MADDOX

Döbbenten szuggeráltam a papírlapot, melyen én és Ves álltunk pontosan ugyanabban a pózban, ahogy az imént a szobát pásztáztuk, közvetlen azután, hogy beléptünk.

– Nem értem – mormoltam zavarodottan, hiszen ez... lehetetlen.

– Miért rajzolna le minket? – dobta fel Ves a következő talányt még mindig a vállamba kapaszkodva. – Ráadásul... – Hirtelen hallgatott el, így ráemeltem a tekintetem.

– Mi az?

– Fordítsd meg! – kapta ki az ujjaim közül, majd megforgatta, és úgy adta vissza. – Mi a franc?

A szemöldököm szinte magától szaladt fel, amikor elolvastam a gyöngybetűkkel odamázolt szöveget.

„Vespera szerint sötét a szobám, de menő az emeletes ágyam. Maddox szerint üres a fal, majd kifüggesztek valamit a kedvéért. Talán."

– Itt valami nagy szar van! – csaptam le a lapot az asztalra, és rögtön székestül Ves felé fordultam.

– Nézzük már meg a többi rajzát! – került ki, és széttúrta őket újabb nyomok után kutatva. Elidőzött, legalább két percig pakolgatta a rajzokat, majd felkapott egyet, és az orrom alá dugta. – Az ott Carol, és egy autóban ül.

Valóban abban ült, méghozzá a sajátjában. A háttér sötétre volt festve, így nyilvánvalóan éjszakát ábrázolt. Azonnal a hátoldalára fordítottam, és elakadt a lélegzetem.

„Elvisz az az ember, de nem félek tőle, korábban is találkoztunk már."

Lassan siklott a pillantásom Vesre.

Sajnos összeállt az elmémben egy kép, aminek nem túlzottan örültem. Túlságosan ismerősnek hatott ez az egész, és azt akartam a legkevésbé, hogy Elsie-nek is át kelljen mennie azon, amin nekem. Nem kimagasló dolog félistennek lenni, és jelenleg attól tartottam, Elsie tényleg a húgom. Legalábbis félig meddig.

– Szerinted lehetséges, hogy Elsie tényleg... a húgom? – pislogtam rá meglepetten.

– Igen! – válaszolta határozottan, majd nekidőlt az asztalnak. – Amikor legutóbb itt voltunk, egy konkrét gitárszólót adott elő nekem, és kérdeztem tőle, jár-e gitározni, és azt mondta, tegnap tanulta a netről.

– Ez hihetetlen – morgolódtam halkan. – Hogy nem vettem észre?

– Szerinted Elsie tudta?

– Nem hiszem – ráztam a fejem. – Most mondta Carol, hogy az utóbbi időben kezdett furcsán viselkedni.

– De nem azt mondtad, hogy kiskorodtól kezdve voltak látomásaid? – érdeklődött Ves.

– De igen – támaszkodtam a combomra, és igyekeztem összekaparni a gondolataim. – Nincs korhoz kötve, legalábbis nem tudok róla.

– Azt írta, kedves ember – folytatta Ves a szekrények felé meredve –, szóval az nem Apollón. Ő nem túl kedves.

– Nagyon ki vagy rá bukva – állapítottam meg nevetve, majd hátradőltem. – Egyébként tud kedves is lenni.

– Gömbölyded kis emberkének hívott!

– Azt nem mondtam, hogy udvarias is – rántottam vállat. – Ne vegyél magadra ilyeneket!

– Tehát Apollónnál van? – hozta fel Ves mit sem törődve a válaszommal.

– Fogalmam sincs – ejtettem az ölembe a karom. – Akár lehet.

– Nem nála van – szólalt meg egy mély hang balról, mire felé kaptam a szemem. Hádész megemelte a szemöldökét, majd elvigyorodott. – Vespera! Remélem, boldog vagy! – bökött felém a tenyerével. – Hát itt a fiú, akiért olyan sokat nyivákoltál! Kiborító a női hiszti – nézett egyenesen rám. – És akkor még hallgathattam Perszephoné-t is a húga mellett kampányolni! Gondold el, Maddox!

