MADDOX

Az ujjaim között egy fiolát forgattam. Érdeklődve figyeltem, ahogy a sárgás lötty minden egyes mozdulatomnál átfolyik az üveg egyik részéből a másikba. Olyan furcsán hidegnek tűnt, de igazából az egész helyiség, ahol tartózkodtam. Idegen és rideg. Megfordultam, és hunyorogva szemügyre vettem egy ajtót, mely valószínűsíthetően egy folyosóra vezetett. Odakint sípolt a szél, ijesztőnek bizonyult, mégis nyugodtság áradt szét bennem. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy biztonságban vagyok, még annak ellenére is, hogy nem ismertem ezt a leginkább pincére hajazó szobát. Még a homály sem zaklatott fel, mintha csak tudtam volna, hogy jó helyen vagyok.

Az ajtó hirtelen tárult ki: Apollónnal találtam szemben magam. Komor arckifejezése láttán felvontam a szemöldököm, de nem mertem firtatni.

– Új korszak hajnalának szülötte, ki szűz méhben foganva jött e világra, életen és halálon túl járva, meglátva, mi igaz, mi keserű. Az érzések medrében keresve, megragadva azt, ki számít, kezei közt hullik el Zeusz vérének szülötte. A jövő a kulcs, mely ott lebeg előtte: pólemos, aíma, néa archí. (háború, vér, új kezdet)

– Tessék? – kérdeztem vissza csodálkozva.

– Most menj!

A rohadt életbe!

A szemhéjam felpattant, és egyenes háttal felültem. Nagyokat nyelve meredtem az előttem lévő falra, és igyekeztem feldolgozni, amit láttam. Mert láttam. Láttam, baszki!

Valami itt határozottan nem volt rendben. Ugyan a szívem hasonlóan vágtázott, mint minden egyes alkalommal, amikor megszakította egy látomás a pihenésem, egyáltalán nem rémlett fájdalom, sem görcsös, alvásparalízisre hajazó tudatállapot. Végig megrendítő nyugalmat érzékeltem, és ez... más volt, mint ez idáig.

Talán Vesnek van igaza, és átalakul a képességem?

A gondolatra oldalra pillantottam, majd beszívtam a levegőt, amikor rájöttem, hogy ő még bizony alszik.

Lentről, a galériától nem messzi ablakon már beszűrődött a napfény, így kitapogattam a párnák között megbújt telefont, és rálestem az időre.

A szemem elkerekedett, amikor tudatosult, hogy egy óra múlt. Kinyiffantanak minket, ha elkésünk! Ráadásul pont most kellett ilyen idiótaságokat látnom.

Abban valahogy biztos voltam, hogy a látomás be fog következni. Túl konkrét volt, és ami elhangzott, elég borzalmas ahhoz, hogy valamiféle téves nyom legyen.

Nem is húztam tovább az időt. Ves felé hajoltam, és kisimítottam a szőkésbarna hajszálait az arcából. Végigcirógattam a pofiját, majd lehajoltam, és egy csókot leheltem elnyílt ajkára.

– Ves – súgtam neki –, el fogunk késni!

– Még öt percet – mormolta álmosan, majd hátat fordított nekem, és begyűrte a feje alá a kispárnát.

– Nem lehet – rakosgattam odébb a sok haját, hogy hozzáférjek. Közelebb másztam hozzá, és átkaroltam a derekát. A feneke az ágyékomnak feszült, ami eléggé más mederbe terelte az eddigi gondolataim, de csak nem mászhattam rá ötödjére is, főleg most nem, mikor késésben voltunk. Ettől függetlenül a farkam máshogy vélekedett erről, de sajnos le kellett törnöm a lelkesedését.

– Ne! – motyogta hisztisen, amikor újra simogatni kezdtem az arcát.

– Ha nem kelsz fel, sosem tudod meg, hogy mit láttam – dobtam be az aduászt, és jól sejtettem, hogy erre egyből magához tér.

Váratlan vehemenciával fordult meg a karom alatt, és máris vizslatni kezdett kék íriszével. Vettem egy nagy levegőt, és hozzáérintettem a szám az övéhez, ezzel megmutatva neki a nemrég tapasztalt képeket.

