VESPERA

Hesztia – az ígéretét beváltva – lerakott minket az ominózus templom előtt, amit valamiért nem ennyire kicsinek és romosnak képzeltem. Ha jól sejtettem, vályogból húzták fel, míg az ajtaja fából készült. Az egész lehetett négy méter hosszú és három széles, a bejárat előtti két lépcsőfokkal együtt, melyet szintén megcsócsált az idő vasfoga. A sarkai jobb oldalt letörtek, ahogy a négyzet alakú építmény teteje is némileg megrogyott.

Hirtelen el sem bírtam képzelni, hogy férhetett be ide bármilyen oltár, azonban lehet, ez egy egyszerű álca, és benyitva valami teljesen megdöbbentővel találkozunk.

A környéket is furcsálltam. A hátunk mögött egy kacskaringós betonút szaladt végig, viszont a két szélét homokos, kavicsos por takarta. Valószínűleg általában mindössze néhány eltévedt turista botorkálhatott erre, mert csend honolt. Rémisztő csend és nyugalom. A szél néha-néha belekapott a porba, és tovafújta.

Az építmény egy kisebb hegy szirtjén helyezkedett, így mögüle csodás kilátás tárult a szemünk elé. Ha nagyon koncentrált az ember, elláthatott a völgyön túli legközelebbi városig is, melynek fehér, kockaépületeinek zsúfoltsága bőven kiütközött. Olyan tipikus görög hangulatot árasztott az egész. A gerincem mentén futkosott a hideg tőle. Vagy lehet, csak a hüdra gondolata akasztott ki és a Maddox felé irányuló szüntelen aggodalmam.

– Sokáig bámészkodunk még? – zökkentett ki Jackson a tétova merengésemből.

– Nem – mormoltam, majd odaléptem az ajtó elé, és a vastag, átforrósodott kilincsre simítottam az ujjaim. – Bemegyünk, aztán megbeszéljük, mi a terv!

– Nekem mindegy – sóhajtotta Jasper.

Összekapartam a bátorságom, és benyitottam a helyiségbe. Határozottan csalódtam, mert ugyanolyan szegényesnek bizonyult belülről, mint kívülről. A kőpadló többnyire megtört, míg a falak omladoztak. A piciny beltér legvégében egy magaslaton egy letört karú szobor állt, előtte meg az a bizonyos minioltár. Kiváló!

A szoborban felismertem Démétért, leginkább a pontos arcábrázolásból és a virágokkal tarkított hajkoronájából. Habár logikus, az ő temploma, állítólag.

– Megdugnám – szólalt meg Jasper, mire rögtön felé kaptam a fejem.

– Mégis kit? – kérdeztem vissza értetlenkedve. Megdöbbentő, hogy épp egy hüdra mellett tervezünk elsunnyogni, neki meg a szexen jár az esze.

– Démétér jó nő – bökött a szobra felé.

– Kussolj már, te agybeteg! – lökte meg a vállát Jackson. – A templomában vagyunk, szerinted nem hallja?

– Mert hallja? – meredtem tanácstalanul az ikrekre.

– Nem tudom, de jobb félni, mint megijedni – grimaszolt az ellenszenvesebbik. – Na, hol jutunk le a pincébe?

– Nem tudom – feleltem, miközben átszeltem a kicsiny távolságot, és körbepásztáztam az oltárt, de nem lettem okosabb. Sehol egy nyílás vagy gomb, esetleg egy elmozdult kődarab.

– Lehet, rá kell csepegtetned a véred – ötletelt Jasper, és megkocogtatta a lapját. – Ide belevéstek egy búzakalász és valami növény szart. Vagy amúgy, az is opció, hogy fel kell áldozni valakit, végtére is, ez egy oltár.

Az információra rögvest odanéztem, majd végigvezettem az ujjam a motívumon. Ezeréves por takarta ezt is, így lesöprögettem a tenyeremmel, és közelebb húzódtam hozzá. Mi a fene?

– Az egy lyuk a közepén? – mutattam oda, mire Jackson is közelebb hajolt, míg a testvére a kőépítmény oldalát tapizta.