– Aha – bólogattam Hádészt figyelve. Némiképp zavart a jelenléte, tartottam tőle, hogy valahogy kiolvassa belőlem az igazságot a Sztüxös üggyel kapcsolatban. Eleve idegesítő, hogy a semmiből megjelennek, aztán kussban állnak, és várják a hatásos belépő pillanatát.

– Mesélj, Maddox, jót úsztál a folyómban? – szegezte nekem a kérdést.

– Nem igazán – ismertem el a padlót vizslatva. – Szar ízű.

– Sajnálom, hogy nem nyerte el a tetszésed – fonta össze a karját, majd felém hunyorgott. – De hogy jöttél rá?

– Mire? – Ennek nem lesz jó vége. A fickó tud valamit, amit kurvára nem kellene neki.

Nem tűnt dühösnek, még a keménynek látszó vonásai sem rezzentek. Sötétbarna, szinte feketének ható írisze szüntelenül engem szuggerált. Nem tojtam be tőle, de azért viszonylag idegesen vártam a feleletet, hiába nem mutattam ki.

– Mondd csak, Maddox, teljesen hülyének gondolsz? – döntötte oldalra a fejét. Nos, nyeltem egyet azért, még akkor is, ha felkelek, miután kinyiffantott.

– Nem értem a kérdést – adtam a tudatlan, balfasz idiótát, hátha elhiszi, hogy az vagyok.

– Apollón nagyon odalehet érted, ha átadta ezt az információt, amit csak mi ketten és Zeusz tudtunk.

– Mi van? – tört ki Vesből. – Egyébként meg bekaphatod! Pontosan tudtad, hogy életben van, és nem szóltál róla!

– Egyszer sem kérdezted, életben van-e, csak azt kérted, hozzam vissza az életbe. Legközelebb fogalmazd meg máshogy a kérdést! – szélesedett ki a vigyora. De jó a kedve! Legalább neki!

– Miért? – vitatkozott tovább Ves, még el is lökte magát az asztaltól, így megfogtam a kezét, hogy kicsit megnyugodjon. – Miért kell állandóan félmondatokban beszélni? Belehalnátok, ha egyszer tisztán fogalmaznátok?

– Ne kiabálj, Vespera, különben sosem tudod meg, merre van a kislány! – jelentette ki Hádész. Erre már én is felpattantam.

– A tisztánlátás kedvéért – kezdtem bele –, mit tudsz Elsie-ről?

– Különleges teremtés – közölte szűkszavúan.

– Bővebben? – erősködtem.

– Ennyi!

– Tényleg Maddox húga? – kérdezett rá konkrétan Ves.

– Igen, az – bólintott Hádész. – Miből jöttetek rá? Apollón elég jól titkolta ez idáig, hiszen a gyermeknek nincsenek képességei. – Most akkor különleges vagy sem? Én sem tudtam hova tenni ezt az állandó félrebeszélést.

– Értem – szólaltam meg gyorsan, mielőtt Ves kikotyogja, még a kezére is rászorítottam. – És merre van?

– Nálam!

– Nálad? – emelkedett meg a hangszínem. – Miért vitted el?!

– Nem én vittem el – grimaszolt Hádész. – Apollón hozta, mert veszélyben van.

– Miért? – kérdeztem sürgetően. – Miért van veszélyben?

– Árész tudja, hogy életben vagy, Maddox – mondta szemrebbenés nélkül. – Nem tudjuk honnan, de rájött, hogy Elsie a féltestvéred, így úgy döntött, bosszút áll rajta vagy rajtad. Inkább rajtad, amiért kijátszottad őt az apáddal együtt. Elég bosszúszomjas típus, nem szereti a befejezetlen történeteket.

– Te nem vagy mérges emiatt? – kérdeztem, ha már amúgy is rájött.

– Nem, még hasznos lehetsz – fordított hátat. – A kislány marad, ha találkoznátok vele, szabad a bejárás. Javaslom, a palota belsejébe érkezzetek, Kerberosz ma még nem ebédelt.

– De... – Ves ugyan megpróbált beszélni, azonban Hádész már rég köddé vált, mire megszólalt. – Basszus! – vizslatott kék íriszével. – Most mit csináljunk?

– Le kell beszélnem Carolt arról, hogy kihívja a rendőrséget – ráncoltam a homlokom. – Valahogy... nem is tudom.

