VESPERA

Sokat gondolkodtam rajta, mennyire hosszú és nehéz út rájönni, mit is szeretnék igazán. Valami ilyesmit csináltam az elmúlt időszakban: agyaltam, szenvedtem és bőgtem.

Miután aznap este Maddox elment, még reménykedtem benne, talán mégis visszajön. Még az is megfordult a fejemben, nekem kéne utána menni, aztán elvetettem. Mélyen eltemettem magamban az érzéseket, eltereltem a figyelmem, nehogy hülyeséget csináljak, esetleg rontsak az így is kínos helyzeten. Megbántam, amit tettem.

A következő héten nem jelent meg, ahogy egészen a tegnapi napig sem. Azt hittem, neki így megfelel, nem kíváncsi rám, és beigazolódik a sok szörnyű gondolatom, aztán megcsókolt, mint egy őrült. Abban a percben elhittem neki, hogy szeret, illetve újra összezavarodtam.

Eredetileg Elsie végett mentem oda, ráadásul azt mondta, Maddox nincs otthon. Persze sejtettem, ez nem igaz, de amikor be is bizonyosodott, totál beszartam. Féltem attól, mit fog szólni hozzám. Aztán felhozta Cole-t, én meg azt sem tudtam, miről beszél. Hogy hiheti azt, hogy Cole valaha is átveheti az ő szerepét? Mégis úgy féltékenykedik, mintha biztos lenne benne, odavagyok a srácért.

Vicces, de nem. Mindössze megpróbáltam barátkozni, ha már egyedül maradtam. Cole normális, kedves fiú, de nem éppen az esetem. Szeretem Maddoxot, bármennyire is ellöktem őt magamtól. A tegnapi húzásommal meg rendesen ki is borítottam. Valahogy nem gondoltam arra, hogy tiszteletben akarja tartani a kérésem, habár logikus. Sosem erőszakoskodott, ez pedig még jobban megerősítette bennem a saját magam iránt táplált haragom. Talán mégis fontos vagyok neki? Vagy nem? Meg fogok bolondulni, főleg most, hogy részt kell vennem anyám kolléganőjével és Cole-lal egy fasza vacsorán. Rendesen feszültté tesz, hiszen Maddox nyilvánvalóvá tette, nem jön el, így kénytelen leszek elrebegni az anyámnak, mekkora bizonytalan barom vagyok. Aztán majd hallgathatom, ahogy arról oktat ki, mennyire nem becsülöm önmagam, ha azt sem hiszem el, hogy Maddox magától táplál irántam érzéseket. De ha egyszer ennyire mély hatással volt rám, amit átéltem az edényben? Sőt, még hazudott is nekem!

Felsóhajtottam, mert igazán nem érdekelt a hazugság része, hiszen én is azt tettem napokig, amíg eltitkoltam előle, mi is van bennem. Kvittek vagyunk ezen a téren. Sokkal jobban felzaklat, ami kettőnkkel történt, az én hibámból. Attól féltem, örökre ellöktem őt magamtól, és nem mertem odaállni elé, hogy visszakönyörögjem magam, pedig az elmúlt két hét alatt sokszor eszembe jutott.

Aztán tegnapelőtt megjelent nálam Hermész. Már megijedtem, hogy újabb sejtelmes levél érkezett, azonban ezúttal egy ajándékot hozott. Gratulált valamihez, amit nem igazán értettem, viszont ezután el is tűnt, így nem tudtam visszakérdezni, mi célból kaptam egy képet, ami egy egész kicseszett virágoskertet ábrázolt. Nem függesztettem ki a falra, helyette bedugtam a szekrény aljába, nehogy véletlenül magába szippantson.

A szám húzva keltem fel az ágyról, majd rálestem az időre. Fél óra múlva kezdődik a vacsora, aminek fogalmam sincs, mi célja.

