VESPERA

A hazaút kimondottan csendben telt. Szüntelenül az elhangzottakon agyaltam, de ami leginkább kicsúcsosodott bennem az a csalódottság volt. Úgy éreztem, Maddox nem tett meg mindent azért, hogy jelentkezzen. Persze nem tudhattam biztosra, mégis sértett, amiért hónapokon át kétségek között éltem. Sőt, biztosra vettem, hogy halott.

Talán semmi értelme nem volt ennek, de fájt, és sajnos ezt nem tudtam leplezni. Arra vágytam, hogy jobban megmagyarázza, és még egyszer bocsánatot kérjen, amiért feleslegesen mentem végig ezen a tortúrán.

Útközben párszor rápillantottam, de úgy tűnt, ő is kellően elmélyedt a saját gondolatai között, így inkább egyelőre hallgattam.

Amikor leparkoltunk az ismerős épület előtt, Maddox rám emelte vizslató, zöld íriszét.

– Most miért nézel így rám? – tettem fel a kérdést értetlenkedve.

A brutális öröm elmúlt, amit az érkezése váltott ki belőlem, és előbújt a tanácstalanság. Annyira sok kérdésem maradt, és azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. Azonban jelenleg leginkább az foglalkoztatott, miért nem volt erőszakosabb, és küldte ide Apollónt vagy esetleg egy galambot. Nekem aztán mindegy, de igazán tehetett volna valamit! Bármit? Igen, talán ez a megfelelő szó.

Nyilván ez összességében nem befolyásolt már semmit, de azért szerettem volna, ha tudja, miféle érzések keringtek bennem, és min mentem keresztül, míg ő... fogalmam sincs, mit csinált.

– Hogy nézek? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mormoltam. – Azon gondolkodsz, hogyan rabolj el?

– Szeretnéd, hogy újra elraboljalak? – intézett felém egy huncut vigyort. – Megoldható!

– Nekem mindegy – rántottam vállat semlegesen. – Majd felírom a listára, a... nem is tudom, mondjuk a hónapokon át tartó depresszió mögé! – vágtam hozzá kendőzetlenül, hogy azért felfogja, rendesen megviselt az elmúlt időszak.

– Őszintén sajnálom – hajtotta le szomorúan a fejét. – Éreztem én, hogy azért haragszol rám.

– Egy kicsit – ismertem el, majd felsóhajtottam –, de ettől még... azt akarom, hogy itt legyél velem. Csak egy dolgot nem értek: miért nem kerestél valami megoldást arra, hogy szólj nekem? Igazán megtehetted volna! Maddox, éjszakákat sírtam át, az első héten... azt hittem, belepusztulok a fájdalomba. Én... az életemben nem voltam még ennyire összetörve...

– Hidd el, hogy mindent elkövettem! – bizonygatta magabiztosan, mégis együttérzőn. – A ház köré valami varázslatot tettek, ami meggátolt abban, hogy kitörjek. Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal egy ezeréves tévé volt. Mondtam, az apám lényegében bebörtönzött oda!

– Értem én – forgattam meg a szemem. – Most már tök mindegy, de igazán ideküldhetted volna Apollónt!

– Ves, majdnem minden nap megkértem, hogy jöjjön el hozzád, de azt mondta, nem lehet – magyarázta lágy hangon. – Kérlek, ne haragudj rám! Tisztában vagyok vele, min mentél át, és igyekszem jóvá tenni, már, ha megengeded. Tudom, hogy nem lehet egy csettintéssel, de rajta leszek az ügyön, csak... ne küldj el!

– Nem foglak – sütöttem le a pillantásom. Nem vagyok én őrült, viszont tudnia kell. Így fair.

– Nagyon sajnálom!

– Remélem, érted, mi a bajom – fixíroztam a műszerfalat. – Úgy érzem, te jól elvoltál, míg én...