– Mondd el nekik! – biztatott Ves. – Az igazat!

– Szerinted elhiszik? – csóváltam a fejem. – Nem akarom őket belekeverni.

– Pedig egyikük sem fog nyugodni, amíg Elsie elő nem kerül, és ha igaz, amit Hádész állít, nagyon nagy szarban vagyunk! Szerintem láthattuk, mire képes Árész... sőt... ha azt vesszük, Carol és Will is veszélyben vannak, ha ez az őrült azokra pályázik, akik közel állnak hozzád.

– Ebbe bele sem gondoltam – túrtam feszülten a hajamba. – Ez így nem jó! Ez így nagyon nem jó!

– Kitalálunk valamit! – simította a tenyerét a mellkasomra, mire átkaroltam őt, és magamhoz öleltem.

– Igen, muszáj lesz – motyogtam, majd megpusziltam a haját. – Na, jó! Legalább azt tudjuk, hogy Elsie egyelőre rendben van, már csak Carolékkal kéne valahogy dűlőre jutni...

– Will amúgy is beszélni akar veled – hozta fel, mire bólintottam. – Mondd el nekik!

– Istenek! Miért? – nyögtem fel kínomban. – Annyira el akartam kerülni, hogy belekeveredjenek! Hiába mondom, nem fogják elhinni!

– Akkor majd tartunk nekik bemutatót! – mosolygott rám, miután elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.

– Tegyek el zsepit?

– Nem – kuncogott fel. – Vagyis igen, jobb lesz, ha van nálad, de nem rajtad gondoltam. Hanem csak eltűnök, meg visszatérek, vagy... megmutatod nekik az egyik látomásod!

– Mégis melyiket? Amiben átvágják a torkom, vagy azt, amelyikben esik az eső?

– Azt hiszem, az esős megfelelő...

– Pedig a másik sokkal izgalmasabb – dörmögtem, mert kurvára nem tetszett ez az egész. – Mindegy, haladjunk, mielőtt Carol idecsődíti a szomszédságot is!

– Maddox, várj! – fogta meg a karom, pedig nagy elánnal indultam el. – Szeretnék mondani valamit.

– Mit? – léptem vissza elé.

– Azt, hogy... én... sajnálom, a korábbit, láttam, rosszul esett, és...

– Nincs baj! – simítottam meg az arcát. – Minden oké, Ves! Ne idegeskedj! Ne kombinálj, csak... legyél itt velem, az bőven elég!

– Jó, így lesz – intézett felém még egy mosolyt, ami mondhatni jobb kedvre derített egy cseppet, így rögtön meg is csókoltam, nehogy elfelejtse, mennyire fontos nekem.

Elsie szobájából egyenesen a konyhába mentünk, ahol Carol az asztal mellett üldögélt. Úgy látszott, Will is hazatért, pedig alig egy órája ment el. Majdnem egy teljes percig dühösen szuggerált, aztán vett egy mély levegőt.

– Én nem várok tovább! – foglalt helyet az asztalfőn. – Ülj le, Maddox! – Mi a fasz? Sosem hívott a teljes nevemen.

– Will... – próbálkozott Carol, de hasztalanul, mert a nevelőapám egy pillantásával belé fojtotta a szót.

– Jól van – mentem bele, ha már nekem is számot kellett adnom a titkaimról Elsie és az ő érdekükben.

Odavezettem Vest az asztalhoz, majd elhelyezkedtünk egymás mellett. Carol Will jobbján támaszkodott a falapra, míg mi a másik oldalán vártuk, mi lehet ennyire kiemelkedően fontos.

– Mesélj az egyetemről, fiam! – könyökölt le szigorúan.

– Mit? – kérdeztem vissza.

– Hát, igen – gúnyolódott Will. – Nehéz lenne, mikor soha nem is jártál oda!

Még csak nem is sejtettem, hogy ez lesz a téma, de talán nem is akkora gond ez. Így legalább hamar átcsaphatunk a lényegre.

– Tényleg nem – ismertem el a pillantását állva –, de meg tudom magyarázni!

– Visszaestél, igaz? – állt belém William. – Megint gyógyszerekkel tömöd magad! Normális ember nem tűnik el hónapokra, Maddox! El tudod képzelni, min mentünk keresztül? Halálra aggódtuk magunkat, mi lehet veled!

