VESPERA

Azt kívántam, bárcsak jól pofán töröltem volna Cole-t, amikor rám mozdult. Nem tettem meg, helyette megrökönyödtem, és taszítottam rajta egyet. Természetesen elöntött a kétségbeesés, hiszen én sosem akartam vele többet, mint barátkozni, így úgy éreztem fairnek, ha rögtön elmondom Maddoxnak. Persze félreértette, hiszen valószínűleg azt gondolta, kizárólag ezért hívtam mégis ide, közben nem. Végül mellette döntöttem, ahogy neki is mondtam a szánalmas bocsánatkérésem és könyörgésem közepette.

Annyira szégyelltem magam, és olyan mértékben összezuhantam, hogy azon a héten már nem is mentem be az iskolába. A csütörtököt és pénteket otthon töltöttem. Narancsos csokit zabáltam, öt-hat táblával, mert Perszephoné jól megpakolta azt a csomagot, amit végül bevonszoltam pár perc némán álldogálás és bőgés után.

Egész hétvégén üzenetekkel bombáztam Maddoxot, hívtam is párszor, azonban egyszer sem felelt, így egy idő után feladtam. Aztán beugrott az egyszerű tény, mit művelt Scarlyval a szakításuk után. Pontosan ugyanezt. Hiába kereste, ő nem reagált rá. Mondjuk ettől még reménykedtem.

Ekkor döntöttem úgy, hogy Elsie lesz az én emberem. Szomorúan vettem tudomásul, hogy állítása szerint, Maddox nem ment haza. Elképesztő módon aggódtam érte, a hallgatása pedig tetézte az egészet. Mégis ki kellett tartanom.

Nem terveztem feladni kettőnket, erről szó sincs, viszont sejtettem, ezúttal nekem kell türelmesnek lennem. Okoztam már elég problémát, ő pedig egyértelműen kijelentette, hogy keresni fog. Bíztam benne, hogy betartja, és eddig mindig állta a szavát, így csak ki kellett várnom. Persze szinte belebolondultam a várakozásba, és rájöttem, nem tesz jót az édességzabálás, úgyhogy vasárnap futással indítottam és zártam a napot. Hétfőn meg bementem az iskolába.

Konkrétan szakadt az eső, így remek ötletnek láttam, hogy Maddox egyik nálam lévő kapucnis pulcsijába közelítsem meg a fogdát. Mármint a sulit. A jelenleginél egyébként sem cikizhetnek jobban, akkor meg teljesen mindegy, hogy fiú ruhában járok vagy sem.

Sóhajtva léptem át az intézmény küszöbét, lehajtott fejjel, láthatatlanul terveztem eljutni az angol teremig. Mondhatni, sikerült. Lehuppantam a szokásos helyemre, majd idegesen kipakoltam a cuccaim az asztalra. Nagyon nem akaródzott találkozni Cole-lal, de tudtam, nem lesz választásom, hiszen a srác is pontosan erre a nyomorult órára jár.

A teremben egyre gyűltek a diákok, én viszont nem bírtam lenyugodni. Haragudtam Cole-ra, őt okoltam azért, ami köztünk történt Maddoxszal, hiszen nyilvánvalóan ezzel telt be a pohár nála. Ha nem viselkedem úgy és bizonytalankodom hetekig, sosem reagált volna ennyire szörnyen, sőt, megkockáztatom, nem is hagy itt, inkább Cole-t veri meg, vagy valami. Egyértelműen én csesztem el, ám könnyebbnek bizonyult a haverom hibáztatni, hiszen valamilyen szinten ő is ludas. Sosem kértem, hogy csókoljon meg. Undorító volt, basszus. Arra fixen rádöbbentem, hogy hálás lehetek Maddox minden egyes csókjáért, mert egyáltalán nem fogható ahhoz, amit ez a fiú leművelt. Nem különösebben jött be, előbb smárolnék egy hüdrával, ami elég nagy bunkóság, de ha egyszer nem az esetem? Visszataszító vagyok, vagy Maddox túl magasra tette a mércét.

Megláttam Cole-t belépni, a tekintete egyből rám szegeződött. Nos, nem válaszoltam az üzeneteire, így nem csoda, ha dühös, viszont én is az vagyok, így jobban jár, ha nem közelít. Istenem! Igazán lehetnének barátaim, hogy mellém üljenek, amikor szükséges.