Amikor elhúzódott tőlem, legalább egy percig csendben maradt, majd csüggedten a hátára gördült.

– Ez szívás, bármi is ez – jelentette ki a plafont szuggerálva.

– Ez egy prófécia – közöltem vele a nyilvánvalót.

– Szerinted ez arról szól, hogy megölnek engem? – tette fel a kérdést, mire lejátszottam az agyamban az elhangzottakat. Az a baj, hogy túl sok mindenre utalhat.

– Nem hiszem – adtam kitérő választ, mert egyelőre nem szerettem volna, hogy emiatt idegeskedjünk. Ráér, ha tényleg bekövetkezik.

– Miért volt nálad ambrózia? – folytatta a talányok sorolását.

– Fogalmam sincs – feleltem töprengve.

– Mi lesz egy félszerzettel, ha megissza? – jött a következő.

– Állítólag kifekszünk tőle pár napra, esetleg egy hétre – rántottam vállat. Apollón elég ködösen fogalmazott annak idején, amikor erről kérdeztem. – De mivel félig meddig isteni származásúak vagyunk, nem halnánk meg. Bár amúgy sem, mert én feltámadnék, ha esetleg mégis... kinyiffantana – gondolkodtam hangosan.

– És mennyi az idő?

– Negyed kettő múlt – néztem rá, mire váratlanul felugrott mellőlem.

– Micsoda? – kiáltott zaklatottan. – Istenem, hát nem állítottunk ébresztőt?

– Nem igazán ezzel voltunk elfoglalva – kuncogtam fel az éjszakára visszaemlékezve. Kellően belefeledkeztünk egymásba. Talán hajnali fél négy körül dönthettünk az alvás mellett, habár én bírtam volna még tovább is. A szex kibaszott jó dolog, főleg, ha azzal teheti az ember, akire igazán vágyik.

– Tudom – morogta, majd leszaladt a lépcsőn. Lekukkantottam, és elégedetten elvigyorodtam a látványon. Nem is értem, mit szégyenlősködik, mikor bármelyik pasi nyálcsorgatva figyelné a csinos fenekét. Nem véletlenül hívta Jackson randira.

Megforgattam a szemem, gyorsan elhessegettem a faszkalap gondolatát, és csatlakoztam Veshez, aki már felöltözve, kapkodva fésülgette  a haját.

Kivettem a szekrényből a legfelső kék pólót, alsógatyát és farmert, aztán komótosan belebújtam. Úgy véltem, még kajálni is jut idő, ami azért nem lenne rossz. Kellően megéheztem.

Ves berontott a fürdőbe, két percre rá pedig már a cipőjét kötötte. Ezen szerencsére már én is túlvoltam, így amint elkészült, megcéloztuk a konyhát.

– Éhen halok! – tettem le az asztalra egy doboz müzlit, majd előkapartam a tejet is. – Ez jó lesz neked is, vagy szeretnéd, ha csinálnék...

– Nem vagyok éhes! – vágott a szavamba. Egy lesújtó pillantással jutalmaztam a nevetséges kinyilatkoztatását, és elővettem két tálat a szekrényből.

– Akkor tessék! – dugtam az orra alá az edényt és egy kanalat. – Ki tudja, meddig leszünk távol, szeretném, ha reggeliznél!

Egy darabig mérgesen bámult rám, végül én nyertem meg ezt a néma harcot, mert kiborított magának egy madáradagot, majd duzzogva felém tolta a csokis, kör alakú pelyheket.

A reggeli csendben telt. Egyedül Bark nyüszítését hallgattuk, mert nem jött be neki, hogy nem kapott a gabonapehelyből. Miután végeztünk, természetesen kiengeszteltem egy kis nedves kutyakajával és néhány jutalomfalattal.

– Szerinted hova érkezzünk? – hozta fel Ves, miközben elmosogattam a tálakat.

– Szerintem az előcsarnokba – pakoltam a csöpögtetőre az eszközöket, aztán felé fordultam. – Feltételezem, nem csak mi megyünk, így... az megfelelő lesz.

– Egy kicsit félek – méregette kiváló módon az asztalt. – Mit akarhat, Zeusz?

– Ne izgulj! Bármi is az, megoldjuk! – biztattam, majd megtöröltem a kezem, és odasétáltam mellé.

