MADDOX

Ves olyan határozottan szólt rám a telefonálással kapcsolatban, hogy még magam is meglepődtem rajta, de teljességgel igaza volt, így nem ellenkeztem vele. Nem is mertem volna, mert olyan csúnyán szuggerált, hogy attól tartottam, megfojt, ha nem teszem meg, amire kért.

Persze szándékomban állt odacsörögni, csak később. Ha tudom, hogy nem jutott el az a kicseszett levél Carolhoz és Willhez, egyébként már rég túl lennék ezen a híváson.

Nem vagyok meglepve. Az apám valamit elsunnyogott, és ez kibaszottul nincs rendben. Valamit titkol, és tudatosan úgy forgatja az eseményeket, ahogy az számára megfelelő legyen. Bármennyire is pörgettem az agyamban az történéseket és az elmúlt hónapokat, egyszerűen nem jöttem rá, mi állhat a háttérben.

– Jól van – emelkedtem meg, hogy kihúzzam a nadrágom zsebéből a mobilt. Előkapartam, majd átkaroltam Ves derekát. Hiába ült az ölemben azóta is, nem terveztem elengedni. A közelsége nyugtatóan hatott rám. Arról nem is beszélve, mennyire hiányzott az, hogy magamhoz szoríthassam.

Fél kézzel pötyögtem be Carol telefonszámát, de még Vesre pillantottam, mielőtt rányomtam volna a zöld ikonra. Összeszorított szájjal meredt rám, még a szemöldökét is ráncolta. Olyan furcsán szuggerált, mintha valami gond volna.

A testemen egy váratlan melegség áradt át. Rögtön rájöttem, miért koncentrált annyira. Hasonlóan éreztem magam, amikor hónapokkal ezelőtt azt mondtam neki, bizonyosodjon meg róla maga, mit érzek iránta. Nem volt rejtegetnivalóm, ahogy most sem, azonban kicsit megütköztem rajta, hogy nem hisz nekem, ezért inkább titokban meggyőződik róla.

– Nos? – érdeklődtem, mire összerezzent. Nem akartam ráijeszteni, még csak számonkérni sem, de azért kíváncsi lettem, mit olvasott ki belőlem, és miféle következtetéseket vont le. Rájöttem már, hogy nagyon szeret kombinálni, és ezt mindenképpen el kell kerülni. Különösen a szívemre venném, ha akármi miatt szorongana, ami nem igaz.

– Tessék? – kérdezett vissza halkan.

– Megbizonyosodtál róla? – Olyan hirtelen kámpicsorodott el, hogy esélyem sem maradt lebeszélni a sírásról. Az arcát máris összemaszatolták az ijedtség könnyei.

– Ne haragudj! – próbált meg lemászni rólam, de nem hagytam neki. Kiejtettem a telefont az ujjaim közül, és a tenyerembe fogtam a pofiját.

– Nem haragszom, Ves – törölgettem a folyamatosan csorgó nedvességet. – Ne sírj! Csak kíváncsi vagyok, mire jutottál. Már elhiszed, hogy tényleg fontos vagy nekem?

– Igen – hajtotta le a fejét, és szipogott párat. – Bocsánat, meg kellett volna kérdeznem, én úgy sajnálom! Azt... azt is, ahogy a kocsiban viselkedtem, nem tudtam, hogy neked is ennyire borzalmas volt. Én... nem tudtam...

– Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! – húztam magamhoz, és átöleltem. Lassan simogattam a hátát, hátha elhiszi, hogy nincsen probléma. Az autóban történtek meg azt hiszem, mindössze arra utalnak, hogy elég komoly traumán esett át, amit nem terveztem felróni neki, még akkor sem, ha némiképp megdöbbentett, amiért nem hitte el nekem. Idővel elválik, mennyire változtattak meg minket az események. Remélhetőleg pozitív irányba fordulnak, mert egyelőre azt hiszem, egyikünk sincs megfelelő lelki állapotban. Ehhez még idő kell, de majd valahogy a kezembe veszem az ügyet.

Egy darabig nem felelt, csak kapaszkodott belém, és sírdogált. Pár perc elteltével hátrébb húzódott, és a szemembe nézett.

– Miért van bűntudatod? – hozta fel az ajkát rágcsálva.