– Nem, erről szó sincs – tiltakoztam, és nem nagyon szerettem volna elhinni, hogy rögtön erre a következtetésre jutottak. Évek óta nem nyúltam semmihez, és ez így is marad, amíg... élek? Igen, így marad.

– Akkor? – kérdezte halkan Carol. – Mi folyik itt, Mad? Mit csináltál?

– Valamit el kell mondanom – vágtam bele magabiztosan, mire Will meglepetten emelte meg a szemöldökét.

– Hallgatunk!

– Félisten vagyok – közöltem velük, és vártam a reakciót, ami... túl hamar érkezett.

– Mondom én, Carol! – kiáltotta Will. – Teljesen be van állva! Nem hittél nekem! Miket beszél? – harsogta, majd ismét nekem szentelte a figyelmét. – Mit szedsz, Maddox? Drogozol? Kemény drogokat? Azonnal mondd el, és keresünk segítséget!

– Ne legyél vele ennyire szigorú! – csattant fel Carol. – Ezt így nem lehet, William! Hát beteg!

– Nem vagyok beteg – hajoltam előre. – Oké, látok dolgokat...

– Hallucinál! – csapott az asztalra Will. – Mit látsz, Mad? Táncoló pingvineket a pulton? Esetleg szellemeket?

– Az kéne még – mormoltam. – Nem, a jövőt.

– A jövőt! – tárta szét zaklatottan a karját Will, majd hagyta visszaesni maga mellé. – Carol, erről beszéltem!

– Ezt hogy érted, kicsim? – szuggerált Carol az ajkát harapdálva.

– Ahogy mondom – feleltem határozottan. – Például emlékeztek, amikor Nikol eltörte a karját? – hoztam fel az egyik nővérem példának. – Én megmondtam előre!

A nevelőszüleim összenéztek, majd egyszerre törtek ki halk nevetésben. Felsóhajtottam. Ez nehezebb lesz, mint hittem.

– Édesem, szerintem minden épeszű látta előre, hogy le fog esni arról a fáról, nem történt nagy meglepetés – húzta a száját Carol. – Mad, tényleg... drogozol? Azért beszélsz ilyen fura dolgokat? Nyugodtan elmondhatod, nem fogunk... ennél is jobban kiakadni, hanem keresünk egy szakembert, aki...

– Nem! – vágtam a szavába. – Nem drogozom! Oké?

– Ingerült – állapította meg Will. – Ez is egy tünet!

– Nem, nem vagyok az...

– Igazat mond! – szólalt fel bátortalanul Ves. – Tényleg minden szava igaz!

– Te is... szedsz valamit, drágám? – intézte hozzá a kérdést Carol.

– Nem, egyikünk sem szed semmit – válaszolta egyre határozottabban. – Maddox tényleg egy félisten, én pedig... egy istennő vagyok.

– Te jó ég – súgta Will. – Durván betéptetek, mi?

– Nem – vettem át újból a szót. – Bebizonyítom!

– Kikészülök – hitetlenkedett Will, még hátra is dőlt. – Rendben, lássuk! Hogy tervezed?

– Megmutatom az egyik látomásom – jelentettem ki halál nyugodtan, mire a nevelőapám egy másodpercre a tenyerébe temette az arcát, és úgy rázta meg a fejét, majd rám emelte a szemét.

– Rendben, utána pedig keresünk egy elvonót, oké?

– Oké – vigyorogtam rá, míg Will fújtatott egyet. – Add a kezed! – felém nyújtotta, így megfogtam. – Esőt fogsz látni, egy fenyőt és villámlást.

– Aha – reflektált unottan.

Meg fog lepődni, de sebaj. Talán jobb ez így, a hazugságok egyébként sem túl kifizetődőek, és rettentően utálom, hogy mindenféle hülyeséggel tömöm a fejüket. Így legalább tisztán láthatnak.

Rögvest Will elé vetítettem az egész látomást, és reménykedtem, nem borul le a helyéről. A szája elnyílt a döbbenettől, majd elkapta a kezét, és felugrott a székről. Köztem és Carol között kapkodta a tekintetét, de nem bírt megszólalni.

– Mi az? Mi a baj? – sürgette őt Carol.