– Remélem – motyogta bizonytalanul, és felkelt a székről. – Mehetünk? – esett pillantása a faliórára. – Lassan kettő van.

– Aha – kulcsoltam össze az ujjaink. – Vigyél oda minket olyan szuper szexi istennősen! – vigyorogtam rá, mire rosszallóan megcsóválta a fejét, de a szája szegletén mosoly bujkált.

Ves egy szempillantás alatt juttatott minket Hádész birodalmába. Fintorogva nézte meg a menő, meztelen szobrokat, majd a lépcsőre emelte tekintetét, ahonnan Perszephoné mosolygott vissza ránk.

– Sziasztok! – köszöntött minket. – Gyertek, az istenek már várnak rátok!

– Elkéstünk? – esett kétségbe rögvest Ves.

– Nem, aderfí mou – nyugtatta Perszephoné. – Épp időben vagytok!

– Akkor jó – sóhajtotta Ves, majd futólag rám emelte szép szemét.

– Kövessetek!

Perszephoné a trónterem bejáratához vezetett, ahol áthaladtunk egy boltív alatt, és kikötöttünk egy olyan helyiségben, ahol szó szerint harapni lehetett a feszültséget.

Középre egy hosszú asztalt állítottak, vagyis... varázsoltak. Az asztal egyik végében Zeusz terpeszkedett, vele szemben Hádész ült. Köztük az apám foglalt helyet, míg mellette Démétér pislogott felénk egy fokkal barátságosabban, mint tegnap. Mondjuk Ves elmesélte, mit kérdezett tőle, szóval nem lepett meg, amiért továbbá nem tervezett meggyilkolni a tekintetével.

– Üljetek le! – bökött Perszephoné az Apollónnal és Démétérrel szemben lévő két szabad karosszékre, majd Hádész mögé sétált, és lazán megtámaszkodott a férje trónjának hátán.

Miután vonakodva csatlakoztunk a társasághoz, Zeusz megköszörülte a torkát, ezzel minden szempár rászegeződött.

– Örülök, hogy ideértetek! – kezdett bele magabiztosan. – Van valami, amiről szót kell ejtenünk.

– És mégis mi lenne az? – dőlt hátra a párnázott ülőhelyen Démétér. Nos, ez érdekesen indul, ha ő sem tud róla. Az apámat figyeltem, de lehetetlenségnek bizonyult érzelmeket leolvasni az arcáról. Pontosan olyan komornak látszott, mint a látomásomban, amitől rossz előérzetem támadt.

– Árész nem nyugszik – szegezte ránk a pillantását Zeusz. Esküszöm, átcikázott egy villám zöld tekintetében, amikor rám nézett.

– Én is dühös lennék, ha megölnék a gyermekeim – válaszolta Démétér, majd megigazította a virágokkal ellepett haját. – Alexander halála miatt mérges. Idővel megbékél.

– Hát persze! – horkant fel Hádész. – Arról híres, hogy meghátrál!

– Alexander halála csak egy indok! – emelte meg a hangját a főisten. – Sokkal többről van szó, mint holmi gyermeteg bosszúról. Nem érdekli az imítheos halála, de egy remek ok arra, hogy megkérdőjelezze a hatalmam és az ítélőképességem.

– Azt állítod, Árész hatalomátvételre készül? – ráncolta a homlokát Ves anyja. – Miért tenné ezt?

– Mert neki semmi nem elég! – csapott az asztalra Zeusz, ami ettől kicsit megremegett. – Azt suttogják, rengeteg fattya mászkál a földön. A legutóbbi információim szerint, Erisszel az oldalán kíván fellépni ellenem, és ehhez gyűjt csatlósokat.

– Bo-bocsánat – szólalt meg Vespera remegő hangon. – Mi-miért kérdőjelez meg, ha... megkérdezhetem?

– Remek kérdés! – ismerte el Démétér. Pontosan úgy mosolygott a lányára, mintha éppen azt közölte volna, lediplomázott az orvosin, és magas fizetésért kezd praktizálni egy magánkórházban.

– Azt pletykálják, szándékosan nem léptem közbe a megcserélődött istenek érdekében. Persze ez az ügy azóta elsimult, de sokan elhiszik az Árész által terjesztett történetet, miszerint elvesztem a hatalmam. Ez nem igaz!

