VESPERA

Az ujjaimmal a pad tetején doboltam, miközben halkan sóhajtozva vizslattam a táblát. Kezdtem már nagyon megelégelni a matematika leckét. Kinek van kedve ehhez, mikor csinálhatnék bármi mást is?

Az élet furcsa fintora, de anya két héttel az alvilági ütközet után visszaparancsolt az iskolába. Nem különösebben érdekelte, hogy tulajdonképpen bármikor leérettségizhetnék. Úgy vélte, egyszerűbb, ha befejezem, hiszen elkezdtem. Azt szajkózta, ne halogassam, mert elfelejtem. Bárcsak így működnének a dolgok. Elég nehezen felejtem el őket. Akartkivetítéssel egy másodperc alatt oldom meg a feladatokat, így teljességgel mindegy, tudom-e őket előre vagy sem. Pár napja ezt teszem, és kimondottan vicces. Egyébként ezzel sem hatottam meg, úgyhogy jó kislány módjára szót fogadtam neki.

Több mint egy hónap telt el a csata óta. Az életünk visszakerült a normális kerékvágásba, ami valamilyen szinten örömteli, mégis minden olyan csendesnek bizonyult. Emlegettem is Maddoxnak, hogy furcsa ez a nyugalom. Bajt sejtettem, de közben tudtam, nem igazán történhet probléma. Árésznak vége.

Az istenek visszahúzódtak, utoljára a közös vacsorán találkoztunk velük. Nem meglepő, hogy máris érdektelenné váltunk számukra. Nincs prófécia, nem fenyegeti semmi az Olümposzt és a világ rendjét, így nincs is ok az aggodalomra. Minden bizonnyal így kell lennie.

Megforgattam a szemem, és mélyen beszívtam a levegőt. Két perc volt hátra az órából, így türelmesen kivártam, majd a csengő dallamos hangjára felpattantam, felkaptam a hátizsákom, és meglódultam az udvar felé. Ebédszünet, a kedvencem.

Nem változott semmi. Nincs új a nap alatt, de nem is bántam. Nem szerettem volna életre szóló barátságot kötni senkivel, miután eddig is tojtak a fejemre, így megtartottam a jó szokásom, és lerogytam a padomra. Akár a nevem is belevéshetném, hiszen többnyire én töltöm itt az időm.

Előhámoztam a telefonom a zsebemből, majd felvontam a szemöldököm, amikor megláttam a Maddox által küldött táncoló kecskét. Kicsit fel is nevetettem rajta. Annyira hülye!

Nem tud mit kezdeni magával a nagy unalomban. Már említettem neki, hogy húzzon el dolgozni, vagy keressen egy hobbit, de más tervei vannak. A legújabb agyszüleménye az egyetem. Legalábbis, amikor tegnapelőtt Will keményen megszidta, akkor azt hajtogatta, hogy idén elmegy. Vagyis elmegyünk? Igen, valami ilyesmit magyarázott, de nem figyeltem túlzottan, ugyanis engem különösen feldühített a téma. Nem vágyam több iskolára, akkor inkább tényleg elmegyek dolgozni, mint az emberek. Mást amúgy sem tehetnék. Én fixen nem ülnék fel az Olümposzra, és hallgatnám Dionüszosz partiját.

Gondolkodtam egy darabig, végül válaszoltam neki:

„Mit csinálsz?"

„Vitatkozom a kutyáddal, mert szándékosan összehugyozta a szőnyeget. Végig a szemembe nézett közben!"

„Te dugtad el előle tegnap a játékát..."

„Persze, mert egymillió éves szörnyeteg létére csipogott vele, mint valami kibaszott madár. Nem lehet így aludni!"

„Gügyögj neki, simogasd!"

Magamban kuncogtam a felettébb mulatságos beszélgetésünkön, egészen addig, amíg valaki elém nem lépett. Kitakarta előlem a napot, így felpillantottam rá.

A szemüveges, pufók, pattanásos arcú srác engem figyelt. Szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta. Csodálkozva pislogtam rá, még sosem találkoztam vele. Remélem, nem valami idióta, aki az életemre akar törni.

– A ne-ne-nevem C-C-Cole – ragadta meg a táskájának pántját. – Ne-nem a-a-akarlak z-zavarni, d-de e-emlékszel r-rám?

– Bocsi, de nem – feleltem kimérten. – Mert már találkoztunk valamikor?

– T-tegnap, a-amikor m-melléd ü-ültem an-angolon – dadogta még mindig feszengve.

– Nem rémlik – mormoltam elgondolkodva. – Mindegy is, mit szeretnél? – néztem körbe, hátha észreveszek valami furcsaságot, de semmi érdekeset nem fedeztem fel. Ezek szerint tényleg magától jött ide, bár a fene se tudja. Lehet, Brad vicces kedvében van, és rám uszította, esetleg ő az új kiszemeltje, akit halálra kínozhat.