– Jól elvoltam? – vágott a szavamba. – Ves, minden egyes napon azon őrlődtem, mit tehettem volna másképp. Azon gondolkodtam, hogyan szólhatnék neked, miközben megállás nélkül az apámmal veszekedtem. Nem én nem akartam jönni, nem engedtek. Erőszakkal visszatartottak! Amint felébredtem, elindultam hozzád, de képtelen voltam kilépni az ajtón. Visszapattantam róla! Kérlek, hidd el, hogy ez a része nem rajtam múlt! Nem tudtam, hogy mit tervez Apollón. Ha tudom, teszek ellene, de azóta sem vagyok más, mint egy kellék. Egy egyszerű félisten, akit be lehet dobni egy szobába, ha úgy tartja kedve az istenségnek.

– Nem láttad előre, hogy ez lesz?

– Nem – rázta meg a fejét. – Ami azt illeti... egész idő alatt mindössze egy látomásom volt. Az is arról szólt, hogy másnap esni fog – fújtatott idegesen.

– És esett? – húztam el a szám oldalra.

– Igen – morogta –, de ez lényegtelen. Az a lényeg, hogy csak te jártál az eszemben, és az, hogy veled lehessek.

– Jól van, elhiszem – törődtem bele. – Hagyjuk, inkább azt mondd meg, mit mondjak az anyámnak, amikor hazaér!

– Mármint? – pislogott rám csodálkozva.

– Feltételezem, ha itt maradsz, akkor valahol... laknod kell, nem? Vagy... most mi van? Értem, itt vagy, de most mi lesz? – hoztam fel, ugyanis semmit sem beszéltünk meg.

– Nem igazán tudom – jött az a válasz, amire számítottam. – Nem terveztem, beültem a kocsiba ott, ahol hagytuk, és idegurultam, aztán most itt vagyunk.

– Csodás – motyogtam töprengve. – Jó! Az anyám emlékszik rá, hogy találkozott veled?

– Feltételezem, igen – bólintott.

– Biztosan örülni fog neked – pislogtam felé elgondolkodva. – Folyamatosan azért könyörög, hogy töltsek időt a barátaimmal, mert azt hiszi, hogy vannak. Úgyhogy ezzel nem lesz gond, viszont azt úgy sem fogja elhinni, hogy csak – hangsúlyoztam ki – egy barátom vagy.

– Nem is kell neki, mert nem csak egy barátod vagyok! – csattant fel sértődötten, mire felvontam a szemöldököm, de tetszett a válasz. Valahogy én is így gondoltam, ha már ennyit szenvedtem miatta.

– Akkor? – érdeklődtem, habár zavarban éreztem magam. Ingoványos talajra érkeztünk. – Tulajdonképpen... mi van köztünk? Mármint... valami volt, három hónappal ezelőtt, de most? – nyögtem ki zavartan.

Tudnom kellett, mit szeretne, mert ez így nem maradhat. Számomra így is elég megterhelő volt az elmúlt pár hónap, nem akartam én már játszadozni. Vagy mondja ki nekem, hogy legyek a barátnője, vagy... nem. Nincs vagy. Mondja ki, ha tényleg szeret! Ha meg csak szórakozik – aminek igazán nem sok értelme volna a történések értelmében –, akkor hamar törje össze újra a szívem, hogy visszafordulhassak a depressziómba. Nem szeretnék hamis remények közt élni, és ez talán érthető.

– Ves, egész éjjel vezettem, hogy végre eljöhessek hozzád. A szerelmemnek hívtalak, azt hittem, egyértelmű, mit érzek irántad. Ahogy mondtam, engem is megviselt az elmúlt pár hónap, mert hiányoztál. Szeretlek! Ha nem így lenne, nem lennék itt, és könyörögnék azért, hogy megbocsáss nekem – érkezett a megnyugtató válasz. – De, akkor újra elmondom, hogy szerelmes vagyok beléd, és azt is, hogy melletted szeretnék lenni. Ha nem hiszel nekem, csak adj egy esélyt, hogy bebizonyíthassam!

– Rendben – mentem bele habozás nélkül. – Adok!

– Jaj, de jó! – vett megkönnyebbülten egy nagy levegőt.

– Az – reflektáltam percről percre morcosabban. Tényleg ekkora idióta? Azt hittem, egyértelmű lesz, mire szeretnék utalni, de ezek szerint mégsem. Én biztos nem kérdezek rá konkrétan. Akkor itt ülünk éjszakába nyúlóan!

