VESPERA 

Az idegesség csak úgy örvénylett a gyomromban, amikor megérkeztünk Hádész kastélyába. Nem elég, hogy a meztelen szobrok kidülledt szemekkel meredtek rám, bőven rátett a helyzetre Jackson hirtelen felbukkanása. Való igaz, nem beszéltünk az elmúlt három hónapban, de akkor is megdöbbentett, hogy ő is... csak „megfigyelt". Egyébként egyszer megpróbáltam kommunikálni vele, múlt hónapban, mire visszaküldött egy kék színű like jelet. Úgy felhúztam magam, egyből lenémítottam, és azóta úgy is maradt.

Újfent nevetségesnek éreztem magam. Valamiért úgy látszott, nincs olyan ember, aki ne érdekből barátkozott volna velem, és ez a tudat meglepően elkeserítőnek hatott. A jókedvem pedig tetézte a Maddoxszal való folytonos lehetetlen viselkedésem is. Amit a Carolékhoz érkezésünkkor leműveltem, tényleg szörnyű volt. Szégyenteljes, bár nem akartam vele rosszat, mindössze beszartam a helyzettől. Mindegy, legalább tudtam, min szeretnék változtatni már most a kapcsolatunk legelején.

Egyértelműen támogatnom kell őt, ahogy ő is tette és teszi is velem. Kölcsönösen, még ha olykor nehéz is kihámoznom a megfelelő válaszokat.

– Jó sokáig tartott! – jelent meg Hádész a trónja előtt, majd komótosan leült rá. – Na, Maddox, úszol még egyet? – terült szét az arcán egy széles vigyor. Nem is értettem, miért örül ennek ennyire, és még morcos is voltam, amiért nem segített ki. Igazán rájöhettem volna már, hogy ne várjak túl sokat az istenségektől, mert félmondatokban beszélnek, és szándékosan információkat hallgatnak el. Bárcsak világos lenne, mi céljuk ezzel.

– Kösz, nem – felelte kimérten. – Hol van Elsie?

– Itt!

– Köszönjük – szaladt ki a számon –, ezzel aztán ismét kisegítettél minket!

– Vespera, mondd csak, rossz napod van? Azt hinné az ember, boldog vagy, amiért végre ott a fiú, akiért szánalmas módon nyekeregtél, de nem úgy nézel ki. Még szerencse, hogy én nem vagyok ember, szóval magyarázd el nekem!

– Feszültté tesz, hogy három hónapig mindenki élvezettel mozizott a szenvedésemen, hogy aztán egyik pillanatról a másikra ismét történjen valami... borzalmas! Láthatjuk végre Elsie-t?

– Szerintem senkit sem érdekelt – rántott vállat Hádész. – Majd idővel megszokod, hogy nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy te szeretnéd. Nem körülötted forog a világ, korítsi! Inkább légy hálás, amiért visszakaptad a kis... barátod! Ne elégedetlenkedj! Minden úgy lesz, ahogy kell neki! Felesleges idegeskedni! – vetette át lazán az egyik lábát a másikon. – Spórold meg magadnak!

– Köszönöm a tanácsot – fújtam ki a levegőt, és visszafogtam egy szemforgatást. Felfogtam a mondandóját, egy részét még jogosnak is tartottam, de miért dumál ennyit pont most? Azért én is aggódtam Elsie-ért. Képzelem, Maddox min mehet keresztül, főleg, miután kiderült, hogy a kislány tényleg a féltestvére.

– Gondold el – folytatta az időhúzást –, egy évezred múlva nevetve fogsz visszagondolni a gyermeteg sérelmeidre.

– Lehet, de most már...

– Türelmetlen vagy!

– Nem csak ő! – szólalt fel Maddox. – Látni szeretném Elsie-t!

– A türelem erény, Maddox – pillantott a trónterem bejárata felé. A díszes boltív alatt Perszephoné jelent meg, mellette Elsie sétált, és valamit igen hevesen magyarázott. Nem úgy nézett ki, mint aki halálra van rémülve, sőt... meglepően lelkesnek tűnt. Reménykedtem benne, hogy vele nem itattak meg semmiféle löttyöt.

Perszephoné egyenesen a szemembe pillantott, majd elmosolyodott. Ezáltal Elsie tekintete is felénk siklott, írisze felcsillant, majd megiramodott felénk. Először hozzám szaladt, és átölelt, majd Maddoxhoz fordult, de ahelyett, hogy a nyakába vetette volna magát, megállt előtte, és hunyorogva összefonta a karját.

