VESPERA

Az Olümposz megtelt élettel. Nem, mintha eddig kopárnak vagy egyhangúnak nevezhettem volna, de a lágy zsivaj, amit az idegyűlt félistenek, istenek és Mounty adott ki, határozottan megtöltötte némi színnel az alapesetben a szépsége ellenére is unalmasnak tűnő teret.

Szorosan Maddoxba karolva álltam, és a vállára hajtott fejjel vártam, hogy Zeusz elcsitítsa a susmorgást és találgatást, aztán információkat adjon arról, mi lesz a következő lépésünk.

A jobbunkon Jamie és a nővére, a gondolatolvasó Tia toporogtak, míg a másikon Jackson és Jasper türelmetlenkedett. Mounty még kiskutya álcájában pihengetett a lábunk mellett, és minden előttünk elhaladó személyre rámordult.

A szökőkút körül rengeteg ismeretlen arcot véltem felfedezni, teljesen megdöbbentett, mennyi félisten szaladgál a világ egyes pontjain, és mi még csak nem is tudtunk a létezésükről. Sokan velünk egy korosztályba tartozhattak, valahogy tizennyolc és huszonkettő közé soroltam őket, de bőven akadtak idősebbek is, akik szintén meglepetést okoztak. Durva...

Leginkább azt furcsálltam, hogy az idegyűlt félistenek izgatottnak mutatkoztak. Félelem jele szinte nem látszott rajtuk, holott bőven lett volna okuk az aggodalomra. Ezen kívül pedig lelkesen nézelődtek, mintha valami különleges múzeumban volnának. Megértettem, hiszen valószínűleg nem minden nap érkezett értük egy isten vagy istennő, és adott nekik olyan feladatot, amin igazán sok mindent múlt. Ráadásul ennek tetejében felhozták őket az Olümposzra, ahol eddig még egyikük sem járt. Legalábbis így gondoltam, de nem tudhattam.

Pár perc elteltével Zeusz és Hádész Poszeidón oldalán sétáltak a legdíszesebb, legcicomásabb „templom" lépcsőjének tetejére. Mögöttük Héra, Démétér, Heszita – akit szintén mi csábítottunk vissza ide – és Perszephoné állt. Pár lépcsőfokkal alattuk Hermész, a nem túl kedves ábrázatú Héphaisztosz és Athéné figyelték a tömeget. Dionüszosz is ott időzött a lépcsősor alján, mellette pedig pár számomra ismeretlen isten és istennő helyezkedett. Egyedül Apollón hiányzott, és ez aggasztott minket a legjobban. Maddox nemrég említette is, hogy nem érti, mi ez a nagy titkolózás, mikor sokkal egyszerűbb lenne, ha beavatna minket az apja a terveibe. Sejtettük, valami „így kellett lennie" dolog állt a háttérben, így megkérdezni nem mertük. Felesleges lenne.

Zeusz végigpásztázta a seregét. Fintor ült ki az arcára, nem látszott túlságosan boldognak, de ez sem lepett meg. Létezik egyáltalán bármi, amivel ez a fickó elégedett? Nem hiszem.

– Csendet! – A hangja úgy sült el, akár egy puska. A halk beszélgetés elhalt, minden szempár rászegeződött, de az ő írisze kizárólag minket kémlelt. – Vespera, Maddox! Miért időztök az imítheosok között?

Maddoxszal összepillantottunk, majd az indokolatlan dorgálásra odasétáltunk a lépcsőhöz. Kellően kínosnak bizonyult, ugyanis mindenki minket szuggerált, ahogy megtorpantunk Dionüszosz és haverjai mellett. Mounty kitartóan követett, és morgolódva ült vissza a lábamhoz.

A nem várt figyelemtől nyakig pirultam, és igyekeztem minél jobban Maddox mögé bújni. Nem teljesen értette, miért bújócskázom, de nem is firtatta, hagyta, hogy félig mögé húzódva kapaszkodjak belé. Ismert már eléggé, gondolom leesett neki, mi a bajom.

– Ki ez a fiú? – hangzott fel egy erőteljesebb hang a tömeg közepéről. – Talán isteni kegyelt?

– Az én fiam! – húzta ki magát büszkén Hesztia. Ugyan csak fél szemmel figyeltem, mégis megmosolyogtatott. Hálás voltam neki, amiért látszólag tényleg érdekelte Maddox sorsa. Persze sokat hibázott, de legalább ő jóvá szeretné tenni, nem fölényeskedni.