– Most mi a baj? – nyúlt a kezem felé, de elhúztam. – Ves! Mit mondjak még? Mit tegyek?

– Még mindig nem tudom, milyen kapcsolatban állunk – feleltem, hátha leesik neki, mire várok.

– Milyen kapcsolatban? – meredt rám kétségbeesetten. – Hát... ja! – húzta el a szót. – Oké, sajnálom! Vagyis nem sajnálom! Istenek! Ne haragudj, egy kicsit szétszórt vagyok! – nyúlt ismét a tenyerem felé. Ezúttal hagytam, hogy megfogja. – Szóval, Ves, leszel a barátnőm?

Na, végre! Legszívesebben instant a szemem forgattam volna. Szólásra nyitottam a szám, de végül becsuktam. Hm. Egy elég gonosz dolog körvonalazódott az agyamban, de úgy véltem, igazán megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzak vele olyan módon, ahogy régebben ő is tette velem.

– Nem! – jelentettem ki, mire az arca egyből elkomorodott.

– Nem?

– Nem!

– De... azt mondtad, hogy szeretsz. Meggondoltad magad útközben?

– Igen!

– Most akkor... mit tegyek? Most elküldesz? – erősödött a szorítása a kezemen.

– Nem.

– Mi nem?

– Igen.

– Ves, most... mi van?

– Mi lenne? – döntöttem oldalra a fejem, és adtam a hülyét.

– Nem értelek.

– Miért?

– Összezavartál! – mustrált folyamatosan.

– Igen? – hunyorogtam.

– Igen! – vágta rá rögvest.

– Akkor igen! – Már elég nehezen fogtam vissza magam, hogy ne nevessek fel, de még kicsit szükséges volt.

– Mi igen?

– Igen!

– Igen?

– Nem! – Elbuktam, és kiszakadt belőlem a vihogás, ahogy a tanácstalan arcát bámultam. – Csak szórakozom veled! Nem rémlik, hogy te is állandóan ezt csináltad?

– Látom a hangulatingadozásaid megmaradtak – állapította meg, és nem ellenkezhettem. Ez valószínűleg tényleg így marad. – Akkor? Most leszel a csajom vagy nem?

– A csajod semmiképpen, de a barátnőd nagyon szívesen – jelentettem ki, amikor már egy kicsit megnyugodtam.

– Kihordtam két szívrohamot lábon, de ne is törődj vele! – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Megcsókolhatlak?

– Nem – kacagtam tovább. Nem is értettem, mi ütött belém, de hirtelen olyan felszabadulttá váltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Minden bizonnyal őrült vagyok, mert tényleg az egyik másodpercben sírok, míg a következőben már nevetgélek.

– Ezzel elkéstél, mert az előbb már beleegyeztél, hogy a barátnőm leszel! – ragadta meg az állam, majd rányomta az ajkát. Különösen hevesen csókolt, méghozzá annyira, hogy rögtön elfelejtettem a mulatságot, és viszonoztam.

Miután elváltunk egymástól, azért kiült egy elégedett mosoly a számra. Na, jó, ez hazugság, mert vigyorogtam, mint egy agybajos, miközben kiszálltam a kocsiból.

Maddox kivette a táskám hátulról, majd elindultunk a bejárat felé. Bedugtam a kulcsot a zárba, de az nem fordult el. A garázs felé lestem, majd lenyomtam a kilincset. Ez fura.

Se anya, se apa autója nem állt a felhajtón, így lassan nyitottam be. Lényegében bármire számítottam, csak arra nem, hogy az anyukámmal találjuk szembe magunk. A karját összefonta, gyanakvóan követte végig, ahogy kimért mozdulatokkal becsukom a bejáratot, majd égő arccal felé fordulok. Mit keres itt?

– Nem is mondtad! – esett nekem várakozás nélkül. – Nekem kell kilesnem az ablakból?

– Anya, neked nem dolgoznod kéne? – kérdeztem megilletődötten.

– Szabadságon vagyok! – méregette összeszűkült szemmel Maddoxot. – Örülök, hogy ezúttal az ajtót használtad! – engedett a feszült testtartásából, majd elmosolyodott. – Már nagyon vártam, hogy megismerhesselek... öhm... – bizonytalanodott el, mire elfojtottam egy fáradt sóhajt.

