MADDOX

Kréta szigete dögunalmas. Ezt kijelenthetem kemény négy nap semmittevés után. Hogy mit keresek itt? Én magam sem tudom.

Miután elindultam Houston felé, egy óra után ráuntam a vezetésre. Meghatározhatatlan érzések bújtak elő belőlem, valamiért még a kerekek suhanása az aszfalton és a motor ütemes csattogása sem derített jobb kedvre, pedig tiszta szívemből imádtam az autóm. Mégis ott hagytam a főút mentén, és egyenesen ide teleportáltam.

Nem fűznek ehhez a szigethez túl szép emlékek, többnyire az apámmal kapcsolatosak. Sok időt töltöttünk itt együtt pár éve, de ez jelenleg nem érdekelt. Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha elvonulok egy kis időre. Kikapcsoltam a telefonom, és kifeküdtem a tengerpartra. Az első naptól fogva így tettem, ráadásul rohadt jól esett úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.

Lassan már úgy festettem, mint valami őslakos, de ezt sem bántam. A felsőtestem lebarnult, meg a lábam is, úgyhogy pont úgy nézek ki, mint egy lelkes turista. Tökéletesen beleolvadnék közéjük, amennyiben egy olyan részén tartózkodnék a helynek, ahol vannak. Itt szerencsére minden csendes.

Ha másért nem is, azért hálás lehetek Apollónnak, amiért megmutatta ezt a tengerparti házikót. Tudtommal az övé, de ha nem, azt is leszarom. Nincs itt senki, így önkényesen birtokba vettem. Van ágy, konyha meg néhány konzerv a pult alatt. Tökéletes.

Nem mintha éhes lennék. Az étvágyam egyesült a hangulatommal, ami amúgy érdekes, hiszen akkor is koplaltam, amíg Vespera a köcsögben rekedt. Ez sosem volt rám jellemző, de úgy tűnik, ez a lány teljesen kiforgatott a korábbi önmagamból. Oké, ez tagadhatatlan, mert nélküle minden megszűnt, ami egyenlő a boldogsággal. Hiányzott, méghozzá nagyon, ám nem terveztem még visszamenni.

Úgy gondoltam, időszerű átértékelnem a történteket, viszont akárhányszor átrágtam, arra jutottam, van még időm. Mondhatni halogattam a tényfeltárást, mert valamiért állandóan belém nyilallt a fájdalom. Azt hiszem, beadta a kulcsot az utolsó nap, amikor találkoztunk. Az, hogy Cole megcsókolta, teljesen átfordított bennem mindent, mégis azt szerettem volna, hogy itt legyen mellettem ez a kiállhatatlan nőszemély.

Hittem neki, meg nem is. Azt állította, összezavarodott, azonban most én is. Tényleg csak a folytonos bizonytalankodás beszélt belőle, és csak a srác használta ki a helyzetet vagy tényleg végig erre ment ki a játék?

A második opció túl gyötrelmes, az első meg logikus Vest ismerve, de honnan tudhatnám, mi jár a fejében? Sosem tudom, mert ő a kombinálás istennője, nem az érzelmeké. Valami félrement, mert azt sokkal jobban megy neki. Ahogy kitalálta azt is, hogy nem szeretem igazán, csak a képessége miatt. És ha így lett volna? Akkor változna bármi? Nem, hiszen egy idő után rájönne az ember. Arra nem is gondol, hogy mennyi időd töltöttünk külön a folyós eset után? Minek szaladtam hozzá, amint kiengedett az apám a hülye faházból? Viccből? Három hónap alatt nem kellene kikopnia a hamis érzéseknek?

Korábban is kapcsolhattam volna, hogy ezzel érveljek. Mindegy. A picsába is! Mondjuk miért kell nekem érvelni? Mi a faszért nem jött még rá, mit jelent ő számomra?

Bosszúsan ugrottam fel a homokból. Már megint ugyanott kötöttem ki, ahol mindig. Általában ennél a pontnál hessegettem el a gondolatokat, mert felhúzott. Az egész elképesztő módon dühített, így nem is fecséreltem tovább az időt ezzel. Úgy határoztam, eljött az ideje egy kiadós alvásnak. Igaz, még csak délután öt óra, azonban éppen ez sem foglalkoztat. Azt csinálok, amit akarok, úgysincsen jobb dolgom. Azt sem tudtam, milyen nap van. Talán vasárnap. Ja, egészen biztosan az.