– De akkor miért nem cselekedtél korábban? – kötözködött Démétér. – Ezek alapján, lehet, hogy jogos a pletyka.

– Így kellett lennie – mondta Apollón, de nem sasolt volna felém egy másodpercre sem.

– Miért? – érdeklődtem, ha már valamiért én is idekerültem.

– Mert Árész évszázadok óta a megfelelő pillanatra vár – felelt helyette Zeusz. – Egy ideje elmérgesedett a viszonyunk. Azonban a sors előre megíródott. Tudtuk, hogy eljön ez az idő, csak nem számítottunk rá, hogy ennyire hamar.

– És... most... mi mit keresünk itt? – tudakolta Ves.

– Létezik egy imítheos, aki igazán nem is az – magyarázta Zeusz. – A megjövendölés világosan kimondja, hogy a szűz istennők egyikének gyermekét keressük. Egy fiút vagy lányt, aki hasonlóan elfojtott képességgel éli mindennapjait, akárcsak Vespera tette, egészen pár hónappal ezelőttig. Igaz, ő abban a tudatban él, hogy egy imítheos, de ez lényegtelen. Ő lesz az, akit magunk mellé kell állítanunk, mert jelenleg az esélyeink hátrányosak egy háború esetén – folytatta határozottan. – Feladatot adok neked! – nézett egyenesen a szemembe. – Hozd elém Hesztia, Artemisz vagy Athéné leszármazottját!

Hát, ez egyszerűen csodálatos! Mit is vártam? Sütivel kínálnak, megvendégelnek, dumcsizunk egy jót, aztán hazaküldenek? Persze, hogy nem! Rögtön világossá vált, miért vagyok itt.

Már az a része nem tetszett, hogy Artemisz kölykéről esett szó. Ha Jackson az, inkább önként vetem magam a Tartaroszba. Arról nem is beszélve, hogy ezek mind szüzességet fogadtak, mégis van egy halom gyerekük. Vagy talán az emberek felé nem tették meg? És egy emberrel kufircolni nem számít megszegésnek?

– Rendben – mentem bele szimbolikusan, hiszen más választásom nem volt. Apollónra sandítottam, de ő továbbra is minden mást érdekesebbnek talált nálam. – Tehát egy istent vagy egy istennőt keresünk?

– Igen! – bólintott Zeusz. – Vesperát is megtaláltad! Itt a következő lehetőség!

– Mikor kellene ezt elkezdeni? – támaszkodtam a kőlapra.

– Most! – vágta rá. – Azon nyomban!

Vajon leesett nekik, hogy egyikünk sem kérdezett rá a próféciára? Ezek szerint valós, ráadásul elfelejtették közölni velünk. Nyilván, nem kötnek mindent az orrunkra, így egy egészen kicsit hasznosnak éreztem magam. Vagy pontosan tudják, hogy láttam, általam pedig Ves is.

– Oké – fújtam ki a levegőt. – Előtte találkozhatok Elsie-vel?

– Nem! – jelentette ki Zeusz. – Előbb a feladat, utána a szórakozás, imítheos!

– Melyik földrészen keressem? Beszélhetek ezekkel az istennőkkel? – álltam bele, ha már ennyire szemét módon elszeparált a húgomtól. – Azért Vesnél valamivel egyszerűbb volt, hiszen legalább azt tudtam, merre induljak!

– Nem! Használd a képességed! – dörrent rám zabolátlanul. – Tedd magad hasznossá!

– Miért nem beszélhetek mondjuk Hesztiával? – grimaszoltam értetlenül.

– Nem elérhető – felelte Apollón, mire összeszorítottam a szám. Ez gáz! Kurva nagy gáz! Hogy kaparjak elő valakit a föld alól, ha azt sem tudom, merre keressem?

– Értem – fújtam ki a levegőt.

– Vespera veled tart! – közölte Zeusz, bár nem értettem, hiszen egyértelműen magammal cipelném. Mit gondolt? Majd hagyom, hogy Jackson megkörnyékezze, míg én totózom, ki lehet az emberünk? És ha tényleg Jackson az? Istenek!