– Ja – bökte ki. – Csepegtesd bele a véred!

– Te normális vagy? – vontam kérdőre háborogva. – Csepegtesd bele te!

– A te anyád temploma!

– Kuss, vagy feláldozlak a francba!

– Nem mernéd – szállt velem vitába újra. Fújtatva forgattam szemet, nem akartam elhinni, hogy tényleg itt kell veszekedni, mikor egyértelműen sietnünk kellene.

– Ide van írva ennek a valaminek az oldalára görögül, hogy semmi – egyenesedett fel Jasper. – Ennek semmi értelme, de szó szerint! Vajon ezért vésték bele?

Semmi? Egek! Semmi!

Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna tarkón, úgy vágott fejbe a felismerés, és a nyakamban lógó kulcshoz kaptam. Hesztia azt mondta, nem nyit semmit és szimbolikus jelentése van. De közben mégsem! Istenem, ez komolyan megrázó, ha igazam van!

Egyszerre tuti biztos lettem benne, hogy az istennő szó szerint szimbolikusan beszélt az ajándékáról. Kétértelműen. A kulcs a semmit nyitja. A semmi pedig ez lenne. A börtön vagy az oltár, azt hiszem.

– Hogy van görögül? – kérdeztem sürgetően Jaspertől.

– Mi?

– Semmi!

– De mi? – tárta szét a karját.

– A semmi! – emeltem meg a hangom már-már izgatottan. – A semmi, hogy van görögül?

– Típota – vágta rá rögvest.

– Az a börtön neve! – kiáltottam fel az örömtől. – Azt mondta Hesztia, hogy ez a Típota nevű börtön!

– Ja, valószínűleg ezért írták rá – gúnyolódott Jackson, de nem foglalkoztam vele.

– Tudom, hogy jutunk be! – kaptam le a nyakláncot, majd behelyeztem a kulcsot a zárba. Eleinte úgy látszott, nem fér bele, aztán hirtelen változni kezdett a mérete, mintha folyékony halmazállapotú lenne, de közben mégsem. Kattant egyet, miután felvette a megfelelő alakot, mire azonnal fordítottam egyet rajta, és kihúztam, nehogy elvesszen. Ez még jól jöhet!

– Ez elég meglepő – kommentálta csodálkozva Jackson, majd hátrébb ugrott, amikor az oltár nagy robajjal megmozdult. Törmelék hullott a földre, ahogy a kőhalom egyszeriben kifordult oldalra, és felfedett egy lépcsőt, mely vaksötétbe vezetett bennünket.

– Remek! – jegyeztem meg, de a szívem vészes kalapálásba kezdett. A rettegés előtört belőlem, és bizonytalanul meredtem konkrétan a semmibe.

– Tehát, mi a terv? – araszolt testvére mellé Jasper. – Már most láthatatlanná válunk vagy előbb lemegyünk?

– Szerintem már most kéne – felelt Jackson. – Na, add a kezed Vespera!

– Várjatok! – nyögtem kicsit pánikolva. – Nagyon félek! Adjatok egy percet, amíg...

– Nem kell fosni! – csapott vállon Jasper teljesen váratlanul, így összerezzentem. – Minden fasza lesz!

– Kösz – motyogtam nagyokat nyelve.

– Ha jól csináljuk, nem vesz észre – mondta Jackson is szokatlanul kedvesen. – Mindhármunk érdeke egy darabban bemenni és kijönni, nem?

– Igen – helyeseltem, majd vettem egy nagy levegőt, megragadtam a két srác kezét, és összekulcsoltam a sajátommal. – Csináljuk! Ha bármi... baj lenne, akkor meg... szaladjatok el!

– Komolyan? – mért végig Jasper. – Azért csak nem hagyunk ott egy hüdrával.

– Ja, nem fogunk – morogta a másik is. – Haladjunk már! Lekésem a sorozatot! Tölthetem le online!

– Micsoda gondok – súgtam a szélnél is halkabban, majd megköszörültem a torkom. – Akkor egyikőtök menjen előre!