– Azért, ami történt. Azért, mert nem jöhettem előbb. Azért, mert hagytalak ezen keresztülmenni, és végül azért, mert hiába vált be a terv, nem voltam elég körültekintő, és fájdalmat okoztam neked – ismertem be, mire felsóhajtott.

– Tényleg szeretsz engem – motyogta legörbített szájjal. – Én...én is szeretlek, Maddox. Ne haragudj, hogy ennyire csúnyán viselkedtem veled, ahelyett, hogy... megkérdezem, te hogy vagy.

Erre a kijelentése nem tudtam visszafogni a vigyorom. Mondhatni a szívem beleremegett, de ez elég nyálasan hangzik. De mindegy, ha igaz, nem?

– Akkor mosolyogj a kedvemért, mert nem haragszom – csókoltam homlokon, majd orcán, végül szájon. – Na, gyerünk! – Lassan, de kierőszakolt magából egy halvány mosolyt, ezáltal némileg lenyugodtam.

– Azért sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, szabad-e és azt sem vettem figyelembe, veled mi van – sütötte le a tekintetét. – Én... csak bi-bizonytalan vagyok, mint... mindig. Nem értem, hogy... mi-miért sze-szeretnél pont engem, mikor annyi... normális lány van.

– Mert gyönyörű vagy és különleges – adtam tudtára határozottan. – Amikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy te más vagy, mint a többi. Beszélgettünk, és azt mondtad, jobban járok, ha messziről elkerülöm a malackát. Eleve megdöbbentem ezen a kijelentésen, és arra gondoltam, hogy mi van? – magyaráztam nagy elánnal. – Miféle malacka? Miért hivatkozna bárki így magára? Aztán leesett, még említetted is, hogy basztatnak. Nem terveztem a suli belsejébe tévedni aznap, de valamiért úgy éreztem, veled kell menjek, holott az apám a lelkemre kötötte, csak dumáljak veled egy kicsit, puhatolózzak, meg hasonlók. De baszki, Ves! Hogy hagyhattalak volna egyedül, mikor annyira elveszett és szomorú voltál? Tudnom kellett, mi a helyzet.

– Nem is értem – nevetett fel végre. – Akkor hogy terveztél elrabolni?

– Nagyjából úgy, hogy becsöngetek hozzád, és kicipellek az autóba – vallottam be grimaszolva. – Nem, mintha sok választási lehetőségem lett volna, de... ha nem rabollak el annyira profi módon, ahogy történt, most nem ülnénk itt!

– Nagyon megijesztettél – forgatta a szemét. – Borzalmas volt! Teljesen összezavarodtam és nagyon féltem! Azt hittem, meg fogtok ölni!

– Sajnálom! – terítettem be az arcát még egy puszihalommal, hátha nem fog rám emiatt is neheztelni.

– Nem számít – mormolta. – Hívd fel Carolt, én addig kerítek egy zsepit! – kelt fel rólam, és megcélozta az íróasztalát.

Vettem egy mély levegőt, mert zavart, ahogy kimondta azt, hogy „nem számít". Azért reméltem, nem haragszik rám túlzottan.

Elhessegettem ezt inkább, majd felmarkoltam a kutya mellől a készüléket, és tárcsáztam Carol számát. Miközben kicsöngött, végig azon kattogtam, mennyire lesz kibukva, hiszen ilyen sok ideig még nem maradtam távol. Előfordult már Apollón jóvoltából, hogy egy hónapig nem jelentkeztem, de most három telt el.

– Igen? – fogadta Carol a hívásom.

– Szia, Carol! Mad vagyok! – köszöntöttem, és rögtön hallottam, hogy zihálni kezd kicsit, ami eléggé megijesztett ahhoz, hogy felkeljek a földről, és fel-alá kezdjek járkálni a helyiségben.

– Mad? – kérdezett vissza egy pár másodperc csend után. – Ezt nem hiszem el! Ezerszer hívtalak!

– Sajnálom, amiért eddig nem jelentkeztem, de...

– Jól vagy? – vágott a szavamba. A hangja egészen zaklatottnak hatott. – Legalább te jól vagy? Mad, kicsim...

– Jól, persze, de... valami baj van? – tudakoltam sürgetően.