– Tényleg láttam esőt, fenyőt és villámlást – bámult rá Will kicsit megszeppenve.

– Most már elhiszed, hogy nem drogozom? – érdeklődtem őt fürkészve.

– Én is akarom látni! – kérte Carol, mire felé nyújtottam a kezem, ő pedig habozás nélkül rámarkolt. Neki is ezerszeresére tágult a szeme, majd megrázta a fejét. – Hogy? Mi ez, Mad?

– Látomás arról, hogy esni fog az eső – adtam tudtukra.

– Oké – ült vissza a székre Will –, kezdjük előlről! Mit beszéltél, mi... mi vagy?

– Félisten – ismételtem.

– Mint abban a filmben...

– Igen! – vágtam a szavába, mielőtt akárki kinyögi, hogy Perszeusz Poszeidón fia. Ekkora baromságot már!

– És ez mit jelent? – pislogott felém Carol. – Miféle istenről beszélünk?

– Görög istenekről – feleltem egy mély sóhaj kíséretében. – Nem tudom, hogy fogalmazhatnám ezt úgy meg, hogy ne boruljatok ki.

– Szerintem bőven elég, hogy nem raboltad el őket – motyogta Ves, mire rásandítottam.

– Kit raboltál te el? – hajolt előre Will ismételten. – Mad, azonnal magyarázd el!

– Senkit – kaptam rá a pillantásom. – Vagyis... Vest egyszer, de az... mindegy!

– Az akaratod ellenére vagy itt? – nézett rá Carol.

– Nem – válaszolta Ves. – Ez régebbi történet, már... azóta rendeződtek a... dolgok.

– Akkor talán múltkor...

– Nem! – szólaltam fel. – Nyugodjatok meg egy kicsit, senki sincs itt akarata ellenére! A lényeg, hogy látom a jövőt álmomban, ennyi. Volt egy kis gond pár hónapja, és azért tűntem el, mert az apám, aki amúgy Apollón – vártam egy másodpercet, hogy feldolgozzák –, úgy gondolta, jobb lesz, ha egy időre kivonom magam a forgalomból. Az nem fontos, miért. Ezek a tények.

– Apollón? – grimaszolt Will. – Mint az étterem a városban?

– Ja – helyeseltem. – Hát, ez van. Viszont lenne itt még valami...

– Várj! És te? – kérdezte Carol Vestől.

– Ves Zeusz és Démétér lánya – mondtam helyette, mert feltűnt, hogy kicsit megfagyott mellettem. – Egy istennő.

– Értem – siklott Carol tekintete az asztalra. – Oké...

– Tudom, hogy nem tűnök annak – tette hozzá Ves –, de igaz. – Szólásra nyitottam a szám, hogy megdorgáljam, amiért már megint lenézi magát, de Will megelőzött.

– Tehát azt kéne elhinnem, hogy a gyerek, akit felneveltem, valamiféle... félig isteni teremtmény, és a mellette ülő lány valami görög isten leszármazottja?

– Igen, de ez még nem minden...

– Mi jöhet még? – fakadt ki Will. – Nem elég, hogy Elsie eltűnt...

– Róla van szó! Tudjuk, hol van – közöltem nyugodtan.

– Hol, kicsim? – derült fel Carol.

– Az alvilágban!

– Istenem, Maddox! – sóhajtotta Ves. – És akkor meglepődsz, hogy halálra rémülnek bárki, akinek erről beszélsz!

– Most mi van? – kérdeztem.

– Elsie meghalt? – kámpicsorodott el Carol.

– Látod? – bökött Ves az anyám felé. – Most miattad azt hiszi, Elsie halott. Amúgy nem az. Elsie jól van!

– Hádésznál van – fejeztem be a mondandóm.

– Nekem ez sok! – kelt fel újból Will, majd járkálni kezdett a konyhapult előtt. – Hádész? Az a holtak istene? Jól tudom? Ő nem valamiféle rosszfiú? Miért van nála Elsie? Hogy került oda? Nem is értem...

– Apollón elvitte, mert veszélyben van – magyaráztam tovább, Ves meg újabb nagy levegőt vett, így felé fordultam. – Mondhatod te is, ha vannak jobb ötleteid!

