MADDOX

A vérben úszó csatateret fülledt nyögések, sikoltozás és kiabálás töltötte be. A lábamtól, az orrom hegyéig úsztam a mocskos szörnyek maradványaiban. Kimúlt tetemek borították a teret, arany és vörös színben tündökölt a kavicsos talaj, míg az alvilág égboltján dühös villámok futkároztak Zeusz mérgétől.

Az első rohamot – mondhatni – könnyen átvészeltük. Vállvetve harcoltunk Vesszel és a két láthatatlan sráccal, akik könnyűszerrel kiiktatták a lényeket, míg mi eltereltük a figyelmüket.

A második és harmadik etapban már nehezebb dolgunk akadt. A Tartarosz legmélyebb bugyrából kúszhatott elő az a nyolc sárkányfejű, oroszlántestű mutáns, akivel kellően meggyűlt a bajunk. Felfalt vagy hét-nyolc félistent, mire eljutottunk hozzá, ami nem túl kellemes arány, tekintve, hogy sokkal kevesebben voltunk, mint a támadók.

Végül Mounty azaz Orthosz segítségével iktattuk ki a fenevadat. Ves állatkája rendíthetetlen módon udvarolni kezdett a nála háromszor magasabb teremtménynek, és kiderült, jó pasinak tartja őt, így lenyomtak egy seggszaglászást, kis párzási tánccal, aztán Jackson és Jasper szíven bökték egy karddal.

Most pedig itt álltam, és heves lihegés közepette azon tanakodtam, honnan bújt elő ez a sok izé. Számolni sem bírtam, hányat öltünk meg, de csak ömlöttek a palota oldaláról és tetejéről. Ves már szintén fáradtnak bizonyult, láttam rajta, hogy az elmúlt húsz percben egyre lankadt a figyelme. Ezért is jött jól Artemisz fiainak védelme, akiket a bestiák nem vehettek észre a képességükből fakadóan.

Felemeltem a kardot, és nagyot suhintottam vele. Újabb kígyók hullottak a talajra, a szörny nyüszítve rogyott össze, és kékes vére csordogálni kezdett. Undorító!

– Ennek semmi értelme! – kiáltotta Ves, miközben odahátrált mögém, és nekivetette a hátát az enyémnek. Már harmadjára jelentette ki, és azóta sem támadt jobb ötletem, mint továbbküzdeni.

– Nincs, de ez van! – válaszoltam neki magabiztosan.

Igen, a képessége tökéletesen hatott rám, így egyértelműen nem féltem, azonban bármennyire próbálkoztam, képtelen voltam előre megjósolni az ellenfeleim mozdulatait. Dühített a tény, hogy mennyire béna vagyok, de tudtam, nem ragadhatok le, mert nagy valószínűséggel ezek a szörnyetegek csak az üdvözlősereg részei.

Abból feltételeztem, hogy Árészt utoljára egy órával ezelőtt láttam Zeusszal párbajozni, majd köddé vált a keserű tömegben.

– Lefárasztanak minket! – emelte meg a hangját újra. – Nem véletlenül! Valamit tenni kéne!

– Belefojtani őket a Sztüxbe? – morgolódott Jackson, miközben elkapta egy kecskeszerű izé lábát, és elhajította a folyó irányába.

– Ez nem hülyeség! – reflektált Ves. – Merre van Poszeidón?

– Megkeresem! – ajánlotta Jasper, és rögvest meg is iramodott a palota irányába.

Újabb adag mutáns tört felénk, a szemöldököm ráncolva pillantottam az irányukba, majd felsóhajtottam. Vesperának igaza van. Mire eljutunk a tényleges ellenfelekig, egy csepp erőnk sem marad.

– Ves! – löktem el magam tőle, majd befordultam elé, és hadarni kezdtem. – Van egy ötletem! Az előbb Mounty bejött annak a nagy micsodának, kelts a szörnyekben vágyat! Amíg egymással dugnak, addig nincs idejük támadni!

– Hülye vagy! – csóválta meg a fejét, viszont a tekintete halálra vált, és rántott egyet rajtam. Jóformán előrebuktam, de még épp időben nyertem vissza az egyensúlyom ahhoz, hogy láthassam, ahogy Ves homlokon döf egy oroszlánfejű, szárnyas lényt.