– Hazudtál nekem!

– Tessék? – kérdezett vissza döbbenten. – Mégis mikor?

– Abban a furcsa levélben! Azt írtad, szeretnél jó bátyám lenni, erre eltűntél! – vonta kérdőre, mire zavarodottan megráztam a fejem. Elsie lopta volna el a másik két üzenetet? Ráadásul az egyik neki szólt?

– Sajnálom, Elsie! – tette a vállára a tenyerét Maddox. – Mostantól mindent el fogok követni, hogy az legyek!

– Azok, akik egyszer hazudnak, megteszik máskor is! – közölte vele a kislány.

Eközben Perszephoné mellém somfordált, és lágyan magához húzott. Viszonoztam a kedvességét, majd újra Maddoxra és húgára fordítottam a figyelmem, míg a nővérem ugyanolyan nagy érdeklődéssel várta a fejleményeket, mint én és – ahogy futólag láttam – Hádész is.

– Nem hazudtam – próbálkozott tovább Maddox. – Nem tudtam, mi lesz a sorsom, vagyis... tudtam, de mégsem. Ezért írtam azt neked, hogy bárhogy is alakuljon, szeretnék jó bátyád lenni.

– Kivételesen hiszek neked – adta be a derekát legalább egy perc mérlegelés után Elsie, mire halkan felkuncogtam. Annyira magabiztosan beszélt, mint egy felnőtt. Igazán lenne mit tanulnom tőle.

– Akkor benne vagy egy ölelésben? – mosolygott rá Maddox, Elsie pedig nem habozott, és átkarolta őt.

– Tudod, aggódtam érted – hozta fel Elsie, amikor elváltak egymástól. – A sok aggodalom kellemetlen. Sok stresszhez vezet, ami egy idő után megmutatkozik kívülről is. Kérdéseket szül.

– Hogy érted ezt? – ráncolta Maddox a homlokát.

– Majd később megbeszéljük! – vágta rá, és nem értettem, miért. Talán nem szerette volna, hogy mások is hallják Maddoxon kívül?

– Perszephoné – szólította őt Hádész –, megkérhetlek, hogy visszakísérd Apollón lányát a szobájába? Vidd a húgod és Apollón fiát is! Aztán gyere, mert valamit meg kell vitatnunk!

– Legyen – forgatta meg a szemét a nővérem, majd rám mosolygott. Nem tudtam, milyen viszonyban állnak úgy igazán, de Perszephoné nem látszott túl izgatottnak. Talán haragudott a férjére? Elhatároztam, hogy mindenképpen felhozom egyszer neki, ha lesz rá idő, de most a legfontosabbnak azt tartottam, hogy átbeszéljük Elsie-vel a dolgokat.

Eleve megdöbbentő, hogy tényleg Maddox féltestvére, mert nem számítottam rá. Meg sem fordult az agyamban, hogy van ilyen opció is. Aztán hirtelen megvilágosodtam, amikor felrémlett a kép a gitárelőadásáról, és máris egyértelművé vált a rajzokkal együtt.

Felsóhajtottam, amikor három folyosót átszelve megérkeztünk egy helyiséghez, mely igencsak nagynak bizonyult. Beérve Perszephoné ránk csukta a kétszárnyú ajtót, majd távozott is. Elsie felpattant a széles ágyra, és megpaskolta az aranyszínű takarót, ezzel jelezve, csatlakozzunk hozzá.

Átszeltem az ízléses fekete szőnyeget, majd az éjjeliszekrényhez közelebb helyezkedtem el, míg Maddox Elsie másik oldalán foglalt helyet. Így a kislány középre került.

Elfintorodtam, amikor észrevettem egy újabb rusnya szobrot, azonban feltűnt, ez nem meztelen. Egy kupát nyújtott az irányunkba, arca határozottságot sugallt, míg tekintete a plafonra meredt. Fogalmam sincs, ki ez az alak, de nem szimpatizáltam vele. Oké, a számlájára írhatjuk, hogy nem pucér.

– Most már elmondod, hogy miért aggódtál? – kérdezte Maddox, miközben felhúzta a lábát, és törökülésbe helyezkedett.

– Láttalak meghalni! – kapta el a bátyja karját, mire a szemem ezerszeresére tágult. Mi van?

– Micsoda? – értetlenkedett Maddox is. – Mikor?