– Tényleg? – hajolt előre Ves. – Mert szerinted mosolyogva iskolába jártam volna, míg ő valahol keresgél? – Örültem, hogy egyetértünk, bár továbbra is meglepett azzal, amilyen határozottsággal kötött bele az apjába, miután kellően felhúzta magát.

– Minek jársz iskolába? – szörnyülködött Zeusz. – Senki sem mondta, hogy iskolába kell járnod!

– Ja, mert az olümposzi bankintézet finanszírozza az életem? Esetleg nyitottál nekem babaszámlát, amikor megszülettem? – háborgott mellettem Ves. Alig győztem visszatartani a nevetésem, de igyekeztem uralkodni magamon.

Hádész és Perszephoné felkacagott, míg Démétér az ajkát harapdálva tartotta magát. Apollón szeme kitágult, de nem szólalt meg.

– Vigyázz a szádra, Vespera! – fedte őt meg az apja, majd megemelte az állát. – Most menjetek! Két napot adok, hogy...

– Meg a nagy francokat! – csattant fel Ves. – Örülj neki, hogy egyáltalán segítünk!

– Én bírom a kis csajt! – rötyögött tovább Hádész.

– Én is! – súgta neki Perszephoné.

A főisten tekintete szikrákat szórt a lánya felé, de Vest ez egyáltalán nem zökkentette ki.

– Induljatok, mielőtt kihozol a sodromból! – sziszegte Zeusz.

– Jobb is lesz! – tette hozzá még Ves, majd felpattant, és várakozóan rám emelte kék pillantását. Felemelkedtem, mielőtt rajtam tölti ki a haragját, és meglódultunk kifelé. Már előre éreztem, hogy rendesen kiborította őt az apja.

Egészen az előcsarnokig jutottunk már, amikor megjelent előttünk Apollón. Rám szegezte zöld szemét – amit határozottan tőle örököltem –, majd oldalra döntötte a fejét.

– Gyertek velem egy kicsit! Adok valamit!

– Remek! – dühöngött tovább Ves.

– Ne idegeskedj, Vespera! Ráérsz később! – cukkolta őt az apám, mire vettem egy nagy levegőt.

– Hagyd békén! – szóltam rá kimérten.

– Nem fogom! – fordított nekünk hátat, és felsétált a lépcsőn. – Gyerünk már! Nem érek rá egész nap!

Összevont szemöldökkel, magamban tanakodva követtem őt. Ves mellettem nagyokat sóhajtozott, de nem szólt egy szót sem.

A palota bal szegletébe meneteltünk, ahol ráfordultunk egy sötétebb folyosóra, ahol igencsak lehűlt a levegő. Ekkor már sejtettem, hogy nem véletlenül vagyunk itt.

Apollón megtorpant egy igencsak ismerős ajtó előtt, amit kitárt előttem, és betessékelt. Nem különösebben vágytam rá, hogy bemenjek, de hamar megszaporáztam a lépteim, amikor elkapta a vállam, és konkrétan belökött oda.

– Az asztalon van, abban a kis dobozban, szedd ki, addig váltok pár szót Vesperával! – csukta az orromra a bejáratot.

Asztalon, mi? Egy pontosan ugyanolyan oltárszerű valamit találtam a pincehelyiség közepén, amit legutóbb Hádész másik hasonló felépítésű szobájában láttam, még akkor, amikor Vesszel először idekerültünk, és megitta az ambróziát.

Nem haboztam, mert nem lett volna értelme. Felnyitottam a ládikát, és kivettem belőle a cuccost. Megcsóváltam a fejem, amikor rájöttem, hogy itt vagyunk. Megérkeztünk a látomásba. A büdös picsába!

Megforgattam a fiolát, majd az apám felé kaptam a fejem, aki nagy elánnal csapta be maga mögött azt a rohadt ajtót.

Az arckifejezése tökéletesen tükrözte az álmomban szereplőt, így összeszorított szájjal vártam a lényeget.

– Új korszak hajnalának szülötte, ki szűz méhben foganva jött e világra, életen és halálon túl járva, meglátva, mi igaz, mi keserű. Az érzések medrében keresve, megragadva azt, ki számít, kezei közt hullik el Zeusz vérének szülötte. A jövő a kulcs, mely ott lebeg előtte: pólemos, aíma, néa archí. 