Végül Jackson vállalta magára a feladatot, és miután láthatatlanná váltunk, megindult előre. A testünk halványzöld aura övezte, és roppant zavarónak éltem meg. Vajon ők is így látják magukat? Vagy csak én, mert istennő lennék?

Lassú léptekkel szeltük a fokokat a nyomasztó csendben. Az orromig sem láttam, ami tetézve az idegességem, de igyekeztem bízni a mellettem lopakodó két fiúban. Reméltem, hogy nem árulnak el, és vetnek a szörny elé, amikor találkozunk vele. Csak van bennük ennyi emberség, még annak ellenére is, ha a modorukon van még mit csiszolni.

Ahogy haladtunk egyre lejjebb, a látásom kezdett kitisztulni és megszokni a feketeséget. A lépcső oldalát kőfal szegélyezte, és igen szűkösnek bizonyult, lényegében libasorban tudtunk csak lépkedni, iszonyat lassan, hiszen nem tudtuk, van-e még lépcsőfok alattunk.

Az utolsó forduló után halvány fény csillant, és kiértünk egy fáklyák által bevilágított terembe. Hat-hat oszlop helyezkedett körkörös alakban, mindegyik oldalán más-más szimbólumok futottak körbe.

Azt hiszem, az olümposzi isteneket akarták megtestesíteni, esetleg hozzájuk tartozott. Nem tudtam, de bármerre forgattam a tekintetem, nem láttam semmiféle bejáratot, ami elvezethetett ebbe a bizonyos börtönbe.

Közelebb araszoltunk a díszes pillérekhez, de egyikünk sem mert megszólalni. Épp elkaptam, ahogy az ikrek egy jelentőségteljes pillantást váltanak, de ezen kívül ugyanolyan tanácstalannak tűntek, mint amilyen én voltam.

Valami szusszant egyet a hátunk mögött, mire automatikus megmerevedtem. A két fiú is hasonlóan reagált, és erősödött a szorításuk a kezemen. Nem bírtam megmozdulni, így csak átlestem a vállam felett, hátha csak egy patkány liheg felettünk. Egy... kibaszott nagy, gigantikus patkány.

Francba is, de tényleg!

Az ajkamba harapva igyekeztem úrrá lenni a féktelen szívdobogáson, ami rögvest rám tört, amikor tudatosult, ott áll mögöttünk a szörnyeteg. A srácok is megfeszültek, Jackson pedig a szájához emelte a mutatóujját, így jelezte, hogy jobb lesz, ha kussolunk.

A félelem átjárta a testem, szinte az ereimben csordogált. A térdem megremegett a rémülettől, mire Jasper küldött felém egy igen szúrós pillantást.

Hát, baszki! Nem minden nap tartózkodom közös helyiségben egy hüdrával! Mounty legalább cuki az esetek nagy többségében. Lehet, magunkkal kellett volna hozzuk, bár nem kockáztatnám meg. Ez a teremtmény méterekkel magasabb nála, ráadásul öt kígyóra hajazó, sárkányszerű feje van. Méregzöld szeme is inkább kígyószerű, valószínűleg egy harapásba kerülne lekapnia a kiskutyám picike kígyócskáit. Hú, bassza meg! Lehet, most fogok tényleg szívrohamot kapni!

Jackson megrántotta a karom, így rákaptam a tekintetem. Odabökött az oszlopok felé és várakozás nélkül meg is indult. A hüdra valószínűleg meghallhatta a talpunk alatt ropogó kisebb kavicsokat, amik a padló réseibe szorultak bizonytalan lépéseinktől. A fenevad felmordult, és tulajdonképpen követni kezdett bennünket. Lábának markáns dübörgése visszhangot vert a vérfagyasztó csendben. Két fejét folyamatosan a hátunk mögött tartotta, és szaglászni kezdett.

Sejtettem, ennek nem lesz jó vége. Ahogy folyamatosan vette a levegőt, meglengett a nadrágunk szára és a felsőnk alja is. Lényegében szelet fakasztott egy egyszerű ki és belégzéssel.