Lehajtottam a fejem, előhúztam a mobilom, és nagyon elmélyülten szuggerálni kezdtem, hátha veszi a lapot a srác. Oké, ez határozottan nem jött össze, ugyanis lehuppant mellém. Mérgesen sandítottam jobbra, ám nem az csücsült mellettem, akire számítottam.

– Csá! – lökte meg a vállam Jackson vigyorogva.

Alig maradt idő meglepődni, ugyanis közvetlen a pad elé lépett Cole is. Hunyorogva mérte végig a szőke srácot, akiről fogalmam sincs, miért jött ide.

– V-Ves, d-dumálhatnánk? – intézte hozzám a szavait Cole, mire szólásra nyitottam a szám, de Jackson gyorsabb volt nálam.

– Nem dumáltok! – bökött felé a mutatóujjával. – Tűnj innen!

– D-de...

– Nincsen semmiféle de! – hajolt felé Jackson. – Tipli, haver!

– D-de b-barátok v-vagyunk – magyarázta Cole hevesen.

– Nekem régebb óta a barátom – fonta össze a karját a mellkasán Jackson, még hátra is dőlt.

– E-ez n-nem v-verseny – forgatta kék szemét a pufi csávó, mire a göndör hajú felsóhajtott. Attól tartottam, kitör belőle a paraszt, így a kezembe vettem az ügyet.

– Cole, majd beszélünk ebédszünetben – mondtam kimérten. – Ma Jackson mellett ülök.

– N-nem is j-j-jár ide – értetlenkedett, miközben megigazgatta a szemüvegét.

– Dehogynem! – paskoltam meg a mellettem ülő vállát. – Csak eddig spanyolra járt! – Kivételesen kapóra jött a jelenléte. Sosem gondoltam volna, hogy így lesz.

– Adios muchacho! – integetett neki Jackson olyan bullyingolós, visszataszító módon, ahogy egy igazi seggfej tenné, szóval megragadtam a karját, és inkább lerántottam a pad alá.

Cole megsértődhetett, mert végül hátat fordított, és leült négy paddal elénk, legelőre, így rögtön Jacksonra förmedtem.

– Mi a francot keresel itt, te barom? – suttogtam nagy elánnal, belehajolva a pofájába.

– Feladatom van – tolt hátrébb a homlokomnál fogva, cserébe rácsaptam egyet a karjára.

– Miféle feladat? – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Olyan igazi?

– Igen – vigyorgott rám.

– És mi lenne az?

– Vigyáznom kell rád – rántott vállat nemtörődöm módon. – Tehetném láthatatlanul, de így sokkal izgalmasabb, nem igaz?

– Persze, mert itt mindenki csak úgy elvegyül! – parádéztam a kelleténél hangosabban. Páran hátra is lestek, úgyhogy gyorsan lehalkítottam a hangom. – Ki bízott meg ezzel a baromsággal?

– Titkos – emelgette meg a szemöldökét.

– Azonnal mondd el! – suttogtam halál feszülten.

– Nem lehet, bocs!

– Jackson, én megsiratlak mindenki előtt, ha nem beszélsz! – fenyegettem. – Ki az az őrült, akinek megéri ilyen feladatot rád bízni?

– Sosem gondolnád – mosolygott kajánul. Kedvem támadt képen törölni. – De kár, becsöngettek! – támaszkodott meg a padon, amint megszólalt a rohadt csengő. – Ne is törődj velem, Ves! Jól fogunk mulatni!

○•○•○

Az elmúlt három napban, Jackson az agyamra ment. Kizárólag az iskolában jelent meg, minden reggel, percre pontosan. Nem volt hajlandó elárulni, ki bízta meg a feladattal, de feltett szándékomban állt rájönni, és tőből kicsavarni a nyakát. Annyira felhúztam magam, még az is megfordult a fejemben, hogy Maddox küldte. Elég nagy hülyeség, de tőle kitelik, hiszen a srác mindent elkövetett, hogy távol tartson Cole-tól. Hétfőn még kajaszünetben sem beszélhettem vele, ugyanis a szőke, göndör folyamatosan a sarkamban volt.

Költői túlzásnak éreztem ezt az egészet, így péntek reggel korábban értem a sulihoz, és előtte írtam Cole-nak is, hogy jöjjön. Azért meg szerettem volna hallgatni, mit akar. Reméltem, nem megint rám mászni. Akkor rázúdítom a haragom, azt meg nem fogja megköszönni.

Már azt hittem, nem érkezik meg, végül negyed nyolc körül befutott. Az iskola bejáratától pár méterre álltunk meg, egymással szemben. Várakozva, mégis kicsit szigorúan figyeltem őt, és tartottam a biztonságos távolságot, nehogy megint rosszalkodni támadjon kedve.