– Hónapokkal ezelőtt azt álmodtam, hogy meghalsz – magyarázta Elsie –, ezért bementem a szobádba, és kutattam kicsit. Megtaláltam azokat a leveleket, és ott volt rajta a nevem. Elvettem – rántotta meg a vállát. – Carolékét is – húzta a száját. – Nem szabadott volna, de... érdekelt, mi van benne. A tiédet is elolvastam, sajnálom – görbítette le az ajkát, miközben felém intézte a szavait. – Azt visszatettem, mert nagyon nyálas volt. Gondoltam, te nagyobb hasznát veszed, bármi történt is. – Hálás voltam neki, amiért ott hagyta. Anélkül talán már megbolondultam volna.

– Elsie, mennyire érted, mi történik itt? – tette fel a legfontosabb kérdést Maddox.

– Nem vagyok buta! – felelte sértődötten. – Azt viszont nem értem, miként lehetünk tényleg testvérek, mikor te láthatóan nem tudsz egy levelet sem úgy megfogalmazni, hogy ne tedd ki a másikat lélekromboló stressznek! Biztos vagyok benne, hogy többször felment a vérnyomásom, és nem szeretnék beteg lenni! Szóval, ha lehet, legközelebb ne halj meg!

A pillantásunk egy másodpercre összeért Maddoxszal. Tanácstalannak tűnt, mert elég értetlenül figyelte a testvérét.

– Mit mondott neked Apollón? – tudakolta végül.

– Hát, amikor először megjelent egy pasi a szobám közepén, eléggé megijedtem. Felkaptam a gitárt, hogy megvédjem magam. Nem szokásom idegenekkel tárgyalni – hangsúlyozta ki az „idegen" szót. – Megkérdeztem, hogy jött be, és ő azt mondta, helyváltoztatással. Nem értettem, de nem firtattam, aztán közölte, hogy ő az apám. Nem hittem neki, mert nem logikus! Aztán rólad kezdett beszélni, és meggyőzött!

– Ez mikor történt? – kérdeztem bele.

– Két hete – rántott vállat. – Tegnap meg eljött értem, de tudtam, hogy jönni fog, mert megint olyat álmodtam! Ez furcsa, de hasznos! Mindig tudni fogom előre, mi lesz a dolgozatban!

– Nem éppen – nevetett fel Maddox –, de mindegy. Mesélj még erről!

– Mit? – pislogott rá Elsie. – Először megijedtem, de nem említettem senkinek. Lerajzoltam őket! Van is nálam egy! – pattant fel, majd az ágy végében álló ládához sietett, és kihúzta belőle a hátizsákját, és egy papírral tért vissza. – Az vagy te! – mutatott a férfialakra, aki egy folyó partján állt, és a torkához egy kardot szegeztek. Istenem!

Inkább elfordítottam a fejem, hogy elűzzem a rémes emléket. Nem akartam újra átélni, ahhoz túl fájdalmasnak bizonyult, ráadásul állandóan sírásra késztetett.

– Ezt nem hiszem el! – sóhajtotta gondterhelten Maddox. – Na, jó, és tudod, hogy hol vagyunk, és kik vesznek körbe? Úgy az egészet átlátod? – terelte a témát tudatosan.

– Igen, Apollón elmagyarázta, ki ő és miért kell idejönnöm Hádészhoz. Úgy döntöttem, nem akarok miattad meghalni, így beleegyeztem.

– Sajnálom, Elsie, nem... én sosem akartalak veszélybe sodorni – kért tőle bocsánatot. – És örülök neki, hogy tényleg a húgom vagy, legalábbis az apánk által – mosolygott rá.

– Én még gondolkodom rajta, Martin – közölte Elsie, mire kitört belőlem a nevetés. Szegény Maddoxra ma rájár a rúd, de azt hiszem, így jár az ember, ha ennyi hisztis nő veszi körül.

– Martin? – kérdezett vissza.

– Jaj, ne haragudj, Maxon! – folytatta Elsie egy sunyi kis mosollyal az ajkán.

– Ma mindenki csak játszik velem – mormolta Maddox. – Ennyire borzalmas vagyok?

– Nem – kuncogott fel Elsie –, de szerintem ebből rájöhettél, hogy mennyire szörnyen indítottál. Persze utána megmutattad, hogy kedves is tudsz lenni, de attól még szándékomban állt visszaadni, Mason!

– Nem tűnsz rossz kedvűnek – állapította meg Maddox. – Ezek szerint jól vagy.

