VESPERA

Akkorát estem, hogy azt hittem, menten ketté roppan a gerincem a kemény betonon. A fejem hátulja a füvön koppant, így szerencsére azt nem vertem be annyira, mint a hátam. Alig győztem felülni, de végül sikerült, miután vettem pár émelyítően nagy levegőt.

A rémület rögvest belém hatolt, amikor rájöttem, Hádész eltűnt, ráadásul vitte magával Maddoxot is. Hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak, amikor tudatosult, hogy valami rohadt nagy szar kezd körvonalazódni. A francba is, de tényleg!

Nem értettem, miért vádolják őt árulással, mikor egyértelműen bizonyítható, végig velem volt. Tulajdonképpen el sem mozdult mellőlem, Hádész valamiért mégis a fejébe vette, hogy ő követte el Tüphón kiszabadítását. De miért? Mitől ennyire logikátlanok az istenek?

A gondolataim ugyan kicsit szétestek, kész káosz kezdett eluralkodni az agyamban, de nem hagyhattam, hogy a pánik fogást találjon rajtam. Sokkal fontosabbnak bizonyult rájönnöm, hova vitte őt az alvilág ura. Kerüljön csak a szemem elé, egy hónapig zokogni fog, amiért képes volt erre!

Talpra kecmeregtem, megmozgattam a sajgó könyököm, és fújtatva berontottam az épületbe. Hirtelen ötletem támadt, ami nem tűnt kimondottan zseniálisnak, de Hádész kellően felhúzott ahhoz, hogy ne sírni és keseregni üljek le. Ha valamit tanultam az elmúlt időszakban, akkor az az, hogy a hiszti nem kifizetődő, sokkalta előrébb való a cselekvés, még akkor is, ha a helyzet kilátástalannak látszik, így nem tétováztam.

Addig szeltem a köröket a házban, amíg rá nem leltem Jacksonra és Jasperre. Az egyik üres szobában bámultak valami igencsak ingerszegény sorozatot egy űrlényről. Nem foglalkoztam vele. A tévé elé sétáltam, és karba fontam a kezem. Jackson majd' meggyilkolt a pillantásával, míg a testvére érdeklődve fürkészett.

– Nem állnál el onnan? – ült fel az ágyon Jackson, miközben megpróbált oldalra hajolni, hátha akkor nem takarja ki a testem a műsort.

– Most velem jöttök, mindketten! – közöltem velük ellentmondást nem tűrő hangnemben. – Gyerünk! Aki tiltakozik, összekuporodva fog sírni és szenvedni egyszerre az egyik sarokban!

– Neked mi bajod van? – ült ki egy fintor Jasper arcára. – Hol a pasid?

– Hádész magával vitte – mondtam idegesen. – Esetleg megtennétek, hogy elkísértek az Olümposzra?

– Hogy tessék? – hajolt előre Jackson. – Az Olümposzra?

– Igen! – vágtam rá hevesen. – Miért? Mit tegyek? Várjak itt ölbe tett kézzel, amíg Maddox valahol szenved? Hádész konkrétan dühöngött, és arról pofázott, hogy Maddox elárult mindenkit, és szabadon engedte Tüphónt, aki Árésszal karöltve elfoglalta az alvilágot.

– Akkor minden bizonnyal így van – rántotta meg a vállát Jackson. – Én megmondtam neked, Vespera, hogy nem komplett az a csávó!

– Nehéz lenne egyszer normálisnak lenni? – kérdeztem vissza egyre kétségbeesettebben. – Nem kísérnétek el?

– Szerintem megoldod egyedül is – kontrázott rá Jasper. – Én fel nem megyek! Kezdjük ott, hogy félistenek engedély nélkül be sem tehetik oda a lábukat!