A kör közepére érve megtorpantunk, velünk együtt a hüdra is. Nyakát nyújtogatva dugta be mind az öt fejét két-két oszlop között. Lebuktunk, ezer százalék, hogy lebuktunk! Ha nem lenne nyilvánvaló számára, hogy itt vagyunk, nem követne ennyire. Tuti kiszagolt! Édes istenem!

Nyeltem egyet, és megpróbáltam nyugalmat erőszakolni magamra, miközben vészesen forgattam a fejem, hátha megtalálom a börtönbe vezető ajtót vagy akármit. Nekem mindegy, csak jussunk már oda valahogy!

Az oszlopok oldalán körbefutó jeleken akadt meg a pillantásom. Az összesnek a felénk néző felére festettek egy kézlenyomatot. Egyszerre húztam meg a srácok kezét, és az álammal odaböktem, hogy fogdossák meg mindet, ugyanis az én kezem bizony foglalt.

Válaszul szemforgatást kaptam, a hüdrától pedig némi kelletlen morgolódást. Ismét megmozdult, amikor kinyújtottuk a karunk, hogy az ikrek két oldalt elérjék a szemben lévő oszlopokat. Forogtunk egyet, így mindet sikerült megtapizniuk, de sajnos nem történt változás.

Már totál beparáztam, a homlokomon és a hátamon csöpögött az izzadság, amikor a szörny váratlanul erőteljes morgásba kezdett. Az összes száját nagyra nyitotta, és összecsapta. A fogai élesen koccantak össze, ezzel tetézve a rémületem. Cselekednem kellett, mert ez egyértelmű jele volt a lebukásnak.

Egy dolgot tehettem, ez pedig a képességem megfelelő használata, már, ha ennek a hüdrának vannak érzései. Reméltem, hogy igen, végül is, az apja Tüphón, ő rajta pedig emberi formájában működött.

Élesen beszívtam a levegőt, és a rémségre szegeztem a tekintetem. Nem mondom, hogy könnyen kivitelezhető tervnek bizonyult, mert nyugalmat terveztem árasztani, miközben belőlem sütött az idegesség és a stressz, ezt pedig nem adhattam át neki. Már csak az hiányozna, hogy véletlen tombolásra késztessem.

Nem telt el sok idő, talán pár másodperc, és az állat – már, ha annak számít – hátrált egyet. Egyre laposabbakat pislogott, a fejei megereszkedtek. Hegyomlásnyi testével lerogyott a földre, majd lefektette az állait, és lehunyta a szemét. Hangos szuszogásba kezdett, vele együtt én is kifújtam a levegőt.

– Mi a fasz? – sziszegte Jackson. – Ha képes vagy erre, mit bohóckodunk itt?

– Nem tudtam, működhet-e, seggfej! – suttogtam ingerülten. – Inkább légy hálás, mert fixen kiszúrt!

– Nem érdekel! Fogd már meg azokat a szarokat! – mutogatott Jackson nagy elánnal. – Biztos vagyok benne, hogy csak istenek és istennőknek nyílik ki.

Nem feleltem, nem éreztem szükségét, helyette lassú léptekkel körbejártam a tizenkét oszlopot, és mindet megérintettem ott, ahol a kézlenyomat szerepelt. Úgy vélem, működött, ugyanis mindnél egyre élesebben lobbantak fel a teremben lévő – inkább már lógó – fáklyák.

Miután elkészültem, visszaszökkentem az ikrek mellé, ugyanis a kör közepe egy kétméteres sugárban ereszkedésbe kezdett. Mintha egy liftbe szálltam volna, egy nagyon is régibe, hiszen elég ingatagnak érződött, ahogy egyenletesen haladtunk lefelé. Ki kellett támasztanom magam egy terpeszben, hogy ne bukjak se előre, se hátra.

Amint leért, kicsit megrázkódott a talapzatszerű betonkör, mi pedig leugrottunk róla. A folyosót, ahova érkeztünk, hasonló homály fedte, mint a templomból levezető lépcsőt, így félve, kimérten haladtam beljebb. Alig araszoltam előre pár métert, a két oldalamon átvették a kopott, dohos falak helyét a cellák. A lépteink tompa zaján kívül némi vízcsepegést lehetett kivenni a feszült hallgatásban.