Az összegyűltek között susmorgás ütötte fel a fejét, de Zeusz határozottan lepisszegte őket.

– Új korszak hajnalának szülötte, ki szűz méhben foganva jött e világra, életen és halálon túl járva, meglátva, mi igaz, mi keserű. Az érzések medrében keresve, megragadva azt, ki számít, kezei közt hullik el Zeusz vérének szülötte. A jövő a kulcs, mely ott lebeg előtte: pólemos, aíma, néa archí.* – A szónoklás remekül megy Zeusznak, bár ez logikus, volt ideje gyakorolni az évmilliók során. – A prófécia adott, Hesztia és Apollón fiáról szól!

Nem hagyta, hogy ennél többet tudjanak, ami megnyugtatónak bizonyult, de ettől még tartottam tőle, hogy árulók is lehetnek köztünk, akik Árész malmára hajtanák a vizet. Lehet, csak a paranoia ütközött ki, amit egyre csak tetézett a sok bámészkodó kíváncsi figyelme.

Annyi előny származott ebből, hogy a sokat sejtető pillantások helyettem Maddoxra szegeződtek. Mondjuk nem mentem vele sokra, hiszen ott álltam közvetlen félig mögötte.

– A feladat a következő! – vette át a szót Hádész. – A kapu mögöttem fog megnyílni! Fegyvereket a szökőkút mellett találtok – bökött oda, mire lehullott az égből egy halom kard. – Megrohamozzuk az ellenséget, és leszámolunk velük! Ennyi, mindenki fogjon egy szablyát!

Ennyi? Szűz anyám! Azért én reméltem, hogy dumálunk még pár órát, terveket szövünk, felkészülünk, nem vaktában rohanunk Árész és hadja ellen, de úgy látszott, a számításaim nem igazolódtak be. Vakon futunk a vesztünkbe. Csodálatos!

Erisz ugyan nincs itt, de az őskáosz kezdetét vette. A jelenlévők hangosan zúgolódtak, többen egymáson átverekedve siettek a kardkupachoz, míg mások tétován álldogáltak, és rémülten pislogva vették tudomásul, valószínűleg meghalunk.

– Tudom, hogy már ezerszer mondtam – lépett be elém Maddox, és megragadta a kezem –, de maradjunk együtt! Ha bármi rosszra fordulna, ne felejtsd el, tudsz helyet változtatni!

– Te se felejtsd el! – pislogtam felé az ajkam harapdálva.

– Van valami, amit meg szeretnék próbálni – hajolt hozzám közelebb, hogy remélhetőleg csak én halljam. – Talán képes lehetek előre látni az adott ellenfél csapásait, viszont ehhez segítened kell.

– Mégis hogyan? – kérdeztem töprengve.

– Azt szeretném, ha kényszerítenél – felelte, mire automatikusan elhúzódtam tőle. Őt is megsütötte a nap vagy mi van?

– Nem! – vágtam rá a kelleténél gyorsabban. – Tudom, milyen a képességem, és...

– Ves, én is tudom – simított végig a kézfejemen –, de attól tartok, magamat fogom vissza a folytonos pöcsöléssel. Aggódom, befolyásolnak az érzelmeim, ezért azt szeretném, ha magabiztosságra kényszerítenél, mert akkor elhinném, hogy képes vagyok rá.

– Nem akarom, hogy rossz legyen neked – mormoltam idegesen.

– Rosszabb lesz, ha nem sikerül, és levágják a fejem, mert nem tudok elhajolni időben – győzködött, és elég jól csinálta, de ettől még az ellenérzéseim megmaradtak.

– Megteszem, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, de egyértelműen nem szeretném! – közöltem vele markánsan. – Nem támogatom a szeretteim szenvedését.

– Nem fogok szenvedni – folytatta –, mert csak magabiztosságot adsz, semmi mást. Az nem rossz dolog!

– Csak ne bízd el magad annyira, hogy baj legyen belőle...

– Épp ez a lényeg – csókolt homlokon. – Amint átléptünk az alvilágba vezető kapun, csináld meg!

– Jól van – sóhajtottam szomorúan.

– Hé! – Jackson és Jasper kétoldalról közelítettek meg minket, majd mindketten Maddoxra szegezték a tekintetük. – Úgy döntöttünk, szívesen leszünk disznók, haver! – paskolta meg a vállát Jackson. De gyorsan barátok lettünk!

– Nem vagyunk haverok – söpörte le magáról a kezét, és megcsóválta a fejét –, de ettől függetlenül maradjatok a közelünkben. Talán csapatba verődve könnyebben meg tudjuk védeni egymást.