Hozzám szerencsére egy mukkot sem szólt, de még mindig undorítónak tartottam ezt a hozzáállást. Nem tudom, mivel lettem több így, pár kilóval kevesebben, de inkább nem gondoltam bele mélyebben, mert csak felhúzott.

– L-lesz a t-tavaszi b-bál, é-és a-arra g-gondoltam, hogy...

– Ne haragudj, de nem! – hűtöttem le, mielőtt beleéli magát akármibe. – Nem veszek részt ilyesmin.

– El-el-eljöhetnél v-velem – hozta fel az elutasításom ellenére. – L-láttam, ho-hogy e-egyedül vagy mi-mindig. Fi-figyellek e-egy h-hete.

– Jesszus! – emeltem meg a hangom. – Normális vagy? Miért csinálsz ilyet?

– A-azt m-mondták n-nekem, h-hogy t-te m-mondtad ne-nekik, h-hogy sz-szívesen e-eljönnél v-velem – mosolygott rám, mire felsóhajtottam.

– Valószínűleg csak szórakoztak veled – adtam tudtára együttérzően. – Nem én vagyok a te embered, de kedves tőled.

– É-értem – hajtotta le a fejét, és szomorúan elkullogott. Hát ez remek! Erre végképp nem számítottam, de legyen. Az istenért jut ilyesmi az eszébe?

Kifújtam a levegőt, és újfent a mobilomba mélyedtem. Maddox már vagy öt üzenetet hagyott.

„Nem fogok gügyögni neki!"

„Ves?"

„Vespera!!!!"

„Most mi van? Miért nem válaszolsz???"

„Hahó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!"

„Odamegyek!"

Egy szemforgatásra futotta.

„Hülye vagy?"

„Ne gyere ide!"

„Játssz Mountyval!"

„Amúgy idejött hozzám valami fiú."

„Fiú?" – érkezett a válasz. – „Milyen fiú?"

„Cole a neve. Szegényt ideküldték, hogy hívjon el valami bálba. Azt sem tudtam, hogy lesz bál."

Maddox nem reagált, még táncoló pingvines gifet sem küldött, így leeresztettem a telefont, és előkapartam a táskámból a szendvicsem.

– Hol van? Hol van a fiú? – Annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet a padon, és a kajám is majdnem elhajítottam.

– Teljesen elment az eszed? – kérdeztem tőle, amikor lehuppant mellém. – Nem jelenhetsz csak úgy meg itt!

– Miért nem? – vigyorodott el Maddox.

– Mert meglátják, hogy a semmiből bukkansz fel mellettem, és ezzel eléred, hogy rólam pletykáljanak – magyaráztam idegesen. – Mintha nem lenne elég, hogy be kell ide járnom!

– Nyugi! – csókolt arcon halál lazán. – Mindjárt lépek!

– Egy óra múlva amúgy is jössz értem, nem? – vontam kérdőre, mire felnevetett. – Megbolondultál? – böktem gyomron. – Most mi annyira vicces?

– A reakciód – kuncogott tovább. – Na, mondd, milyen fiú ez?

– Nagyon érdeklődő lettél hirtelen – dőltem hátra, miközben végre ettem egy falatot.

– Na? – hajolt felém türelmetlenül.

– Szemüveges, pár centivel alacsonyabb nálad, ilyen kis pufi, mint egy nagyra nőtt óvodás. Aranyos, nincs baj vele. Dadog, de kedves volt. Hamar feladta, miután elmeséltem neki, hogy nem veszek részt ilyesmiken.

– Akkor további jó barátkozást, szerelmem! – kapta el az állam, és hintett az ajkamra egy gyors csókot, majd hátrébb húzódott, körbenézett, és elteleportált. Én is követtem a pillantását, azonban a többség egymással volt elfoglalva. Senkit sem érdekelt a random felbukkanó pasim, ami király dolog. Lehet, mégiscsak be kéne vezetnünk ezt.

Miután elfogyasztottam azt az ételt, felkeltem, és megcéloztam a tornatermet. Ezúttal nem terveztem bezárkózni a lány vécébe, mostanra már képes vagyok lépést tartani a hajcsár tanár kéréseivel. Remélhetőleg.

Az öltözőbe érve igyekeztem kerülni az osztálytársaim perzselő tekintetét. Jobbára a fal felé fordulva cseréltem le a göncöket. Felhúztam a rusnya, kos fejjel díszített, narancssárga pólót, meg valami nyúlós, fekete nadrágot hozzá, és leültem kicsit a padra.