– Maddox – segítette ki. – Ha már így alakult, akkor bemutatkoznék normálisan. Elnézést kérek, amiért múltkor hívatlanul állítottam be. Vészhelyzet alakult ki, de szerencsére már a múlté – nyújtotta anya felé a kezét. – Maddox Mavridopoulos a nevem.

– Rose Dalton – fogadta el anya, majd megrázta. – Szólíts csak Rose-nak!

– Köszönöm – emelte rám a szemét futólag Maddox.

– Tehát jártok? – csapott a lovak közé anya. – Buta kérdés, nyilván jártok. Az érdekelne, kicsim, hogy ez miért titok?

– Nem... titok – hebegtem kislányosan. – Nem tudtam, hogy itthon vagy. Vagyis... ez egyre rosszabb lesz, igaz?

– Engem csak az érdekel, miért nem említetted, hogy végre barátod van? – tárta szét a kezét egy pillanatra. – Múltkor sem haraptam le a fejed, pedig az apád szerint illett volna! Elmondtam ám neki, mire nyitottam be!

– Most már tudod – motyogtam szégyenlősen. Nem igazán jutott el az agyamig, miért tesz úgy, mintha valami durva dolog történt volna. Igen, Maddox aznap bemászott hozzám, de annyit látott, hogy az ágyon ül.

– Igen, csak annyiszor kérdeztem, mi van a fiúkkal, de te csak hárítottál, közben hónapok óta zajlik valami a hátunk mögött!

Jaj, de kínos, istenem! Bárcsak tényleg így lett volna. Még a feltételezést sem értettem, hiszen a szüleim is látták, mennyire magam alatt vagyok. Anya intézte a pszichiátert is, akit az utóbbi pár hétben módszeresen elkerültem.

– Bocsi – mondtam, ugyanis mást felesleges lenne.

– Nem számít – legyintett anya, majd újra Maddoxnak szentelte a figyelmét. – Gyere, Maddox! Ebédeljünk együtt, közben tudunk kicsit beszélgetni!

– Anya, muszáj ezt? – nyivákoltam, míg Maddox csak kapkodta a fejét.

– Igen! – szögezte le anya. – Egyébként is ideje volna normálisan étkezned! Láttam ám, hogy a hűtőben maradt az uzsonnád!

– Anya...

– Mrs. Irons szerint evészavarod van – folytatta, miközben bevonultunk a konyhába. – Ma hívott, hogy kihagytad az utolsó négy alkalmat. – Baszki!

– Nem beszélhetnénk ezt meg később? – próbáltam menteni a helyzetet.

– Miért? Szerintem Maddox is tisztában van vele, mennyit fogytál mostanában.

– Anya...

– Vespera, ezen nincs mit szégyellni! Csinos vagy, de ettől még enni kell! Igaz, Maddox? – küldött felém egy csúnya, anyai pillantást, majd kérdőn az említettre nézett.

– Igen – helyeselt, hiszen mást nem nagyon tudott tenni.

Ezt a csatát is egyértelműen elvesztettem, így lerogytam az asztal mellé a szokásos székre, míg Maddox a jobb oldalamon foglalt helyet. A tányérokra emeltem az íriszem, és rögtön egyértelművé vált, anya valóban kukkolt, mert eleve három személyre terített. Mondjuk egy csóknál többet nem figyelhetett ki, így annyira nem izgultam emiatt. Nem, mintha elmeséltem volna neki, hogy már... több is történt pár hónappal ezelőtt. Jobb is, ha nem tudja. Még a végén nekiáll felvilágosítást tartani, arra meg igazán nincs szüksége senkinek.

Anya rögtön a tűzhelyhez sietett, ahonnan leemelt egy tálat, és az asztalra helyezte. Ezután ő is lecsüccsent velünk szemben, majd ismét Maddoxra nézett. A tekintete kíváncsian csillogott, de azért, mintha láttam volna benne némi ellenszenvet, ami igazán meglepett.