– Hiányzik Carol és Will – ismerte el –, de megértem, miért kell itt lennem. Megmondod nekik, hogy ne idegeskedjenek túl sokat? Az idegeskedés csak felviszi a vérnyomást, nagyon sok stresszt okoz és emellett még megterheli az idegrendszert is. Viszont nem szeretném, ha nyugtatókat szednének miattam, szóval mondd el neki, hogy tényleg jól vagyok, és már várom, hogy visszamehessek hozzájuk!

– Rendben – vigyorgott rá Maddox. – Megígérem, mindent megmondok!

– Köszönöm, Maxim! – paskolta meg Elsie a karját. – Arra jutottam közben, hogy én is örülök!

– Na, és Esther, szeretnéd, hogy hozzunk neked valamit? – érdeklődött Maddox, mire Elsie megcsóválta a fejét.

– Akár a ceruzáim elhozhatnátok – pillantott rám, majd Maddoxra. – Perszephoné kedves, de többnyire nem érti a klímaváltozással kapcsolatos felvetéseim. Szívesen rajzolnék, szóval Maximus, megköszönném, ha azt ide tudnád varázsolni nekem!

– Elhozzam most? – ajánlkoztam. – Addig is tudtok még... beszélgetni? Vagyis... valami olyasmit, bármit is műveltek éppen.

– Igen! – derült fel Elsie. – Köszönöm, Vespera!

– Mindjárt jövök – néztem Maddoxra. Vett egy mély levegőt, de végül bólintott. Nem értettem, miért nem tetszett ez neki, de hát csak nem történik semmi durva, ameddig odateleportálok, aztán vissza ide.

Sikerült teljesen elbénáznom az egészet. Valahogy a hangszeres szobában kötöttem ki Elsie-é helyett. Elképzelhető, hogy azért, mert valamiért elképzeltem, ahogy a kiscsaj felkap egy gitárt, és megcsapkodja vele Apollónt. Na, mindegy.

Kikukucskáltam a folyosóra, majd elsurrantam a lépcsőig, ahol halkan feltipegtem, és megközelítettem a megfelelő helyiséget. Lenyomtam a kilincset, majd beléptem.

Hátrahőköltem, amikor megpillantottam egy alakot, aki körül amolyan enyhe, zöld színű aura lebegett, a teste mégis teljesen átlátszó volt. Még így is felismertem, hogy Jackson vagy Jasper kutakodik, ezért habozás nélkül megközelítettem, és kirántottam az ujjai közül Elsie rajzait.

– Mit képzelsz magadról? – kértem számon mérgesen. – Tűnj innen, akármelyik is vagy!

– Te látsz engem? – szaladt át egy fintor az arcán.

– Igen, seggfej! – hátráltam egy lépést. – Mit csinálsz itt?

– Csak kíváncsi voltam a gyerekre – változott hirtelen vissza láthatóvá, majd hátrasimította a göndör fürtjeit. – Neked nem az alvilágban kéne lenned a csávóddal?

– Neked meg nem Carol és Will mellett? – folytattam a kérdőre vonást. – Ha valami bajuk esik, egy életen át fogsz zokogni... Jackson, Jasper vagy akármelyik vagy!

– Én vagyok az, Jackson – felelte kimérten. – Régebben kedvesebb voltál.

– Régebben nem tudtam, hogy csak érdekből társalogsz velem – rántottam vállat. – Ez egyáltalán nem számít, mert nem érdekel! Menj vissza Carolékhoz, Jackson!

– Jó fejnek tartottalak – válaszolta tudomást sem véve az ellenséges hangnememről. – Tök vicces dolgokat írtál, aztán egyszer csak eltűntél négy hónappal ezelőtt. Akkor sejtettem, hogy beszippantott a rendszer – vigyorodott el. – Meg is írtam, hogy hiányzol!

– Akinek a Fortnite fontosabb, mint a velem való dumálás, az nekem ne magyarázzon! – fontam össze a karom. Még neki áll feljebb!

– Csinos vagy! – közölte velem váratlanul, mire akkorát sóhajtottam, hogy szerintem még a szomszédos államban is visszhangzott. – Sokat fogytál, látszik is.

– Kösz – motyogtam.

– Mennyire komoly az, ami közted és Apollón fia között van?

– Mi van? – hűltem el teljesen. – A lehető legkomolyabb!

– Az istennők nem szoktak félistenekkel kavarni – hunyorgott rám. – Mit tud a srác?

– Nem veled fogom megvitatni, megvolt a lehetőséged, hogy beszélgess velem, de nem éltél vele!

