MADDOX

Amikor Zeusz megemlítette Ves érettségijének napján, hogy tartanunk kell magunkat a hagyományokhoz, nem tudtam, mire céloz. Nos, szombaton hamar rájöttem, amint végigsétáltunk az Olümposz aranyszínű útján.

Vesperának esélye sem maradt a menekülésre, az anyja karon ragadta, és berángatta a hülye templomába. Én nem mertem követni, kellően rettegtem tőle, mibe futok bele odabent, így inkább lecövekeltem a szökőkút mellett, amíg kiderül, milyen megpróbáltatásokon kell átesnünk.

– Moddix! – Dionüszosz vigyorogva csapott háton. Ha nem tartottam volna meg magam, tuti belefejelek a szökőkútba. – Még nem tárgyaltuk meg, mi bajod a countryzenével!

– Nem szeretem – pislogtam a latin táncosokat meghazudtoló istenségre. Egyszer már láttam hasonló maskarában, de ez a fodros ing és mellény mindent visz. Még a fekete séróját is hátrafésülte. Attól féltem, felkér táncolni.

– Undorítóan festesz, Dionüszosz! – Héra Zeusz templomának lépcsőjén haladt lefelé. – Menj a dolgodra! Beszédem van azzal ott! – emelte felém a mutatóujját, mire kiült az arcomra egy széles fintor. „Azzal ott." Talán nem emlékszik a nevemre? Elfelejtette volna, hogy jóformán kinyíratott Árésszal? Mert valljuk be, Héra kezdte ezt az egész boszorkányüldözést, és ő küldte hozzánk Alexandert, a hadisten kölykét, akit aztán elföldeltünk valami országút mentén. A picsába! Még mindig bűntudatom van emiatt.

– Sok sikert! – vetette oda Dionüszosz morgolódva, és elsétált. Eközben Héra mellém ért. Egy bokáig érő, ezüst színű ruhát viselt, aminek meg kellett emelje az alját, hogy ne törölje fel vele se a lépcsőt, se a díszes köveket.

A nő megállt mellettem, végigmért, mintha valami látványosság lennék, aztán megköszörülte a torkát.

– Hesztia neheztel rám, amiért megnehezítettem a sorsod – mondta érzelemmentesen.

– És most bocsánatot fogsz kérni, vagy mi? – vontam fel a szemöldököm, és igyekeztem visszaadni a lesújtó pillantásokat.

– Már korábban is említettem, a múltkori csak egy kis csipkelődés volt. Megszoksz vagy megszöksz, Maddox. – A nevem úgy ejtette ki, akár egy betegség volna. Nem kedvelt túlzottan, de legalább kölcsönös az érzés.

– Mit akarsz tőlem?

– Semmit, udvariasan társalgok.

– Nincs rá szükség.

– Hasonlóan modortalan vagy, mint Apollón – dumált szigorúan a szökőkút felé meredve.

– Köszönöm, ezt bóknak veszem – válaszoltam semlegesen. – Remélem, tudod, nem kell udvariaskodnod. Akár mehetsz a dolgodra. Nézz körül a Földön, hátha van valaki, aki az Erinnüszök pátyolgatására szorul, esetleg ármánykodj kicsit, meg hasonlók.

– Rendben, elismerem – húzta fel az orrát. – Ezt a csatát elvesztettem. Nehezen viselem Zeusz afférjait.

– Téged sem kell félteni.

– Nem – rántotta meg a vállát. – De mindenkinek kell valami cél az életben, nem igaz?

– Igen, valóban elég magasztos cél mások életének megkeserítése!

– Játék az egész. Majd meglátod!

– Nagyon király – reflektáltam unottan. Ez a nő kellően hangulatgyilkos.

– Nem leszünk jóban – vonta le a tűpontos következtetést.

– Nem bizony.

– Engem nem zavar.

– Engem sem – pillantottam felé, mire bólintott egyet, és átsétált a szökőkút túloldalára.

Végre némaság telepedett ránk, bár nem tartott sokáig, ugyanis az istenek egyesével csatlakoztak hozzánk. Aphrodité Hérával kezdett beszélgetni, míg Dionüszosz visszaosonk mellém, és valamiféle kamionosról kezdett magyarázni. Elvileg felszedett valami pasit, mondjuk nem figyeltem túlzottan. Sokkal jobban lekötött, hogy folyamatosan Démétér temploma felé lessek, ugyanis kezdett aggasztani az idő múlása. Ves már elég rég bent volt.

– Elhoztátok az ajándékainkat? – Apollón a másik oldalamra lépett, ezzel Dionüszosz végre abbahagyta a vidám pofázást.

– Nem. Minek? – néztem rá értetlenkedve. – Hova tegyek itt egy halat?

– Ezek szerint Thomassal minden rendben. – Ciki, de összerezzentem Poszeidón hátam mögött felcsendülő hangjára.

– Ja, kicsit falánk, de megvan – feleltem kimérten. – Sokat beszél.