– Én engedélyezem! – győzködtem őket tovább, ugyanis roppant kínos módon, a segítségük nélkül, nagy valószínűséggel nem jutok túl az ajtó mögötti szobán, ahol a görög felirat felolvasásával megnyílik az átjáró. Nem emlékeztem, Maddox hogyan ejtette ki azokat a szavakat, magamtól pedig nem tudnám elolvasni, ennek tetejében még a fordítása sem rémlett. Kész katasztrófa vagyok!

– Minek van ránk szükséged? Istennő vagy, menj magadtól! – felelte gúnyosan Jackson.

– Nem tudok görögül – ismertem be csöndesen, miközben szégyenkezve lehajtottam a fejem. – Nem tudom elolvasni a bejáraton lévő szöveget, így... nem fog kinyílni nekem.

– Tudod, hol van a bejárat? – szaladt fel Jasper szemöldöke.

– Több van, de az egyiket igen – sóhajtottam lemondóan. – Akkor esetleg... megtennétek, hogy eljöttök velem? Beszélnék Zeusszal vagy valakivel, hogy nem Maddox az áruló.

– Nem! – válaszolta gondolkodás nélkül Jackson. – Nem fogok segíteni se neked, se annak a faszfejnek, aki miatt disznóvá váltam! Oldd meg egyedül, Vespera!

Sokat bántottak, sokat tűrtem, sokat kaptam, a válasza mégis gyomrosként hatolt belém, ahogy az életem során elszenvedett összes sértés. Egyszerűen elvette azt a pici reményt is, ami eddig bennem motoszkált. Az érzéseim felkavarodtak, a hirtelen érkezett ötlet elég gyorsan változott át a kezdeti jónak gondolt állapotából egyenesen szörnyűvé.

Nyeltem egy nagyot, amikor tudatosult, mennyire gyűlöl is engem ez a két fiú. Részben magamnak is köszönhetem, de... egyszerűen szétestem. A magabiztosságom elpárolgott, a kétségbeesés pedig erőteljesen furakodott előre a lelkemben.

Az első könnycseppek lassan folytak végig az arcomon, az ajkamba haraptam, hogy visszafogjak a féktelen könnyzáport, ami kitörni készült.

Megcsóváltam a fejem, és szomorúan megindultam kifelé. Sejtettem, hogy elhajtanak, tulajdonképpen meg is érdemeltem.

Más utat kell választanom, de egyelőre nem tudtam, mi a megoldás. Hogy találhatnám meg őt? Egyáltalán hol tartózkodik Hádész, ha nem az alvilágban?

A tudatlanság teljesen felőrölt, így bementem Maddox szobájába, és sírva lerogytam a kanapéra. Igen, a hiszti nem old meg semmit, de a sírás csökkenti a stresszt, szóval... zokogok egy sort, aztán összekapom magam. Remélhetőleg.

A kezdeti sírdogálás valójában zokogásba csapott át, amikor lassan félórája ültem tehetetlenül, és átkoztam mindenkit, aki éppen felrémlett. Letaglózott a tudat, miszerint nincs kihez fordulnom. Nincs senki, akire számíthatok.

Démétér kétlem, hogy segítene, hiszen múltkor elég nyilvánvalóra a tudtára hoztam, nem az anyám. Biztosan megbántottam, de azt hiszem, jogosan vélekedem így. Egy anya ott van, amikor szükség van rá, nem bujkál és kivár, majd két rejtélyes mondat után köddé válik.

Kínomban hátradőltem a kanapén, és felhúztam a lábam. Erőszakosan gondolkodtam, mit tegyek, majd arra jutottam, az lesz a legjobb, ha nem rinyálok tovább.

Mivel nem akartam a pólómba kenni a sok nedvességet és taknyot, így végül felkeltem, és kerestem egy zsebkendőt. Még szerencse, hogy Maddox a megszállottjuk. Tulajdonképpen okos dolog, hogy mindig van nála. Azonban ő nincs itt, így egyedül kell megoldanom ezt is...

Arról nem is beszélve, hogy az anyám mellett lenne a helyem, hogy vigasztaljam. Valahogy sosem alakul úgy az életem, ahogy elképzeltem. Vajon ördögtől való lenne, ha egyszer valami jó történne?