– Ráadásul azt hallottam az anyámtól, hogy a csávókám eléggé odavan a látomásoktól. Nem teljesen normális. Nem félsz tőle, hogy csak azért van veled, mert egy istennő vagy, Vespera?

Talán eleinte így volt, de magam bizonyosodtam meg róla, hogy Maddox érzelmei valódiak az irányomba. A szeretet, ami benne kering felém egyszerűen megható és egyben felfoghatatlan. Ő tényleg engem szeret, és erről senki sem bizonytalaníthat el, mert éreztem, amit ő. Elég butácska cselekedetnek minősült, amit ma korábban tettem, és meg is bántam, de most jól jött, hiszen Jackson ezáltal nem tud befolyásolni, mert így tiszta számomra, hogy Maddox őszinte velem.

– Ne ítélj ismeretlenül! – válaszoltam, aztán majdnem felnevettem, mert ez konkrétan úgy hangzott, mintha Hádész vagy Apollón mondta volna. Olyan istenesen, amiből általában semmit sem értek.

– Ő az első, aki érdeklődést mutat feléd, azért vagy ennyire oda érte, igaz? – villantott felém egy félmosolyt. – De istennő vagy, nyugodtan kipróbálhatsz mást is. Nem fognak megvetni érte a ti köreitekben. Mondjuk eljöhetnél velem...

– Jackson, nem megyek veled sehova! – vágtam a szavába, mielőtt édes álmokba ringatja magát. Azért mennyire visszás ez az egész. Ő hol volt, amikor bébibálnaként mászkáltam? Alkalmanként visszaírt, és dumáltunk egy órát, aztán lépett játszani. Sosem érdekeltem igazán, hiába flörtölt néha. Most meg, amikor meg egy fokkal elfogadhatóbban festek, máris megjött a kedve hozzám. Hogy van ez, de komolyan? Miért értékelődik fel valaki, amint kívülről máshogy fest?

– Gondold át! – indult meg végre kifelé. – Elmehetnénk kajálni, aztán lehetne... több is!

– Igen, hát, ha néha figyeltél volna rám, tudnád, hogy utálok nyilvános helyeken enni, úgyhogy kösz, de nem kérek ebből, amit itt művelsz és belőled sem! – tartottam ki a véleményem mellett.

– Pedig volt egy időszak, amikor értékelted a társaságom – vetette oda. – Az ajánlatom áll, ha ráuntál a srácra!

– Kapd be! – fakadtam ki. – Te voltál az, aki lerázott egy like jellel! Mit vársz, hogy a nyakadba ugrom, vagy mi? Normális vagy? Megvolt a lehetőséged normálisnak lenni, de te csak Maddoxot sértegeted most is és az asztalnál is! Sosem akartam tőled semmit, Jackson, csak a barátod lenni!

– Oké – forgatta meg a szemét. – Tényleg sokszor eltűntem, de hiába írtam olyat, amit bóknak szántam, nem is reagáltál rá. Egy idő után ráun az ember. Aztán megírtam, hogy hiányzol, és visszaírtad, hogy megvagy, aztán meg körülbelül semmit, majd hónapok után rám köszönsz. Te mit vártál? A nyakadba ugrom? – gúnyolódott ő is.

– Jól van, értem – csóváltam a fejem idegesen. – Akkor mit szólnál hozzá, ha tiszta lappal kezdenénk? – vetettem fel a békesség kedvéért. Még a végén nem végzi rendesen a feladatát, és Maddox nevelőszülei isszák meg a levét.

– Tehát eljössz velem randizni?

– Mi? – engedtem le a karom tehetetlenül. – Nem!

– Akkor nem értem. Haverkodni akarsz?

– Igen, arra gondoltam, hogy lehetünk barátok – adtam tudtára, miközben erőszakosan igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

– Extrákkal?

– Bassza meg, Jackson! – fújtattam. – Nem! Semmiféle extra nem lesz!

Jackson nem felelt, helyette megfordult, és feltépte az ajtót. Ingerülten rontott ki, de miután átlépte a küszöböt megtorpant. Ez totál bolond!

– Te meg ki vagy? – hallottam meg Scarlett hangját. Édes istenem! Ő meg mit keres itt?

– Szia, Jackson vagyok! – öltött magára egy széles vigyort.

Megembereltem magam, majd odasomfordáltam a faszkalap mellé. Scarlett döbbenten pillantott rám, majd utána Jacksonra emelte a pillantását.

– Vespera, ki ez a csávó? – mutatott rá bizonytalanul.

– Ő itt Jackson – közöltem halkan. – Ő... fog vigyázni Carolra és Willre – nyögtem ki kelletlenül.