– Baszki! – mormoltam, amikor vicsorogva meglódult felém három kígyófejű kecskelábú teremtmény a másik irányból.

Az elsőnek lendületből vágtam le a fejét, miközben arra koncentráltam, hogy beizzítsam az erőm. Nem jött össze, így kénytelen voltam ruganyos mozgással ellátni a bajukat, amivel nem is lenne gond, ha nem csapkodnék alkalmanként rohadt szar irányba ezzel a nehéz pengével. Lehet, nekem is gyakorolnom kellett volna a kardforgatást, de minden alkalommal módszeresen elkerültem. Késő bánat.

Amint összeestek, felkaptam a fejem. A szemem bejárta a helyet. A fülemben üvöltés visszhangzott, a levegőben már-már alvadt vér szaga keveredett némi füsttel. Valami nagyokat robbant a távolban, míg körülöttem mindenki erején felül kaszabolt. Vettem pár nagy levegőt, mert a szívem szinte már a fülemben dobogott, majd visszafordultam Vespera felé. Az ütő majd' megállt bennem, amikor rájöttem, nincs ott, ahol az imént hagytam. Mi a fasz?

Az agyam felfogta, aggódnom kellene, de teljesen eltompított a határozottság, ami itt lüktetett a mellkasomban, és nem hagyta, hogy az aggodalom utat törjön magának. Magabiztos talán, de hülye nem lettem, így eltökélten lódultam meg előre, és Ves nevét kiabálva masíroztam végig a félistenek, istenek és szörnyek hada mellett. Fellöktem én mindenkit, aki az utamba került, nem igazán foglalkoztam vele, ki az.

– Várj már meg! – üvöltözött Jackson, majd az oldalamra kocogott, és tartotta a tempómat.

– Nem láttad, hova tűnt? – kérdeztem tőle. – Egy fél percre fordultam el!

– Nem! – felelte. – Én sem vele voltam elfoglalva, hanem egy háromfejű oroszlánnal!

– A picsába már! – szentségeltem megállíthatatlanul, de nem torpantam meg.

Valaki elkapta a karom, és maga felé fordított. Már emeltem a kardot, hogy lesújtsak rá, amikor megpillantottam Démétér alakját, úgyhogy még időben megállítottam a mozdulatot.

– A palota felé szaladt, két perce! – adta le a drótot. Minden bizonnyal felfigyelt az üvöltözésemre.

– Köszönöm! – hálálkodtam, és várakozás nélkül, futva indultam arra, amerre Démétér mutatott.

Egész közel kerültem a kastély bejáratához, ahol Hádész és Zeusz éppen berobbantak az ajtón. Jobbra tőlem Athéné irtotta a bestiákat Perszephoné oldalán, aki sorozatosan bokrokat készített belőlük. Más esetben nevettem volna, de jelenleg csak Ves járt az agyamban.

Balra lestem, ahol Dionüszosz mondhatni táncolva verekedett, míg egy félisten csávó tűzzel borított be egy kisebb területet.

– Vigyázat! – kurjantotta valaki messzebbről. – Mindenki oldalra, akinek kedves az élete!

Az állam leesett, amikor meghallottam egy lágy morajlást, majd a víztömeg megemelkedett, gomolygott egy darabig a levegőben, majd csápokat formálva, egyesével csapott le a szörnyekre. Magával ragadta a testüket, és berántotta őket a Sztüx legmélyére. Ezek szerint Jasper rálelt Poszeidónra.

Akaratlanul is felrémlett a legutóbbi úszógyakorlatom, viszont sejtettem, nincs idő most a nosztalgiázásra, helyette meg kell találnom Vesperát.

Sebtében a palota felé vettem az irányt, míg Jackson folyamatosan loholt utánam. Nem tudom, mikor lettünk haverok, de nem nehezményeztem, amiért az oldalamra szegődött. Ketten mégiscsak többet érünk, mint én egyedül a csapnivaló harctudásommal.