Probléma probléma hátán, ráadásul teljesen egyedül maradtam velük. Az emberi szülőket nem traktálhatom ezzel, hiszen, ha Carol megtudja, hogy Maddoxot elhurcolták, csak kiakad. Arra meg nincs szükség. Elég, ha én egy érzelmi bomba vagyok, sírok én helyette is.

Váratlanul kaptam fel a fejem, amint beugrott Hesztia a nagy anyukákról szóló agymenésemben. A legutóbbi látogatásakor azt említette, számára fontos a család és Maddox az egyetlen fia. Talán...

Egy másodperc alatt fordult át bennem minden. A kesergést helyét átvette az izgatottság, így nagy elánnal töröltem meg a pofám. Mégsem várhatom nyakig maszatosan az istennőt.

Már csak azt kellett megszülnöm, hogyan hívjam ide, de elképzelhető, hogy csak túlgondolom. Menni fog ez! Kiegyenlítődik a sok balszerencse!

– Hesztia! – szólítottam, hátha beválik. Franc se tudja, de jó lenne, basszus!

– Vespera? – csendült fel mögöttem a vártnál gyorsabban a kellemes, nyugodtságot sejtető hangja. Istenem, el sem hiszem!

– Ez nagyon gyors volt! – állapítottam meg hangosan is.

– Pár perce figyellek – sétált hozzám közelebb, majd megállt közvetlen előttem.

Így már világos, hogyan került ide ennyire fürgén, bár igazán említhette volna, akkor nem bömbölök ennyire rondán.

A tenyerét az arcomra helyezte, míg én megilletődve pislogtam felé. Lágyan végigsimított rajta, majd elmosolyodott, és hátrébb lépett. Nem értettem, miért csinálta, de oké. Lehet, kedveskedni szeretett volna.

– Szóval...

– Ne sírj, drágám! – vágott a szavamba. – Minden rendben lesz! Az Olümposzról érkeztem. Ott voltam, amikor Zeusz kiszabta a fiam büntetését.

– De nem csinált semmit! – kezdtem volna a védőbeszédbe, azonban Hesztia leintett.

– Persze, hogy nem – mosolygott tovább –, de Zeusz hajthatatlan, ahogy általában. Tudom, hogy hol van Maddox, viszont nem juthatsz be egyedül a helyre.

– Miért nem? – lombozódtam le rögvest. – Egyáltalán hol van?

– A helyet egy hüdra őrzi – húzta a száját, majd megindult a galéria alatti játéksarok felé, és felemelte a tévé elől a kulcsos nyakláncot, majd elém sétált, és a nyakamba akasztotta. – Ezt vidd magaddal!

– Miért? – ráncoltam a homlokom értetlenül. – Küzdjek meg egy szörnnyel?

– Nem – rázta a fejét. – Ha jól tudom, a házban tartózkodó két félisten képes láthatatlanná válni. Őket fogod magaddal vinni! Úgy hallottam, ha összekapaszkodnak, mást is láthatatlanná tudnak tenni.

– És nem lehet csak beteleportálni oda? – ötleteltem, hátha elkerülhetek egy roppant megalázó könyörgést Jacksonnak és Jaspernek.

– Ez egy börtön. Nem ismered a helyet, nem tudsz megjelenni ott, ahhoz tudnod kellene legalább azt, hova menj. – A picsába is, de tényleg! Miért ennyire bonyolult minden?

– Te nem tudsz segíteni ebben?

– Sajnálom, de nem. A hüdra ismeri a szagom, rögtön támadásba lendülne. Viszont a tiéd és a két imítheosét nem. Láthatatlanul besurranhattok mellette, hiszen hiába érez benneteket, nem fog látni. Persze sietnetek kell, mert egy idő után szagot fog, és rögtön lecsap rátok.

– Az a baj, hogy az előbb kértem a segítségüket, de... utálnak engem – ecseteltem a gondjaim. – Maguktól nem fognak segíteni.