– Nagy a baj! – nyögte ki, majd újabb csend következett, aztán Carol visszafojtott sírásba kezdett. Jaj, mi a fasz?

– Micsoda? – estem rögvest kétségbe. Csak nem meghalt valaki? Őszintén reméltem, nem Willel történt valami, esetleg a nővéreimmel. Vagy talán... Elsie...

– Elsie... Elsie eltűnt – hüppögte a túloldalon. – Tegnap elmentem érte este a kézműves szakkör után az iskolába, de nem volt ott. A rendőrség nem tesz semmit, Mad! Azt mondják, várnunk kell egészen estig! – Na, bassza meg!

Ismét végigsöpört rajtam a bűntudat. Ha csak egy órával előbb telefonálok, akkor már rég ott lehetnénk, hogy megkeressük őt.

– Odamegyek! – jelentettem ki. – Nemsokára... odaérek! Már úton voltam eleve – hazudtam, és reméltem, Ves velem tart. Jó, Ves biztos velem tart. Legalábbis abból sejtettem, ahogy kitágult szemmel követte minden mozdulatom. Ráadásul ez a telefon olyan hangos, hogy szerintem még a szomszéd is tudta, mi történt.

A pillantásunk találkozott, kék írisze elszántságot tükrözött. Hevesen bólogatni kezdett, majd elém sétált, és megfogta a szabad kezem.

– Komolyan? – folytatta szomorúan Carol. – Miért nem szóltál előbb? Ha tudom, sütök neked valamit. Mit csináljak? Gyorsan összeütök valamit! – Istenek! Nem véletlenül szerettem annyira Carolt. Sosem azon őrlődött, neki mi fáj, hanem anyuka módba kapcsolva csak velünk törődött, és pont ez tette őt annyira kedvessé és tökéletes szülővé. Már megint csak rám gondolt, pedig ki a francot érdekel a sütemény, mikor Elsie nincs meg?

– Dehogy! – vágtam rá azonnal. – Ülj le, igyál egy kávét, és nyugodj meg! Mindjárt odaérek!

– Jól van, de, ha mégis...

– Carol! – szóltam rá. – Köszönöm, de nem vágyom semmiféle süteményre, csak arra, hogy megnyugodj, oké?

– Rendben, kicsim, akkor... várunk! Nagyon! – mondta, és ezzel meg is szakította a vonalat.

– Hova tűnhetett? – kapott rá Ves várakozás nélkül a témára.

– Fogalmam sincs – pislogtam a padló felé.

– Szólok anyának, hogy... nem is tudom – gondolkodott el, majd felkapta Mountyt, és kiszaladt vele a szobából. Értetlenül bámultam utána, nem értettem, hova vitte azt a kiskutyát.

Alig telt el két perc, Ves visszatért hozzám, és lerakta az állatot az ágyára. Az ablakhoz sietett, majd visszanézett rám. Nem teljesen vágtam le, mi történik, de nem tetszett az arcára kiülő döbbenet.

– Hol voltál? – kérdeztem, miután mellé értem, és én is szemügyre vettem, mit figyelünk annyira.

– Maddox, az a nő... nem az anyám volt, el is ment – suttogta halálra váltan, miközben az ablakpárkányba kapaszkodva figyelte a felhajtóra bekanyarodó piros Toyotát.

– Miről beszélsz? – érintettem meg a derekát, hogy kizökkentsem a megfagyott merengésből.

– Az ott az anyám – bökött az éppen kiszálló nőre, aki gondterhelt arckifejezéssel rántotta ki a táskáját, majd idegesen becsapta a kocsi ajtaját. Feldúlnak látszott, az egész testbeszéde arról árulkodott. Főleg, ahogy idegesen babrált a kulccsal, hogy bezárja a régi autót.

– Nem értem, ha...

– Figyelj! – fordult felém hirtelen. – Eleve furcsálltam, ahogy nézett rád és ahogy beszélt. Számonkért a kaja miatt, mikor eddig egyszer sem tette, holott láthatta, hogy nem viszek magammal semmit – emelte az égnek a szemét, majd újra engem kezdett fixírozni. – De nem is ez, hanem ahogy téged bámult, annyira nem rá jellemző volt. A többi csak most esett le... főleg, hogy szokta említeni, ha szabadságon van, és... most nem tette. Meg eleve a pszichiáteres dolog is annyira nem is tudom... kétlem, hogy felhívná. Fogalmam sincs, ki volt az, de az anyám most jön be a házba.