– Igen – helyeseltem én is. – Tegyük félre a sérelmeket, már, ha neked menni fog, Jackson.

– Közös a cél, azt hiszem – válaszolta sóhajtozva. Helyes!

– Nyílik a kapu! – kiáltott fel Jasper, mire mind odanéztünk.

A kapu megnevezés tökéletesen illett rá, hiszen konkrétan úgy festett, mint egy fából tákolt, bazi nagy, kétszárnyú ajtó. Közvetlen Zeusz díszes épületének lépcsősorának középső fokán jelent meg. Az oldala sötéten gomolygott, mintha kéményből hömpölygő füst venné körül.

A szívem ezerszeres tempóra kapcsolt, ahogy rájöttem, nem maradt több időnk beszélgetni. A tekintetem a csatába vonuló Zeuszra szegeztem, aki aranyszínben pompázó mellvértben rontott át az alvilágba. Őt követte Athéné, Dionüszosz, Poszeidón, majd Démétér, Hesztia és Perszephoné is átlépett az ismeretlenbe.

Tekintve, hogy az istenek többsége előrement, a többiek is megindultak. A tömeg kiabálás és rémült fújtatás közepette lódult meg a főisten után.

Sejtettem, hogy nem tétlenkedhetünk tovább, mennünk kell, kínos lenne, ha mi zárnánk a sort, de még mindig túlságosan zavart a tervnélküliség. Emellett Maddox kérése is tépázta az elmém. Képes lehetek megadni neki, amit kért, de ez veszélyes.

– Fogjunk egy kardot! – indítványozta Maddox, ezzel kiszakítva engem a merengésből, majd mire kettőt pislogtam, már választott is nekünk, és az egyiket a kezembe nyomta. – Bárki jön szembe, ne felejtsd el, hogy meg akar ölni!

– Nehéz lenne – mosolyogtam rá bánatosan. – Maddox, ne merj nekem meghalni!

– Nem adom magam olyan könnyen – húzódott hozzám közelebb, és nyomott egy rövid csókot az ajkamra. – Remélem, te sem, kicsi Ves, mert megkeserítem az életét annak, aki bántani mer téged.

– Szeretlek – motyogtam neki az átjáró felé pillantgatva, ugyanis már nagyon fogytak a harcosaink. A nagyjuk már átkelt, mindössze páran maradtunk.

– Én is szeretlek! – Még egy gyors puszit kaptam, aztán Maddox kézen ragadott, és öles léptekkel, az ikrekkel az oldalunkon megiramodtunk a kapu felé.

– Mounty! – hívtam a kutyám. – Változz át, és gyere!

A portál – már, ha ez a helytálló – a Hádész palotájának előtti területre vezetett. Döbbenten vettem tudomásul, hogy újfent itt vagyunk. A folyó közvetlen közelében, azon a helyen, ahol Maddoxot már egyszer elveszítettem. Talán sorszerű, hogy itt kell megütköznünk Árész lázadó csapatával, aztán az is lehet, csak én láttam bele túl sokat.

A korábban, Perszephoné pár hónappal ezelőtti visszatérésekor kivirult alvilág most ugyanolyan komornak tűnt, mint az első látogatásomkor. A fák elhullatták leveleiket, a bokrok szintén csupaszon meredeztek a magasba, míg a vízrengeteg éjszínben pompázott.

Az olümposzi sereg felsorakozott a kastély előtt. Az összecsődített hadunk egészen a Sztüxig elért. Az élen Zeusz, Poszeidón és a méltán megsértett Hádész volt. Az utóbbi fekete paripáján ülve szegezte sötét íriszét a lakhelyére. Mögöttük rendezett sorban figyelt a többi istenség, hozzájuk csatlakoztunk mi is, egy sorral a félistenek elé. Mounty szorosan mellettünk helyezkedett el, és lágy morgással várta, hogy a támadás megkezdődjön.

A kis kígyói, amik a két kutyafeje mellett sziszegtek, folyamatosan mozgolódtak, érdeklődve pásztázták a bejáratot, ahogy mindenki más is.

Nem sokkal utánunk Hádész bezárta a kaput, így feszült várakozás következett. Idegességemben a kard markolatát szorongattam, és nagy levegővételekkel igyekeztem elhessegetni a rám törő pánikot. Maddox hasonlóan tett, így beugrott a kérése is, amit hamarosan véghez kell vinnem. Ugyan azt kérte, az alvilágba belépés után tegyem meg, de kellett még egy kis idő, amíg összekapom magam, és lecsillapítom a lüktető pulzusom.