– Tessék? –  Nem akartam kimondani, de jött magától.

– Most menj! – jött a várva várt válasz, majd egy jelentőségteljes pillantás után az apám köddé vált.

Immáron már én is kicsit feszültnek bizonyultam. Még arról sem ejtett szót, mit kezdjek az ambróziával, ráadásul ez az egész jövendölés kibaszott homályos volt. A vége pedig... háború, vér, új kezdet... Maga a borzalom legfelsőbb szintje, mert valaki meg fog halni, és az biztos, hogy ezúttal nem én leszek. Zeusz vérének szülötte pedig... oké! Nem, Vesnek nem fog baja esni, mert nem fogom hagyni! Ez egyértelmű.

Idegesen megráztam a fejem, majd kibandukoltam az ajtón. Ves a falnak dőlve várt rám, szorosan a kőpadlót szuggerálta. Amikor észrevett, ellökte magát, majd elém szaladt, és elkapta mindkét csuklóm.

– Apollón azt mondta, a válaszok végig itt voltak a szemem előtt! – magyarázta izgatottan.

– Menjünk haza, Ves! – ejtettem a zsebembe a fiolát. – Ne itt beszéljük ezt meg.

– Nem szeretnél beszökni Elsie-hez? – súgta mosolyogva.

– Megpróbálhatjuk – kuncogtam fel a kiváló ötlet hallatán.

– Csak ne próbálkozzunk semmivel! – dörrent Hádész hangja a folyosó végéről, mire vettem egy nagy levegőt. Ez megdöbbentő, de tényleg! Elmehetnek a picsába a drámai belépőikkel.

– Hadd találkozzunk már vele! – kértem nyugalmat tettetve.

– Nem lehet – fonta össze a karját Hádész. – A kislány... alszik.

– Alszik? – kérdeztem vissza. – Miért alszik?

– Azt hittük, ő az – rántotta meg a vállát. – Nos, nem ő az.

– De azért... jól lesz, ugye? – érdeklődött aggódva Ves.

– Persze, pár nap múlva felébred, és kutya baja sem lesz! – felelte az alvilág ura.

– Mégis miből gondoltátok, hogy ő az? – kértem számon talán túlságosan felindultan, ugyanis Hádész szemöldöke felszaladt.

– Nem ismerjük, ki az anyja. Még Apollón sem tudja. Állítólag. Kétlem, hogy így lenne, de mindegy. Maradjunk jóhiszeműek.

– Aha – reflektáltam. – Jól van, akkor mi most elmegyünk. Azért, ha felébredt, megtennéd, hogy szólsz nekünk?

– Legyen, Maddox! – bólintott beleegyezően. – De ne járjon el a szátok, hogy belementem! Nem leszek túl jókedvű tőle!

– Nem fog! – erősítettem meg azonnal. – Kösz...

– Még ne köszönd! – intett le. – Menjetek!

Ves belém karolt, majd felém fordította a fejét. Még biccentettem egyet hálám jeléül, majd hazatértünk Houstonba.

Ott Ves lerogyott az azóta is romokban heverő kanapéra, és felhúzta a lábát. Elgondolkodva meredt egy darabig a szőnyeg felé, míg én fel-alá kezdtem járkálni.

– Na, jó! – pattant fel pár perc elteltével. – Kérek egy tollat és egy papírt!

– Mégis minek? – torpantam meg.

– Fel akarom írni ezt a próféciát, és átgondolni rendesen – indult meg a galéria alá, majd elkezdte egyesével kihúzogatni a tévé alatti fiókokat.

– Nyugi! – értem mellé, majd leguggoltam, és elővettem neki a legalsóból, amit kért. – Egy papír elég lesz?

– Igen! – kapta ki az ujjaim közül, majd lehuppant az egyik babzsákra, és előrehajolva írni kezdett. Elhelyezkedtem mellette a kék színűn, majd odadugtam a fejem az övéhez. Egy nagy csókot nyomtam az arcára, mire egy másodpercre abbahagyta a körmölést, és rám sandított, aztán folytatta.

– Na? Emlékszel az egészre? – Ugyan megkérdeztem, de már rég leírta.

– Maddox, megvakultál? – nézett rám nagyokat pislogva.