– Ó! – világosodott meg hirtelen. – Említette Carol. Áthívott, hogy megkérdezze, mit tudok erről az egészről, mert Mad elmondta nekik.

– Igen – helyeseltem.

– Hogy hívnak? – kérdezősködött Jackson.

– Öhm... Scarlett – vonta fel a szemöldökét a lány, majd ismét rám nézett. – Mad merre van? Csak meg szeretném kérdezni, hogy mit tud az egyik volt osztálytársunkról, ha... nem baj.

– Nem az, csak épp nincs itt – közöltem a tényeket. – Ő most... éppen... az... alvilágban van.

– Aha – tágult ki Scarlett szeme. – Értem, és... mikor ér vissza onnan?

– Nem tudom még, de majd szólok neki, hogy... hívjon fel. – Istenem, miért ennyire kínos ez? Múltkor tök normálisan elbeszélgettünk, most meg megint rettentően zavarban éreztem magam.

– Hagyjad! Annyira nem fontos, csak ha már itt jártam, gondoltam... de mindegy! – legyintett egyet.

– Scarlett, nincs kedved elmenni este valahova? – szólalt meg Jackson tök váratlanul, mire teljes testtel felé fordultam. A szemöldököm magától szaladt fel. Ez a fickó egyébként teljesen agyalágyult, vagy csak még soha az életében nem látott nőt, amiért ennyire kanos?

– Tessék? – kérdezett vissza megrökönyödve. – Nem, köszi.

– Miért? Innánk valamit, aztán... lehetne több is!

– Te jó isten! – mormoltam, majd átsétáltam Scarlett mellé. Akkor már inkább Maddox excsaja, mint ez az idióta. Komolyan mondom! Ez katasztrófa, ami itt zajlik!

– Nem, köszönöm – ismételte, majd rám pillantott, aztán vissza Jacksonra.

– Miért? – erősködött tovább Jackson. – Jól szórakoznánk!

– Te nem érted a nemet? – álltam bele én is.

– Vespera, nem veled beszélgetek most! Te már kikosaraztál!

– Ez az expasid? – kapott rá a témára Scarlett.

– Mi? Dehogyis! – vágtam rá azonnal. – Nincs is expasim!

– Akkor... – halkította el a hangját –, csak a haverod?

– Ja, valami olyasmi – súgtam vissza. – Igazán most találkoztunk először, nem tudtam, hogy élőben egy kanos seggfej.

Scarlett felkuncogott, mire megráztam a fejem. Még a végén barátnők leszünk.

– Na? – folytatta rámenősen Jackson. – Ez egy sorsszerű találkozás, egyszerűen csak egymásba futottunk, így kellett lennie!

– Ez egy elég szar szöveg – jegyezte meg Scarlett, én meg bólogattam. Valóban az.

– Mi van veletek, nőkkel? Egyikőtök sem akar szórakozni! – grimaszolt nagyokat, miközben megindult felénk, majd kikerült minket, és lebattyogott a lépcsőn.

– Előtte nálad próbálkozott? – tudakolta Scarlett.

– Igen – sóhajtottam, majd visszaindultam Elsie szobájába, hogy végre összeszedjem, amiért eredetileg húsz perccel ezelőtt érkeztem.

– Amúgy nagyon jól nézel ki, Vespera! – jött utánam a lány. Hátralestem, és rámosolyogtam, majd felszedtem a ceruzákat, és egy köteg üres papírt.

– Köszi – szorítottam magamhoz a sok cuccot, majd szembe álltam vele, és megpróbáltam felvenni a beszélgetés ritmusát, ha már ilyen kedvesen viszonyult hozzám.

– És jól megvagytok? – folytatta a társalgást, amit amúgy leginkább el szerettem volna kerülni. Ezúttal nem miatta, inkább azért, mert egy három perces mutatványt lassan fél órája vittem véghez.

– Igen – feleltem egy vállrándítás kíséretében. – És te? – kérdeztem vissza.

– Hát, elmentem egy kisboltba dolgozni, de... borzalmas. Viszont megismertem egy srácot, aki tök kedves – újságolta lelkesen. – A munkatársam, és úgy tűnik, érdeklem őt. Már voltunk párszor randizni, és nagyon cuki!

– Ez nagyon szuper! – reflektáltam, és reméltem, megfelelően. A szociális képességeim még mindig enyhén szólva tragikusak, így féltem tőle, hogy akaratlanul megbántom, pedig abszolút nem áll szándékomban ilyet tenni. Órákat kell vennem Elsie-től!