– Könnyen kideríthetjük – bólogattam csodálkozva.

– Ja, és nem tudta a neved! – folytatta szinte hadarva. – Arról nem is beszélve, hogy a kocsik sem álltak ott! Plusz anya nem leskelődne. Meg eleve nem értettem, miért tesz megjegyzéseket a korodra, mikor nem tűnsz idősebbnek, aztán betudtam annak, hogy ferdít a valóságon, de... most, hogy belegondoltam ez is érdekes.

– Akkor majd ezentúl nem borotválkozom...

– Maddox, nem ez a lényeg! – szólt közbe zaklatottan. – Hanem az, hogy valaki itt mászkált az anyám képében, és ebédet főzött az anyám konyhájában!

– Hogy jöttél rá egyáltalán? – tudakoltam én is egyre idegesebben. Elsie eltűnt, valami random betolakodó meg jól kikérdezett mindenféle emberi baromságról. Semmi értelme ennek! Illetve valahonnan tudta, amit Rose is tudna, így egy istenségre gyanakodtam. Mindenképpen fel szerettem volna ezt hozni, csak később. Most Elsie eltűnését lényegesen fontosabbnak éreztem, hiszen, ha az idegen már lelécelt, nem tudunk mit tenni.

– Lementem, mert szólni akartam, hogy osztálykirándulásra megyek – forgatta a szemét, amire felnevettem volna, ha nem aggódnék ennyire. – Nem volt sehol, aztán kinéztem az ablakon, és láttam anya kocsiját bekanyarodni!

– Ez gáz – húztam végig a kezem a hajamon. – Elég nagy, mert Elsie...

– Igen! – vágott ismét a szavamba. Nem is értettem, mitől buzdult fel ennyire. Nem szokott ennyit beszélni. – Úgyhogy most lemegyünk, és megmondom az igazi anyámnak, hogy lelépünk!

– Mást nem nagyon tudunk tenni – feleltem beletörődően. Valószínűleg nem most tudjuk meg, ki járt itt és mi célból.

– Na, jó, akkor... gyere! – fogta meg bátortalanul a tenyerem. Gyengéden rászorítottam az övére, és még meg is csókoltam a kézfejét, hogy érezze, bármikor hozzám érhet, nem szükséges szorongania emiatt. Egyébként is szeretem, amikor érezhetem őt.

Végigvonultunk a rövidke folyosón, egészen a lépcsőig, majd az étkezőbe fáradtunk, ahol a valódi Rose éppen kávét főzött.

– Anya? – szólalt meg Ves, miután átléptük a küszöböt, de Rose ránk sem bagózott. Csak figyelte a ház előtt elsuhanó autókat, és a tejjel babrált.

– Ó, szia, drá... – fordult ide hirtelen, majd rögvest el is akadt a szava, amikor meglátott engem. – Szia, Maddox! Szereted a kávét? Épp azt csinálok, ha kérsz belőle. Egyébként örülök neki, hogy látlak! – darálta megállás nélkül, igazán válaszolni sem jutott időm. – Ves, nem vagytok éhesek? Vagy már ettetek? Látom, elmosogattál!

– Igen, ettünk – motyogta Ves.

Igaza volt, egyértelműen valaki mással ebédeltünk, de vajon kivel és miért? Ki kell derítenünk, csak egy picivel később. Jelenleg kizárólag Elsie körül forogtak a gondolataim, és különös egybeesésnek tartottam azt, hogy engem tegnap este elengedett az apám, viszont pont akkortájt tűnt el Elsie is.

– Szuper, örülök neki – töltötte egy bögrébe a lefőtt kávét. – Képzeljétek el, borzalmas napom van! Előbb eljöttem, mert Dan szerint pihenésre van szükségem, hiába mondtam neki, hogy jól vagyok! Hazaküldtek! – rázta a fejét, miközben felöntötte tejjel a kávéját. – Á, mindegy is, meséljetek valamit! Vespera, miért bámulsz rám ennyire ijedten? Maddox miatt? Itt aludhat felőlem.