– Igen! – vágtam rá nevetve. – Sajnos nem tudom, hogy merre vagy! – karoltam át a csípőjét, majd belehúztam az ölembe. – Ez te vagy? Ves? Szólalj már meg!

– Hihetetlen vagy! – válaszolta beletörődően, majd helyezkedett egy sort, mert a babzsák miatt dülöngéltünk ám jobbra-balra, végül elénk emelte a lapot. – Tehát, azt mondja, hogy új korszak hajnalának szülötte, ki szűz méhben foganva jött e világra. Ez nyilvánvalóan arra utal, amit Zeusz is említett. Az egyik szűz... istennő gyereke, aki Athéné, Artemis vagy Hesztia. De, azt nem értem, mitől szüzek ezek?

– Én is ezen gondolkodtam – támasztottam az állam a vállára. – Arra jutottam, hogy talán, ha emberekkel csinálnak gyereket, az nem számít...

– Na, de ez a személy egy isten vagy istennő – cáfolt rám. – Valaki akkor megszegte volna a fogadalmát?

– Nagyon úgy tűnik – helyeseltem. – És szerinted a következő része mire utal?

– Életen és halálon túl járva, meglátva mi igaz, mi keserű. Hm... fogalmam sincs. Talán arra, hogy sok mindenen keresztül ment ez a valaki?

– Lehet – mormoltam. – Az érzések medrében keresgélve? Miféle baromság ez? – olvastam tovább. – Megragadva, ki számít, kezei közt hullik el Zeusz vérének szülötte. Jó, szerintem ez nagyon sok mindenki lehet, Zeusznak sok leszármazottja van, szóval... ne kezdj kombinálni!

– Oké... akkor inkább haladjunk tovább, mert jelenleg csak kombinálni tudok – mormolta, majd újra megszólalt. – A jövő a kulcs, mely ott lebeg előtte, pólemos, aíma, néa archi – motyogta borzalmasan kiejtve az utolsó három görög szót. – Ez pontosan... mit is jelent?

– Háború, vér és új kezdet.

– Maddox, te miért érted ezt? – emelte rám kérdő pillantását.

– Hát, tudok görögül – nevettem fel. – Ez olyan furcsa lenne?

– Jobban belegondolva, nem. Na mindegy, ez tuti valami katasztrófára utal. Háború? Vér? Egek, Maddox! Háború, az Árész?  – képedt el egy pillanat alatt.

– Nyilván. Eleve ő a gond, nem?

– Ja, oké – dobta odébb a papírt. – Ezzel nem mentünk semmire!

– Mondott még neked valamit az apám? – dobtam fel, hátha előrébb jutunk.

– Amit említettem, hogy a válaszok végig ott voltak a szemem előtt.

– Jacksonról lenne szó? – ötleteltem.

– Remélem, nem – grimaszolt egyet. – De... kezdjük vele! Aztán haladjunk sorban!

– Beszéljünk vele? – kérdeztem már-már lehangoltan.

– Igen! – mászott ki az ölemből Ves, majd eltűnt egy kis időre a galérián. – Maddox?

– Mi a baj? – tápászkodtam fel, mint egy öregember, majd csatlakoztam hozzá.

– Apollón már megint írogat nekem! – háborgott a szemét az égnek emelve. – Személyesen nem tud információkat átadni? Szégyenlős? Mert én az vagyok, de azért nem esik nehezemre...

– Hé! – karoltam át a vállát. – Ne idegeskedj, szerelmem! Mit írt?

– Ezt! – dugta az orrom alá a készüléket.

„Az ambrózia segít megállapítani, ki a megfelelő jelölt. Ne keressétek sokáig! Felesleges messzire menni."

○•○•○

pólemos, aíma, néa archí - háború, vér, új kezdet

aderfí mou - húgom

○•○•○

Sziasztok! Ilyen hajnali órában érkeztem meg 2024 első fejezetével, és kíváncsi vagyok, mit gondoltok. Ha van ötletetek, miről szólhat ez a prófécia, ne habozzatok megosztani velem! :)

Mindenkinek boldog új évet még egyszer!

Teóriákat gyártani ér! Ha valaki eltalálja, kiosztom neki a médium különdíjat 😂

Köszönöm, hogy itt vagytok!♥