– Igen, aranyos – merengett el egy kicsit, majd vett egy nagy levegőt. – Na, mindegy! Ha van esetleg kedved, valamikor... összefuthatnánk akár négyesben!

– Csak enni ne kelljen – szaladt ki a számon, de rögtön elszégyelltem magam. Egek!

– Oké – nevetett fel Scarlett. – Nekem bármi megfelel!

Nem akadt ki. Ezek szerint talán mégsem vagyok annyira szerencsétlen, mint amilyennek magamat látom.

– Jól van, hát akkor én most... visszamegyek oda, mert várnak rám – emeltem a tekintetem a padló felé. – Majd szólok Maddoxnak, hogy valamit szeretnél tőle.

– Köszi, Vespera! – vigyorgott rám. – És azt is, hogy még a múltkor elintézted, hogy Maddel dumáljunk. Szükség volt rá, hogy tovább tudjak lépni.

– Örülök neki, hogy jól alakult – mosolyogtam rá. Úgy látszott, Scarlett tényleg nem haragszik rám és Maddoxra sem, sőt, mi több, barátkozni szeretne, ami egy részről furcsa, másrészről meg reményt ad. Talán mégsem vagyok annyira elviselhetetlen?

Ezáltal az én ellenérzéseim is lecsillapodtak. Nem úgy tűnt, mint, aki vehemensen vissza szeretné szerezni Maddoxot, így igazán megnyugodtam. Nem kezdődött felhőtlenül az ismerettségünk, de egész elfogadhatóvá vált. Habár nyilván a kisördög mindig ott motoszkál az ember agyában.

– Én is – hátrált a kijárat felé. – Nem tartalak fel tovább! Szia, Ves... hívhatlak Vesnek?

– Hívhatsz, persze – mentem bele csodálkozva, mire bólintott, majd felém intett, és becsukta az ajtót.

A palotába visszaérve Maddoxot egymagában találtam a helyiség közepén. Fel-alá járkált, idegesnek tűnt. Amikor észrevette, hogy megérkeztem, megtorpant, majd széttárta a karját.

– Hol voltál ennyi ideig? – esett nekem rögvest. – Azt hittem, valami bajod esett!

– Hol van Elsie? – forgattam a fejem.

– Perszephoné-val – válaszolta még mindig kicsit morcosan. – Na? Te hol voltál?

– Elég hosszú történet – pakoltam le a cuccokat az ágyra. – Szerepel benne Jackson és...

– Jackson? Mit akart tőled Jackson? – Olyan mérgesen meredt rám, ahogy még ezelőtt szerintem sosem tette.

– Lényegében veszekedtem vele – magyaráztam a helyzetet. – Aztán megpróbált elhívni... randizni. – Úgy véltem, az a legtisztább, ha mindent elmondok egy esetleges későbbi konfliktus elkerülése végett. – Nyilván megmondtam neki, hogy nem. Utána...

– Randizni hívott? – vágott a szavamba. – Konkrétan elhívott randizni?

– Igen, de...

– Vigyél oda!

– Maddox, nyugodj meg! – siettem elé, és megfogtam a kezét. – Most mondom, hogy nem érdekel engem ő, ráadásul két percre rá elhívta az exedet is randira.

– Mi van? – emelte meg a hangját. – Mit keresett ott egyáltalán?

– Téged!

– Engem?

– Nem, amúgy Carol hívta át, hogy megkérdezze arról, amit elmondtunk nekik, aztán szeretett volna tőled kérdezni valamit. Egy régi osztálytársatok emlegette, nem tudom...

– Eddig sem volt szimpatikus ez a Jackson, de most legszívesebben kitekerném a nyakát – mormolta a szőnyeget szuggerálva.

– Te... féltékeny vagy? – esett le, és koppant is egy mocskos nagyot. Már az asztalnál is érzékeltem belőle valamit, de konkrétan csak most jöttem rá.

– Persze, hogy az vagyok! – mondta határozottan. – Nem tetszik, ahogy rád néz!

– De...

– Nincs semmi de! Alig pár órája kaptalak vissza, és már azt érzem, hogy el foglak veszíteni – csóválta meg idegesen a fejét.

– Nem fogsz – bizonygattam szokatlanul magabiztosan, és komolyan is gondoltam.

– Megígéred? – pillantott a szemembe, majd a derekamra simította a tenyerét, és magához vont. Zöld írisze szomorúan csillogott, várakozón méregette az arcom.