Alig néhány másodperc elteltével Árész széles mosollyal az ajkán sétált ki Hádész otthonának ajtaján. Széttárta a karját, és hangos hahotázásba kezdve lépkedett közelebb.

Az első szó, ami felsejlett bennem – a nagyképű vonulását látva –, az elmebeteg volt. Mintha teljesen elborult volna az agya, és azt hiszem, valami tényleg nincsen rendben vele. Ha a fickó ép lenne, nem kellene most itt állnunk. Ez már régen többről szólt, mint a bosszú. Magának akart mindent, és elhitte, megtalálta az utat ahhoz, hogy ezt véghez is vigye, azonban tudtam, nem hagyhatjuk nyerni.

Némileg felbuzdultam, így egy sóhaj kíséretében az erőmhöz nyúltam, és Maddox kezét futólag megérintve megadtam neki azt, amit szeretett volna: magabiztosságot. A pillantásunk futólag összeért, mire bátorítóan rám mosolygott. Nem láttam rajta szenvedést, ami viszonylag megnyugtatott.

– Hát eljöttetek! – emelte meg a hangját Árész. – El kell ismerned, Hádész, roppant elmés módon oroztuk el a birodalmad!

– Nem fog sokáig tartani az öröm! – vágott vissza az isten.

– Még elmehettek – felelte gúnyosan a háború istene –, bár jobban örülnék, ha maradnátok! A vérontás a kedvencem! A vér illata mindig fellelkesít!

– Elég ebből! – üvöltötte el magát Zeusz. A mondat közepén az alvilág fátyolos égboltján ezernyi apró villám szökkent át, durva fényhatást keltve ezzel.

A szemem kitágult tőle, amolyan erőfitogtatásnak véltem a részéről, de el kell ismernem, valóban menő. Akkor mondjuk nem, amikor épp Maddox mellett csap le vele, de alapesetben látványosnak és valamilyen szinten rémisztőnek is bizonyult.

– Türelmetlen vagy – állapította meg a szőke hajú, csatára szomjazó férfi. – Ez nem erény, de nem baj! – hátrált komótosan párat, kezét még mindig széttárva tartotta, majd fülsiketítő módon elkurjantotta magát. – Epíthesi! *

Ahogy kiejtette a száját a számomra ismeretlen szót, a palota tetejéről egy tucatnyi szörnyeteg bukkant elő. Ezernyi formában tetszelegtek: akadt köztük oroszlán fejű, oldalából kinőtt kígyókkal, egy-egy sárkányszerű, hüdrára hajazó, csak három fejjel, de cserébe hosszabb nyakkal és éles karmokkal. Pár mutáns szárnnyal is rendelkezett, így a levegőbe reppenve lódulhatott meg az irányunkba. Egy kutyafejű, hat lábú, kígyófarkú teremtmény szökkent elő az épület jobbjáról, és szaporán szedte a lábait felénk. Alig egy szempillantásra rá még öt tucat testvére követte.

Mounty felmordult mellettem, vicsorogva húzta össze magát, hogy bármikor az ellenségre támadhasson.

Szinte biztos voltam benne, hogy Tüphón fattyaihoz van szerencsénk. Az összes rá hasonlított, és őszintén, elképzelni sem mertem, honnan kaparták elő őket. Árész mióta készülhetett erre? Évezredek óta? Basszus!

A rémes fenevadak több irányból közelítettek felénk, így a kardot magam elé tartottam, míg a félistenek aktiválták a képességeiket. Jackson és Jasper láthatatlanná váltak, három fickó konkrétan felizzott, mint egy kicseszett kandalló, egy fazon keze megnyúlt, míg egy vörös csajszi halkan dúdolni kezdett. A képesség nélküliek vagy olyan erő birtokában lévők, amik szabad szemmel nem láthatók, megfeszültek. Én meg csak toporogtam, és Maddoxra pillantgatva, nagyokat nyelve vártam, hogy eljöjjön, amit sosem akartam átélni.

– Pros ta emprós! * – üvöltötte legmélyebb hangján Zeusz. – As váloume éna télos se aftó! *

*imítheos - félisten

*pólemos, aíma, néa archí - háború, vér, új kezdet

* Epíthesi - támadás

* Pros ta emprós! - Előre!

*As váloume éna télos se aftó! - Vessünk véget ennek!

○•○•○

Sziasztok! 

A köviben harcolunk egy nagyot! :) Én az írással, ti az olvasással! :D