– Jobban járnánk – mormolta az orra alatt.

– Akkor... hajrá! – adtam át a stafétát, ha már ennyire ragaszkodott hozzá. Nekem aztán mindegy, csak alakuljanak elfogadhatóan az események.

– Nos, pár hónappal ezelőtt... kicsit összekaptunk egy másik istenséggel, aki... bosszút akar állni Maddoxon, ezért Elsie mondhatni célponttá vált, de a biztonsága érdekében Apollón elvitte. Ez nem jelenti azt, hogy halott, csak ott tartózkodik, mármint az alvilágban...

– Igen – helyeseltem közben.

– Miért pont Elsie? – tette fel a kérdést Carol. – Neki mi köze ehhez a... valamihez, amit nem is értek teljesen?

– Mint kiderült... Elsie is Apollón gyereke – mesélte tovább Ves. – Tehát Maddox féltestvére.

– Jó ég! – csattant fel Will. – Alig tizenkét éves! – Nem értettem, hogy jön ide a kora, de azért úgy döntöttem, belekérdezek.

– Már tizenkettő?

– Igen, múlt hónapban töltötte – rázta a fejét Carol. – De most... mi lesz?

– Ezt az egész cuccot Scarly is tudja, igaz? – hozta fel Will az exem. Megforgattam a szemem, már csak ő hiányzott, de tényleg. – Azért kérdezett múltkor annyira furcsákat.

– Igen – rántottam meg a vállam. – Lényegtelen. Azzal kellene foglalkoznunk, hogy ti is veszélyben lehettek.

– Ez egy kiváló meglátás, Maddox! – hallottam meg Apollón hangját a folyosóról, majd csatlakozott is hozzánk. Milyen kibaszott átjáróház ez, hogy mindenki csak úgy megjelenik a semmiből?

– Jézusom! – pattant fel Carol, és Will mögé hátrált. – Maga kicsoda? Mit keres a házunkban?

Néhány lenéző pillantással illettem az apám. Túl sokat voltam vele az utóbbi időben, így őszintén, jelenleg nem vágytam a társaságára. Ez neki is feltűnt, mert intézett felém egy széles vigyort.

– A nevem Apollón – húzott ki egy széket Willel szemben, aki hatalmasra tágult szemmel vizslatta, még Ves is közelebb húzódott hozzám, és megfogta a kezem az asztal alatt. Úgy látszik, még mindig elég sok ellenérzése van az apámmal kapcsolatban.

– Hogy jött be? – kérte számon William. – Honnan tudta kapukódot?

– Nincs szükségem kapura – fintorodott el. – Már alig győztem kivárni, hogy végre beavasson titeket a fiam. Még szerencse, hogy időben érkeztem. Éppen Miami-ban ebédeltem, amikor...

– Ez senkit sem érdekel – vágott közbe Ves. Csodálkozva lestem rá.

– Kiengesztelhetlek valahogy, Vespera? – fordult felé Apollón.

– Igen, mondd meg ki járt nálam ma korábban!

– Ki járt nálad? – ráncolta a homlokát az apám.

– Nem te küldted? – Ahogy elnéztem ez a szitut, Ves konkrétan mindenért az apám okolta, ami egy részről jogos, de másfelől mégis reménykedtem, hogy nem az ő műve az idegen érkezése.

– Nem – válaszolta neki. – Nem tudom, miről van szó, de érdekelne. Később. Most szeretném bemutatni Jacksont és Jaspert, akik Artemisz fiai – emelte a tenyerét az étkező bejárata felé, ahol belépett két magas, nyurga srác. Pontosan ugyanúgy festettek: szőke, göndör haj, zöld szem. Ikrek, akárcsak az apám és Artemisz.

Ves megfeszült mellettem, majd még közelebb húzódott. Lassan már az ölemben ült, ami nem különösebben zavart, az jobban, hogy nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire ideges.

– Kik ezek? – nyögte Will.

– Jackson és Jasper félistenek, mint Maddox, csak ők láthatatlanná tudnak válni – közölte Apollón úgy, mintha csak arról dumálnánk, mit főzzünk vacsira. – Veletek fognak tartani, bárhová mentek – intézte szavait a nevelőszüleimhez. – Ezt tudtam intézni!