Bárcsak itt lenne velem Maddox, édes istenem! Mennyivel egyszerűbb volna. Ő mindig tudja, mit kell mondani a kínos beszélgetések alkalmával, míg én egy igazi szociális nyomorult vagyok. Kaphatnék esetleg kártyát róla, hátha felmentenek az ehhez hasonló tevékenységek alól.

Az ablakhoz sétáltam. A nap már lemenőben volt, az utolsó sugarai beragyogták az utcát. Merengve bámultam kifelé, egészen addig, amíg fel nem csendült egy motor zaja. A szemem nagyra tágult, amint észrevettem, ahogy az alak megáll vele közvetlen a házunk előtt. Csodálkozva figyeltem, miképp száll le róla, majd támasztja ki. Olyan ismerősnek tűnt... vagyis... ez... mi a fene? Maddox?!

Te jó ég! Miért jött motorral? Elment az esze? Megsütötte ez a halvány nap? Mindegy, valamiért mégis eljött, viszont elég furán festett. Egy szűk, sötét farmert viselt, ami a térdénél el volt szakadva, felül fekete pólót, hozzá meg bőrkabátot. Leemelte a bukósisakot a fejéről, majd ráakasztotta a jármű kormányának oldalára. Az állam leesett, amikor felém fordult, és egyenesen rám vigyorgott. Az eddig homlokába logó haját konkrétan felfésülte, és talán zselét is használt, mert pont úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy romantikus tinifilmből. Jesszusom! Mi ez a hirtelen stílusváltás? Egyszerre elképeszt és halálra ijeszt. Viszont eljött. Igaz, Mario Casasként.

Komótos léptekkel indult el a bejárat felé, végül eltűnt a látóteremből. Talán két perc sem telt el, mire az ajtóm kitárult, és besétált hozzám. Kitágult szemmel fordultam vele szembe, közelebbről is szemügyre vettem a szettet, amit határozottan most vásárolhatott. Mi az istenért hord dögcédulát? Újabban katona is lett?

– Helló, bébi! – biccentett felém, belőlem meg kiszakadt a féktelen nevetés. Hát én becsinálok, de komolyan. – Talán valami vicces?

– Veled mi történt? – kuncogtam jókedvűen.

– Semmi – fonta össze a karját a mellkasán. – Ügyeket intézem eddig. Fontos ügyeket.

– Ó! – bólogattam vigyorogva. – Milyeneket?

– Ne kérdezősködj! Nem akarom, hogy beleártsd magad ebbe a világba! Veszélyes – emelte meg a szemöldökét.

– Drogügyletek? – találgattam vihogva.

– Rosszabbak – hunyorgott. – Elég a kérdésekből! Vacsorázni jöttem, aztán dolgom van!

– Elérhetetlen rosszfiú lettél? – méregettem az öltözékét, majd elé léptem, és megfogtam a dögcédulát. – Á, Archibald Finley, örülök, hogy megismerhetlek! – eresztettem a kis fémet, és hagytam visszaesni a nyakába. – Hol vetted ezt, az eBayen?

– Semmi közöd hozzá – fordított nekem hátat, majd rámarkolt a kilincsre, és már éppen kitárta volna az ajtót, amikor utánaszóltam:

– Ha így viselkedsz, az rosszabb – közöltem vele komolyan. – Nem vágyom rá, hogy bunkó légy velem, már megtapasztaltam, milyen, azért vagyunk ott, ahol. Persze vicces ez a maskara, de Maddox, nekem erre nincs szükségem. Nem kell megváltoznod.

– Biztos? – kérdezte haragosan. – Úgy tűnik, nem tetszett az, amikor körberajongtalak és minden szavad lestem. És most is itt vagyok, franc se tudja, miért.

– Köszönöm, hogy eljöttél – forgattam a szemem. Nem akartam vitatkozni, bár sejtettem, végül fogunk. Valahogy újabban ez lett a normális.

– Disznóvá változtatom ezt a Cole-t, ha meglátom, hogy úgy néz rád, ahogy nem kellene – fenyegetett, miközben kinyitotta a bejáratot.