– S-sajnálom a-a m-múltkorit – dadogta hadarva. – A-arra g-gondoltam, e-eljöhetnél v-velem r-randizni – mosolygott rám. – Ny-nyugi nem f-foglak m-megcsókolni, m-míg n-nem a-a-akarod.

– Cole, már elmondtam, nem szeretnék tőled semmit – közöltem vele egyenesen. Nincs ebben semmiféle titok. – Nem fogunk randizni, se semmi ehhez hasonlót tenni. Mást szeretek.

– B-b-biztos sz-szereted?

– Igen! – erősítettem meg határozottan. Mégis mit képzel, hogy megkérdőjelezi az érzéseim?

És... Ekkor vágott fejbe a felismerés. Maddox mit érezhetett, amikor én, a párja tettem vele ugyanezt? Nyilván nem indokolatlanul, hiszen teljesen össze voltam zavarodva, de most leesett. Hatalmasat koppant, és sikeresen letaglózott a felismerés undorító bűze. Miféle szörnyeteg vagyok? Vajon mi kellene ahhoz, hogy ne legyek ennyire borzalmas ember? Ember... Talán épp ezért nem vagyok többé az. Hordozom magamban az isteni, utálatos tulajdonságokat, amik időközönként előbújnak? Vagy csak egy bizonytalan tizennyolc éves lennék, aki sosem hitte volna, hogy bárki – főleg nem egy Maddox kaliberű srác – őszintén szeretheti, miután egész életében kétméteres távolságot tartottak tőle a hímneműek? Remélem, az utóbbi, azon változtathatok.

– Mennem kell! – fordítottam hátat Cole-nak, meg sem vártam a választ, helyette előkaptam a telefonom, és szélsebesen pötyögni kezdtem.

„Már értem, és nagyon sajnálom. Hol vagy? Kérlek, gyere vissza, jelentkezz, vagy csinálj valamit, mert megőrülök nélküled! Hiányzol, Maddox, nagyon..."

Végül rányomtam a küldésre, és besétáltam a megfelelő tanterembe, Cole nélkül.

Nem egyszerű nem hibát hibára halmozni, és egyelőre fogalmam sincs, hogyan oldjam meg őket, de őszintén reméltem, megkapom a lehetőséget a sorstól és Maddoxtól, hogy helyrehozzam. Ha pedig nem, kemény leckét tanultam, amit egész hátralévő életemben bánni fogok, hiszen egy olyan személyt veszítettem el, aki mindennél fontosabb számomra. Az elsőt, aki nem egy zsák szemétként kezelt, én viszont őt az utóbbi időben igen.

Az önutálat nagy úr, ahogy a gondolatok ereje is olykor pusztító, de azt hiszem, meg kell tanulni kezelni őket a valósághoz hűen, hogyha az ember – esetleg elcseszett istennő – tisztán akar ítélni vagy szemlélni. Nem minden fekete-fehér, a dolgok sokkal összetettebbek ennél, és ez az, amit elsősorban meg kell értenünk. Fel kell nőnünk a feladathoz, átgázolni a kételyeken, ezáltal meglelni a saját válaszaink a mi, egyedi módunkon, hiszen mind különbözünk, mind mást gondolunk, azonban egy valami közös bennünk: mind szeretünk valakit, akivel időközönként rosszabbul bánunk, mint megérdemelné.

Ne éljünk vakon, az sokkal szörnyűbb, mintha látnánk. A vakság sokszor tévútra vezet, a tévút pedig egy befagyott, vérző szívhez, aminek a jeges valóján a vörösség formás cseppekként körvonalazódik. Igaz, a szívünk pumpálja a vért, de ha megfagyott, ki fogja ezt megtenni helyette? Egyértelműen kell valaki, aki felolvasztja. Számomra ez Maddox, az egyetlen és első; a melegség, ami körbeöleli a fagyos szívem. Miatta nem vagyok vak és fagyott. 

○•○•○

Sziasztok!

Hú, nos, végre eljutottunk egy fordulópontig! A következő fejezet Maddox szemszögéből lesz olvasható, és végre kikötünk a kedvenc részemnél. Akik olvastak már tőlem, sejthetik esetleg, miről van szó, de remélem, tetszeni fog mindenkinek, amit kitaláltam. :)

Hálás vagyok azoknak, akik kitartanak a harmadik könyvnél is! <3