Hú, baszki! És akkor még azt hittem, Carol van bepörögve. Hozzá képest ő egy szigorú anyuka, pedig sosem próbált korlátozni, de mindig is elmesélte, melyik a helyes út, és arra igyekezett terelgetni. Rose meg olyan... könnyelmű? Nemtörődöm? Nem is tudtam, mi erre a megfelelő szóhasználat. Érdektelen? Nem vagyok meglepve, miért nincs Vesnek egy cseppnyi önbizalma sem, ha egész életében lényegében magára volt utalva.

– Köszi – sóhajtott fel Ves. – Most elmegyünk, majd... egyszer csak jövünk!

– Akkor nyitva hagyom az ajtót éjszakára – kavargatta Rose lassú mozdulatokkal a folyadékot.

– Nem kell, azt hiszem – válaszolta Ves, míg én csak álltam, és hitetlenkedtem, mert többre nem futotta. A helyzet is megdöbbentett, de az még hagyján. Már ott akartam lenni a családommal, hogy megtudjam, mi a helyzet Elsie-vel.

– Miért? – érdeklődött Rose, de nem tűnt zaklatottnak, azonban fáradtnak annál inkább. Sőt, betegnek? Talán...

– Kirándulni megyünk, az iskolával! – jelentette ki Ves, és ha nem tudtam volna, hogy hazudik, most már rég tudnám.

– Jól van – ült le Rose a konyhaasztalhoz, majd belekortyolt a kávéba, és utána folytatta –, akkor érezzétek jól magatok! Majd hívj fel azért, hogy minden rendben van-e!

– Oké, anya – eresztett meg felé egy mosolyt Ves. – Mounty fent van a szobában. Akkor mi el is mentünk! – ragadta meg a karom, és a kijárat felé kezdett tolni.

– Viszlát Rose, örültem! – szóltam vissza az előszobából, mert elég vehemensen tuszkolt az ajtó felé.

Kiérve igencsak jelentőségteljesen becsapta, majd körbenézett.

– A kocsi nem maradhat itt! – bökött felé várakozón. Basszus, azt el is felejtettem!

– Elállok vele, amilyen szétszórtnak tűnik anyukád, nem hiszem, hogy észrevenné a szomszéd utcában – feleltem, és öles léptekkel megindultam felé. Így is már rég ott kellene lennünk, mi meg csak itt szórakozunk.

Az autót leparkoltam három utcával lejjebb, majd Ves gondoskodott róla, hogy Houstonba érkezzünk. A ház elé teleportált minket, ami elég viccesre sikeredett, tekintve, hogy a seggünkre érkeztünk meg. Feltételezem, összefüggésben lehetett azzal, hogy a Cadillacből indultunk, méghozzá ülő helyzetből.

– Sajnálom, béna vagyok – pillantott rám fintorogva, majd vett egy mély levegőt.

– Majd legközelebb kiszállunk a kocsiból – nevettem fel, de a jókedvem azonnal elmúlt, amikor az épület felé néztem.

Miután feltápászkodtunk, és megállapítottuk, hogy szerencsére senki sem látta, ahogy megjelenünk a semmiből, beütöttem a kapukódot, és már szeltük is át a köcsög kaktuszokkal kirakott betonutat. Hányszor beleborultam gyerekként!

Elhessegettem a növényekkel kapcsolatos rémképeim, majd sietősen benyitottam. Megvártam, míg Ves is beslisszan, majd bezártam az ajtót, és a lépcső felé fordultam.

Nem kellett sokat várni Bark érkezésére, örömmel vetődött felém, és két lábon állva csóválni kezdett. Megsimogattam a fejét, de ezúttal nem vetődtem hátra a kedvéért.

– Carol? – kiáltottam el magam, míg Bark Vest vette célba, és kíváncsian körbeszagolta. Minden bizonnyal Mountyt érezte rajta.

– Gyere fel! Itt vagyunk a konyhában! – érkezett a válasz.

– Maddox! – kapta el a karom Ves. – Öhm... én biztos kellek ide?

– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül. – Mi van?

– Hát, nem akarok útban lenni, mikor...