– Újabban féltékenységi rohamot is kapsz már? – követtem a folyosóra.

– Úgy tűnik, igen – torpant meg. – Utálom, hogy engem eldobtál, vele meg nagyban barátkozol.

– Ja, barátkozom – morgolódtam sóhajtva. – Ennyiben merül ki. Azt szeretnéd, ha veled is barátkoznék?

– Nem, egyszerűen csak szeretnélek visszakapni – rántott vállat.

– Úgy, hogy beöltözöl Mario Casasnak a Felhők fölött három méterből és bébinek hívsz? – tártam szét a karom zaklatottan.

– Azt hittem, tetszeni fog – tapogatta meg a haját, mire közelebb léptem hozzá, és én is megfogdostam. Egek! Totál ragadt az egész, jól meg is keményedett. Igazából felkuncogtam, hiába lettem az előbb hirtelen haragos. Nem százas ez a srác, de komolyan az én kedvemért csinál hülyét magából? Mondjuk jól áll neki ez a szett, nem tagadom.

Maddox természetesen kihasználta a lehetőséget, és átkarolta a derekam. Teljesen hozzápréselődtem, az ajka pár centire került az enyémtől. Még a levegő is belém szorult, a tekintetem a száját súrolta.

– Hiányzol – csókolta meg az orrom hegyét.

– Te is nekem, de még túlságosan össze vagyok zavarodva – motyogtam lesütött szemmel. Szégyelltem, amiért így érzek, de akárhányszor hozzám ért, folyamatosan azon kattogtam, vajon én váltom-e ki belőle vagy tényleg ő akar ölelni.

– Mit tegyek, hogy bebizonyítsam az érzéseim? – pásztázta az arcom. Zöld írisze szomorúan csillogott.

– Mondjuk ne uszítsd rám a húgod, hogy Cole-ról kérdezősködjön – javasoltam halkan. – Egy kis távolságra volt szükségem, és még mindig így érzem valamelyest. Talán az lenne a legjobb, ha lassítanánk.

– Hogy érted?

– Lényegében együtt éltünk – mondtam bizonytalanul. – Mindig együtt voltunk, ha éppen nem iskolában voltam.

– Szóval már ez is baj? – háborgott elégedetlenül, azonban azóta sem eresztett.

– Nem tudom, lehet, kell némi tér, amíg eltűnnek ezek a gondolatok belőlem – rántottam vállat. – Nincs meleged ebben a kabátban? – váltottam témát, amikor a tenyerem önkéntelenül a vállára siklott. Nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg.

– Majd leveszem, de előbb mondd meg, mit szeretnél – fúrta a pillantását az enyémbe. – Megengeded, hogy ma este veled maradjak? Megígérem, reggel eltűnök, ha úgy akarod.

– Rendben – bólintottam rá. – Anya amúgy is furcsállna, ha csak úgy lelépnél, de... mielőtt kiakadnál, nem csak ezért egyeztem bele.

– Hát miért?

– Ves? – kiáltotta anya, így nem maradt alkalmam megosztani vele, milyen borzalmasan alszom, mióta nincs itt mellettem. Tulajdonképpen én vagyok önmagam legnagyobb ellensége, mert minél távolabbra lököm őt magamtól, annál jobban szenvedek, de elhatároztam, legalább egy hónapig így kell lennie a dolgoknak. Meg kell tapasztalnom, milyen nélküle, mert minden kételyem ellenére, kicsit úgy véltem, nem becsülöm őt eléggé. Illetve azt vártam ettől, hogy eltűnjenek a bennem bujkáló kérdések. Ha nincs a közelemben, és érdeklem, egyértelműen nem én keltem benne az érzéseket. Erre szerettem volna fényt deríteni.

○•○•○

A vacsora kellően kínosan telt. Maddox mellettem ült, míg az asztalfőn anya, hogy könnyen tudjon mozogni a két fogás között. Velem szemben Cole vigyorgott, a jobbján pedig az anyukája, az én anyám kolléganője helyezkedett el.