– Akkor parancsolj rájuk! – háborodott fel rögtön. – Mit képzelnek? Hogy mernek ellenkezni egy istennővel?

– Ilyen kínai kiadású istennő vagyok, nem vesznek komolyan, nyilván – sütöttem le a tekintetem.

– Kínai? Nem, görög származású vagy. Semmi köze a kínaiakhoz. – Hesztia összeráncolta a homlokát, még a fejét is oldalra döntötte. Édes istenem!

– Mindegy, nem így értettem – hagytam rá, ugyanis nem volt kedvem kifejteni, mire gondoltam. – Az a lényeg, hogy nem segítenek.

– Olyan nincs! – jelentette ki határozottan. – Feladatot kaptak, és nem hajlandók teljesíteni?

– A feladatuk Carol és Will védelme, nem az, hogy nekem asszisztáljanak, így ez nem jogos – reflektáltam, azonban Hesztia egyre dühösebbnek tűnt.

– Hol vannak az imítheosok? – emelte meg az állát.

– Két szobával arrébb – motyogtam, és előre rettegtem, mire készül.

– Remek! – fordított hátat nekem, és megiramodott kifelé. Jaj!

Alig győztem követni, olyan ruganyos léptekkel szelte át a folyosót. A megfelelő helyiség előtt megtorpant, és különösen erősen kicsapta a bejáratot. Bemasírozott a tévé elé – úgy, ahogy korábban én is –, és a két pihengető fiúra emelte mérges pillantását.

Amint Jackson és Jasper meglátta őt, úgy pattantak fel, mintha egy királynő érkezett volna. Mindketten kihúzták magukat, már csak a szalutálás hiányzott. Nos, ja, ez az a tisztelet, amit én sosem kapnék meg.

– Melyikőtök tagadta meg a segítségnyújtást? – mutogatott rám nagy elánnal, mire a két srác felém sandított. – Hogy mertek ellent mondani egy istennőnek? A segítségetek kérte, és elutasítjátok? Honnan vettétek a bátorságot ehhez? Talán ezért sírt nemrég annyira keservesen? Ha nem lenne szükség rátok, a feladatoktól függetlenül égetnélek titeket porrá!

Hű! Hesztia nem viccel! Olyan erélyesen szónokolt, hogy a két hülye is totálisan betojt. Legalábbis az arcukról őszinte rémület tükröződött.

– A legnagyobb tisztelettel – felelte Jackson –, de Vespera és Maddox disznóvá változtatott. Nem szívesen segítek. – Az előbbi reakció után megdöbbentett a szenvtelen válasz. Úgy tűnik, Jackson nem félős típus.

– Értem – bólintott az istennő. – Két lehetőséged van: vagy segítesz Vesperának kiszabadítani a fiam – hangsúlyozta ki élesen –, vagy lehetsz újra disznó. Ismerek remek vágóhidakat, de esetleg lehetsz kandalló is. Beállítalak a sarokba, és gondoskodom róla, hogy sokszor gyúljon benned tűz. – Nyugodt határozottsággal fenyegette, egészen rémisztően hatott.

– Ez elég kegyetlen – kotyogott közbe Jasper. – Jack, szerintem segítsünk neki!

– Látod, Jackson? – Hesztia újra felöltötte kedvesebbik arcát. – A testvéred eszes. Ő sem szeretne sertés lenni.

– Kandalló sem – tette hozzá a szőke.

– Jól van! – adta be a derekát egy szemforgatás kíséretében Jackson is. – Mit kell tennünk?

– Jól tudom, hogy képesek vagytok egy harmadik személyt is láthatatlanná tenni? – vetette fel Hesztia, mire bólogatni kezdtek. – Remek! Ez esetben Vesperával fogjátok megtenni. Naxosz szigetének dél-nyugati oldalán áll Démétér temploma. Annak oltárának mögött van egy csapóajtó, ami levezet a Típota nevű börtönbe, ennek a kapuját egy hüdra őrzi.