– Maddox? – szólaltam meg félve. Rettegtem tőle, hogy nem érkezik válasz, és át lettem verve, ő meg egy teljesen másik helyen szenved.

– Ves? Te vagy az vagy már haluzok, ahogy Hádész megjósolta? – szólt a leghátsó cellablokkból a hangja.

– Én vagyok! – iramodtam meg előre iszonyat lelkesen. Alig győztem lelassítani a megfelelő ketrec előtt. Majdnem dobtam egy hátast, de nem érdekelt, mikor ráleltem a szerelmemre. – Szia! – mértem végig őt, mire szélesen rám mosolygott.

– Eljöttél megmenteni? – nevetett fel halkan, én meg csak bólogattam.

– Persze, hogy jöttem!

– Csak előtte levágott egy hisztit – csatlakozott mellém Jackson. Maddox arca rögtön elkomorodott, amikor felismerte őket, elég lenézően nézett rajtuk végig.

– Képzeld el – meséltem a rácsokat szorongatva –, Hesztia segített nekünk!

– Tényleg? – kérdezett vissza Maddox. – Tök jó, de... kiengedsz innen, Ves? Vagy csak látogatóba jöttél a két idiótával?

– Ne legyél te is seggfej! – morgolódtam, és levettem a nyakamból a kulcsot. – Így is kicsin múlott, hogy nem áldoztam fel Jacksont a fenti oltáron. – A kijelentésemre a fiú felhorkant, de szerencsére nem érezte fontosnak kommentálni a megjegyzésem. Jól is tette, mostanra elég felhevült állapotba kerültem.

– Az... az a kulcs? – érdeklődött Maddox.

– Igen! – vágtam rá rögtön. – Az anyád elég hasznos, mint kiderült – applikáltam bele a lyukba, és türelmesen kivártam, míg felvette a formáját. Elforgattam, ahogy a fentit is, és kitártam a zárka ajtaját.

– Nem gondoltam volna – jött közelebb hozzám, majd a két tenyerébe fogta az arcom, és rám vigyorgott. – Nagyon szeretlek!

– Én is téged – karoltam át azonnal, és belefúrtam a fejem a nyakába. – Nagyon féltettelek! Hádész egy barom!

– Bocs, hogy megszakítom ezt a kellően visszataszító pillanatot, de miért nem változtattál helyet? – kotyogott közbe Jasper.

– Nem tudtam – mondta Maddox, miközben jól megszorongatott, aztán kicsit eltolt magától, majd hintett egy csókot a homlokomra. – Szerintem onnan bentről nem lehet teleportálni. Különben mi értelme volna bezárni ide?

– Akkor tiplizhetünk? – fonta össze a karját Jackson. – Remélem, azért innen ki tudtok vinni, mert én vissza nem megyek ahhoz a döghöz ott fent!

– Mert mi van fent? – meredt rám kérdőn Maddox.

– Egy kicseszett hüdra! – csóváltam rosszallóan a fejem. – Őrzi a bejáratot, de... most alszik. Elaltattam!

– Az istenekre, Ves! Nem akarom, hogy hüdrák közelében mászkálj!

– Én meg nem akarom, hogy hamis vádak miatt börtönbe csukjanak! – hunyorogtam rá. – Egyébként is megoldottam, nem? Oké, Hesztia közbenjárásával, mert megfenyegette őket – böktem a fiúk felé –, de sikerült! Szabad vagy! Már csak meg kell magyarázzuk Zeusznak, hogy nem te árultad el őket.

– Gondolkodtam – váltott témát –, és szerintem valaki olyat keresünk, akiről senki sem feltételezné, hogy áruló. Esetleg olyan személyt, aki becsaphattak.

– Valakit, aki ott tartózkodott az alvilágban – tettem hozzá. – Jó, ezt megbeszéljük később! Előbb jussunk ki innen!