– Ves! – fújtam ki a levegőt, hogy lenyugtassam magam. – Kérlek, ne kezdjünk ebbe bele, csak indulj el szépen azon a lépcsőn felfelé!

– De nem fogják rossz néven venni, hogy én is itt vagyok? Én nem vagyok senki...

Nem akartam elhinni, hogy mik jutnak eszébe, és azt sem, hogy pont most. Mindig is kiegyensúlyozottan és pozitívan álltam a dolgokhoz, de a jelenlegi helyzet különösen felhúzott. Konkrétan azt éreztette velem, hogy idehozott, de most lelépne, mikor szükségem lenne rá.

– Azt hittem, a barátnőm vagy – vontam fel a szemöldököm. – Legalábbis, ha jól rémlik, azt mondtad, szeretnél az lenni, úgy három órával ezelőtt, de ezek szerint mégsem?

Ves lesütötte a szemét, majd bólogatni kezdett, aztán elém lépett, és megfogta a kezem.

– Ne haragudj! – suttogta. – Már megint borzalmasan viselkedem, de... i-itt akarok lenni ve-veled. Én ta-talán túlgondoltam... – Hittem neki, hát hogyne tettem volna? Egy másodperc alatt vált köddé a kétkedésem és a váratlan haragom.

– Nincs semmi baj – pusziltam homlokon, majd lehajoltam, és gyorsan elkaptam a derekát. Átkulcsoltam rajta a karom, és a vállamra vettem, mint egy zsákot. Nem volt kedvem továbbá ezen rágódni, mikor tudom, mennyire görcsös és milyen hülyeségeket talál ki tök átlagos dolgokból. Elég volt a felesleges dumából, ha nem jön a saját lábán, akkor majd magammal cipelem! Az idő pereg, Elsie meg ki tudja, merre bóklászik.

– Ne csináld! Le fogok esni! – jajveszékelt szüntelenül, és erőszakosan markolászta a pólóm, míg másik kezével a nyakamat szorongatta. – Maddox! Sérvet fogsz kapni! Tönkremegy a derekad!

– Csend legyen ott hátul! – szóltam oda neki. – Ne a derekam miatt aggódj, inkább felejtsd el a sok a baromságot, amit összekombináltál két perc alatt a semmiből!

– Nem illik így beállítani, főleg most – morogta halkan, de jelenleg legkevésbé sem érdekelt az illem. A lényeg, hogy végre odajussunk Carolékhoz és az információkhoz.

– Sziasztok! – állítottam talpra Vesperát a konyhában, miután átléptem vele a küszöböt. – Megjöttünk!

– Megkérdezném, esküvő volt-e, amiért így hoztad be, de nem látok Vespera ujján gyűrűt – emelte meg a szemöldökét Will. – Örülünk, hogy látunk Mad, és amint megtaláltuk Elsie-t, beszédem van veled!

– Hagyd már ezt most! – pirított rá Carol, és eléggé zavart, hogy fogalmam sincs, miért haragszik rám a nevelőapám. – Szia, drágám! – ölelte magához először Vest, aki megilletődve viszonozta, utána elém állt, és megszorongatott. Természetesen viszonoztam, hátha ezzel némiképp megnyugtathatom ebben a kellemetlen szituációban.

– Oké – reagáltam Willre nézve, ugyanis folyamatosan dühösen szuggerált. – Nem tudom, miről van szó, de beszéljünk.

– Majd megtudod! – vágta rá szokatlanul mérgesen. Istenek! Mi a faszt követtem el úgy, hogy közben itt sem voltam?

– Will, kit érdekel most ez, mikor Elsie nincs sehol? – emelte meg a hangját Carol. – Indulj, ülj be a kocsiba, és menj még egy kört!

– Megyek is, mielőtt kedvem támad a fiad torkának esni! – pattant fel az asztaltól, majd idegesen elhaladt mellettünk. Miért akar mindenki az én torkomnak esni? Árész már átvágta, lényegében, azt hiszem, az is belefér, ha Will megfojt. Túlélem.

– Mi történt pontosan? – csaptam le azonnal Carolra.

– Amit említettem – vett szakaszosan egy nagy levegőt. – Elmentem érte a kézműves szakkörre, és hiába vártam rá, nem jött ki. Bementem, erre közölték, hogy már elindult haza. A tanár szerint egyedül.