Szorosan a padlót szuggeráltam, amikor valami lepottyant, és megjelent a látóteremben egy alma. Nem tudom, miért, de kellően befostam tőle. Talán az Eriszes eset élt az agyamban valahol eltemetve, így rémülten pislogtam körbe, mintha csak szellemet látnék, mire pár csajszi összepillantott, majd istentelen vihogásba kezdtek.

– Hű, egy alma! – kapta fel a szőke hajú Jessica. – Nagyon ijesztő! – dugta az orrom alá, mire élből kivertem a kezéből. – Jézusom, vipera!

– Legközelebb ne gúnyolódj! – hajoltam a gyümölcsért, és belenyomtam a kezébe.

– Nagy lett a szád, mióta heteket lógsz innen – emelgette meg festett szemöldökét. – Mi történt veled? Rájöttél, hogy könnyebb az élet, ha nem gurulsz?

– Csak... hagyj békén! – kértem tőle. – Nézz levegőnek, nekem megfelel!

– És hova tűnt az a cuki srác, akivel az év elején beszélgettél? – kérdezősködött tovább. – Ismered?

– Nem! – vágtam rá, majd felkeltem, kikerültem a csajt, és bemasíroztam a tornaterembe, mielőtt tüzetesebben érdeklődne Maddox felől. Lehet, mégis meg kellene fontolnom a világ elől való elvonulást, és az Olümposzra költözést. Biztos szorítanának nekem egy kis helyet. Megfelel a sufni is, csak ne kelljen többet Jessicával tárgyalnom.

Az óra végére már abba a hitbe ringattam magam, hogy nem fog semmi drámai történni. Aztán valaki konkrétan fejbe dobott egy röplabdával. Lassan fordultam meg, Brad, a zaklatóm és Jessica susmorogva, összebújva kacagtak rajtam.

És akkor ilyenkor álljam meg, hogy ne kínozzam meg őket? Ha kegyetlen volnék, már rég könnyekben úsznának, de nem vagyok az. Miért nem? Mert túlságosan él bennem a legutóbbi eset, amikor megkínoztam egy gyereket. Nem, mintha ezek ketten ne érdemelnék meg, de akkor sem tehettem. A francba is, de tényleg!

Végül úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, és szerencsére a csengő is megszólalt, így futólépésben menekültem kifelé. Egy szempillantás alatt kapkodtam fel a ruháim, majd a táskám, és kirobogtam az épületből.

Épp nagy elánnal a parkoló felé tartottam, amikor ismét megtalált az ebédszünetes fiú. Maddox pár méterre parkolt, és ahogy mindig, most is a kocsi seggének dőlve várt. Először segélykérően felé pillantottam, hátha veszi az adást, majd várakozva vissza a csávóra.

– E-elfel-felejtettem m-mondani, h-hogy a-az a-anyukám o-ott d-d-dolgozik, ahol a t-tiéd! – vigyorgott rám iszonyat szélesen.

– Honnan veszed? – vizslattam őt tanácstalanul.

– Csá! – Maddox belépett mellém, és átvetette a karját a vállamon. – Maddox vagyok! Mi a téma?

– É-én C-C-Cole – nyújtott kezet, amit Maddox el is fogadott.

– Cole azt állítja, hogy az ő anyja ott dolgozik, ahol az enyém – meséltem Maddoxnak a híreket. – Épp megkérdeztem, honnan veszi ezt.

– T-te v-vagy V-V-Vespera – állapította meg helyesen. – A-azért m-mentem o-oda h-h-hozzád, m-mert a-anya s-sokszor e-említette, h-h-hogy a k-kolléganője s-sokszor b-beszél r-r-rólad. A-aztán B-Brad is m-mondta, h-hogy sz-szívesen e-eljönnél v-velem a b-bálba!

– Aha – bólogattam, hiszen nem vágtam le, mire szeretne pontosan kilyukadni.

– T-te v-vagy V-Vespera b-barátja? – érdeklődött a fiú.

– Igen – mondta, miközben levezette a tenyerét a derekamra.

– N-nem t-tudtam, h-hogy van b-barátod – dadogta. – A-akkor s-sajnálom!

– Semmi baj, Cole! Braddel meg ne foglalkozz! – mosolyogtam rá, aztán Maddoxra emeltem a tekintetem. – Mehetünk?

– Vipera! – Jessica hangjára megmerevedtem. Ezt Maddox is érzékelte, mert a szorítása erősödött a csípőmön, míg Cole felvette a nyúlcipőt, és egy „sz-sziasztok" után már itt sem volt.

A csaj platinaszőke barátnője oldalán jelent meg előttünk, majd sértődötten összefonta a karját a mellkasán. Megemelte az állát, és elég fennkölt módon bámult ránk.