Nagyjából a felénél húztam fel magam, amikor Maddox már hatodjára próbálta kinyírni a tekintetével az újdonsült barátom. Tett néhány kéretlen megjegyzést is, főleg a kapcsolatunkat illetően. Mindenféle boldogságról beszélt, ami tökre rendben volna, ha nem tudnám, mi zajlik köztünk és miért csinálta. Burkoltan a srác tudtára hozta, hogy hozzá tartozom, holott Cole pontosan tudja. Elmondtam neki, ne várjon tőlem többet barátságnál, mert Maddoxot szeretem.

A vendégeink korán leléceltek, így lent maradtam segíteni anyának mosogatni, míg Maddoxot felküldtem hajat mosni. Mellém biztos nem fekszik egy téglával a fején, még kiszúrja vele a szemem.

– Drágám, talán valami gond van? – kérdezte anya, amikor felé nyújtottam egy elmosogatott tányért.

– Mire gondolsz? – öblögettem egy salátás tálat, hátha nem kell ránéznem. A pillantásommal könnyen elárulnám magam.

– Maddox elég furcsán viselkedett – állapította meg halkan. – Mármint... talán haragszik Cole-ra?

– Féltékeny rá – ismertem el, amúgy sem lenne értelme ezzel kapcsolatban titkolózni.

– Van rá oka?

– Nincs – helyeztem ezúttal a csöpögtetőre az utolsó kerámiát, majd meg is lódultam az emelet felé. Nem szerettem volna, hogy tovább kérdezzen, még a végén rájön valamire, amire nem kéne. – Jó éjt, anya!

– Neked is, édesem!

A szobámba érve egyből felmarkoltam a pizsamám, aztán a fürdő felé vettem az irányt. Benyitottam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Maddox a kádba hajolva kínlódott, így mellé léptem, ezt követően én is lehajoltam, miután felakasztottam a pizsim az egyik fogasra.

– Mi tart ennyi ideig?

– Nem igazán jön le az a flakon hajlakk – morgolódott a fejét sikálva.

– Mondjuk használhatnál sampont – ajánlottam szemöldökráncolva, majd felkaptam az eperillatú tubust, hogy rányomjak egy adagot a hajára. – Segítek! – csaptam rá a kézfejére. – Vidd onnan! – utasítottam, végül megdörzsöltem az összeragadt, barna tincseket.

Pár perc kitartó munka után, végre sikerült az eredeti állapotába hoznom a haját, szóval ez a probléma megoldódott. Leöblítettem róla a habot, aztán hozzávágtam egy törölközőt.

– Máris jobb – rázta meg a fejét Justin Bieberesen. – A szobádban leszek, megpróbálom rábeszélni Mountyt, hogy halassza későbbre a gyilkosságom – nyomott egy puszit a homlokomra. – Már, ha még mindig nem zavar, hogy maradok.

– Szeretném, ha maradnál, mert nekem is hiányzol – feleltem egy nagy levegővétel kíséretében, aztán kitessékeltem a helyiségből.

Nem siettem el a zuhanyzást, egy darabig álldogáltam a forró víz és gőz egyvelegében. Felhasználtam az időt a merengésre, és ezúttal valahogy elégedettség áradt szét bennem a folytonos kételyek helyett. Örültem Maddoxnak, hiszen mégis eljött, bármennyire is megsértettem az utóbbi időben. Ez csak jelent valamit, nem?

Miután végeztem, felkaptam a pizsamám, ami ezúttal is egy combközépig érő póló volt, majd beléptem a szobámba. A szemem rögtön elkerekedett, amikor megpillantottam Poszeidónt a forgószékemen üldögélni. Lazán letámasztotta maga mellé aranyszín szigonyát, míg Maddox az ágyról figyelte őt.

Mi a francot akar ez itt? Legalább egy nadrágot felvehettem volna, baszki!

A fickó végigmért, az íriszében a kék több árnyalata úszott egyszerre, amitől még jobban kiborultam. Végül a férfi felsóhajtott, majd megköszörülte a torkát.