– Paradicsomos penne, remélem, szereted, Maddox – vizslatta őt pontosan úgy, mint aki nem tűr ellenkezést. Furcsálltam ezt a viselkedést anya részéről. Eddig azzal zaklatott, hogy barátkozzak, nyissak az emberek felé, most meg, amikor végre itt van egy, meggyilkolja a tekintetével. Pedig először tényleg olyan nemtörődöm módon reagált a különös szitura. Még az is lehet, hogy aznap fáradt volt. Habár mindig is lazán kezelte a dolgokat velem kapcsolatban. Érthetetlen.

– Igen, köszönöm – válaszolta Maddox, majd futólag rám pillantott.

Vonakodva szedtem egy adagot, nem igazán akartam enni. Ahhoz még túl frissek voltak a ma történtek. A gyomrom még kicsit görcsben állt, és anya szuggerálása sem segített erre rá, hiába igyekeztem elkerülni a szemkontaktust. Nem tudtam, hogy Maddox ennyire unszimpatikus neki, vagy a pszichiáteres dolog akasztotta ki. Esetleg mindkettő?

– Hány éves vagy, Maddox? – tudakolta anya, miután mindenki tányérja megtelt tésztával.

– Húsz, de pár hónap múlva már huszonegy – felelte halál lazán.

Elképedtem. Hogy van az, hogy itt ül az anyámmal szemben, és még csak nem is feszeng? Annyira nyugodtnak tűnt, ráadásul gond nélkül eresztett meg anya felé egy kedves mosolyt, majd folytatta az evést. Mindenki magából indul ki, így oké, valószínűleg én vagyok itt az űrlény, aki kiakad egy kis közös étkezéstől.

– Pár hónap múlva? – kérdezősködött tovább. Egek!

Megmerevedtem, amikor rájöttem, hogy igazából fogalmam sincs, mikor van a születésnapja. Ez több mint kínos, de így legalább lesz haszna ennek a borzalmas társalgásnak.

– Igen, április másodikán. – Kiváló! Most már ezt is tudom!

– Idősebbnek hittelek – hozta fel anya. – Olyan huszonnégy körülinek. – Ha lett volna a számban kaja, fixen kiköpöm. Az anyámnak elmentek otthonról.

Végül inkább bekaptam egy falatot, hogy ne grimaszoljak. Maddox egy hónappal sem látszott idősebbnek vagy fiatalabbnak, mint amennyi valójában. Ráadásul a helyes pofija is olyan... babaarcú? Nem tudom, de számomra ez kötözködésnek hatott.Az anyám nonszensz dolgokat hordott össze. Mindig is hajlamos volt rá. Mindig tehetségesen ferdített a valóságon.

– Még sosem említette más – vette fel a fonalat Maddox. – De húsz vagyok – mosolygott, majd folytatta az ebédet. Ő nem vette magára, így legalább nem szükséges magyarázkodnom. Istenem! Ez a nap egyre kuszább lesz!

– Hol ismerkedtetek meg? – Remek kérdés! Másra sem vágytam, csak arra, hogy eljöjjön a hazugságok ideje.

Vészesen igyekeztem láthatatlanná válni, mert ez a beszélgetés percről percre borzalmasabbá vált. Reméltem, hogy Maddox valahogy lerendezi ezt a témát, és nem kell közbeszólnom.

– A suliban – válaszolta neki, mire felvontam a szemöldököm. Hát, jó, legyen. – Odajár a húgom, épp érte mentem, amikor találkoztunk.

– Hogy hívják? – támasztotta a könyökét anya az asztalra, és érdeklődve közelebb hajolt.

– Elsie – bólogatott.

Értem a taktikát, csak abban kamuzunk, amiben muszáj. Logikus, így remélhetőleg nem kavarodunk majd bele.

Anya faggatta még egy darabig szerencsétlent, viszont érdektelen baromságokról, mint a tanulás és az egyetem, de Maddox remekül vette az akadályokat. Szerintem vagy hetvenszer megforgattam a szemem, mire véget ért az ebéd.

Nehezen bocsátott az utunkra, fontosnak érezte, hogy megdorgáljon a szándékosan itthon felejtett szendvics és a pszichiáter miatt. Hebegtem, habogtam egy sort rá, kínomban majdnem elsírtam magam, amiért ezt Maddox előtt kellett megvitatnia velem, de aztán csak hagyta, hogy elmeneküljek.