– Meg fogunk dögleni – emelte az égnek a pillantását Jackson.

– Ha jól csináljátok, akkor nem! – tiltakozott Hesztia. – Egyébként is nemesebb bátor harcosként elhunyni, mint gyávaként.

– Nekem a halál nem opció! – fintorgott Jackson a szokásához híven. – Úgyhogy úgy intézzük, hogy életben maradjunk, már, ha muszáj.

– A templom elé elviszlek benneteket!

– De addig ki vigyáz az emberekre? – kérdezte Jasper.

– Odaviszlek titeket, aztán visszajövök. Egyébként is szívesen társalognék azokkal, akik felnevelték a fiam – pillantott rám mosolyogva. – Indulhatunk, Vespera?

– Ja, azt hiszem – totyogtam közelebb.

– Ha nem viselkednek, etesd meg őket a hüdrával – súgta a fülembe alig hallhatóan, amikor mellé értem.

A szemem ezerszeresére tágult, mert belőle pont nem néztem ki ezt a fajta kegyetlenséget, de nem viccelt, ugyanis az ajka már nem kunkorodott felfelé. Baszki! Azért megdöbbentő, hogy az összes isten és istennő ennyire öncélú. Ha érdekükben áll valami, mindent megtesznek érte, de, amint valami nem tetszik nekik, akkor jöhet a kielégítő halál. Miféle beteg dolog már ez? Attól még, hogy utálok valakit, esetleg nem kedvem, nem szükséges megetetnem egy mitológiai szörnyeteggel! Ugye?

– Oké – mormoltam, hátha nem kell megerősítést adnom róla, hogy valóban így teszek. – Köszi! – tettem hozzá azért, mielőtt engem is a hüdra elé vetne. Mondjuk nem lenne okos ötlet, Maddox nem feltétlen értékelné, és ezt ő is tudja. Bár, szerintem kedvel engem, valamilyen furcsa indokból. Valószínűleg Maddox miatt, azonban nekem ez így megfelel, amíg nem leszek szörnyvacsora.

– Nem lenne okosabb várni pár napot? – dobta fel Jackson. – Mikor került oda?

– Egy órája? – találgattam, hiszen az időérzékem totál elveszett két pánikolás között. – Nem várunk! Nem hagyjuk bezárva! Kihozzuk és tisztázzuk, hogy nem csinált semmit!

– Honnan tudod ennyire biztosra? – szállt velem vitába az okostojás.

– Végig velem volt! – kiáltottam rá markánsabban, mint eddig valaha.

– Azért nem kell kiabálni – grimaszolt duzzogva. – Oké, menjünk!

– A legrosszabb döntés lenne várni – mondta Hesztia. – Hádész és Zeusz sem számít rá, hogy ennyire rövid időn belül kiszabadulhat. Nem buták, sejtik, valamilyen úton módon eljutsz majd hozzá, csak azt nem, hogy segítségedre lesz valaki. Mondjuk én. Minél több idő telik el, annál nagyobb eséllyel futtok bele nemkívánatos személyekbe, így ne tétlenkedjünk!

Az istennő rákulcsolta az ujjait a csuklómra, míg a másik kezével Jacksont ragadta meg. Jasper felé biccentett, aki szerencsére vette a lapot, és ráhelyezte a tenyerét Hesztia karjára.

Ha ezt túlélem Jacksonnal és Jasperrel, akkor azt hiszem, innentől bármit. Azonban nem az ellenséges ikerpár a legnagyobb gondom, sokkal jobban zavart, hogy egy hüdrával kell szembenéznem alig pár percen belül, és őszintén... ötletem sincs, mit tegyek, ha elbukunk. 

○•○•○

Sziasztok!

Szintén két részletben érkezik a rész, a következőben a mentőakcióról olvashattok majd, már, ha sikerül.

Köszönöm mindenkinek, aki még itt van! ♥