– Igen – karoltam át őt rögvest, és hozzábújtam. – Veled szeretnék lenni! – adtam hangot az elhatározásomnak. – Jackson nem változtat semmin, mert téged szeretlek.

– Én meg téged – csókolt halántékon. – Ezért is vagyok mérges, amiért azt látom, hogy köröznek itt körülötted, mint a cápák!

– Bolond vagy! – kuncogtam fel, majd hátrébb húzódtam, és csak a kezét fogtam tovább. – Jackson is csak azért csinálja ezt, mert egy faszfej, és nem kedvel téged, mert az anyja baromságokat beszélt neki rólad. Valószínűleg veled akar csak szívózni, nem én érdeklem. Nyilván nem, mikor elhajtottam, ő belebotlott Scarlettbe, és az első gondolata az volt, hogy bepróbálkozzon nála is. Nincs jó napja a csávónak – meséltem egész jókedvűen –, kétszer kosarazták ma ki.

– Azt hiszem, megnyugodtam – simított végig a karomon, majd felsóhajtott. – Most el kell mennünk.

– Hogyhogy? – pislogtam rá értetlenül. – Mi van Elsie-vel?

– Beszéltem Hádésszal, aki azt mondta, heti kétszer lejöhetünk hozzá, többször ne, nehogy feltűnjön a rosszakaróinknak, hogy sűrűn lejárunk. Azt kérte, menjünk haza, és... várjunk. Szólni fognak, ha valami... változik.

– Aha – ráncoltam a homlokom. – Tehát csak lógassuk a lábunk?

– Nem igazán tudunk mit tenni – húzta a száját. – Nekem sem tetszik, hogy Elsie itt van, de itt vigyáznak rá. Amíg nem tudjuk Árész pontos szándékait, addig meg jobb nem húzogatni az oroszlán bajszát.

– Akkor most mi lesz? – döntöttem oldalra a fejem, mire szélesen elvigyorodott. – Most mi az?

– Szép vagy – cirógatta meg az arcom. A szívem feldobbant, és nyakig elpirultam a bókjától, még a szemem is lesütöttem, annyira zavarba jöttem. – Ilyenkor meg főleg – folytatta, mire lassan felnéztem rá, de még mindig a füléig ért a szája.

– Ne csináld ezt velem – mormoltam. – Nem tudom kezelni...

– Nem is kell, jól csinálod – kacagott fel visszafogottan. – Aranyos vagy – húzott vissza magához, majd lehelt egy lágy puszit az ajkamra. – Na, szóval visszatérve arra, hogy mi lesz. Most elmegyünk, és dumálunk Carolékkal, utána pedig... azt hiszem, visszamegyünk hozzád. Mit szólsz hozzá? Az anyukád amúgy is megengedte, hogy ott aludjak.

– Jól van, legyen így – mentem bele, hiszen mást amúgy sem tehettem volna. Ez van, az osztálykirándulás ezúttal elmarad, amit bántam és nem is. Nem volt kedvem iskolába járni, azonban ez azt jelentette, hogy egyelőre még nem kell farkasszemet nézni Árésszal, ami viszonylag örömteli. Leszámítva, hogy szegény Elsie az alvilágban sínylődik tulajdonképpen miattunk, hiszen Maddox miattam nyírta ki a hadisten fiát.

– Vigyél minket Houstonba, viszont előbb... – simította lassan a tarkómra a tenyerét, majd ráhajolt az ajkamra, és a csókjába vont. A gerincem mentén végigfutott a borzongás, ahogy puha szája kellő óvatosággal becézgette az enyém, miközben a másik karjával szorosan átkarolta a derekam. Ez a mámoros érzés, amit leginkább biztonságként írnék körül, bizonyosságot adott arról, hogy végre egyszer jó helyen vagyok: Maddox mellett. 

*korítsi - kislány

○•○•○

Sziasztok! 
Ezúttal beidőzítettem a fejezetet a Wattpad kiváló funkciójával, úgyhogy remélem, nem csesztem el semmit, és rendben kikerült. :)

A következő fejezetben Maddox szemszögét olvashatjátok majd, és ugrunk egy egészen picikét előre az időben. Mindössze két hetet. :)

Ezen kívül itt is szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánni!

Az én karácsonyi ajándékom pedig legyen az, hogy a könyv 24-én átlépte az 5000 megtekintést és 500 csillagot, ami számomra egyszerre megdöbbentő és örömteli! Nagyon szépen köszönöm!♥

Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok! ♥