Átszeltem a korláttal határolt utat, ami a parttól, a kisebb fehér deszkákból épült házikóhoz vezetett. Beléptem a picike, egyetlen nagy helyiséggel rendelkező házba, azonban nem számítottam rá, hogy Apollónnal találom szembe magam. A hátsó ablak alá tolt, világos kanapén terpeszkedett. A jobb lábát lazán átvetette a balon, arcáról elégedetlenség tükröződött. Zöld szeme haragosan vizslatott. Ennek meg mi a tököm baja van?

– Mi ütött beléd? – esett nekem várakozás nélkül. – Mit gondoltál?

– Mert? – álltam előtte, akárcsak egy balfasz. Totál nem értettem, mit akar tőlem. Már az is baj, hogy kikapcsolódom?

– Mit keresel itt? – méregetett olyan lenézően, mintha lemészároltam volna egy fél városnyi embert. Eléggé kizökkentett vele a mérgemből, ugyanis azóta sem vágtam, mi ez a számonkérés.

– Eljöttem gondolkodni – rántottam vállat lazán. – Miért? Talán már azt sem szabad?

– Otthagytad Vesperát – fonta össze az ujjait az ölében, a pillantása azóta sem lágyult meg, bár nem is számítottam ilyesmire. Egyedül azt akartam megtudni, mitől fontos ez.

– Neked ehhez mi közöd? – emelkedett a magasba a szemöldököm.

– Semmi, kicsit sem érdekel – válaszolta fintorogva. – Az anyád aggódik, engem küldött maga helyett, mert tudja, őt gyorsan elhajtanád.

– Téged is elhajtanálak, ha nem lennél ennyire rámenős és idegesítő – adtam tudtára kendőzetlenül. – Szóval? Elhúznál?

– Szóval szerinted jó ötlet egyedül hagyni az érzelmileg könnyen befolyásolható, naiv, sorozatosan rossz döntéseket hozó Vesperát?

– Megtennéd, hogy nem sértegeted? – emelkedett meg a hangom. Nem tetszett, ahogy beszélt róla. – Egyébként is, ő csókolózik mindenféle iskolatársával! Én meg nézzem?

– És akkor mi van? – bámult rám az apám értetlenül, amivel rendesen felhúzott. – Mit számít? Ez fontos? Többet kellene orgiára járnod, ha ez felzaklat. Elég szánalmas, Maddox.

– Te nem vagy normális! – kiáltottam rá haragosan. – Húzzál már el!

– Erósz nincs elragadtatva az apja kiiktatását illetően – váltott témát, mire megforgattam a szemem, és lezuhantam az ágy szélére. Kimerítő ez a társalgás, de hogy jön ide Erósz?

– Nem értelek.

– Egy ideig figyeltem – felelte ugyanolyan szigorúan, ahogy eddig beszélt. – Nemrég eltűnt. Aphrodité szerint sántikál valamiben, amivel megbosszulhatja Árész feldarabolását. Nem furcsa, hogy pont Erósz eltűnésekor romlik meg a kapcsolatod Vesperával? Nem felettébb érdekfeszítő kérdés ez, Maddox? Kinek van a legtöbb köze Árész sorsának alakulásához, ha nem nektek kettőtöknek? Mit tenne a szerelem istene, ha bosszúra szomjazna?

– Szerinted Erósz miatt van ez az egész? – meredtem tanácstalanul az itt-ott repedésekkel teli parkettára.

– Én úgy vélem, igen – mondta Apollón. – Viszont arra egyikünk sem számított, hogy ilyen hamar megérkezik az utánpótlás Árész eltávolítása után.

– Mi van? – kaptam rá a tekintetem. – Milyen utánpótlás? Van egy új isten vagy istennő?

– Te... – döntötte oldalra a fejét kíváncsian, még az arckifejezése is megváltozott. – Maddox, nektek tényleg fogalmatok sincs róla, mit tettetek?

– Hogy én? Mi? Mit tettünk? Én semmit! – kaptam fel a vizet rögvest. Vajon az istenek kaphatnak agyvérzést? Remélem, igen, és hamar elvisz, mert én ezt nem bírom elviselni.

– Amikor megfogan egy új isten vagy istennő, az Olümposz égboltján különböző színű villámok cikáznak. Ezen aranyszínben úszó fényjáték egyértelművé tette, hogy szerelemből születik egy gyermek. Vespera az utolsó istennő, aki két isten egyesüléséből fogant, előtte meg te. Közel egy hónapja ez megint megtörtént.

