólag Thomasra lestem. Még mindig az asztalon helyezkedett el az akváriuma, és nem tetszett neki az ötlet, hogy kerüljön át a nappaliba.

Egyelőre nem költöztünk sehova. Egyszerűen itt maradtunk Rockville-ben anyával. Maddox úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a kényelmes, megszokott környezetet választjuk, hiszen Eirini érkezésével történt már elég változás az életünkben. Például napok óta egy másodpercet sem aludtunk. Én totál kikészültem az aggodalomtól, Maddox meg a gyerek állandó ringatásától. A pelekázós YouTube videókról ne is ejtsünk szót. Az életben nem láttam még ennyi szart.

– Vespera! – folytatta Démétér a drámázást. – Szoptatod a testedből?

– Igen! – kiáltottam fel idegesen. – Szoptatom... a testemből! Így megfelel?

– Akkor mitől ennyire sovány? Milyen állagú a...

– Könyörgöm, hagyd ezt abba! – szólt rá Perszephoné, majd odalépett a kicsihez, és Maddoxra nézett. – Szabad?

– Persze – dőlt neki a falnak, viszont közben folyamatosan Démétért figyelte. Kellően elege lehetett belőle. Ezalatt a nővérem a karjába vonta a csecsemőt, és Hádész mellé sétált vele.

– Hát nem csodálatos kis teremtés? – kérdezte a férjétől.

– Nem, elég fonnyadt.

– Hádész! – fedte meg a felesége. – Nem mondhatsz ilyeneket ártatlan kisgyermekekre!

– Időben érkeztem? – jelent meg Apollón, mire Maddoxból egy hatalmas sóhaj szökött ki. Attól tartottam, agyvérzés fog kapni, ha még valaki belép.

– Igen, mi már egyébként is indultunk – jelentette ki az alvilág istene, majd elvette Perszephoné-tól a babát, és egyenesen Apollón karjába nyomta. – További kellemes... gyermeki... gyermek... A Tartaroszra mondom, nem értek én ehhez! Jó mulatást! – Ezzel megragadta a nővéremet, és vele együtt távozott. Elhúztam a szám oldalra, ugyanis láttam Perszephoné-én, hogy ő még élvezte volna a kicsi társaságát. Feltett szándékomban állt a későbbiekben meglátogatni vele.

– Nem vagyok oda különösebben a kölykökért – fordult körbe Eirini-vel Apollón. – Itt van, fiam, fogjad, ha már megcsináltad! – adta át neki.

– Jobb is lesz – ölelte magához a kislányunkat. – Ti mind csak kritizáljátok és bántjátok! Hagyjátok békén inkább!

– Rossz kedved van, Maddox?

– Fáradt vagyok.

– Akkor egyértelműen ideje keresni a gyermeknek egy nevelőcsalád...

– Kussoljál! – fojtotta belé a szót Maddox. – Minek jöttél ide?

– Megtekinteni a jövevényt!

– Remek, akkor mehettek is! – hessegette őket. – Menjetek, komolyan!

– Képes vagy elzavarni? – kapott a szívéhez Démétér.

– Két napja itt vagy! – sziszegte a feldúlt szerelmem. – Két kibaszott napja folyamatosan random időpontokban megjelensz! Ideje elhúzni!

– Igaza van – keltem fel, hogy mellé sétáljak. Belé karoltam, és nekidöntöttem a fejem a vállának. – Szeretnénk egy kicsit pihenni. Az elmúlt öt napban folyamatosan megjelent itt valaki. Kedves tőletek az érdeklődés, értékeljük, de... ideje lenne kicsit hármasban maradnunk.

– Hát legyen! – duzzogott kitartón a kedves másodlagos anyám. – Induljunk, Apollón! A gyermekeink nem kérnek belőlünk!

– Ez jó hír – vigyorodott el. – Tudod, mit jelent ez, Démétér?

– Nem igazán, de gondolom, ahogy mindig, el fogod mondani – gúnyolódott összefont karral.

– Azt jelenti, hogy felnőttek. – Lazán jelentette ki, mégis éreztem némi büszkeséget a hangjában. Talán képzelődtem.

– Ez roppant megható! – motyogta a virágokkal díszített hajú istennő. – Oké, egy kicsit tényleg az. Hagyjuk őket – adta be a derekát, majd Eirini-re vezette kék íriszét, és lágyan elmosolyodott. Aztán tett egy lépést hátrafelé, és egyszerűen köddé vált.

– Nos, rám már itt nincs szükség. – Apollón végigmért minket, vigyorogva nyitotta szólásra a száját. – Sok mindent tudok, sok mindent megéltem, de az az igazság, hogy ezt még én sem láttam előre, amikor azt a feladatot adtam neked, hogy keresd meg Zeusz lányát. Furcsa. A jövő olykor kifürkészhetetlen, még számunkra is. Azon tűnődöm, mi a tanulság, de egyre csak arra jutok, hogy a kitartás és a szeretet végül boldogsághoz vezet. De ezek szerint, végtére is, ennek így kellett lennie, nem igaz?

Az istenség megrántotta a vállát, félmosollyal az arcán tűnt el szemünk elől. Csodálkozva bámultam a hűlt helyét, és azon tűnődtem, talán igaza lehet.

Sokat tanultunk magunkról az elmúlt hosszadalmas, olykor nehézségekkel szőtt időszakban, közben megismertük egymást, és átgázoltunk mindenen, ami szembe jött velünk. Nem számított, milyen ellenségről van szó, az örök kitartásunk tényleg elvezetett oda, ahol most vagyunk. Egymáshoz, a boldogsághoz és a békéhez.

Összevont szemöldökkel pillantottam a Maddox vállán alvó kisbabára. Eirini... Béke... A béke istennője.

A gondolatra melegség költözött a szívembe, hiszen igaz. Végre úgy érzem, jó helyen vagyok, pont ott, ahol lennem kell; a szerelmem és a kisbabánk oldalán.

– Boldog vagyok – emeltem Maddoxra a szemem. – Te pedig elérted a célod.

– Örülök neki, szerelmem – simította a derekamra a tenyerét –, de milyen célról beszélsz?

– Sokszor mondtad, hogy érdemes vagyok a szeretetre – kezdtem bele –, viszont én még sosem említettem neked szóban, hogy már elhiszem.

– Tényleg? – nevetett fel vidáman, majd megcsókolta a homlokom.

– Igen, tényleg.