Bármennyire szerettünk volna, a palotába nem jutottunk be. Hádész és Zeusz sem, akik inkább kifordultak, mintsem szembenézzenek egy csapat újabb szörnyeteggel. A nyitott ajtón csak úgy áradtak kifelé, végeláthatatlan mennyiségben ömlöttek, mintha sosem fogynának el.

Odabentről felbuzdult kiáltás csendült fel, és váratlanul, a szörnyhadat követve, emberek rontottak a harctérre. Feltételezhetően félistenek lehettek, de elképzelni nem bírtam, honnan szalajtott ennyit belőlük Árész. A faszba már, de komolyan! Hát sosem lesz vége? Hol a picsában van Ves?

Igyekeztem minél jobban oldalra araszolni, nehogy az útjukba kerüljek, ugyanis roppant lelkesen vetették magukat a csapatainkra. Épp elkaptam, amikor Mounty kettővel könnyűszerrel végez, majd fújtatva fordultam egyet, hátha végre meglelem Vesperát.

– Maddox! – Ves balról érkezett, azonban a kardja már nem volt nála. Rám szegezte kék íriszét, és felsóhajtott. – Adjuk fel! – Felocsúdni sem maradt időm.

– Tessék? – ült ki az arcomra egy grimasz. – Miről beszélsz?

– Vesztésre állunk! Álljunk át az ő oldalukra!

Futólag Jacksonra emeltem a tekintetem – aki körül izzó, zöld aura lebegett –, de ő is hasonlóan értetlenkedő arckifejezéssel bámult vissza Vesre. Mi ütött belé?

– Nem teszünk ilyet! – vágtam rá rögvest, majd megragadtam a karját, és a kapu kitárt szárnya mögé húztam, és megtámasztottam a kardom a falnál. – Bármikor felbukkanhat Árész! Ha vele leszámolunk, már nyertünk!

– Nem érdemes – makacskodott tovább. – Úgy döntöttem, átállok! Vagy jössz velem, vagy ellenségekké válunk!

Csodálkozva pislogtam rá, mert olyan idegen módon beszélt, ahogy még sosem. Ezért felvetült bennem, hogy talán nem is az én Vesperám áll velem szemben. De, ha nem ő, akkor...

– Értem – nyúltam a fegyverért, és hátráltam egyet. – Mondd csak, Ves, emlékszel még, mit kértem tőled, mielőtt idejöttünk?

– Persze! – bólintott, azonban feszültség jeleit olvastam le az arcáról.

– Tudod, a kulacsról és a tollról – rögtönöztem valami baromságot, mire az idegen elvigyorodott.

– Igen, mi van vele?

– Hol van Vespera? – Szabad szemmel alig látható sebességgel lendítettem a penge végét a hasonmás nyakához, és felvont szemöldökkel vártam egy kielégítő választ.

Persze nem tudhattam, hogy valóban felvették-e az alakját, vagy csak az agyába piszkáltak bele, így minden eshetőségre felkészültem. A lány összeszorította a száját, döntésképtelennek véltem. Nem értettem a reakciót, de egyértelműen rájöttem, ez nem lehet Vespera.

Eközben Jackson megkerült engem, és a háta mögé araszolt. A srác előrenyújtotta a tenyerét, és meglengette Ves előtt, azonban a szeme se rebbent. Nem látja? Ha nem látja, akkor egyértelműen nem ő az. De mi van, ha csak úgy tesz, közben...

Nem maradt időm befejezni a gondolatot, ugyanis Jackson előkapott egy tőrt a nadrágjából, és mit sem törődve a kételyekkel, beledöfte Vespera nyakának oldalába. A látványtól megtántorodtam. A kard kihullott az ujjaim közül, a szívem egy akkorát dobbant, mintha menten ki akarna esni a helyéről.

A magabiztosság egyszeriben köddé vált. A kétségbeesés elhatalmasodott a lelkemben, amikor tudatosult, ha elvesztettem a képességének az eredményét, nagy valószínűséggel őt is.

A szájából kibuggyant a vér. A szemöldököm ráncolva meredtem rá, totál összezavarodtam, mert vörösség csordogált le az állán, és már a múltkor megvitattuk az arany színű vérrel kapcsolatos megállapításainkat. Azonban a határozottság ettől még szertefoszlott. Most mi a faszom van?