– Azt hazudtad, nem ismered! – állt belém várakozás nélkül.

– Mármint engem? – kérdezte csodálkozva Maddox.

– Ja, el akartam kerülni ezt – mormoltam kedvszegetten.

– Akkor kerüljük el – ragadta meg a kézfejem, és magabiztosan az autója felé húzott. Én bizony nem tiltakoztam. Ez is egy megoldás, így legalább csak holnap kell szembenéznem a két házsártos picsával.

Szó szerint betuszkolt az anyósülésre, majd behuppant mellém, és beindította a motort.

– Ezt megoldottad – motyogtam a műszerfalat kémlelve.

– Miről beszélt a csaj? – tudakolta, és kikormányoztam a Cadillacet a parkolóból.

– Elejtett valaki egy almát a lányöltözőben, és elém gurult, én meg... beszartam tőle – kuncogtam fel a fejem csóválva. – Természetesen kiröhögtek, ezért kivertem Jessica kezéből. Nem tetszett neki, ezért tornán fejbe dobtak egy labdával...

– Bassza meg, Ves! Miért nem ezzel kezdted? – fakadt ki rögvest. – Ez a nő volt?

– Mindegy, nem számít – húztam a szám. – A lényeg, hogy rákérdezett, hogy ismerlek-e, mert emlékezett rád év elejéről. Én meg azt feleltem, nem. Gondoltam, egyszerűbb így... hátha békén hagy.

– Jaj, kicsi Ves! – szörnyülködött. – Nagyon zavar, amiért bántanak.

– Igazán ma kezdték – rántottam vállat. – Meg tudom védeni már magam. Hagyjuk is, inkább mondj valami mást!

– Biztos? – pillantott rám futólag, és ráhelyezte jobb kezét a combomra.

– Aha, majd szólok, ha elfajulna...

– Jól van – vette tudomásul, majd megállt egy pirosnál, és ismét felém lesett. – Holnapután szombat. Carol nagy lakomát akar csapni és bulit rendezni.

– A szülinapod miatt?

– Igen – morgolódott. – Úgy csinál, mintha ez fontos lenne, de közben...

– Mivel fontos! – dorgáltam azonnal. – Huszonegy leszel!

– És?

– És meg fogjuk ünnepelni! – közöltem vele markánsan. – Ne tiltakozz! Felesleges! Majd én megtárgyalom Carollal!

– Remek, amúgy is hívni akart – simogatta a combom.

– Fiatalok! – Akkorát sikítottam, hogy szerintem még Európában is erről szólnak majd a hírek. Maddox is megijedt, bár ő nem állt neki üvöltözni, de összerezzent.

A vállam felett sandítottam hátra, Apollón felvonta a szemöldökét, majd elkényelmesedett a hátsó ülésen. Még szerencse, hogy a lámpánál álltunk még. Ha útközben történik, félő, hogy oszlopnak megyünk.

– Hihetetlen – mérgelődött halkan Maddox.

– Azt hittem, el fogom véteni, és a csomagtartóban kötök ki, de nem így lett! – magyarázta az isten. – Na, most, az a helyzet, hogy van itt egy kis gond.

– Miféle? – fordultam felé pánikolva.

– Hű, Vespera, látom, nagyon aggódsz, de nincs miért.

– Nincs?

– Nincs – legyintett hetykén. – Azért jöttem, hogy elmondjam, egy félisten Erisz megbízásából betört a Tartaroszba, és megpróbálta megszerezni Árész szobrát, de Kerberosz kifelé megvacsorázta, így a probléma semmissé vált. Ezen kívül Hádész feldarabolta a szobrot, és szétszórta a világban. Bárki vetemedne a megkeresésére, nem járna sikerrel.

– Kösz az infót! – mondta Maddox az utat kémlelve. – És akkor? Csak mesélni támadt kedved?

– Nem, fiam, hoztam nektek ajándékot! – húzott elő a semmiből egy kőből készült lábfejet, és lehelyezte a két első ülés közti karfára. – Egy a tiétek! Őrizzétek!

– Ez valami vicc? – csattant fel Maddox. – Miért pont mi?

– Mit gondoltál? – vigyorodott el Apollón. – Talán kihagyunk titeket a buliból? 

○•○•○

Sziasztok!
Hát, ez lett volna a harmadik felvonás első fejezete. 

Tartani szeretném ezt a fejezethosszúságot, amit 2000 szó körüli, illetve ugyanúgy váltott szemszögben szeretném előadni a sztorit, ahogy a második könyvben is tettem. Tehát a következő fejezet Maddox szemszögéből fog íródni, és elárulhatom, hogy spicy lett. 😂🌶

Köszönöm mindenkinek, aki még velem tart itt is! ♥