– Ajándékkal készültem – bökött az íróasztalomra helyezett konkrét akváriumra. Az egészet elfoglalta, olyan méretesnek látszott, azonban mindössze egy halacska úszkált benne. – Ő itt Thomas, jó barátom. Maga szegődik az oldalatokra, bánjatok vele megfelelően.

– Köszi, de miért adsz ajándékot? – sétáltam beljebb, majd magam elé rántottam az ágyról a takaróm.

– Ez a szokás – emelkedett fel. – Szép estét! – biccentett az állával, aztán köddé vált.

– Ez rohadt furcsa – fordultam rögtön Maddox felé. – Nemrég Hermész is adott ajándékot – dobtam el az ágyneműt, és a szekrényhez sétáltam. Kiráncigáltam az aljából a festményt, aztán Maddox felé fordítottam.

– Ez csodálatos – csóválta a fejét. – Dionüszosz is hozott egy szobrot – tette hozzá elgondolkodva. – Tegnap.

– De miért? – pakoltam el a képet értetlenkedve. – Miféle szokás?

– Fogalmam sincs – válaszolta. – Majd megkérdezem az apámtól, ha kedvem támad szóba állni vele.

Nem feleltem, helyette bemásztam mellé a puhaságba, és magunkra húztam a takarót. Maddox nem igazán várta meg, hogy elhelyezkedjek, rögtön átkarolta a csípőm, a fejét pedig a hasamra hajtotta, így félig ülve, félig fekve támaszkodtam a párnán. Hozzám bújt, átkarolt, és felsóhajtott.

– Végre kapok levegőt – suttogta alig érthetően. – Ne lökj távolabb, könyörgöm... Bármit megteszek érte.

A szemembe könnyek gyűltek, igyekeztem visszanyelni a rám törő sírást. Végigsimítottam a frissen mosott haján, aztán átkaroltam a fejét, ahogy csak tudtam.

– Oké – motyogtam elhalóan. – Kialakíthatunk egy rendszert, szerintem úgy működni fog.

– Örülök neki – húzódott el, majd hagyta, hogy elhelyezkedjek, végül a hátam mögé feküdt, és újra átölelt. – Holnap megbeszéljük, most viszont pihenjünk. Egy másodpercre sem foglak elengedni – préselte magát hozzám, mire halkan felkuncogtam, és incselkedően nekinyomtam a fenekem az ágyékának. Szörnyű vagyok, tudom, de ez a pár szó és az erős karja körülöttem, ezúttal egészen máshogy hatott. Úgy éreztem, van esélyünk. Talán végig volt, az egyetlen akadály pedig én lennék. 

○•○•○

Sziasztok! 

Megérkeztem a tizenötödik fejezettel :) 

Nem tudom, mennyire vagytok képben a 2010-es évek filmjeivel, de ha esetleg valaki nem ismerné, Mario Casas, spanyol színész a Felhők fölött 3 méterrel című filmben alakított egy ilyen motoros rosszfiút, akibe természetesen beleszeretett a kislány. Könyvsorozat is van belőle. Nemrég néztem meg, és annak ellenére, hogy nekem nem tetszett, azért elég ikonikus volt a maga idejében. :D 

Off: A gyakori kérdéseken azóta is találgatják, megfilmesítik-e a harmadik könyvet, egy 2012-től majdnem a napjainkig tartó diskurzus folyik ott. Elég vicces volt elolvasni. Mondjuk kétlem, hogy megtörténne, azóta már a My Fault/Culpa mia az új spanyol szenzáció. :D Egyébként tudtátok, hogy az Wattpad könyvből lett? Na, mindegy! :D Ennyit a bulvár rovatunkról :D

Köszönöm mindenkinek, aki még mindig velem tart! :) 

A következő fejezetben Maddox szemszögét olvashatjátok majd, és sajnálom, de még pár fejezet ilyen kellemetlenebb lesz, de utána... mindenre lesz válasz. :)