– Ne! – hörögte, miközben térdre zuhant. A nyakához kapott, mire Jackson kirántotta belőle a tőrt, és komótosan leeresztette.

– Mit tettél? – szökött ki belőlem a fájdalmas susogás.

Még mindig teljes káosz uralkodott a bensőmben. Nem bírtam eldönteni, hogy Ves az, vagy sem, de látni, ahogy a nő, akit tiszta szívemből szeretek előttem haldoklik, teljesen elhomályosította a józan ítélőképességem. A zavarodottság tagadhatatlanul furakodott elő, így leguggoltam mellé, és lefektettem a hátára. A pólója nyakát megragadva kicsit lejjebb húztam azt. A sebből ömlött a pirosság, míg ő fuldokolt, én meg tehetetlenül bámultam. Azt hiszem, lefagytam. Életemben először képtelen voltam lecselekedni vagy gondolkodni.

– Ez nem Vespera! – jelentette ki Jackson, ahogy elnézte a tétlenkedésem és brutális zihálásom. – Nézd meg, nincs rajta a nyaklánc, ráadásul állat szaga van. – Ezzel sikeresen kizökkentett.

– Állat szaga? – pillantottam a srácra, két nagyobb levegővétel között. – Miről beszélsz?

– Erről – bökött a hasonmás felé, aki immáron égbe révedve hevert előttem, viszont a teste megrándult. Lassan, de biztosan levált róla az illúzió, és nőni kezdett. A dereka és a lába megnyúlt, helyére két termetes kígyófarok nőtt, míg a feje szintén változásnak indult. Kígyók fedték fel magukat, megszámlálhatatlan mennyiségben, azonban mind halottak voltak.

Automatikusan kezdtünk hátrálni, közben Jackson mellém araszolt. A palota falához húzódva szemlélhettük a szörnyeteget, kinek tépázott szárnyak lógtak a hátán, alakját mocskos bunda fedte.

A felismerés lassan jutott el a tudatomig. Egyrészt valamelyest megnyugodtam, hiszen Ves életben van, másrészt viszont egyre idegesebbé váltam. Jackson megölte Tüphónt, de ennek ellenére a magabiztosságom is eltűnt, tehát valami történt Vesszel.

– Milyen tőr az? – vontam kérdőre a láthatatlan fickót.

– Az anyám ajándéka – forgatta meg az ujjai között. – Bármilyen lénnyel végez, akinek bármely köze van az állatokhoz.

– Ódákat fognak zengeni rólad – mormoltam döbbenten.

– Kétlem – válaszolta a holttestet figyelve. – Egyébként is, ő baszta el. Emberi formájában gyenge.

– Jó, ezt most leszarom! – emeltem újra a magasba a kardot, nem akartam több felesleges szót váltani. – Hol a büdös picsában van Vespera?

Már megint a harcteret pásztáztam, de most már kellően aggódva. Ameddig a szemem ellátott, utolsó leheletig tartó küzdelem folyt. A harcosok tapicskoltak a vízben, vérben és maradványokban. Egyre több elkínzott üvöltés hangzott fel, valaki segítségért kiáltott, majd végleg elhalt a hangja.

Zeusz villámokat szórt pár mutánsra, Hádész lóháton, egy karddal vágott le mindenkit, akit ért, míg Démétér és Perszephoné a növényekkel szórakoztak és vonták őket be a harcba. Dionüszosz továbbra is ropta a táncot, ami egész szürreálisan hatott. Meg is csóváltam a fejem, azonban a szemem kitágult, amikor hirtelen megpillantottam Árészt.

A kék szemű isten egy széles vigyort villantott felém a tömeg kellős közepéből, majd sarkon fordult, és megiramodott a folyó irányába.

Nem tétlenkedtem, ahogy csak a lábam bírta, utánarohantam, hátha véget vethetek ennek az egész szörnyűségnek. Már-már kicsit féltem, hiszen gyakorlatban nehezen győzhetem le a háború istenét, de bizakodtam. Ha annak a próféciának igaza van, talán őt kell kinyiffantanom ahhoz, hogy helyre álljon a rend.