– Elszökött? – tudakoltam. – De miért szökne el?

– Az utóbbi időben... sokat kérdezett rólad – válaszolta Carol. Elképesztő módon kimerülnek látszott, szinte biztos nem aludt az este. Habár én sem, de mondhatni én kicsivel jobban bírtam az éjszakázást, mint az átlagos emberek.

– Igen? – kérdeztem vissza annak ellenére, hogy sejtettem, miért. Az egyik levelet neki hagytam, Ves szerint pedig eltűntek. Talán Elsie vette volna el őket?

– Igen, arról kérdezett, mit tudok az igazi szüleidről – rázta meg a fejét sértődötten, még ciccegett is hozzá. – Én neveltelek fel! – fonta össze a karját.

– Ez így van – mosolyogtam rá. – De ez Elsie-t miért érdekelte?

– Nem tudom, Mad, de eleve furcsán viselkedett az utóbbi időben. Olyan szomorúnak tűnt, és hiába kérdeztem, csak arról magyarázott, hogy ne aggódjak érte, mert a túlzott aggódás rengeteg negatív dolgot hordoz magával és kiváltja a szorongást, ő meg nem szeretné, hogy antidepresszánsokat szedjek.

Tanácstalanul Vesre pillantottam – aki folyamatosan az egyik lábáról a másikra helyzete a testsúlyát, és legalább annyira elgondolkodva meredt a pult felé, mint én –, majd vissza Carolra.

– Körbenéztél már a szobájában? – vetettem fel.

– Persze, de én nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy el akarna szökni – eresztette le a kezét, majd gondterhelten felsóhajtott. – Menjetek, hátha ti találtok valamit! Addig csinálok még két kávét!

– Nyugi! – fogtam meg a vállát, mikor elé értem. – Elsie elő fog kerülni!

– Remélem, mert, ha valami baja esik, én... – harapta el a mondat végét. – Mindegy, indulj, kicsim, hátha... rájöttök valamire, amire én nem!

– Gyere, Ves! – nyújtottam felé a tenyerem, miután még egyszer megöleltem az anyám.

Úgy tűnt, Ves nem szerettem volna, ha újra felkapom, mert nagyon profin követni kezdett az emeletre. Ott ráfordultunk a megfelelő folyosóra, végigsiettünk a családi fényképekkel megsorozott fal mentén, és már nyitottam is be Elsie rejtekébe.

Nem tudom, hogy a szürkére mázolt fal rémisztett meg jobban, vagy a katonás rend, amit itt találtam. Az biztos, Elsie nem egy egyszerű tizenegyéves.

– Milyen sötét van itt bent – jegyezte meg Ves is, miközben beljebb ment, és fordult egyet a helyiség közepén. – Menő az az emeletes ágy – mérte végig az egyszemélyes fekhelyet, melynek alján kapott helyet egy íróasztal. Vele szemben pedig egy tévé, és pár szekrény.

Amikor legutoljára itt jártam, ez a szoba még babarózsaszínben pompázott, és a legidősebb nővérem birtokolta, így határozottan meglepett a változás, amit véleményem szerint Elsie eszközölt, és Carolék partnerek voltak benne.

– Milyen üres a fal – tettem én is egy megállapítást, majd az íróasztalhoz sétáltam, melynek tetejére rengeteg papírt halmoztak. Leginkább rajzokat láttam, így leültem a székre, és a kezembe vettem őket.

Arra rögtön rájöttem, Elsie tehetségesen rajzol, amikor átlapoztam pár állatról készült munkáját. Barkot is lerajzolta, méghozzá elképesztő módon. Még a színét is tökéletesen eltalálta.

Egyre gyorsabban cserélgettem a papírokat, amikor megakadt a szemem valami egészen rendkívülin. Egyből felszaladt a szemöldököm, amikor megláttam Vest és saját magam.

– Ezek mi vagyunk? – hajolt felém, miközben megkapaszkodott a vállamban. – Maddox, ez... ez mi? 

○•○•○

Sziasztok! Ismét egy fél fejezettel érkeztem, így a következő is Maddox szemszögéből lesz olvasható majd.