– Jó, ez lehetetlen – tiltakoztam annyira hevesen, ahogy csak bírtam. Mondhatni, eléggé befostam attól, amit hallottam. – Ves nem terhes! – jelentettem ki magabiztosan.

– Vagy csak nem tud róla – vigyorgott rám idétlenül. – Gratulálok!

– Nem érted, hogy nem lehetséges? – hadartam kétégbeesetten. – Mi nem... vagyis mi...

A picsába! Az nem lehet, hiszen mindig védekeztünk. Egyszer nem... egyetlenegyszer. Ilyen nem történhet meg most. Erre egyikünk sincs felkészülve. Én meg egy kisbaba? Nem, biztosan nem! Legalábbis most nem, a jövőben... De a francba! És ha ő Eirini? Na, jó! Elég ebből! Láttam, hogy évek múlva történik meg! Habár...a jövő képlékeny, úgyhogy... Nem! Nem! Nem!

– Legközelebb használj óvszert! – javasolta Apollón nemtörődöm módon. – Vagy ne, nekem aztán mindegy, fiam! A ti bajotok egészen addig, amíg nem tesz valami kifogásolhatót a gyermek.

– Szóval szerinted az esemény utáni tabletta nem használ? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

– Ez elég sértő – vágta rá grimaszolva. – Szerinted az emberi vackok bármilyen hatással vannak a felsőbbrendűségünkre?

– Akkor rám miért hatottak a nyugtatók? – érdeklődtem kétségbeesve.

– El voltak fojtva a képességeid, Maddox. Nem olyan nehéz rájönni – csóválta a fejét lekezelően. – De próbálkozz most! Semmi sem fog történni.

– És az alkohol?

– Az más – legyintett –, akaratkivetítéssel lerészegedhetünk, de miért akarnánk földi szesszel terhelni magunk, mikor van Dionüszosznak tökéletes itala erre?

– Elvesztettem a fonalat. – A karom lehullott magam mellé, hátradőlve, lefagyva pislogtam az apámra, hátha mond valami biztatót. Esetleg valami olyasmit, hogy minden rendben lesz, nem nagy dolog felnevelni egy isteni kisbabát...

Hogy juthat eszembe ilyesmi? Inkább nevelőszülőkhöz adott, mintsem, hogy vállalja értem a felelősséget. Bármi legyen, nekem kell gondoskodnom róla, hogy jól alakuljanak a dolgok. A felelősség éppen agyon nyomott, mozdulni sem tudtam. Úgy éreztem, éppen a vállamra építkeznek, és menten megszakadok a hirtelen rám rakódott téglák súlyától.

Azt hiszem, levegőt sem vettem, annyira elbódított az információ. Gyereket a gyereknek? Biztosan jó ötlet ez? Ötlet? Már mindegy! Elbasztuk! Elbasztuk? Egyáltalán mit csinál most Ves? Vajon ő tudja? Kicsivel több mint egy hónap telt el, mióta együtt voltunk... Az nagyon kevés idő, nyilván nem jött még rá, ha egyáltalán igaz, de mi értelme lenne erről hazudniuk? Ráadásul elhalmoztak mindenféle ajándékkal...

– E-ezért h-hoz mindenki ajándékot? – szedtem össze magam a mondat végére.

– Igen, ez a szokás! – tárta szét a kezét Apollón, majd sóhajtva rácsapott a combjára, és felállt.

– Várj, most mit tegyek? – pattantam fel én is. A rémület fixen leolvasható volt az arcomról, mert Apollón az égnek emelte a szemét.

– Ha igényt tartasz a gyerekre, légy mellette, ha nem, keress valakit, aki felneveli. Ennyire egyszerű.

– Ja, tényleg – mosolyogtam rá gúnyosan. – Ezek szerint sosem tartottál rám igényt.

– Mindig csak a szemrehányás – indult az ajtó felé. – Ne velem törődj és a hibámmal, inkább légy jobb, ha úgy akarod! Most mennem kell, javaslom, térj vissza Vesperához, mielőtt Erósz valóban előkerül.

– Én még nem mehetek, apa – motyogtam, ám Apollón már nem hallhatta, hiszen lelécelt.