Egészen a folyó partjáig rohantam, miután átverekedtem magam a tömegen, és kinyírtam pár, az utamba kerülő ellenséget. Nem számított semmi, csak az, hogy eljussak Árészig. Ha ő megvan, utána pedig szélsebesen Vespera keresésére kell indulnom.

Megtorpantam a csobogó víz mellett, fordultam egyet magam körül, hogy megbizonyosodjak róla, nem tervez senki sem belelökni. Magamtól meg többször nem ugrom, egyszer is elég volt. A pasast elveszettem útközben, de nem érdekelt. Valahol itt kell lennie! A francba is az egésszel, de komolyan!

– Milyen költői! – Árész hangja nevetve szólalt fel a túlparton. Először alig hallottam meg, hiszen mindent elnyomott a fülsiketítő jajgatás és a pengék vészjósló koccanása. Acél acélnak ütközött, félisten félistennek üvöltött.

Kimérten néztem rá. A percek lelassultak, amikor rájöttem, miért mondta ezt. A szívem ezerszeres tempóra kapcsolt, a levegő belém szorult, amikor megpillantottam Vest az istenség kezei között. Hosszú pengéjét a nyakához szegezte, ajkán elégedett vigyor csücsült. A túlontúl ismerős jelenet kívülről még borzalmasabbnak tűnt, mint átélni azt.

A múlt ismétli önmagát? Valaki csúfos gúnyt űz belőlem? Kereshetném a válaszokat, de nincs értelme. Tudtam, ha megszólalok, vagy megmozdulok, Árész menten lépni fog.

Belenéztem szívem választottjának szemébe. Félt. Félt és rángatózott, de Árész szorosan tartotta maga előtt. Nem vettem jó néven, amikor átkarolta a hasát, hogy szorosabban gúzsba köthesse, de továbbra sem mertem mozdulni. Árész játszani akart.

Kalkuláltam, osztottam, szoroztam, miközben azon tanakodtam, hogyan kerülhetnék úgy mögé, hogy ne vágja el Ves torkát. Üvölteni akartam, de nem tettem. Pánikolva segítségért szerettem volna kiáltani, de ehhez sem volt bátorságom. Túl sok múlt a reakciómon, Ves élete. Az igazi szerelmem tényleges élete.

– Ezúttal biztosra megyek! – kiabált ez a beteg elme. – Az egész fejét lemetszem!

Nem feleltem, csak álltam ott, mint egy szerencsétlen, és reménykedtem. Magam sem tudom, miben, de csodát reméltem.

A bizonytalanságom egy másodperc törtrésze alatt oszlott el. A vérem szinte felforrt attól, ahogy szétáradt bennem a magabiztosság. Többé nem kételkedtem, nem féltem. A tekintetem újra találkozott Vesperáéval, kinek könyörgő, kék írisze elárulta, ő adta vissza azt, amit valószínűleg a küzdelem hevében véletlenül elvett.

Valahogy mostanra egyértelműnek bizonyult, hogy én leszek a győztes. Meg fogom őt menteni, ha kell, akkor az életem árán.

Felbuzdulva húztam ki magam, majd Árészra szegeztem a pillantásom, és rámosolyogtam. A következő másodpercben helyváltoztatással kerültem a háta mögé, viszont ő számított erre. Ellökte Vest, és hárította a csapásom. Vicsorogva nézett velem farkasszemet, amikor a kardjaink egymásnak feszültek. Ezek szerint végig erre ment ki az a bizonyos játék. Engem akart igazából kivégezni. Egy befejezetlen meccs voltam számára.

Amíg én lekötöttem Árészt, Ves talpra szökkent, kicsit hátrébb is tántorgott, de nem zavart. Legyen csak távol ettől a párbajtól.

Ugyan a szorult helyzetből kimásztunk, de ettől még a hadistennel kellett szembe szállnunk. Őszintén nem tudtam, miből gondoltam, nyerhetek, de az agyam erőszakosan kényszerített arra, hogy minden csapását tűpontossággal kivédjem. Sosem harcoltam még ennyire koncentráltan, ennyire pontosan. Mintha hirtelen megtanultam volna.