– Nem mentek ti sehova! – dörrent Hádész vészjósló, mély hangja. A sötétség leple alól került elő, így nem csoda, hogy összerezzentem.

– Beszéljük meg! – vetette fel Maddox, és közelebb vont magához. Átkarolta a derekam, míg a két szerencsétlen a hátunk mögé sunnyogott.

– Hesztia keze van ebben, igaz? – állt meg tőlünk nem messze. – Csak ő nincs az Olümposzon.

– Tényleg nem bírod felfogni, hogy Maddox végig velem volt? – tudakoltam dühösen. – Fogd már fel a csepp agyaddal, hogy valaki olyan tehette, aki az alvilágban tartózkodott! Maddox nem volt ott, nem zavar?

– Nyugi, ha sértegeted, az most nem segít – csitítgatott Maddox, majd az alvilág urára emelte íriszét. – Tényleg nem én tettem, szerintem be tudom bizonyítani, ha megengeded.

– Hogyan? – suttogtam meglepetten.

– Ahogy a látomásokat is – rántott vállat. – Ha azokat meg tudom osztani mással, feltételezem, sikerülhet ezt is. Akkor láthatja, hogy végig veled voltam.

– Ezt tartogasd Zeusznak – vetette oda a szavakat hetykén. – Vespera, te pedig tegyél lakatot a szádra, mert dühítő, amikor járatod! Azért érkeztem, hogy Zeusz elé vigyem Maddoxot. Nem számítottam rá, hogy ennyire hamar felbukkansz. – Éjsötét pillantását felém villantotta.

– Ja, nem csodálkozom, nem a logikátokról vagytok híresek.

– Vespera, jól érzem, hogy magamra haragítottalak? – vonta fel fekete szemöldökét az istenség. Nem, rosszul érzed! Idióta...

– Találd ki magad! – kötözködtem tovább, mire Maddox felsóhajtott.

– Adtok nekünk két percet? – nézett a jelenlévőkre. – Mindjárt jövünk! – ragadott kézen, majd kihúzott egészen a sötét folyosó túloldalára, bár még így is hallótávolságon belül maradhattunk.

– Most mi van? – vizslattam őt, amikor belépett közvetlen elém, és ismét két tenyerébe fogta az arcom.

– Mi a baj? – cirógatta a bőröm hüvelykujjával. – Miért vagy ennyire feszült?

– Még kérdezed? – háborogtam a szemem forgatva. – Halálra aggódtam magam érted, aztán kiderül, hogy tök feleslegesen lopakodtam el egy hüdra mellett!

– Megértem és sajnálom, de jelenleg nem segít, ha sértegeted – magyarázta halkan. – Picit nyugodj meg, szerelmem!

– Nem tudok, mikor...

– Minden rendben lesz – súgta a fülembe alig hallhatóan. – Láttam.

– Mármint mi minden? – kaptam el mindkét csuklóját. Örömtelinek bizonyulna, ha valóban így lenne.

– Zeusz hinni fog nekem – mosolygott rám –, úgyhogy ne félj! Csak nyugi! Tudom, mit kell mondani! Viszont, aki tette...

– Tudod, ki tette? – tágult ezerszeresére a szemem, mire Maddox bólintott.

– Igen, de...

– Nem várok tovább! – türelmetlenkedett Hádész, és azzal a lendülettel megnyitotta a lábunk alatt a talajt. A picsába már, hogy fél percet nem lehet itt beszélgetni!

○•○•○

Sziasztok! 

Ez lenne a 23. fejezet második része, a következőben Maddox szemszöget olvashattok! 

Ezen kívül pedig durva dolog történt! A könyv átlépte az 1000 csillagot! Elképesztően hálás vagyok mindenkinek, aki ehhez hozzájárult. Még sosem volt olyan könyvem, amin ennyi vote lenne, szóval köszönöm nektek! 

Nehéz szavakba önteni, mert sosem gondoltam volna, hogy pont ez a könyv lesz az, ahol meglesz, de... elképesztő! Szavakat sem találok! Úgyhogy egyszerűen csak köszönöm!