– Előfordul – sóhajtott fel a tenger istene –, de ne etessétek túl! Szereti a hasát, viszont nincs szüksége annyi eledelre, amennyit kér. Ugye nem adtok neki, ha könyörög?

– Természetesen nem – vágtam rá fapofával. Nem kell tudnia, hogy lassan szétdurran az a hal. Tegnap este is annyi kaját szórtam be neki, csoda, hogy még nem kellett lehúzni őt a klotyón. Mármint... nyilván eltemetnénk... Úgyis... tapasztaltak vagyunk sírásásban. Istenek! Ez borzalmas!

Ez a társalgás szerencsére behalt, így körbepásztáztam a területet. A szemem megakadt Athéné-én, aki mosolyogva intett egyet felém, aztán továbbvándorolt Héphaisztoszra. A nagydarab fickó mogorván nézelődött jobbra-balra, a neki dumáló Hermészt azonban nem zavarta a szótlansága. Külön meglepődtem azon, hogy az istenek hírnöke, az olümposzi fedexfutár ezúttal nem a csinos köntösében jelent meg.

– Nézzenek oda! Vespera végre istennőként fest! – Az apám megjegyzésére én is odafordítottam a fejem, amerre az összes szempár bámult. Rögtön vigyorogni támadt kedvem, amint megláttam a gyönyörű barátnőm.

Démétér és Hesztia oldalán sétált le a lépcsőn. Szegény nyakig pirult az őt pásztázó közönség láttán, és sejtettem, mennyire borzalmasan érzi magát. Ettől függetlenül valóban csodálatosan festett: szőkésbarna haját kiengedték, a feje tetejére egy levelekből font koszorút raktak, míg ráadtak egy rózsaszín, felül csipkés ujjú, maxi ruhát. Némileg megilletődtem, elsősorban a szépségétől, másodjára pedig attól, hogy tényleg elmehetnék melegnek is, hiszen úgy ismerem a különféle öltözékek neveit, mint valami divatőrült. Bekaphatják a nővéreim!

– Mindig is úgy festett, mint egy istennő – közöltem az apámmal, amint szóhoz jutottam.

– Tapsoljuk meg! – Zeusz a templomának lépcsőjéről figyelt. A parancsára mindenki összecsapta párszor a tenyerét.

– Ügyesen elvetetted benne a magvaid, Moddix! – Dionüszosz vigyorogva veregette meg a vállam, belőlem meg kiszakadt a nevetés. Ennél rosszabbul nehezen fogalmazhatta volna meg.

– Remek, mindenki mehet a dolgára! – adta ki az utasítást Zeusz, mire a szemem elkerekedett.

– Ennyi? Ezért rángattatok ide? – kapkodtam a tekintetem Apollón és Dionüszosz között.

– Igen, miért? Mit szeretnél? – fintorgott az apám. – Ott van, végre istennőnek fest, ráadásul gyermeket is vár. Pár órája hívtál fel, hogy elújságold, mit mondott az az ember, akihez szégyenszemre elmentetek.

– Igen, de hát...

– Nem is érdekel, Maddox! – fújtatott Apollón. – Talán szülni is kórházban tervez?

– Az még messze van, csak hét hetes...

– Ott tervez? – förmedt rám váratlanul.

– Igen?

– Hát nem ott fog! – jelentette ki, én meg azt hittem, leesik a szemöldököm a helyéről, annyira magasra emeltem.

– Aha, oké – hagytam rá, ugyanis rohadtul nem jött meg a kedvem a vitához. Majd mi eldöntjük, hol jön világra ez a gyerek, biztosan nem fogják nekünk megszabni. Esélyük sincs, majd többször nézem a jövőt, így mindig tudni fogom, mikor tervez valaki belekontárkodni az életünkbe.

– Még nem maradtunk le semmiről, ugye? – Erisz átverekedte magát a tömegen, közvetlen mögötte Erósz érkezett. Legalábbis rá tippeltem, hiszen már nem úgy festett, mint Cole. Vállig érő, szőke haja lobogott utána, és őszintén, majdnem kiröhögtem a csajos járását.

– Erisz – szólalt meg unottan Zeusz –, ugye nem terveztél gondot okozni nekünk?

Ez volt az a perc, amikor átverekedtem magam az isteneken, és gondolkodás nélkül Ves felé indultam. Amint mellé értem, átkaroltam a derekát, és védelmezően magamhoz szorítottam. Bármit tervez ez a fúria, biztosan nem fogom hagyni, hogy bántsa Vesperát. Okozott már elég gondot Árésszal együtt. Az lenne a legjobb, ha őt is darabokban dobálnánk szét a Föld több pontján.

– Dehogy! – mosolyodott el ridegen a fekete hajú nő. A tekintetem önkéntelenül siklott a kezére, azonban ezúttal nem láttam nála almát. Nevetséges, hogy almáktól kell félni. – Alkut ajánlok!

– Nincs alku! – dörrent rá mély hangon a főisten. – Felejtsd el! Már többször elmondtam, Árésznak úgy kell maradni, ahogy van!

– Árészt pótolni kell! – rikkantotta.