Árész újfent felém csapott, én pedig elugrottam előle. A teleportálást bevetve igyekeztem a háta mögé kerülni, és valamelyest kitapasztalni a harcstílusát, de nem véltem felfedezni hasonlóságokat. Mindig máshogy reagált, hiszen pontosan ez lehetett a célja, hogy ne lehessen lekövetni a mozgását.

Valami megváltozott. Akkor vettem tudomásul, amikor leesett, hogy az áhított képesség, amit elképzeltem, igazából működött. Mégsem tanultam meg egyik percről a másikra harcolni, egészen egyszerűen láttam előre, hova fog ütni, így könnyűszerrel levédhettem mindent. El sem bírtam képzelni, honnan jött ez elő. Talán Ves tényleges elvesztésének gondolata rázott meg ennyire, de nem bántam. Előnyt kellett kovácsolnom ebből, így, mikor Árész ismételten a torkom felé suhintott, elhajoltam előle, és guggolásban változtattam helyet. A háta mögé kerülve, azt hiszem, meglephettem, mert a csávó nem bírt követni. A mellvértjétől megsebezni nem tudtam, de csorba eshetett a becsületén, amikor behorpasztottam neki.

Az arckifejezése egészen hasonlított az általa hadba hívott szörnyekéhez. Szeme már szinte vérben forgott a dühtől. Hörögve lendítette a kardját, de nem ment vele sokra. Előre ismertem minden egyes lépését.

A vívást hosszú órákig folytathattuk volna, azonban éreztem, kezdek fáradni. Minél előbb el kellett kapnom a megfelelő pillanatot, és átszúrni a testét ott, ahol nem fedte páncél.

– Meghalsz! – Eltorzult hangjába méreg keveredett csalódottsággal. – Senki sem győzedelmeskedhet a háború felett!

– De igen! – Apollón erőteljesen kiáltott fel. A váratlan fordulatra én és Árész is odakaptuk a fejünket. Az apám ott állt Ves oldalán, mellette egy nő, háttal. – Az élet, barátom!

Kihasználtam a komoly figyelemelterelést, és megint mögé teleportáltam. Várakozás nélkül döftem át a kardot a tarkóján, míg ő bámészkodott, majd hátráltam egy lépést. Az apámra lestem, aki bólintott egy aprót, aztán vettem egy nagy levegőt.

Árész eközben térdre rogyott. Sípolva vette a levegőt, elvetemült módon markolt rá a fegyver élére, ami felsértette tenyerének bőrét. Arany vér csordogált a kikopott, elsárgult fűre.

– Maddox! – sikítozott Ves. – Csukd be a szemed! Csukd már be! Ne nézz oda!

Az ismeretlen nő, aki eddig Apollón oldalán állt, már Árész előtt térdelt. A haja helyén kígyók tekeregtek, sziszegve nyújtóztak az ég felé.

A gorgó egyenesen az istenség tekintetébe meredt. Úgy döntöttem, nem ma leszek Hádész palotájának ékes dísze, így sarkon fordultam, és Vespera mellé rohantam. Mellé érve rögtön átkaroltam a derekát, és védelmezően magamhoz öleltem. A keze a mellkasomra siklott, megkönnyebbülten simult bele az ölelésembe. A fejem az övének döntve figyeltem, ahogy a háború istene lassan, de biztosan kővé dermed. A karddal együtt vált szoborrá, míg arcára a felismerés gúnyos valója rajzolódott ki. Sejtette, mi történt vele. Halhatatlanul záródott kőbe, örök kárhozatra ítélve.

– Ki nagyra vágyott, elbukott – szónokolta Apollón. – Börtöne kövében élhet mostantól, az örökkén és túl. Időtlen időkig ténfereghet ott, hol ki más nem lesz, csak ő, ki adott. A háború véget ért, a béke megadatott. Nem maradt ő más, mint vak és fagyott. 

○•○•○

Sziasztok!

Megérkeztem az új fejezettel, ami konkrétan az utolsó előtti. Az utolsó is készen van, nemsokára az is felkerül.