– Sziasztok! Jackson vagyok! – vigyorgott az egyik egyenesen Vesre. – Egy kicsit megbántottál! Nem szép dolog figyelmen kívül hagyni az ember üzeneteit! – Jackson?

Eddig nem gondoltam semmit, most meg már utáltam a fickót. Feltűnt, hogy milyen kutatóan vizslatta Vest, de betudtam annak, hogy csak kíváncsi, viszont levágtam, hogy itt bizony többről van szó. De még mit nem! Én nem adom a csajom!

– Általában arra szakít időt az ember, ami számára fontos – jegyeztem meg, mire a csávó rám nézett. Átvetettem Ves vállán a karom, és kihúztam magam, hátha Jackson veszi a lapot.

– Jack, azt mondtad a csaj kövér – méregette a másik. – Vak vagy? Nekem bejön!

Latolgattam az esélyeket. Talán, ha elég gyors vagyok, mögé kerülhetek, és még azelőtt megtalálja a földet, hogy reagálhatna a támadásomra.

– Haver, fejezd ezt be, míg szépen kérem! – küldtem Jasper felé egy figyelmeztető pillantást, mire a mosolya kiszélesedett.

– Mit teszel? Csak látod a jövőt, befolyásolni nem tudod. Úgy hallottam, elég béna vagy, ha közelharcról van szó.

– Ahogy elnézlek, ellened lenne esélyem – feleltem kimérten.

– Jas, ne ingereld a fiút, még a végén rossz kedve lesz – kuncogott Jackson. Tényleg rossz kedvem lesz, de neki is, amikor kirepítem ebből a házból. Bőven volt időm edzeni az elmúlt időszakban, azonban ahogy őt elnéztem, teljesen átlagos testalkattal rendelkezett. Valóban nem harcolok túl ügyesen, de eszem az van. Azzal meg győzhetek.

Már éppen visszavágtam volna, amikor Jackson és Jasper elkámpicsorodtak. A mosolyuk úgy hervadt le, mint egy kaktusznak a tüskéi, miután jól beleborultam. Könnyek áztatta arcukhoz kaptak, majd összepillantottak. Tanácstalanul, ijedten kezdtek vad sírásba, míg én egy picit elmosolyodtam. Nem szép dolog, de Ves értem állt ki, és ez... mindennél többet jelentett.

– Mi történik velük? – súgta Carol halálra váltan.

– Jó modort tanulnak – felelte neki Apollón. – Legközelebb nem sértegetik a fiam, igaz, Vespera?

– Szerintem sem fogják – értett egyet Ves is. – Jackson, te különösen idegesítő vagy! Mit vártál, miután állandóan leráztál, te pöcs?

– Bó-bókoltam ne-neked! – hüppögött nagyokat.

– Ezt... te csinálod, Vespera? – hűlt el Will teljesen. – Mi... történik itt, de komolyan?!

– Hagyjál engem békén! – közölte Jacksonnal Ves. – Ha befogjátok, abbahagyom!

– Jó, jó! – jajveszékelt Jasper is. – Kér-kérlek!

– Akkor elég lesz! – jelentette ki, mire az ikrek fellélegeztek. Dühös tekintetüket ránk szegezték, majd sértődöttan az apám mögé álltak, és megtörölték az arcuk.

– Nos, visszatérve a lényegre – folytatta Apollón –, ez a kettő itt mögöttem, azt a feladatot kapták tőlem, hogy védjenek meg titeket! Úgy gondoltam, amolyan ajándék, ha már ennyire készségesen törődtök a gyermekemmel. – A nevelőszüleim csak kamilláztak a nekik szánt szavakon. Reméltem, nem érte őket a kelleténél nagyobb trauma, és feldolgozzák, hogy a világ, amiben élnek, több mint eddig hitték.

– Hogy működik ez? – kérdezte Ves. – Mármint ez a feladat dolog.

– Talán kedvet kaptál imítheosokat utasítgatni? – somolygott az apám.

– Imí... micsodákat? – súgta Will Carolnak, aki erre megcsóválta a fejét.

– Nem, csak kíváncsi vagyok – felelte Ves, miközben a kezem szorongatta az asztal alatt. Biztos van oka, amiért érdeklődik, így feltett szándékomban állt erről később megkérdezni.