– Nem kell! Vagyunk elegen! – forgatta meg a szemét Athéné.

– Athéné jól beszél! – tette hozzá Dionüszosz, a tömeg felmorajlott.

– Ez tuti tervez valamit – súgta Ves.

– Persze – húztam még közelebb, nehogy valami elkerülje a figyelmem, és baja essen. – Nyugi, kigáncsolom, mielőtt hozzád érhetne.

– Tiszta hülye vagy – kuncogott fel.

– Ezt még megbánjátok! – fakadt ki Erisz, majd sértődötten elvonult.

Zavartan kémleltem a távolodó alakját, és bármennyire is szerettem volna, nem bírtam összerakni, mi értelme volt ennek a csekély szóváltásnak. Azt sem tudtam, mit várt ettől. Azt hitte, Zeusz majd a közönség előtt megenyhül? Kétlem, erre rettentően kevés esély lenne.

– Az lesz a legjobb, ha most mentek – állt velünk szembe Démétér. – Sőt, talán haza – hangsúlyozta ki – kéne térnetek egy rövidebb időszakra.

– Haza?

– Görögországba – mosolyodott el, majd a válla mögé lökte hosszú, virágokkal díszített haját. – Erisz felbukkanása váratlan. Javasolnám, hogy maradjatok itt, de nem teszem. Felettébb idegesítő Dionüszosz reggeli koncertje, nem tudnál pihenni – intézte az utolsó szavait Veshez.

– De... én nem értem. Minek csíptetek ki ennyire?

– Azért, louloúdi mou, hogy megcsodáljunk! Ez hagyomány, amikor egy istennő állapotos lesz.

– Elég furcsa hagyományok, teljesen értelmetlen – jegyezte meg Vespera, majd vett egy nagy levegőt. – Menjünk előbb Rockville-be, aztán megbeszéljük, hogyan tovább.

Egy bólintással nyugtáztam a kérését, és már teleportáltam is. Nem láttam értelmét bárkitől is búcsúzkodni, így pofátlan módon leléptünk. Ves szobájába érkeztünk, ahol a fejét csóválva tárta ki a szekrényének ajtaját, ami a tükrét rejtette. Az ajkát harapdálva méregette magát, majd felsóhajtott.

– Mi a baj? – álltam oda mögé, és rámosolyogtam a tükörben.

– Azon tűnődtem, hogy talán sosem fogom magam szépnek látni, és ez olyan mélyről gyökerezik, hogy nincs rá hatásom.

– Pedig lélegzetelállítóan festesz – vontam magamhoz, így a hátát nekidönthette a mellkasomnak. A tenyerem a csípőjére csúsztattam, és leheltem egy csókot az arcára.

– Annyira nem vészes – motyogta a kettősünket figyelve. – Igyekszem elfogadni, hogy a szépség szubjektív, de... nehéz.

– Már mondtam sokszor – csúsztattam a jobb kezem a szíve felé. – A szépség innen belülről fakad, és te döntesz róla, hogyan bánsz másokkal, nem az számít, ami itt kint van. Ez csak egy álarc, amit kapunk. Ezt sokan nem tudják értékelni, pedig érdemes észrevenni, sok öröm származik belőle, amikor túllépünk a külsőségek hatalmán.

– Próbálom elfogadni magam – tette a kezét az enyémre. – De ez miattad van. Nélküled talán sosem változtam volna meg ennyire.

– Szerintem meg idővel nélkülem is eljutottál volna idáig. – A tekintetünk találkozott a tükörben, mire Ves gyönyörűen elmosolyodott.

– Szeretlek, Maddox! – mondta őszintén. – Nagyon! – szorította meg a kézfejem.

– Ahogy én is téged – feleltem, majd lassan a hasára csúsztattam a tenyerem. – Meg őt is.

– Ne mondd ezt, mert bőgni fogok – nevetett fel, aztán szembe fordult velem, és a nyakamba fonta a karját. – Arról beszélj inkább, hallgassunk-e Démétérre!

– Végül is lelécelhetünk egy-két hétre – vigyorogtam rá. – Azt mondtad, tetszik az a kis faház Krétán. Van kedved elmenni oda?

– Igen, csak előbb át kéne öltöznöm. Meg kéne néhány cucc...

– Van időnk...

– Van – motyogta eltűnődve. – Akkor... nem megyünk el előtte fagyizni?

– Jól vagy, Ves? – böktem meg játékosan az orrát. – Fagyizni?

– Amúgy is bálna leszek! Egy gombóc fagyi már nem sokat árthat!

– Nem leszel bálna – érintettem ezúttal a saját orrom az övéhez. – Ezentúl együtt fogunk csokit enni, ugye?

– Nem!

– Ó, szerelmem, dehogynem! 

○•○•○

Sziasztok! :)

Nem sokat tudok hozzáfűzni, mindössze annyit, hogy köszönöm mindenkinek, aki így a lezárás felé haladva is követi a történetet! Minden egyes visszajelzés, akár csillag, akár komment vagy olvasás szebbé teszi a napom :)