A szobámba érve rögtön felvidultam, amikor megláttam a kis gombócot az ágyam előtt aludni. Odasiettem hozzá, és a földre huppanva az ölembe vontam. Mounty rögtön elemébe került, lelkesen csóvált és nyalt egyszerre.

– Szia, cuki! – simogattam a fejét.

– Aranyos – csatlakozott hozzám Maddox. Mounty érdeklődve szaglászta körbe, majd egészen addig ugrándozott körülötte, amíg le nem guggolt hozzá.

– Kivéve, amikor összepisili a szőnyeget – keltem fel mellőlük, és megindultam a szekrény felé, amíg Maddox megdögönyözte a kisállatot. Gondoltam, addig felveszek valami itthoni göncöt, mert ez a sötét farmer igencsak kényelmetlennek bizonyult.

A pulcsim a szék háttámlájára vetettem, előkotortam egy nyúlós anyagú nadrágot és egy sima, sötétkék pólót.

A ruhákat szorongatva fordultam Maddox felé, aki kérdőn fixírozott. Előtte kellene átöltöznöm? Bármennyit is változtam külsőleg, ez nem fog még menni.

Kiülhetett az arcomra a vívódás, mert vett egy nagy levegőt, és magától fordított nekem hátat. Elmondhatatlanul hálás voltam, amiért mindenféle megjegyzés nélkül megtette.

Szégyelltem magam egy kicsit, amiért még mindig ennyire kínosnak éltem ezt meg, de mentségemre szóljon, hosszú idő után ma van itt először, aminek ugyan roppant mód örültem, mégis ott motoszkált bennem a félelem azzal kapcsolatban, hogy nem fog neki tetszeni, amit lát, így gyorsan átöltöztem. Jobb lesz, ha ezek után is csak vaksötétben mutatkozom.

– Sajnálom, de nem bírtam megállni – szólalt meg, amikor behajtottam a szekrényajtót. Vigyorogva figyelt engem, míg Mountyt megemelte, és pont úgy dédelgette, mint egy babát. Pasik és kiskutyák. Hova fajul a világ? Mi lett velem? Miért tartom ezt ennyire cukinak?

– Mit? – kérdeztem vissza, bár jobban jártam volna, ha nem teszem.

– Bomba istennő vagy! – folytatta az idétlen mosolygást.

– Édes istenem! – sóhajtottam egy hatalmasat. – Legközelebb kiküldelek!

– Azt nem lehet – rázta a fejét. – Az úgy nem igazságos.

– Az sem, hogy leskelődsz! – vágtam vissza. – Legközelebb ne tedd!

– Természetesen nem fogom – nevetett fel.

– Seggfej vagy! – sétáltam oda mellé. Amint földet ért a fenekem kivettem a kezéből a kutyám, és egy igencsak mérges, figyelmeztető pillantással illettem.

– Igen, lehetséges, de nem foszthatsz meg ettől az élménytől!

– Maddox – kuncogtam –, úgy beszélsz, mintha nem akarnálak elvinni a vidámparkba.

– Nem is igaz! – karolta át a vállam, majd halántékon csókolt. – Viszont, Ves, szeretnék beszélni veled valamiről.

– Miről? – húzódtam el tőle ijedten, még Mountyt is letettem. El sem tudtam képzelni, mi jöhet még. – Van valami baj? Csináltam...

– Hé, nyugodj meg! – tette a tenyerét a kézfejemre. – Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mi ez az egész az evéssel?

– Hát, nem igazán... ment – nyögtem ki a szőnyeget szuggerálva. – Egyáltalán nem volt étvágyam. Egy ideje így megy – rántottam vállat.

– Ez így nem oké – közölte velem túlságosan komolyan, tőle teljesen szokatlanul. – Hogy segítsek, ha azt szeretném, hogy ez változzon?

– Sehogy – motyogtam halkan.

– Sehogy? – vált kérdővé a hangszíne.