– Végtelenül egyszerű. Választasz egy imítheost, elmondod, mit tegyen, ő pedig végrehajtja, hiszen más választása nincs. Persze semmi sincs ingyen. Ha egyet utasítasz, valószínűleg meghal, ezért adnod kell cserébe egy másikat. Ez sem túl érdekes dolog. Keresel egy embert, aki beléd rakja a magját, és megszülöd. Ennyi! – Ez hülye!

– Mi van... – szörnyülködött csöndesen Carol.

– Kösz, kihagyom – motyogta Ves. – Tizennyolc vagyok! Nem fogok gyereket nevelni!

– Csak meg kell szülni! – Az apám kijelentésére inkább elfordítottam a fejem. Pontosan ennyit ér egy félisten élete nekik. Tényleg szerencsés lehetek.

– Hát persze! Hogyne! – mérgelődött tovább Ves. – Ez a ti bajotok! Nem becsültök semmit!

– Várjunk, nekünk nem mondtad, hogy meghalhatunk! – elégedetlenkedett Jackson.

– Feltételeztem, tisztában vagytok vele.

– Ketten vagyunk! – kampányolt a másik. – Egy fiad van, nem?

– Nem a csend volt a feltétele a rinyálás beszüntetésének? – tette fel a kérdést Apollón úgy, hogy még hátra sem pillantott. Az ikrek arca megkeményedett, de nem mertek ellenkezni.

– Tehát, ha jól értem... ez a két fiú velünk fog tartani a munkába? – érdeklődött Will, miközben az asztalra könyökölt. – Láthatatlanul?

– Igen! – helyeselt Apollón. – Pontosan így fog történni.

– Mikor láthatom Elsie-t? – dobta fel Carol, aki azóta is aggódva toporgott Will mögött.

– Amint megszűnt a veszély – felelte az apám. – Az alvilágba nem léphetnek be emberek, legalábbis élve.

– Mi lemegyünk hozzá – közöltem a szándékaim. – Mondjuk most!

– Ha így akarod – válaszolt semlegesen Apollón –, de ne hozzátok el onnan, értetted, Maddox?

– Igen – bólintottam.

– Remek, akkor további kellemes időtöltést! – vetette ide nekünk Apollón, majd egy másodperc alatt köddé vált. Csak a szokásos.

– Mi? – kiáltott fel William. – Az előbb még... ott ült...

– Hogy csinálta? – sétált mögém Carol, majd rásimította a tenyerét a vállamra. Felnéztem rá, de ő nem velem foglalkozott, kizárólag a Artemisz kölykeit figyelte.

– Helyváltoztatás a képesség neve – mondtam, de nem úgy tűnt, hogy ez bárkit érdekelt volna. Végül a nevelőanyám végre rám emelte a tekintetét.

– Kicsim, menj, és bizonyosod meg róla, hogy jól van-e Elsie! Utána gyere vissza, és mondd el nekem, hogy megnyugodhassak!

– Hogy mész be az alvilágba? – ült le Jackson oda, ahol nemrég még az apám terpeszkedett.

– Megvannak a megfelelő kapcsolataink – emelkedtem fel a székről, és Vest is magam után húztam. Jobb lesz, ha minél távolabb tartom ettől a fickótól, amíg ki nem derülnek a szándékai.

– Na, persze! – húzta a száját Jasper. – Hádész nem fog beengedni, nem szokott senkit!

– Nem fognád be? – kezdett bele újra Ves. – Perszephoné a nővérem, és azt mondta, akkor megyek oda, amikor kedvem tartja! Ennek értelmében, mi most elmentünk! – pillantott rám várakozón, mire helyeslően bólintottam. Még egyszer Jacksonra néztem, mielőtt eltűntünk volna, amolyan figyelmeztető jelleggel, hogy igenis vegye csak le a szemét Vesperáról, de egy fél percen belül már nem az a seggfej bámult vissza rám, hanem Hádész palotájának tróntermének különös szobrait szemlélhettem. Na, már csak találjuk meg Elsie-t!

○•○•○

Sziasztok! Meghoztam az előző rész második felét. A következőben Ves szemszögét olvashatjátok majd! 
Köszönöm mindenkinek, aki itt van! ♥