Cselekvésre képtelenül toporogtam egyhelyben. A víz levert, teljes zűrzavar alakult ki bennem, de egy dolgot biztosra tudtam: még nem vagyok képes visszamenni. Le kell rendeznem a bennem kavargó haragot, különben ugyanoda lyukadunk ki, ahonnan elindultunk. Kizárólag akkor térhetek vissza hozzá, amikor annak a csóknak a gondolatára nem kap el a rombolhatnék. Meg kell neki bocsátanom, de ez nem ennyire egyszerű folyamat. Sok mindenen változtat a megszerzett hír, azonban az érzéseimen nem. Meg kell adnom magamnak az időt, amíg teljesen lenyugszom, és képes leszek úgy odaállni elé, mint egy normális fickó.

Egyelőre nem tudtam, ez mikor lesz, de eldöntöttem, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy minél hamarabb újra együtt lehessünk, hiszen ezt akartam. Ennek ellenére abban is biztos voltam, olykor kevés az akarat. Néha szükségünk van némi gondolkodásra, mielőtt belevágunk valami olyanba, amiről hinni sem mertünk, hogy megtörténhet. A távolság és az idő sok mindent megold, csak időből túl kevés áll rendelkezésemre, ha ott szeretnék lenni vele, amikor rádöbben, mit műveltünk. Még pár hét viszont... belefér. Igenis szükség van erre mindkettőnk érdekében.

Sóhajtva nyúltam az apró konyhaasztalon hagyott telefonomért, miközben imádkoztam, hogy ne legyen lemerülve. Szerencsére bekapcsolt, viszont mindössze hét százalékon volt, így sietnem kellett. Nem hoztam magammal töltőt, bár talán ezt akaratkivetítéssel orvosolhatnám.

Rengeteg üzenetem érkezett, a legtöbb Vesperától. Harmincöt nem fogadott hívás nézett velem farkasszemet. Lehunytam a szemem pár pillanatig, nehezen álltam meg, hogy ne válaszoljak azonnal az összesre. Végül Jackson nevére nyomtam rá, nehogy véletlenül meginogjon az elhatározásom.

– Maddox? – szólt bele a srác, amint felvette.

– Jackson, kérhetek egy szívességet? – kérdeztem várakozva.

– Milyet?

– A segítségedre van szükségem – közöltem vele határozottan. Nem a világ legjobb ötlete odaküldeni őt Vesperához, de ő legalább tisztában van vele, hogy hamar disznóként fog rohangálni, ha rámászik a csajomra. A terhes csajomra? Istenek!

– Feladatot tervezel adni nekem? – tudakolta pár másodperc némaság után.

– Tudod mit? – rántottam vállat. – Igen! Azt szeretném, ha holnaptól szemmel tartanád Vest, és kinyírnád az egyik barátját, Cole-t, amennyiben nem szimpatikus dolgokat tesz. Akár lehetsz vele olyan megnyerő, mint velem voltál, amikor először találkoztunk. Tudod, olyan igazi, büdös bunkó.

– Kösz – nevetett a vonal végén. – Oké, ennyi? Pontosan mit vársz tőlem?

– Ne engedd a Cole nevű srác közelébe! Menj be az iskolájába, és tartsd távol tőle! – utasítottam önző módon, de éppen nem érdekelt. Biztosan nem fogja az én barátnőm fogdosni és csókolgatni, amíg összekaparom magam. – Amúgy is vigyázz rá, de nem kell állandóan a sarkában lenni, csak mértékkel. Egy órányira áll Rockville-től a kocsim. Átküldöm a címet, abban ellehetsz, amíg ott vagy.

– De nem értem – érkezett a válasz. – Te mit csinálsz? Ki ez a srác?

Mély levegőt vettem, aztán nekiálltam nagyvonalakban elhadarni a történteket, egyedül azt hagytam ki, hogy Vespera nagy valószínűséggel egy magzattal a testében rohangál, de ez még kérdéses. Legalábbis majd hiszem, ha látom, addig meg kétkedve aggódom, és feltérképezem a jövő összes lehetséges változatát, mielőtt visszatérek, hogy eloltsam az otthoni lángoló erdőtüzet, amit lehet, nem is Ves okozott, hanem Erósz...

○•○•○

Sziasztok!

Hát eljutottunk idáig, kiderült, miért kaptak egy halom ajándékot és az is, ki küldte Jacksont Vesperához. :) Remélem, nem okoztam nagy csalódást.

Köszönöm, hogy itt vagytok! :) ♥