Közvetlen elém mászott, a karját a derekam köré fonta. Aztán legközelebb arra eszméltem, hogy az ölében ülök, vele szemben, és a vállát fogom. A hátát nekivetette az ágykeretnek, és odadugta az orrát az enyémhez. Elmosolyodtam a közeledésén, és azon is, ahogy Mounty elszántan igyekezett befurakodni közénk.

– Arra gondoltam, hogy kezdhetnéd a szívecskés csokival – vetette fel.

– Nem akarok újra malacka lenni – sütöttem le a szemem. – Mostanában békén hagynak.

– Ajánlom is nekik – felelte kimérten, majd közelebb vont magához, ezzel kiszorítva szegény Mountyt, aki feladta a küzdelmet, és leheveredett mellé. – És ne nevezd magad így, akkor sem volt igaz és most sem az. Felejtsd el! Azt szeretném, ha normálisan étkeznél, és tenni is fogok róla!

– Istenem, Maddox! – öleltem át a nyakát. – El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál! – szakadt ki belőlem suttogva. Szinte simogatta a lelkem a törődése, és ettől máris úgy éreztem magam, mintha számítanék valakinek. Ez apróság, mégis többet ér számomra mindennél, és akárhányszor elolvastam a levelet, amit nekem hagyott, úgy éreztem, itt van velem, és támogat.

– Ahogy te is nekem – húzta végig a kezét a hátamon, és csókolt bele a nyakamba. – Szeretlek, és azt szeretném, hogy jól legyél, úgyhogy majd igyekszem ezt elősegíteni.

– Köszönöm – mormoltam, majd vettem egy nagy levegőt, hogy ne kezdjek bömbölni. Egy idege már nem éreztem magam ennyire törékenynek és sebezhetőnek, mint ma. Azzal, hogy Maddox visszatért hozzám, mintha minden egyszerre megváltozott volna. Láttam a reményt, ami a bugyuta üzenet olvasgatása közben nem volt ott.

Hirtelen húzódtam el tőle, amikor felsejlett bennem valami, amit mindenképpen meg szerettem volna kérdezni tőle.

– Mi a baj? – igazgatta a hajam a fülem mögé.

– Amikor elmentem a szobádba, csak azt az egy levelet találtam meg, amit nekem írtál – mondtam az arcát vizslatva. Meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Nem volt ott a többi? – kérdezte azonnal. – Az nagyon nagy baj! Nagyon hamar fel kéne hívjam Carolt, mielőtt teljesen kiakad!

– Ha valaki elvitte, az csak Apollón lehetett! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel, főleg azért, mert eleve valami nem kerek a történetben.

Apollón viselkedése elég ellentmondásos Maddox szavai alapján. Valami oka biztos volt rá, hogy elszeparálja tőlem őt, és ez fix, hogy nem Hádész, aki eleve tudta, hogy a lelke nincsen az alvilágban. Nem is Árész, mert ha halhatatlanná vált, akkor nincs oka többé félni tőle. Itt valami egészen másról lehet szó, csak derüljön ki időben, mielőtt újabb tragikomédia veszi kezdetét.

– Miért tenne ilyet? – nézett oldalra, majd vissza rám. Teljes tanácstalanságot olvastam le a mimikájából.

– Miért dugdosna téged hónapokig, mikor látszólag semmi értelme? – dobtam fel.

– Igazad van – ismerte el, majd elgondolkodva a plafont kezdte szuggerálni.

Csak tudnánk, mi a helyzet, de egyelőre hiába keressük a válaszokat, ha egyszer nincsenek.

Ezzel el is engedtem ezt, mert csak növelte a feszültséget, amit tudatosan el akartam kerülni, és azon kezdtem agyalni, miért vitte el a leveleket. Mi haszna neki abból, ha Maddox nevelőszülei mit sem tudnak róla?

– Hívd fel Carolt! – hívtam fel rá a figyelmét, mielőtt elfelejtjük. – Biztos halálra aggódja magát! Most!

○•○•○

Sziasztok! Megérkeztem a fejezet második felével.

A következőben Maddox szemszöget olvashattok majd, illetve kicsit beindulnak az események. :)

Köszönöm mindenkinek, aki olvas, csillagoz vagy egyáltalán még itt van! ♥